XVI. fejezet

Valódi szörny

Felállt, megdörgölte a folyamatos monitorbámulástól fáradt, égő szemeit, kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait, végül az ajtóhoz sétált, és beengedte a kaparászó cirmost. A jószág halk, elégedett nyávogással nyugtázta a bebocsáttatást, dorombolva a bokájához dörgölőzött, aztán eliramodott, hogy körülszimatolja a helyiséget, finom falatok után kutatva. Zoisite jelenleg semmi ilyesmivel nem szolgálhatott, sem ideje, sem kedve nem volt, hogy reggeli után rohangásszon. Különben is, a folyosón uralkodó fényviszonyokból ítélve odakint még éppen csak hajnalodik, nonszensz hát, hogy a kis bélpoklos máris éhes, holott bőséges vacsorát kapott.
– Fogj egeret! – mormogta, mire a kismacska sértetten felhúzta az orrát, és tüntetőn betelepedett az egyik sötét sarokba.

Zoisite visszakucorodott a szalonból felhozott fotelba, majd fél szemmel Kunzite-samára sandított, aki az asztalra borulva szunyókált. Hiába mondta neki többször is, hogy hagyja nyugodtan dolgozni, szükségtelen itt maradnia, a férfi ragaszkodott hozzá, hogy őrt álljon – jobban mondva őrt aludjon – mellette. Egyrészt Envy miatt, másrészt meg a ribanckirálynő miatt. Tartott attól, hogy a homonculus, valami ismeretlen trükkhöz folyamodva, az éjszaka leple alatt megpróbálja őket áttessékelni a másvilágra, attól meg még jobban, hogy Beryl mégiscsak kihallgatta valahogyan a beszélgetésüket, értesült a szervezkedésükről és arról, hogy már tudják az igazságot, ezért hamarosan youmák tucatjait küldi rájuk, hogy likvidálja mindannyiukat.

Szerencsére egyik feltételezett esemény sem vált valóra. Envy eleddig még nem hagyta el a lakosztályt – hacsak nem képes aprócska réseken is átférő rovarrá változni, amiben őszintén szólva igencsak kételkedett –, és hőn szeretett uralkodónőjük sem szerzett tudomást semmiről. A kísértet-erdő ebből a szempontból is kiválóan funkcionált. A Shitennou szőkesége nem kevesebbet állított, mint hogy a fák keltette illúzión még Beryl mágiája sem láthat át, ami tegnap gyönyörűen be is bizonyosodott; igaz, ez idáig is sejthető volt, hogy se nem hazudik, se nem téved. A szakterületével kapcsolatos feladatokban Jadeite remekelt, nem úgy, mint egyéb esetekben. Mondjuk Nephrite oda meg vissza van tőle, szóval valamit az ágyban is tudhat; habár voltaképpen a szex szintén biológia. Mindegy.

Sokkal fontosabb, hogy a szöszinek azt sajnos továbbra sem sikerült elérnie, hogy a káprázat féligáteresztő hártyaként működjön, amiből egyenesen következett, hogy az ő képességeik hatótávolságát is korlátozta. Az, hogy Beryl a tegnap történtekből semmit nem észlelt, egyfelől megnyugvással töltötte el, másfelől viszont elgondolkodtatta Zoisite-ot. Vajon észrevették volna, ha a kapu nem az erdőben nyílt volna meg? Nem túl valószínű – ami pedig felvet egy újabb kérdést, sőt kérdések tömkelegét. Előfordult-e már korábban is, hogy valaki átjött abból a világból? Esetleg többen is átjöttek? Többször is? És mi a helyzet a vissza iránnyal? Innen mentek már át amoda? Mostanában? Régebben? Ezek egy részére Kunzite-sama tudhatja a választ, a másik részére meg Edward Elric, de még inkább Envy – akkor is, ha sejtelme sincs róla, hogy birtokában van az információknak. Majd ő kiszedi belőle.

Kiszedi. Igen. Az a kiszedés-dolog megint csak macerás. Ha Metallia valami miatt reagál a homonculusban keringő bíborszín folyadékra, akkor Envyt bevinni a Sötétség Birodalmába egyenlő az azonnali lebukással, ergo tényleg felesleges "megtartani". Valahogyan el kell távolítani a testéből azt, ami életben tartja, amennyiben élőnek tekinthető egyáltalán; az eltávolításba jelenleg ugyanis bizonyára belehalna. Na de az emberek sem viselik túl jól, ha lecsapolják a vérüket, mi hát a különbség? Nos, többek között azért van egy biológus a csapatban, hogy ezt kiderítse. Nem muszáj mindenhez érteni, bőven elegendő, ha az ember tisztában van azzal, mely kérdésével kihez kell fordulnia.

