A nyár melege különösen elviselhetetlen akkor, amikor az iskola falai közé van bezárva az ember. Arnold egysíkú tekintettel barangolt az éledezni készülő utca járdáján. Kis idő elteltével csatlakozott hozzá haverja is. – Szevasz, Arnold. – üdvözölte vidáman Gerald.

-Jó reggelt Gerald. - virult fel Arnold képe egy hangyányit barátja jelenlétében, miközben kezet ráztak a maguk módján. Gerald hamar észre vette barátja különös viselkedését.

-Arnold, veled meg mi történt? Olyan vagy mintha savanyú citromba haraptál volna. Azt hittem, te is várod már a suli végét.

-Persze, hogy várom, - válaszolta a szőke fiú mindig a betont fürkészve- csak…

-Várj, várj! Kitalálom. Megint összeakasztottad Helgával a bajszodat. – válaszolta a barna fiú huncut kacsintással.

-Rosszabb. –sóhajtotta Arnold és még erősebben markolta meg táskája pántját.

-Rosszabb? – eszmélt fel Gerald hirtelen, közben beléptek az épület ajtaján a folyosóra. – Szakítottatok?! – kiáltotta kicsit túl hangosan. Hirtelenjében a két fiú felé fordult minden tekintet. Arnold dülledt szemmel nézett vissza rájuk. Tulajdonképpen nem szakítottak, de most ezt, hogy magyarázza meg?

-Nem, nem szakítottunk. – válaszolta sóhajtva. Gerald arca csak egy „akkor meg mi van?"- fajta grimaszt láttatott. Arnold ahelyett, hogy az egész iskola előtt magyarázná el a privát dolgait inkább irritált arccal gallérjánál fogva ráncigálta be cimboráját az osztályterembe. A terembe belépve Gerald rögvest Pheobehez sietett. Arnold magára maradván az osztály vegyes érzelmű képeivel szemezett. Miután megunta a sok figyelmet lesütött tekintettel, indult asztalához. Leülve lépett be, Helga lihegő termete. Úgy nézett ki, mint akit ez idáig üldöztek volna. Helga gyorsan becsapta maga mögött az ajtót, és ahogyan szeretője ő is egy igencsak kíváncsi hallgatósággal találta szembe magát. Már éppen beszólni készült visszanyert lélegzetével, de akkor meglátta Arnold gondterhelt arcát. Nem tudván mit kéne tennie, vett egy mély lélegzetet intett a fiúnak köszönésképpen, majd felemelt fejjel széke felé lépve válaszolta jól hallható kiejtéssel:- Elaludtam és lekéstem a buszt, így hát szaladtam. - Arnoldot nem éppen tudta meggyőzni kis alakításával, de többieknek valahogy megfelelt. „Biztos vagyok benne, hogy kérdésekkel bombázták meg." gondolta Arnold, amint elképzelte Helga irritált, 'elegem van a világból' arcát és végig sprintelt a folyosón. Arnold nem tudta megállni, de muszáj volt nevetnie. Egy pillanatra hátra nézett Helgára, aki Pheobevel beszélgetett. A szőke lány érezte, hogy bámulják, Arnoldra nézett, aki egy fura elégedett félmosolyt pihentetett ajkain. Helgának túlontúl tetszett a látvány, így hagyta, hogy belső énje vegye át a vezetést és huncutul visszakacsintott.

A nap hátralévő óráin nem sok minden történt. Nem szóltak egymáshoz, ahogy azt megígérték, viszont elkövetkezett az ebéd. Mivel sem Helga sem Arnold nem akarta szétszakítani Geraldékat így maradtak velük. Azonban feltűnő volt mindenki számára, egymástól elég messze ültek le, középen a párocska két szélen a két szőke. Arnold és Helga kedvtelenül tologatták ebédjüket. Gerald és Pheobe csak aggódva nézte a két szőkét.

-Arnold,- szólította meg a fiút egy junior lány vele együtt még pár néhány. – nem bánod, ha itt helyet foglalunk?

-Dehogy, csak rajta. – válaszolta meglepetten, de udvariasan.

- Tudod, kérdezni akartam már, de jól vagy? Olyan lehangoltnak tűnsz. – ült le őszintének tűnő aggodalommal egy barna hajú lány. Arnold nem az a fajta ember, aki csak úgy kifecsegi a gondjait bárkinek is, még akkor sem, ha tényleg ismeri az illetőt.

-Nincs semmi, csak egy kicsit keveset aludtam az este. – nevetett egy keveset kínjában. Eközben egy másik lány kézfejére tette polírozott körmeit.

