6. felvonás

A panzióban. Arnold belép a szobájába. Gerald az kanapéján képregényt olvasgat.

-Hát te meg mit fetrengel itt ének évadján? Nem lenne ideje haza menni? – nézett meglepetten barátjára, majd karórájára. Gerald vállat vont közömbösen.

-Ha nem tévedek Helgáéktól keveredtél ide, így tudhatnád Phoebe le van kötve. Hétvége a vakáció kezdete, magányosan az estémet csak nem tölthetem?!

-Megértem kínod okát, de legalább tájékoztathatnál! – sóhajtott a szőke fáradtan.

-Minek, már úgy is bejáratott vagyok, gondoltam nem zavar, ha itt tanyázok.

-Nem is, de valahogy kívánom a magányt.

-Hékás, ez a hála az atyai intelmek után?! Csak úgy közvetve nyűgnek kikiáltani?

-Nem, köszönet ér a bátorításért legalább, ámbár a csöndet preferálnám. – Geráld nem hitt a fülének. Vérig sértette minden szó, és mégis talált nyugalmat, mivel tudta mi nyomja Arnold kobakját. Csak köhintett egy némát.

-Figyelj, ha, kell egy baráti fül én itt vagyok. Ha kibeszéled hangosan, hátha lelünk közösen megoldásra. De ha ezek után is remete a módi, azt is megértem, a lehető legcsöndesebb leszek, jó így? – Arnold aggódó arca megenyhült.

-Persze. Nem bánod, ha elteszem magam az estére? Úgy hiszem ez egyetlen, ami segíthet itt, az az álomvetítés.

-Ahogy jónak látod, haver. Csak olvasó lámpa kell nekem.

-Szolgáld ki magad, barátom. Tudod, merre találod. Én addig lezuhanyozok és átvedlek pizsamába, még mielőtt beleájulnék a dunyhába. – a fekete csak legyintett, amíg fiókban kotorászott.

Arnold el ruhával és törülközővel a kezében.

…

Helga szobája. Vak sötét, csak az utcai pózna fénye hint világosságot a szobába.

Lila és Phoebe a földön hálózsákokban, Helga az ágyán.

Phoebe és Lila nesztelen szuszogása hallatik.

Helga hátán fekszik és a plafonra vetült árnyékokat szemléli. Belső monológ.

Akárhányszor gondolkodom el az elmúlt hét eseményein, csak szende álmaimban mertem kijelenteni, hogy Arnold hamarabb fog megtörni. Mindig én voltam a csüngő-függő, ha nem is világosan, de tudta ő is, ahogyan én is.

Vigadnom kéne győzelemittasan, de nem jön vigyor képemre. Egyre csak szánom, s vágyom jelenlétét epekedő szellemmel.

Hittem, hogy se perc menni fog a karaktergyurma, de nehéz nem visszahullni a megszokások dzsumbujába.

Szétmarcangol ez a belső válság!

Nem! Erősnek kell maradnom, kettőnk miatt, Arnold miatt. Jobbat érdemel a volt Helga G Patakinál. Igaza volt mindig, bármennyiszer említette, hogy nyíljak meg, nem tagadom. Azt viszont ki nem állhatom, hogy gyakran nem képes belátni mennyire nehéz vért nélkül mászkálni a nagyvilágon.

Persze a vakságba torkolló optimizmus majd mindent világosságba taszít! Ne nevetess fiam! Ezért kell neked valaki, aki bírja állni a sarat még akkor is, ha ínséges időket élünk.

Erre a feladatra szántam el magam és egy ideig büszke is voltam rangomra. Ámbátor úrrá lett rajtam zsarnoki jellemem. Utálom, hogy azok, akik igazán szeretnek, ily bánásmódban részesülnek.

Ennek innentől vége lesz!

Helga szemei lecsukódnak a nehéz gondolatoktól. Elméjét lassan elnyomja az álom.

…

Arnold szobája. Arnold pizsamában belép.

Sötétség, csupán egy pislákoló fényforrás, Gerald könyve felett, olvas.

Arnold ledől, betakarja magát, majd jó éjt kíván. Az égen a csillagok pislákolását szemléli.