Kezébe vette a távirányítót, majd odatekerte a felvételt, amikor a homonculus felnyársalta magát Edward Elric pengévé alakított jobbjára (vajon beépített tartozék?), miközben egy kicsit azért sajnálta, hogy a másik spontán regenerációt egyetlen kamera sem rögzítette, merthogy már azelőtt megrongálta az összeset. A teljes videóanyagot végignézte jó néhányszor – a tizedik után már nem számolta –, betéve tudta a beszélgetések minden egyes sorát, mi több mindkét szereplőt hitelesen alakította volna, amennyiben bárki is felkérte volna erre. Tanulmányozta, elemezte, mondhatni apró darabokra cincálta, önnön részévé tette a reakcióikat, a viselkedésüket, az egymáshoz való viszonyukat. Mintha magába szívta volna az idegeneket, akik így már nem is voltak idegenek. Ennek köszönhetően pedig még könnyebb lesz manipulálni őket.

Mihelyst elindította a lejátszást, Cher, megunva a duzzogást, valamint beletörődve abba, hogy egyelőre nem kap enni, mert a gazdi rém elfoglalt, felugrott az ölébe, és fülét hegyezve, érdeklődve bámult a monitorra, rekedtes nyávogással kommentálva a látottakat.
– Találkoztál vele, ő Envy. Kedveled, igaz? – A kismacska igenlő felelet gyanánt egyetértőn felmiákolt. – Nagyon okos vagy – simított végig Zoisite a selymes bundán. – Azt viszont te sem tudhatod, mit jelent az, hogy homonculus. Nem baj, én sem tudom pontosan. Még. – A négylábú doromboló összegömbölyödve lehunyta élénkzöld szemeit. – De meg fogom tudni. Meg fogom tudni, hogyan működik – jelentette ki elszántan, miközben visszatekerte a felvételt a jelenet elejére, hogy újra meg újra meg újra meg újra megnézze. Lassítva. Aztán képkockánként.

A legegyszerűbb persze az volna, ha belekukkanthatna. Csak egy kicsit. Jadeite azonban sajnos túlontúl humánus, ezért nem ment neki normálisan az energiagyűjtés, ezért vallott az összes próbálkozása végül kudarcot, és ezért nem volt képes félreállítani az útból azt a három idegesítő matrózruhás csitrit. Abba sem szívesen egyezne bele, hogy élve felboncoljanak valakit, még akkor sem, ha az illető sebei nyomban összeforrnak. Sőt, alighanem maga az illető sem egyezne bele, nem mintha bármit is számítana a véleménye. Előbb vagy utóbb úgyis azt fogja csinálni, amit ő akar. Mindig mindenki azt csinálja, ez alól nincs kivétel. És a legszebb, hogy még csak nem is sejtik, hogy éppen az ő akaratát, az ő terveit követik.

Jobban belegondolva, nem is volna olyan sima ügy az az élveboncolás, pontosan a kísérleti alany gyors gyógyulása miatt. Kunzite-sama nagy valószínűséggel azt is le tudná korlátozni annyira, hogy a művelet közben ne legyen zavaró, mindazonáltal ez egyben azt is jelentené, hogy meg kellene kérni erre. Amennyiben viszont az ő kedves, drága, aranyos kis Zoi-chanja eléállna azon óhajával, hogy ugyan akadályozza már meg a homonculus spontán regenerációját, amíg ő meg Jadeite turkálnak a belső szervei közt, a férfi kitérne a hitéből.

A Shitennou vezetője nem tűrte a felesleges kegyetlenkedést, és eme áldozatot a tudomány oltárán annak minősítette volna, hiába nem szimpatizált Envyvel, mi több nem is tekintette igazán élőnek. Tény és való, szorgalmazta, hogy mihamarabb szabaduljanak meg tőle, de nem úgy, hogy halálra kínozzák. Ráadásul maga a homonculus sem venné jó néven a szurka-piszkát. Még ha nem is pusztulna bele, utána sokkal nehezebb, sőt egyenesen lehetetlen lenne rábírni az együttműködésre, okafogyottá válna hát az egész boncolósdi. Arról már nem is beszélve, hogy még a minialkimistát is elveszítenék. Mindenki erkölcsi vagy lelkiismereti kérdést csinálna a dologból; csak az nem, akinek nincsen lelkiismerete.