-Úgyan, nem kell titkolni, kedves. Már mindenki tudja, hogy szakítottatok. Nem kell erősnek lenni egy ilyen helyzetben. –Helga fülei az 'sz' szóra kihegyeződve, mint torpedó emelte fel fejét és nézett Arnold irányába. Arnold ezzel szemben színében elsápadt és óvatosan Helga irányába nézett. Helga szája résnyire nyitva abból egy szál tészta lógott ki, szemei már majdhogynem kiakartak gurulni helyükről. Érezve a feszültséget kettejük között Pheobe aggódva szemlélte a jelenetet, ezzel szemben Gerald igencsak élvezte, eközben egy harmadik Arnold vállára rakta kezét és megértően simogatta blézerjét. Helgában szó szerint felment a pumpa. Arnold látva arcát tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, éppen készült megszólalni, de akkor valami megdöbbentő történt. Helga szeméből egy pillanatra kiveszett minden érzelem, visszafordult ebédjéhez és rideg hanggal közölte:

-Arnold és én szünetet tartunk. Mindkettőnknek szüksége van egy kis magányra. – szürcsölt bele italába lehunyt szemekkel.

-Szép történet, mese habbal. – horkant fel Arnold kezét fogó lány. – Lásd be, vége van.

-Nem. – seperte le Arnold finoman a lányt. – Igazat mond, még mindig szeretem őt, csak kell egy kis idő. – Gerald és Pheobe büszkén hallgatta a szőke fiút és elégedetten nézték, ahogy a belekontárkodók csüggedtek, míg Helga félszemével felnézett kiengedett haja alól alázattal. Szépen felcsillanó ábrázattal. Arnold megnyugtatóan nézett vissza rá. Az ebéd többi része mondhatni indulat mentesen zajlott. A lányok továbbra is helyükön maradtak, próbálták Arnold figyelmét felkelteni, és mivel a szőke amilyen jószívű volt szépen meghallgatta őket. De tagadhatatlan, hogy percről percre rá-rápillantott a szőke lányra, aki meghitten fejezte be a kétes eredetű étket.

A hét a vége felé járt és Helgából gyakorlatilag valami lassan kiveszni látszott. A hírhedt hírneve lassan a semmibe párolgott, ahogy jelenléte is. Pheobe kezdett nagyon frusztrált lenni. A nap végén oda sétált a szekrényében pakolászó lányhoz: - Helga, - hümmögött a megszólított, hogy tudassa a másikkal halotta őt. – Minden rendben? – a lány válaszra bezárta szekrényajtaját.

-Persze. Mehetünk? –kérdezte közben lépett a kijárat felé. A fekete lány követte. Kint jártak az udvaron, amikor Helga megállt látva a karate klubot gyakorolni a fűben a fák árnyékában.

- Nem tudom. Akármennyire is nézlek, nem ez vagy Helga. Hiányzik belőled… - gondolkodott egy percet válaszán, hogy fogalmazhatná meg?

-A tett, az akarat, a tűz, a szenvedély. – fakadt ki a szőkéből kedvtelenül, folyamatosan valakit nézve.

- Meg nem csak az. Úgy érzem, mintha nem is lennél itt, de ezzel nem csak én vagyok így. – némult el hirtelen, ahogy Arnold irányába nézett. „Hihetetlen, alig szokott már Helga irányába nézni."

- Tudom, de talán így a legjobb. – elvégre, amíg ilyen addig senkit sem bánt meg. A figyelem hiányt meg amúgy is megszokta. – Elvégre senkinek sem hiányzik a régi durva Helga. – Pheobe kétségbeesetten ragadta meg Helga léleknélküli, bágyadt testét.

- Ez nem igaz! Engem igenis érdekel! Hiányzol! Hova lett az határozott lány, aki mindig kiállt magáért, aki megtanított az önbecsülésre?! – szorította magához lélegzetet nem tűrő ölelésbe. Helga egésze beleroppant az érintésbe, de nem mozdult egy cseppet sem, mindig csak egy arcot figyelt. Zöld tekintete fokuszált, megbékélt, határozott volt. Minden, ami belőle hiányzott. Most látja igazán, hogy csakis a bunkó viselkedésével tűnt ki. Eddig is tudta, de nem is vette észre a nagy önbecsülése miatt, mennyire nem képes másokkal megértetnie magát. És tessék a legjobb barátnőjének is csak aggodalmat hoz. Ez így nem mehet tovább, gyúlt ki egy halvány szikra szemeiben. Majd ő megmutatja, hogy igen is képes más és saját támasza lenni, a fenyegető jellem nélkül. Helga lenézett Pheobere. Látva erősen összeszorított szemeit és erősen ölelő törékeny testét egyetlen dolgot volt képes csupán tenni. Visszaölelt, mint még soha. Örömkönnyek csordultak ki szemeiből, mert végre visszanyerte életkedvét. Helga határozott tekintetével kiegyenesedett és eleresztette barátnőjét, aki könnyektől mosott szemével felnézett arra az arcra, ami visszahozta jó kedvét. Elmosolyodott a szőke és letörölte könnyeit.

