Leírás: Gondolta volna bárki is, hogy Envynek van szíve? És még dobog is… Figyelem, homonculus-anatómia következik, erotikus köntösbe csomagolva. Fürdőköntösbe. Először. Aztán fürdőköntös nélkül.

XV. fejezet

Neked dobog a szíved

Amikor a másik perverznek nevezte, Ed majdhogynem egyet is értett vele, különösen azt figyelembe véve, miféle képsorok peregtek le hirtelenjében lelki szemei előtt. De hát mindenki arra asszociált volna, amennyiben látta volna Envyt kaján vigyorral az arcán, kezében egy viszonylag hosszú és vastag, hengeres tárgyat szorongatva. Vagy nem? Habár könnyen elképzelhető, hogy ő abban az esetben is arra asszociált volna, ha a homonculus egy citromsárga gumikacsát húzott volna elő a fürdőköntöse zsebéből.

Az viszont soha, semmilyen körülmények között meg nem fordult volna a fejében, hogy az a viszonylag hosszú és vastag, hengeres tárgy egészen konkrétan egy masszázsolajos flakon, és Envy mindössze meg szeretné masszírozni. A hátát. Nem pedig egy másik testrészét. Vagy testrését. És ezzel sikerült meglepetést okoznia. Azt eddig is sejtette, hogy kiváló a megfigyelőképessége, azt azonban nem gondolta volna, hogy ez a bizonyos megfigyelőképesség ilyesmire is kiterjed.

Még Alnak sem említette sosem, hogy az automailek miatt olykor-olykor fájdalmai vannak, nem panaszkodott. Nem volt joga panaszkodni. Hiszen az öccse lényegesen rosszabb helyzetben volt nála, és a felelősség az állapotukért csakis őt terhelte. Éppen emiatt hamarabb harapta volna le a nyelvét, mintsem hogy bárkitől is segítséget kérjen, a homonculus ajánlatát ellenben ostobaság lett volna visszautasítani, és nem kizárólag azért, mert nem akarta őt magára haragítani; bár ez is benne volt a pakliban.

Nem ismerte az Envy szívéhez vezető utat, mi több azt sem tudta, van-e szíve – ha csak képletesen is –, és hogy létezik-e a hozzá vezető út egyáltalán. Hogyha azonban létezik, akkor minden valószínűség szerint nem egy simára kövezett, gyönyörűen kivilágított út az, inkább sötét és göröngyös, tövises bokrokkal szegélyezett, árkokkal, szakadékokkal szabdalt, girbegurba, zegzugos ösvény, amelyre rálépve az ember könnyen eltévedhet, és olyan csapdákkal találhatja magát szemközt, amelyek visszafordulásra késztethetik, vagy a vesztét okozhatják. Éppen elég lehetetlennek tűnt a feladat így is, nem szándékozott hát felesleges akadékoskodással megnehezíteni a saját dolgát.

Ráadásul mivel a homonculus továbbra sem tanúsított erőszakos magatartást, neki sem volt ellenére, hogy a kedvére tegyen – egyelőre csupán azzal, hogy hagyja magát megmasszírozni. Nem igazán értette, Envy mit szeretne elérni, azt viszont abban a pillanatban szinte gondolkodás nélkül elhitte neki, hogy se bántani nem akarja, se megölni. Annyi de annyi esélye lett volna rá, amióta átjöttek a kapun, sőt voltaképpen előtte is, mégsem használta ki. Miért pont most tenne ilyet, amikor alighanem számára is nyilvánvaló, hogy utána a vendéglátóik (fogva tartóik?) azon nyomban végeznének vele? Ő most egyfajta biztosíték a másiknak ebben a veszélyes világban az életben maradáshoz, és ha tetszik, ha nem, egymástól függ a sorsuk. Egymásra vannak utalva. Ez legalább annyira megrémítette, mint amennyire megnyugtatta, ám semmiképp sem ringatta magát a hamis biztonság képzetébe.

Aztán Envy kimondta azt az ominózus mondatot, miszerint: az elsőnek különlegesnek kell lennie… és emlékezetesnek, majd egyszeriben valamiféle nosztalgikus, örömteli mosoly terült szét az arcán – vajon volt valaha szerelmes? –, ami fokozatosan halványult el, átadva helyét a csalódott dühvel átitatott szomorúságnak, miközben semmibe révedő, ametisztszín tekintete kétségbeeséssel keveredő, mély fájdalmat tükrözött. Félelmet. És halált.