A drasztikusabb eszközök bevetése helyett – vagy előtt – inkább olyan módszert kell találnia, ami nem invazív. A fondorlatosság amúgy is jobban illik hozzá, mint az agresszió, és egyben sokkal célravezetőbb. Ahogy a részletek összeállnak egyetlen egésszé, ahogy a szálak a végén összefonódnak, annál semmi sem izgalmasabb; főleg, mert ő illeszti egymás mellé a kirakós darabjait, és ő mozgatja a szálakat. Mind élő sakkfigurák, akik a végén mattot adnak a sötét királynőknek. A szemét ribancok keserves kínhalált érdemelnek, amiért egy ilyen félig ember félig démon félig-szörnyet csináltak belőle! Kitörölték az emlékeit. Tönkre tették az életét. Talán még a lelkét is ellopták tőle. A legkevesebb az, hogy a saját létezésükkel fizessenek meg érte. Ehhez azonban tökéletesen meg kell ismernie a fegyvert, amivel kivégzi őket.

Mindösszesen azt sajnálta, hogy a beköltözés után rögtön leszerelték a lakosztályokban lévő kamerákat – nem mintha olyannyira kukkolni vágyott volna, csupáncsak az információszerzés végett. Vajon közelebb kerültek egymáshoz? Remélhetőleg igen, elvégre nem véletlenül helyezte el őket egy szobában. És vajon mennyire kerültek egymáshoz közel? Nos, ez hamarosan úgyis kiderül. Edward Elric reakcióiból kétségkívül tudni fogja, történt-e bármi is köztük; nem mindig muszáj nézni, hogy lásson.

Látni. Igen. Amikor a monitorokra pillantott, Envy éppen lenyalogatta a pengéről azt a bíborszín folyadékot – nevezzük egyszerűen vérnek –, neki pedig azon nyomban bevillant valami. Felpattant, megfeledkezve az ölében békésen szendergő kismacskáról, aki méltatlankodó nyávogással nyekkent a padlón, majd mérgesen fújtatva bebújt az asztal alá. Zoisite ügyet sem vetett rá. Kunzite-samához lépett, óvatosan félresimította az ezüstfehér tincseket, és néhányszor a férfi fülébe suttogta a hirtelen jött ötletet.

Nem is értette, ez miért nem jutott eddig még az eszébe. A fáradtság… bizonyára a fáradtság miatt. Egy ideje nem járt már a Sötétség Birodalmában, ahol Metallia közelében feltöltődhetett volna, mert gyűlölt azon az ocsmány, kopár, kietlen helyen lenni. A normál térben, az emberi világban azonban neki is éppúgy szüksége volt pihenésre, alvásra, evésre, mint bármely más élőlénynek; ha pedig az alvás nem jött össze, akkor ezektől a bármely más élőlényektől – elsősorban emberektől – energiát csenve nyerhette vissza teljesítőképessége maximumát. Vajon a homonculustól is tudna szerezni? Meglehet. Mindazonáltal úgy döntött, inkább nem próbálkozik meg vele. Túlságosan kockázatos kísérlet lenne.

A konyhába teleportált, hogy – jobb híján – főzzön egy kávét, meg kerítsen valami kaját Chernek, és kiengesztelje. Aztán a megfigyelőszobába visszatérve felébresztette Kunzite-samát, és amíg elkortyolgatták a folyékony koffeint, ismételten végignézték a videóanyagot. Zoisite néha-néha megállította a felvételt, magyarázott egy keveset az alig észrevehető részletekről, hogy a férfi is képben legyen. Ő például nem figyelt fel rá, hogy a csók közben a homonculus szeme ametisztlilára váltott, ami arra utalt, hogy összpontosításra van szüksége álcája fenntartásához (meg arra is, hogy tényleg fölöttébb élvezte a csókot).

Ez vajon egyben azt jelenti, hogy a "transzvesztitába oltott pálmafa" külső az eredeti valója? De mitől zöld a haja? Vagy ez az ő világukban egy a természetben gyakran előforduló hajszín? Esetleg a homonculusszá válás velejárója, akárcsak az Uroborosz tetkó?