Lassan elszenderedik.

-Mi ez, hol vagyok? – forgatja fejét rémülettel.

-Ott, hová szíved húz. – hang szólal mindenhonnan.

-Húz, és ki mondja, ki tudja lelkem titkát? – gyanakodva nézett el a semmibe.

-Ha érdekel, nézz fejed felé. – Arnold úgy is tett. Lélegzete megakadt.

-Ki vagy? Szívem felismer, de elmém nem tud helyre rakni. – az alak gyengéden kuncogott.

-Nem hibád az ingatag érzés, mivel pólyában jártál mikor elváltunk egymástól. – az alak leszállt földszintre, fehérfátyolos karját leengedte a fiú fejére rakta és megsimogatta.

-Alig hallhattam hangod amaz világon, s vágytam ott rád találni. Arcodat már ránc szántja, de szemed színe virító zöld, mint véredé. Nem tudtam sose milyen ember lehettél, de tudatom helyettem összegyúrta lehetséges képedet. Válaszolj hát, az vagy-é kinek hinni szeretnélek?

Az alak kecsesen előlépett az árnyékból és felfedte külsejét. A fiú egyet visszalépett kételkedve, majd hunyorogva kettőt előre. Kezét arcához emelte remegve. A bőr érintése tenyerén melengető volt és ismerős.

-Nem ismertelek, már nem is foglak sohasem, de a gyermek szív sohasem felejt és folyton vágyni fog utánad s utána, drága édesanyám. – Stella könnyek közepette kebléhez húzta egyetlen fiát.

-Nem is hiszed mennyi évig epekedtem, hogy lássam az én egyetlen csillagom tündökleni, és lám már fel is cseperedtél, készülsz már kirepülni. Elhalasztott évek utánunk állnak és még előttünk es, de édes fiam sose feledd apáddal a mennyekből mindvégig figyeltünk. – Arnold szemeibe könnyek szöktek a váratlan melegségtől, repkedett örömében, de szíve egyben meg is repedt.

-Drága jó anyám, hiányoztál, érted és apám után sírtam egyedül e világon! Untalan csak értetek fohászkodtam. A remény hal meg utoljára, kiáltottam magamnak, ha a sötétség elnyelni akart volna. – szipogott keservesen anyja ruhájába. Stella lágyszíve majd megszakadt, ha látta gyermekét így szenvedni. Egyebet nem tehetett csak aranyhaját simogatta, s csillapította bánatát kellemes szavakkal.

-Arnold, - szólt, a fiú felemelte könnytől áztatott arcát. Stella elmosolyodott. – egy ilyen fess fiatalembernek erősnek kell maradnia, nem csak maga miatt, de anyja miatt is. – törölgette le az igazgyöngyöket. – Velünk, ha nem is másokkal találkozhattál. Büszkék vagyunk rád. Jobb emberré mi sem nevelhettünk volna, mint amilyenné magadtól felnőttél.

Arnold egy kicsit felderült.

-Valakinek csak muszáj értelmet vernie a többiekbe.

-Az is igaz. – simított végig fia orcáján. Egy pillanatra komorba fordult anyja tekintete. – Ugye tudod, nem ezért jöttem egyedül? – a fiú bólintott.

-Valahogy bennem is megfogant ez a gondolat.

-Na oszt van-e sejtelmed másik szándékom felől? – Arnold rázta a fejét. – Ha azt mondom, leány úgy ötlik-e valami? – intett a szőke.

-Mi dolgod van neked Helgával? – húzta fel szemöldökét.

-Nem nekem, legfeljebb nekünk, azon belül is inkább neked. Elviszlek egy olyan helyre, ahol még talán más emberfajzat soha be nem tette lábát.

-Mi az a hely, mely ennyire érintetlen?

-Nem más, mint kedvesed elméje.

-De hát, hogyan? Hisz csak álmodom, még téged is!

-Pont ez a szerencse, tested most pihen, így szabadon szállhat a lelked.

-Eddig erről én miért nem hallottam vagy olvastam?