Envy emlékezett. Valóban emlékezett, és valódi érzelmeket mutatott. A távoli múltban járt talán – mégsem volt soha ilyen közel. Ed pedig immáron biztosra vette, hogy minden, amit tudott vagy tudni vélt a homonculusokról, pontosabban minden, amit tudott vagy tudni vélt róla – mert azt ez idáig is gyanította, hogy a homonculusok nem egyformák – részben hazugság. Az okokról, a miértekről, a hogyanokról és az egyebekről való elmélkedést azonban máskorra kellett halasztania, a szobában ugyanis így majdhogynem pucéran kezdett fagyossá válni a hangulat, és mire sikerült felhívnia magára figyelmet, már vacogott a foga.

A kérdésnek álcázott javaslat, hogy az alsót is le kéne vennie, kissé váratlanul érte, bár valahogy számíthatott volna rá, és az automailes poénon legalább annyira jót nevetett magában, mint amennyire zavarba jött tőle. Ilyet is csak Envy képes kitalálni! Meg olyat is, hogy az olajjal esetlegesen összekenné a boxerét – persze alkímiával könnyedén eltávolítható belőle. Érvelhetett volna logikusan ezzel vagy akármi mással, ha akart volna. De nem akart. Annak ellenére nem akart, hogy eddigre már rájött, mire is megy ki a játék, és mialatt az alsóját törölközőre cserélte, majd hasra feküdt az ágyon, azon vigyorgott, hogy amennyiben a másik az ígéretével ellentétben leskelődött volna, meggyőződhetett volna arról, hogy a lába között lévő testrész tényleg nincsen fémből. Habár tud olyan kemény lenni. Amiről lehet, hogy mégiscsak meg fog győződni.

Belefúrta fejét az egyik szimpatikus párnába, és érezte, amint szinte lángra gyúl az arca – csakugyan menthetetlenül perverz –, főleg mihelyst belegondolt, hogy Envynek hozzá sem kellett érnie, elegendő volt csupán beszélnie, duruzsolnia, a meglehetősen élénk fantáziáját beindítania ahhoz, hogy felizgassa. Mi lesz, ha meg is érinti? Kár volt belemenni ebbe az egészbe. A nagy francokat volt kár! Kétség sem fér hozzá, hogy nála különlegesebb és emlékezetesebb partnert nem is találhatott volna elsőre.

Reális esélyt ugyan sosem látott rá, mégis titkon reménykedett benne, hogy váratlanul történik valami, hogy megváltoznak a körülmények; és történt valami; és megváltoztak a körülmények. A saját világukban ez nem következhetett volna be. A végén még hálás lehet annak a vén szipirtyónak, amiért ideküldte őket. Nem, azt soha! Különben is, Dante nem szabadult volna meg önszántából a kedvenc homonculusától, Envy döntése volt, hogy utána jött; bár a nő feltehetően nem hullatott emiatt krokodilkönnyeket. Nos, majd fog, ha egyszer visszatérnek, mert addigra a homonculus már az ő oldalán fog állni. Megmutatja neki a most még számára is ismeretlen, homályba vésző igazságot, lerántja a leplet egy négyszáz éves átverésről. Már amennyiben az az átverés tényleg egy átverés – meg amennyiben túléli ezt az éjszakát.

Amikor ugyanis besüppedt mellette a matrac, és Envy megfogta a fejét, finoman kiemelte a párnák közül, végül óvatosan oldalra fordította, Ed szívverése kihagyott néhány ütemet: a másik egyetlen határozott mozdulattal kitörhette volna a nyakát. Csakhogy semmi ilyesmit nem tett.
– Nem szeretném, ha megfulladnál. Nem csípem a nekrofíliát – jegyezte meg enyhe szemrehányással, majd hátrébb araszolt, ő pedig újfent tudatosította magában, hogy a homonculus nem akarja megölni. A racionális érveket azonban alkalomról alkalomra fölülírta a zsigeri félelem, és a vérében szétáramló adrenalin hatására pulzusa még szaporábbá vált; aztán a riadalom ritmusába belevegyült, és lassacskán eluralta lényét a vágy máshogyan lüktető dallama.