Kunzite-sama eközben arról világosította fel, hogy Edward Elric automailjének nem beépített tartozéka az a bizonyos penge, a fiú ugyanis alkímiával módosítja a művégtagot. Ezek szerint az alkímia nem kizárólag az elromlott dolgok megjavításának képessége, hanem az anyagok formálására, szerkezetének átalakítására is alkalmas. Pont, mint amire ebben a világban az alkimisták törekedtek, csak ők ezt anno mindenféle mechanikus módszerekkel igyekeztek elérni, nem pedig mágiával. Mi ez, ha nem egyfajta párhuzam? Az ismeretei alapján biztosra vette, hogy több van emögött egyszerű véletlennél.

– És? Kifundáltál már valami feladatot annak a két jómadárnak? – faggatta kedvesét, miután alaposan kitárgyalták a felvételt.
– Hmm… arra gondoltam – húzta össze a szemöldökét –, mi lenne, ha tüzetesen átvizsgálnák azt a területet, ahol a kapu megnyílt. Gyűjthetnének talajmintákat, hátha…
– …hátha találnak legalább egy keveset abból az anyagból, amit a homonculus felöklendezett?
A férfi a gyanakvás legcsekélyebb jele nélkül bólintott.

– Ez nagyszerű! Nem is… zseniális! – lelkendezett Zoisite, ügyelve rá, hogy azért ne vigye nagyon túlzásba. – Ez mondjuk nekem is eszembe juthatott volna – dörgölte meg az állát elszontyolodva. – Elvégre én akarom Envyt Metallia-kompatibilissé tenni.
– Fáradt vagy, kicsim. Olyankor már lassan forognak a fogaskerekek idebent – kocogtatta meg mutatóujjával a halántékát. – Pihenhetnél egy keveset, amíg a többiek fölkelnek, vagy… teleportáljunk el egy kis friss, kora reggeli energiakoktélért?
– Szükségtelen. Később majd elviszem Envyt vásárolni, és közben…
– Vásárolni? – A szürkéskék szemek elkerekedtek. – Biztos, hogy ez jó ötlet? A városba menni vele nem épp életbiztosítás.

– Az emberek számára – vonta meg a vállát. – Különben sem hinném, hogy gyilkolászni kezdene. Azzal nem szerezne piros pontot Edward Elricnél.
– Ez igaz, de… továbbra sem tetszik nekem ez az egész – csóválta meg a fejét enyhe rosszallással. – Ez a fiú… Ed…
– Megkedvelted.
– Nem helyes, hogy belökjük egy szörnyeteg karmai közé – sóhajtotta rezignáltan.

– Mindannyian egy szörnyeteg karmai közt vagyunk. Sőt. Ebben a világban minket tartanak szörnynek. Mi vagyunk a szörnyek. Vagy már elfelejtetted volna? – szorította meg a férfi kezeit, miközben a szénfekete pupillák mélyére nézett.
– Ebből még nem következik automatikusan, hogy úgy is kell viselkednünk.
– A minialkimistának megvolt a választási lehetősége, ő hozta meg a döntést. Nem mi döntöttünk helyette.
– Csak éppen arrafelé terelgettük. Terelgettem…

– Kunzite-sama, amit tegnap este elmondtam… Válaszokra van szükségem, és a homonculus… megadhatja nekem a válaszokat – suttogta könnybe lábadt szemekkel, hogy elnyerje az együttérzését. Hogy burkoltan felhívja a figyelmét arra, nem egy ismeretlen fiú sorsával kell törődnie, hanem a sajátjukkal. Az övével. Hogy érte, a szerelméért kell aggódnia, nem Edward Elricért.
– Mi van, ha nem fognak tetszeni a válaszok?
– Azzal majd… – nyelt egyet – azzal majd ráérek akkor foglalkozni. De te mellettem leszel, bármi derül ki. Ugye? – pislogott kedvesére reménykedve.
– Zoi-chan… – A kesztyűbe bujtatott ujjak gyengéd gondoskodással törölték le az arcán végiggördülő könnycseppeket. – Én mindig melletted leszek – mondta ki határozottan a talán könnyelmű ígéretet, majd felállt, felhúzta őt is a fotelból, és szorosan átölelte, megnyugtatón simogatva a hátát. Zoisite igyekezett minden egyebet kizárni a tudatából, csak az érintésekre koncentrálni, táplálkozni a felé sugárzó szeretetből, szerelemből, és elraktározni ínségesebb időkre. Mert még egy szörny… egy valódi szörny is igényli, hogy valaki szeresse.