-Mert a mai tudomány még csak gyerekcipőben poroszkál. Jer, hát Arnold elmegyünk oda, ahol megleljük válaszod. – Arnold kételkedve, de bízva benne elfogadta anyja kinyújtott karját és mellé lépett.

-Csak abban reménykedem, nem fogom megbánni a látványt.

-Az sajnos nem garantált. – csügget el Stella egy pillanatra. Arnold ijedten feltekintett.

-De hidd el, megéri. Az élet örök egyensúly, szeretet mellett ott a gyűlölet. Fény mellett a sötétség. Ha nincs, viszony honnan tudnád mi az élet, mivé lennél egysíkúként? Se előre, se hátra mozdulni, megdermedni, mint szikla a végtelenben, az ember sorsa nem erre van kihegyezve. Önmagad korbácsolni, hogy ne a világ egyenlítse ki tetteid túlnyomó súlyát, így cselekedett a hajdan szentté emelt emberbrigád.

-Ez elég súlyos ítélet szívemnek hallani.

-Pedig, olyan igaz, mint a Nap. Benned, kiben ennyi a szeretet, ugyanennyi gyűlöletre is képes lenne. De mivel ismerlek, magadat jobban megveted és emészted, mint bárkit a környezetedben. A világ rút most, így kellesz, mint embernek a levegő, sőt világos elméd csakis jót vonzd köréd.

-De akkor, hogy egyenlítem ki, ha csak jót teszek? – Stella, elnémult hirtelen.

-Erre, vállalkoztál léted előtt. Nem vagyunk neked. – Arnoldnak leesett a tantusz.

-Azt mondod én hoztam magamra ezt a sínylődést?! Miért tennék ilyet önszántamból, amikor másra nem vágyom csak rátok?!

-Épp ezért, ez élted előtt azt kérted jó lehessél mindenek felett. Az egyensúly viszont nem törhetett meg, így hozzánk születtél le. Jövőd, mint kiterített kártya látod ott fönn és te teszed le voksod időre és ősödre.

-Ez egy merő őrület, azt hittem az szüleim értelmiségek! Hogy tudsz ezzel most meghajigálni, mikor nem kívántam mást csak mellettetek felnőni?!

-Arnold nem érted a lényeget! – ragadta meg vállait hisztérikus fiának. – Nem ez a vég, sem a kezdet, egy életed erre áldoztad be, hogy lelked fejlődhessen. Most nélkülünk kell, hogy boldogulj, de ezt jövődben valamivel kiegyenlíti a jó Isten! – Arnold kétségbe esetten nézett anyja határozott íriszeibe.

-Mi az, mond, mi veletek felér? – kételkedett felháborodva. – milyen ár fizeti ki hiányotok, mi megnyugvást hoz maradék évtizedeimbe? Arany mi temérdek, vagyon mi el nem fogy? Nő ki elfeledteti fájdalmam, hatalom mi félelmet áraszt?! – anyja keserédesen elmosolyodott.

-Arnold, szerelmes fiam. Ha engeded, megmutathatom, kivel egyeztél bele ebbe a végzetbe. Ki innen kirángat saját erejével.

-Ha nem anyám könyörgő képe nézne vissza rám, már rég a földre roskadnál. – szorította ökölbe kezeit a fiú.

-Nem is vártam, hogy rögvest megértsd, Arnold. Hidd el, haragod nem okvetlen. – karolta át fia kezét óvatosan. – De, ha eljutsz oda, ahonnét már nincs visszaút, belátod az élet csak homokozó, ahol tesztelheted alkotóerőd.

Arnold haragosan kifújta az oxigén hiányos levegőt, majd bal kezét anyja átkaroló kézfejére helyezte.

-Vezess hát, mielőtt még felébresztem magamat mérgemben. – anyja bólintott.

-Egyet azonban ígérj meg. Ne kínozd magad emiatt. Ami történt megtörtént. Tanulságot keress benne helyette.

-Mostmár látom kitől örököltem optimizmusom, apámtól tán indulatom? – Stella csak nevetett fia morcos megjegyzésein.

Stella és Arnold elé ajtó hullik alá. A kitárult ajtón mindketten átlépnek.