-Hogy mióta volt erre szükségem, nem tudom, de egyet igen, Phoebe máskor is számítok rád, hogy életet verjél belém.

-Szívesen és máskor is. – hajolt meg hálásan a fekete lány.

-Hát, akkor én megyek is.

-Veled tartok. – indult volna a japán lány is a kapu felé, de a magyar eléje emelte karját.

-Nem, csak maradj, attól, hogy én és Arnold nem beszélünk, ez nem jelenti azt, hogy kötelességed lenne szórakoztatni engem Gerald rovására. Maradj itt és szépen kéz a kézben menj vele haza. Már így is túl sokat voltál mellettem az elmúlt napokban. – Phoebe meghökkenten pislogott Helga önzetlen magatartását tapasztalva, de hamar hála ült ki arcára.

-Akár hiszed, akár nem Helga a szíved mélyén mindig is arany ember voltál és boldog vagyok, hogy végre elkezdted kimutatni. – Helga kacagva megveregette barátnője vállát, majd lépett a kijárat felé.

-Nem érdemlek dicséretet tőled, hiszen te mindvégig tudtam mit rejt ez a porhüvely, de azért köszönöm.

Az öltözőből kilépve Arnoldot Gerald türelmetlen toporzékolása fogadta. Arnold csak forgatta szemeit.

-Tudod, ha ennyire mennél Phoebe után, megértettem volna. – a fekete felnézett csöpett meglepődve.

-Nem, erről van szó, csak nem tudom, hogy most merre csapódjak. Plusz, már megbeszéltem vele, hogy együtt megyünk bevásárolni a táborra. Meg hát reméltem...

-Hogy elegyedhetsz vele, mi? – repítette hátára Arnold táskáját egykedvű, de huncut ábrázattal.

-Ember, te olvasol a gondolataimban. – ahogy az udvarra értek a két fiú megpillantott egy apró termetet a bejáratnál.

-Sziasztok. – köszöntötte őket a lány egymagában. Arnold és Gerald összenézett gyanakodva.

-Szia, hol hagytad Helgát? Azt hittem, együtt mentek haza. – csókolta meg a fekete a lány sápadt orcáját köszöntésképpen.

-Azt mondta, nem akar minket elválasztani, csak azért mert, egy magára maradt. – A szó hallatán Arnold elszégyellte magát. Eddig is tudta mennyire kevés barátja van Helgának, míg őt körbeveszi egy-két barát meg persze egy köteg tyúk, amiből őszintén kezdett elege lenni. Egész héten próbálta elkerülni még azt is, hogy rá is nézzen Helgára. Ha megtette volna biztos megszólította volna vagy nem tudta volna levenni tekintetét a szőkéről.

-Igen? – Gerald felhúzta szemöldökét. – Erre is képes? – Phoebe és Arnold szemlátomást felmérgelte magát a véleményt hallva. A fekete srác megadva magát felemelte kezeit. – Jól van, na, nem kell úgy felkapni a vizet, ti ketten. Csak meglepődtem, oké? Nálam újdonság, Helgát és az önzetlenséget egy mondaton belül használni. – léptek ki az utcára. – Mondjuk még soha nem is láttam ez előtt ennyire depressziósan téged bámulni sem.

-Kit? – kérdezte a szőke.

-Téged. – válaszolta egyszerre a pár.

-Észre sem vettem. – sütötte le szemeit szégyennel kevert sértődéssel.

-Azért, mert kikapcsoltad az agyadat. Ilyen voltál mindig is, ha magadra kötötted az övet, különben biztosan oda szaladtál volna és magadhoz ölelted volna Helgát.

-Ennyire rosszul nézett ki? – neki ez eddig fel se tűnt. Mondjuk, hogy? Ha egyszer sosem engedte meg magának, hogy felé forduljon?! Arnold legszívesebben seggbe rúgta volna önmagát saját bambasága miatt.