Végül kibontakozott az ölelésből, ismét a képernyők felé fordítva figyelmét, majd némi döbbenettel konstatálta, hogy időközben a homonculus előkerült, sőt nemcsak előkerült, hanem a konyhát is megtalálta, és valamin éppen nagyon ügyködik. Csak nem reggelit készít a pöttöm alkimistájának? Ezek szerint a fiú túlélte az éjszakát, Envy pedig tud főzni. Igaz, négyszáz év több mint elegendő volt rá, hogy megtanulja.

– Most mit csinál? – kíváncsiskodott Kunzite-sama meglepetten.
– Szerintem… palacsintát süt? – állapította meg félig kérdő félig kijelentő hangsúllyal a hozzávalók, valamint a tűzhelyen lévő lapos serpenyő láttán.
– Nem hiszem el… Mi van, ha megmérgezi?
– Mivel mérgezné meg? Különben is, miért feltételezel azonnal rosszat Envyről? – firtatta sértetten, mintha a férfi legalábbis őt gyanúsítgatta volna.

– Mert jót nem tudok – nyilvánította ki újfent a már unásig ismert véleményét. Zoisite fújtatott egyet, és már-már replikázott volna, amikor egy másik monitoron megpillantott valamit, jobban mondva valakit.
– O-ó. Nephrite… A konyhába megy. Nem szóltál nekik, hogy ne hagyják el a lakosztályt, amíg…
– Szóltam. De nem ítélhetem szobafogságra a saját kastélyában.
– Csak halálra? – csipkelődött.

– Ugyan – legyintett. – Miért feltételezel azonnal rosszat Envyről?
– Ez más – engedte el füle mellett a szarkasztikus visszavágást. – Nephrite még a legbirkatürelműbb embert is képes kihozni a sodrából egy "ártatlan" megjegyzéssel. Envy meg nem az a türelmes típus, ahogy észrevettem.
– És nem is ember.
– Hányszor fogod ezt még felemlegetni?! – csattant fel. – Mindegy – kényszerített nyugalmat magára.

– Ne haragudj… én… Figyelmeztetem, hogy a homonculus a konyhában van.
– Várj! – tette kezét a férfi karjára, mielőtt még elteleportált volna. – Te is meg tudnád határozni a megfelelő időpontokat, bár a számolgatás kissé macerásabb.
– Tessék?! Ezzel meg mire akarsz célozni, Zoisite? – Kunzite-sama megütközve bámult rá.
– Nem akarok célozgatni. Nem szívesen mondom ki, de Nephrite a legnélkülözhetőbb személy a csapatunkban. Persze csak a képességei alapján – tette hozzá sietve. – Tökéletes tesztalany annak kiderítésére, hogy változott-e a homonculus hozzánk állása. Hogy megtanulta-e a tegnapi leckét. Hogy idomítható-e.

– Már megint felesleges kockázatot vállalsz. Ráadásul most más bőrére – közölte szemrehányón.
– Követjük az eseményeket, és ha kell, közbelépünk. Nephrite nagyfiú, tud vigyázni magára. Egyébként meg – fonta össze mellkasa előtt karjait – mindez miattad van. Neked köszönheti az egészet.
– Nekem?!
– Igen – bólogatott sajnálkozó mosollyal. – Ha nem hoznád fel lépten-nyomon, hogy Envy egy szörnyeteg, aki egy fikarcnyi esélyt sem érdemel, mindezt úgy, hogy nem is ismered, sőt meg sem próbálod megismerni, akkor nem kéne semmit sem bizonygatnom! – fakadt ki megjátszott vehemenciával. Ebben a helyzetben az a legjobb, ha lelkiismeret-furdalást ébreszt benne, és áttolja rá a felelősséget.

– Értem. Hát legyen – sóhajtotta beletörődőn. Zoisite elfojtott egy diadalmas vigyort. – Lássuk, mi sül ki ebből!
– Remélem, csak palacsinta… – dünnyögte válaszul, és valóban reménykedett.
Egy konyhai (halál)baleset most több szempontból sem jönne túl jól: a végén még módosítania kellene a terveken. Habár az ő intelligenciájával talán még ez sem lenne egy bonyolult és megerőltető feladat.