Lehunyt szemhéjain keresztül is érzékelte, hogy a szobában jócskán sötétebb lett, és mikor pár másodpercre kinyitotta szemeit, látta, hogy mindössze a fésülködőasztal környékén lévő lámpa gyér fénye szűrődik át a leengedett baldachinfüggönyökön. Hangulatos. Halkan felnyögött, mert váratlanul de csöppet sem kellemetlenül érte, mikor Envy egy kicsit fészkelődve-mocorogva elhelyezkedett a csípőjén, és habár a törölköző miatt valójában nem érezte, mégis érezni vélte, ahogy mezítlen bőrük egymáshoz simul. Megborzongott.

– Valami baj van? – kérdezte a homonculus tovább fészkelődve, majd meglepő gyengédséggel húzta végig ujjait a gerince mentén föl s alá, egy újabb, ám egészen másfajta nyögést csalogatva elő belőle. – Nehéz vagyok? – firtatta némileg sértetten.
– Nem, dehogy! – sietett a válasszal. – Csak… nem számítottam erre…
– Hogy rád ülök? – kuncogott fel, egy fél pillanatra sem hagyva fel a cirógatással. – Nos, gőzöm sincs, akkor mire számítottál, de felvilágosítanálak, hogy az ajtófélfának támaszkodva igazi kihívást jelentene kivitelezni a feladatot – csempészett egy leheletnyi gúnyt mondandójába.
– Valóban – ismerte el, nem nyilvánítva ki azon véleményét, hogy a kettő között azért létezik átmenet. – És… nagyon zavaró? Esetleg… visszataszító? – jutott eszébe hirtelen, hogy a másik vajon milyennek találhatja az automaileket így, hogy már nem takarja ruha azokat. A hétköznapi emberek általában megrémültek tőle, vagy szörnyülködtek egy sort; mindenesetre ritkán kezelték olyan természetességgel, mintha nem kirívó, hanem teljesen megszokott volna. Nyilván, mert nem is volt az.

– A kis csecsebecséid? Ne izgulj, Edward, semmi visszataszító nincsen bennük, sőt… kifejezetten különlegessé tesznek. Akárki állította is ennek ellenkezőjét, nem értékelte a mesterséges dolgok valódi szépségét. – A hangjában alig észrevehető keserűség bujkált, ráébresztve őt arra, hogy talán Envy is egy ilyen mesterséges dolognak tartja magát. Mert mások is annak tartják. Sőt nemrég még ő maga is annak tartotta; ezen nem volt mit tagadni.
– Sajnálom – dünnyögte, amit a homonculus vagy nem hallott meg, vagy inkább csak nem akart meghallani; ugyanis nem reagált rá semmit.

– Jelezd, ha netán kellemetlen – szólalt meg rövid hallgatást követően. – Még véletlenül sem akarok neked fájdalmat okozni, de elég régen csináltam már ilyet. Kicsit kijöttem a gyakorlatból.
– Rendben – mormogta, miközben felmerült benne, hogy vajon mekkora időtartamot foglalhat magában az a bizonyos "régen". Óhatatlanul is bevillant, amint Envy masszázsszalont üzemeltet valahol a Központi Parancsnokság közelében. Aztán sajnálatos mód megszaporodnak a rejtélyes halálesetek meg a titokzatos eltűnések, mivel az elégedetlenkedő vendégek nem hagyják el élve a környéket; habár a reklamálók száma feltehetően a nullához konvergálna. Hogyha ilyen lenyűgözően ügyes, miután kijött a gyakorlatból, akkor milyen volna, ha nap mint nap ezzel foglalatoskodna?

Orrába levendulaillat kúszott, melyet tudata nyomban összekapcsolt az ametisztszín szemek megbabonázó pillantásával, és így nemhogy lenyugtatta, elbódította volna, ehelyett kiélesítette érzékeit. Langymeleg tenyér siklott olajtól sikamlós bőrén lágyan, mégis varázsos erővel, valamiféle kifinomult, már-már művészi egyensúlyt találva e kettő között. Fájdalmas semmi esetre sem volt, inkább izgalmas, mi több izgató olyannyira, hogy az érintések hatására a merevség az izmaiból lejjebb vándorolt.