-Jobban, mint azt hinnéd, Arnold. Jobban. – világosította fel Phoebe könyveit szorosabban mellkasához szorítva. Arnold csak sóhajtozott. Pár perc multán elköszönt a párocskától és egy maga folytatta útját a panzió irányába. Ahogy kótyagos lépteit nézegette egy pillanatra felnézett, nehogy belerohanjon egy villanypóznába. Ekkor pillantott meg a messzi távolban egy szőke masnis kobakot. Adrenalin süvített végig ereiben, izmai megfeszültek és ösztönösen rohanni kezdett. Fél méterre az alaktól feleszmélt: „Mégis mi a fenét művelek? Megbeszéltük, hogy hagyunk egymásnak légteret, erre én szaladok utána, mint egy gyerek az anyja után! Elment az a maradék eszem is!" Szerencséjére Helga füleit fülhallgató dugaszolta, így meg sem hallotta a közvetlenül mögötte lihegő fiút. Annál inkább Arnold halotta Helga énekét.

I used to believe

In the days I was naive

That I'd live to see

A day of justice dawn – a lány hangja szépen szólt a mélyebb szólamban, keserűen gördültek le nyelvéről a szavak.

And though I will die

Long before that morning comes

I'll die while believing still

It will come when I am gone – Arnold ismerte a dalt, oly sokszor hallotta már, de eddig sohasem esett le annak tantusza. Most viszont, hogy Helga hangján kelt életre valami mélyebb értelemre ismert rá.

Someday

When we are wiser

When the world's older

When we have learned

I pray

Someday we may yet live

To live and let let live –Arnold figyelmesen, hallgatta a gyönyörű dallamot, melyet egyedül egy árva hang sugárzott a világ felé.

Someday

Life will be fairer – itatta át egész lelkét a remény, ahogy Helga hanga egy ígért jövőért fohászkodott.

Life will be fairer – Arnold önkénytelenül csatlakozott a szólamhoz, hátha tényleg valóra válik, ha ő is hangosan győzködik.

Need will be rairer

Need will be rairer – „Így van, a szükség szertefoszlik majd" – a fiú bátorítóan bólintott, megnyújtva a szavakat gyengéd hangjával.

Greed will not pay

Greed will not pay – lépett egyre közelebb Helga alakjához.

Godspeed – emelte fel kezeit imádkozva mellkasához.

Godspeed – nyújtotta ölelő kezeit Helga testéhez, hangjában nyugalom és vágy tükröződött.

This bright millennium – Helga magas hangja megdermesztette Arnold tettre kész karjait. Libabőr futott végig minden porcikájában, remegve megállt és alázatosan követte a szöveget, amit az angyali hang diktált.

This bright millennium – a lány mozdulatai lelombozódtak

On it's way – a lány hangja halkulni kezdett

Let it come someday – egyszerre énekelve Arnold magára maradva énekelte ki az utolsó két szót. Mintha Helga reménye eltűnt volna egy pillanatra. Csak halkan dúdolt együtt a zongora és hegedű akkordjaival.

When the world's older – Arnold úgy érezte nem hagyhatja, hogy ilyen könnyen feladja Helga a reményt, így kétségbeesett tekintettel szólóját énekelte.

When things have changed – ismételve az első sorokat, próbálta meggyőzni mostanra már meglágyult arcvonásokkal. Arnoldnak nem kis örömére újra el is kezdett énekelni több erővel, mint azelőtt.

Someday

These dreams will all be real– kettejük hangja, mint angyali szimfónia visszhangzott az utca falairól

Till then, we'll

Wish upon the moon– Helga megértően levitte túlragyogó szopránját, hogy érvényesíteni tudja Arnold mély tenorját.

Change will come – hangjuk, mint tőr szúrt bele a bámészkodó emberek szívébe. Arnold nyúlni kívánt Helga bánatos teste után, de megállt reménytelenül.

One day – a fiú lerakta erőtlen karjait oldalához, lenézett, gyászos elnémulása a jövőbe vesző reményt fürkészte. Nem hiába.

Someday – a suttogó szót alig hallotta ki és mégis megértette. A fiú felemelte fejét őszinte hálával, amint előtte álló leány aranyfürtjeit nézegette. A lány kezeit megint imádkozásra emelte fel, megcsókolta összekulcsolt keze fejét és szép gyöngéden lerakta őket.

Soon… - majd sétált tovább belenyugvó léptekkel. Eközben az utca népe tapsviharral ostromolta a járdához kövült fiatalembert. Helgának nem igazán tűnt fel, hogy az örvendezés neki szólt, csak tovább sétált halkan dúdolgatva Eszmeralda fohászát.