Várta, hogy Envy kezdeményezzen: hogy felajánlja, elölről is megmasszírozza, hogy közelebb hajolva belecsókoljon a nyakába, vagy hogy ujjai betévedjenek a törölköző alá – és már maga a puszta gondolat is felkavarón borzongatta. Akarta, hogy történjen valami – csakhogy nem történt semmi; legalábbis semmi olyasmi, mint amit a képzelete sugallt. Rosszul ítélte volna meg, mire megy ki a játék? A homonculus nem is akarja elcsábítani? Holott most nem igazán kéne megerőltetnie magát – nem mintha egyébként igen. Ráadásul az sem kerülte el a figyelmét – a fenekének neki-nekinyomódó keménységet érezvén nehéz is lett volna –, hogy a másikat sem hagyja hidegen a helyzet. Akkor meg mi a francért nem csinál semmit? Lehet, hogy annyira mégsem kívánja? Vagy azt hiszi, hogy elszundított?

Egy picit megmozdította a fejét, miközben felsóhajtott, jelezve, hogy nagyon is ébren van, ám Envy továbbra is mindössze masszírozott, másra nem mutatott hajlandóságot. Edet kezdte frusztrálni a fejlemények hiánya, férfiassága kellemetlenül, kényeztetésért könyörögve feszült az ágy matracának. Bármit megtett volna, hogy enyhüljön a kínnal keveredő kéj, sóvár kielégületlensége villámgyorsan elhallgattatta azt a kósza kis hangot, ami Aléra hajazott, és ami arra próbálta figyelmeztetni, hogy baromira meg fogja bánni ezt az egészet. Nem érdekelte. A megbánásra ráér majd holnap; esetleg holnapután – ha egyáltalán valaha megbánja.

A józan ész úgy inalt tova, akárha a vágy kergetné, és mihelyst a homonculus megemelkedve hátrébb csusszant volna a combjára, ő ezt a pillanatot kihasználva megfordult alatta, majd azzal a lendülettel felült, és megcsókolta. Aztán saját merészségén megrettenve elhúzódott – ráadásul a másik még csak nem is viszonozta a csókot. Vagy azért, mert annyira megdöbbent, vagy talán azért, mert nem is akarta viszonozni. Ez utóbbi eshetőség csalódott indulattal töltötte el, bár Envy arckifejezése a nyílt elutasítás helyett inkább meglepettséget és némi értetlenséget tükrözött. Most komolyan, mégis mire számított? Nem feltételezte volna, hogy ennyivel ennyire felhúzhatja? De hát azt észrevette, hogy a szavai milyen hatással voltak rá; holott azok csupán szavak voltak.

– Én… kívánlak téged… – suttogta, és el sem hitte igazán, hogy ezt ő maga mondta, még ha csak ilyen halkan is.
– Ó! – A homonculus elkerekedett szemekkel felkuncogott. – Feltűnt…
Ed a tekintetét követve konstatálta, hogy a hirtelen fordulás következtében a törölköző lecsúszott a csípőjéről, de már ez sem érdekelte. Most legalább láthatja a leplezetlen igazságot; habár amikor elhatározta, hogy (kideríti és) megmutatja neki, akkor nem konkrétan erre az igazságra gondolt.

– És… – nyelt egyet – te is kívánsz engem. – A lazán szétnyílt fürdőköntös tökéletes bepillantást engedett Envy intim testtájaira, olyan kérdéseket vetve fel, hogy egészen biztosan ezt akarja-e, meg hogy hogyan fog az beléférni. Nem volt akkora ugyan, mint az övé, nem is volt azonban kicsinek nevezhető, és az sem túlzottan nyugtatta meg, hogy a másik talán képes a méretén változtatni.
– Valami baj van? – húzta fel a szemöldökét furcsállón, már-már aggodalmasan, alighanem észlelvén riadalmát.

– Nem, semmi… vagyis… Én csak… én még… sosem csináltam ilyesmit – motyogta, miközben az futott át az agyán, hogy nemhogy nem csinált még ilyesmit, hanem a mai napig normálisan nem is csókolózott. – Vigyá…vigyázol rám? – Naiv ostobaságnak tűnt ezt kérni pont tőle, pont egy homonculustól, hiszen néhány órával ezelőtt, ha viccnek is szánta, de kinyilvánította, hogy akár erőszakkal elveszi, amit akar. Éppen emiatt nem is csodálkozott a válasz első felén; a másodikon viszont annál inkább.
– Nem. Nem kell rád vigyáznom. Úgy értem… – mosolyodott el meglepő kedvességgel – azért nem kell rád vigyáznom, mert nem kell rohannunk. Nem muszáj elsőre mindent csinálnunk, beérem annyival, amennyit te adni szeretnél.

Ennek hallatán Ed megkönnyebbülten felsóhajtott, ám megkönnyebbülése mindössze addig tartott, míg eszébe nem ötlött, hogy Envy talán azért is nem viszonozta az előbbi csókot, mert ő elügyetlenkedte.
– Félek attól… – fogalmazta meg hangosan kétségeit – hogy a tapasztalatlanságom miatt csalódást okozok, szóval… ha valamit rosszul…
– Jaj, Edward, te tényleg egy édes cukorborsó vagy! Ne izgulj, elég tapasztalatom van mindkettőnknek… És most – csúsztatta le a válláról a köntöst – érints meg!

A baldachinon átszüremlő fénypászma halovány, aranyló kontúrt vont sziluettje köré, szinte ragyogott az egész lénye. Ed lélegzete elakadt a látványtól, szívverése még inkább felgyorsult, miközben baljával tétován végigsimított a másik arcán. Bőrének tapintása olyan volt, akár a bársony, belebizseregtek az ujjbegyei, ahogy lejjebb vezette őket a nyakán és a kulcscsontján keresztül egészen a mellkasáig; és ott megtorpant. Mert a mellkas emelkedett és süllyedt. Envy lélegzett. És odabent lustán, egyenletesen, határozottan, minden kétséget kizáróan lüktetett valami. Az, hogy levegőt vesz, hogy valamiképp levegőt kell vennie, logikusan kikövetkeztethető volt abból, hogy tud beszélni. A másik dolog viszont ámulattal vegyes döbbenettel töltötte el.

– Dobog – nyögte ki végül, tenyere alatt továbbra is egyértelműen érezte a lassú pulzálást. – Neked dobog a szíved.
– Persze, hogy dobog. – A homonculus halk, nyikkanásszerű hangot hallatott, ami leginkább egy elfojtott nevetésre emlékeztetett. – Ha nem dobogna, akkor keringésem sem lenne, és akkor fel sem állna.
– Ó! Jogos – vörösödött el, és remélte, elég sötét van ahhoz, hogy ez kivételesen ne legyen szembetűnő. – Ebbe valahogy még sosem gondoltam bele…
Envy egy széles mosollyal válaszolt, majd hirtelen előrenyúlva megragadta az automailjét, a mellkasához húzta, és közvetlenül a normális, emberi keze mellé helyezte.
– Ha arra kérlek, hogy érints meg, mindkettővel csináld! Ez is a részed. Hozzád tartozik – mondta, és ő egyszerre tapasztalt meg két, eleddig lehetetlennek tartott dolgot. Nem feltételezte volna ugyanis, hogy pont olyasvalaki fogja érteni és megérteni az aggályait, a szorongását, aki a közvélekedés szerint a minden empátiát nélkülöző, pszichopata szörnyeteg kategóriába sorolandó, és akitől ilyesmit sosem várt volna. Ennél is hihetetlenebb volt azonban az, hogy az elméletileg érzéketlen, vagy legalábbis kifinomult érzékelésre alkalmatlan fém végtag, hozzáérve a selymes bőrhöz, olyan ingerületet továbbított, mely semmihez sem fogható, különös képzetet keltett elméjében, vagyis inkább valamiként a lelkében.

Hosszasan nézett az ametiszt szempárba, és nem igazán tudta, mi történik pontosan, csak azt, hogy valami nem mindennapi, valami fontos; és nem mert megmozdulni, nem akarta azt a valamit elrontani, tönkretenni; és fogalma sem volt a "hogyan tovább"-ról. Aztán Envy hanyatt döntötte az ágyon, és megcsókolta; és az ajkai puhák voltak, puhábbak, mint amilyennek képzelte, a csókja pedig édes, édesebb a méznél is. Szenvedélyes, birtokló, mégsem erőszakos vagy durva.

Tenyere ösztönösen siklott a homonculus hátára, majd a fenekére, és miközben sóvár sürgetéssel mintegy magára rántotta, megemelte a csípőjét. Szinte egyszerre nyögtek bele a csókba, az elfúló hangok, a mámorító ízek, a vérforraló illatok mindkettejük érzékeit felkorbácsolták, és Ed ebben a pillanatban mindent nekiadott volna, rábízva, mennyit vesz el.

Envy keze bebarangolta a testét, nyelve nedves nyomot hagyott a bőrén, amint haladt lejjebb és lejjebb, és amikor izgalmát kerülve combjai érzékeny belső felének kényeztetésével folytatta, élvezettel teli ám egyben könyörgő morranás formájában tudatta vele kielégülés iránti kínzó vágyát. Végül örökkévalónak tűnő idő múltán a varázsos ujjak valahára a férfiassága köré fonódtak, és ő meg sem próbálta elodázni a beteljesülés pillanatát, bár valószínűleg, ha akarta volna, sem tudta volna. Egész valójában remegve, levegő után kapkodva, zihálva markolta a lepedőt, ahogy elborították a kéj hullámai, soha nem élte még meg ennyire intenzíven a gyönyört, és azt kívánta, bárcsak sosem érne véget, még ha bele is halna.

Remegése lassacskán csillapodott, és habár azt hitte, az életben többet nem lesz képes megmozdulni, a szemét azért kinyitotta. Le sem lohadt izgalma máris mocorogni kezdett, amint meglátta, hogy Envy arcán tömény élvezettel nyalogatja le ujjairól a nedveit. Szeretett volna ugyanolyan, vagy legalább hasonló örömet okozni a másiknak, mint amilyet ő okozott, és egyszerre érezte magát végtelenül fáradtnak, valamint fáradhatatlanul tettre késznek.

Amikor azonban felülve megpróbálta a homonculust megérinteni és megcsókolni, ő nem elutasítón, ellenben határozottan eltolta magától, hogy aztán egy röpke csókra mégis visszahúzza, majd így szólt:
– Nem most, Edward! – rázta meg a fejét nyomatékképpen. – Kimerültél, és nem szeretnélek túlhajszolni. Mint már említettem, nem csípem a nekrofíliát.
– De ez így nem… – gondolta meg magát hirtelen, és mégsem mondta végig a mondatot.
– Nem? Mi nem? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.
– Nem egyenértékű… – bukott ki belőle. – Ha adsz valamit, és cserébe nem kapsz érte semmit, akkor sérül az egyenértékűség elve – hadarta, mire Envy hangosan nevetni kezdett. Ed ingerülten fújtatott egyet. Pontosan ezt akarta elkerülni: hogy a másik kinevesse.

– Jaj már, minimanó, annyira aranyos vagy, hogy meg kéne zabálni! – kapta a szája elé a kezét, hogy elfojtson egy újabb kacajt. – Ne duzzogj! – pöckölte meg mutatóujjával az orrát. – Egyébként meg adtál valamit. Még többet is, mint amire számítottam.
– Mégis mit? – pislogott értetlenül.
– Majd megtudod… idővel majd megtudod – bólogatott somolyogva, aminek láttán megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzése támadt, ám ez villámgyorsan tova is illant. – Aludjunk, rendben? Holnap folytathatjuk – kacsintott elbűvölően bájos mosollyal, majd a választ meg sem várva felállt, és lekapcsolta a lámpát.

Amint a szobára sötétség borult, Edet szinte letaglózta az ólmos fáradtság, gondolkozni is képtelen volt. Hátradőlt a párnák közé, magára terítette a takarót, és várta, hogy Envy melléfeküdjön, ő azonban valamit még szöszmötölt.
– Nem jössz? Vagy nem szoktál aludni?
– Mindjárt – érkezett a válasz a szoba túlvégéből. – Csak kiakasztom száradni a köntöst meg a törölköződet, és elpakolom a ruháidat. Utálom a rendetlenséget.
– Értem – dünnyögte, és igazából meg sem lepődött azon, hogy a másiknak ehhez a tevékenységhez nincs szüksége fényre.

Nemsokára észlelte, ahogy leheveredik a matracra, az ajtó felőli részre, csakhogy túlságosan távol tőle, ezért már nem jut neki a paplanból. Közelebb kúszott, és betakarta.
– Nem vagyok fázós! – tiltakozott azonnal.
– Nem baj, így jobb – bújt szorosan hozzá, miközben átkarolta, a homonculus pedig igyekezett elhúzódni. A szexszel, mint testi kontaktussal nincs problémája, az öleléstől viszont egyenesen irtózik. Vagy netalántán mégiscsak hidegnek, nehéznek, kellemetlennek esetleg viszolyogtatónak találja fém jobbjának érintését, mindössze nem akarja szóbahozni. – Bocsánat. Megfeledkeztem róla, hogy az automail… – húzta volna el a kezét, de a másik megakadályozta azáltal, hogy összekulcsolta ujjaikat. Fölöttébb furcsa érzés volt, ám a legkevésbé sem kellemetlen.

– Hagyd csak, nem zavar!
– Akkor jó – dünnyögte. – Jó éjt, Envy!
– Neked is jó éjt, Edward!
Mihelyst lehunyta a szemét, Ed szinte rögtön mély álomba merült, habár előtte még átfutott az agyán, hogy mi lesz, ha nem kel föl élve, aztán gyorsan elhessegette a baljós gondolatot. A homonculus csak nem fogja álmában meggyilkolni, hogyha eddig nem használta ki a lehetőséget – és különben is, ő még nem tett a kedvére.

Már világos volt, és ezer ágra sütött odakint a nap, amikor felébredt. Tegnap az igencsak sűrű események végett nem igazán foglalkozott azzal, hogy itt milyen hónapot – sőt, milyen évet – írhatnak, de úgy tippelte, nyár eleje lehet, akárcsak odahaza, ez a világ viszont technológiailag az övékénél nyilvánvalóan fejlettebb. Felült, nyújtózott egy nagyot, és örömmel konstatálta, hogy a masszírozás valóban segített, mert kivételesen nem sajgott a háta. Ekkor vette észre, hogy egyedül van az ágyban – mi több az egész szobában –, és először azzal nyugtatta magát, hogy Envy bizonyára megint a medencében áztatja magát (most akár csatlakozhatna is hozzá), ám miután nem találta a fürdőben, kezdett aggódni. Ráadásul nem tudta eldönteni, hogy most miatta aggódjon, vagy a kastély többi lakója miatt. Remélhetőleg a homonculus nem indult éjszakai vadászatra – meg hogy őt sem vadászta le senki. Az… borzalmas lenne.

*** [EdxEnvy] ***

Amint észlelte, hogy Edward elaludt, Envy belevigyorgott a sötétbe, és amennyiben bárki is látta volna az arcát, bizonyára halálra rémült volna tőle. De mikor annyira könnyű volt az ujjai köré csavarni! Elérni, hogy kezdeményezzen. Hogy ő maga akarja, sőt szavakkal és szavak nélkül könyörögjön érte. Mindent megkaphatott volna egyetlen éjszaka alatt, ám akkor tovatűnt volna a vadászat, a játszadozás, a szórakozás öröme, és a pár pillanatnyi kéj nem lett volna fogható ahhoz a kielégüléshez, mint amire igazából vágyott. Nemcsak a testét akarta, hanem a lelkét is, annak megszerzéséhez azonban még idő kell. És ő ki fogja várni ezt az időt.

Igen. Várni. Közel négyszáz év alatt megtanulta, mit jelent a szó, elvégre ennyi ideje készült a bosszúra; néhány nap ide vagy oda már nem számít. Csupáncsak az töltötte el nyugtalansággal, hogy nem is esett annyira nehezére kedvesen, türelmesen, mondhatni megértően viselkedni Edwarddal (mégiscsak jók valamire azok az emberi részek), mi több szokatlanul jól érezte magát a társaságában. Nem baj. Ha megöli, majd elmúlik. Mindig minden elmúlik.