7. felvonás

Fehér ajtó megjelenik egy sötét helyen.

Arnold és Stella kilép belőle. A fiú kalimpál.

-Miért van itt ennyire sötét? – kezét nem éri semmi.

-Zavar tán a nem lét?

-Meglehetősen.

-Hát akkor teremts.

-Miképp? – ha láthatná, akkor szemforgatást kapna anyjától.

-Miképp bárki más. – verte meg hátát ezzel előrébb lökte. A fiú a semmiben majdnem elbotlott. - Adok példát: Kezdetben vala az Ige.

-Aztán?

-Aztán, verd bele a fejedbe mit is jelent ez a mondatelem.

-Cselekedj?

-Már afelé menetelsz. Ahhoz, hogy legyen valami, mi kell hozzá?

-Anyag.

-Az is, de az csak második. – Arnold vakarta a fejét.

-Miért mi lehet még előtte? Ha egyszer tudom, hogy mit akarok, akkor-

-Honnan tudod, hogy mit akarsz? Csak úgy benned volt a kezdettől? – a fiú elnémult egy percre.

-Ha nincs elKÉPzelés, ami késztetne, mit ér a teremtés? Nem indulhatna be! – anyja elégedetten bólintott.

-Akkor hát mire vársz?

-De még így sem tudom, hogyan kell.

-Fiam, itt állunk egy korlátlan térben, ahol szavaddal megfestheted a benned megjelenő képeket.

-Ha így látod, hát legyen, ahogy kívánod! Gyúljék fény a mindenségben! – kiáltotta a fiú visszhangosan.

Hirtelen kivilágosodik a tér minden szeglete.

-S lőn világosság. – kacagott Stella. – Most már, orrunkon is túl látunk, menjünk a tudat legalsó csapásához.

-Mennék én szívesen, de nem látok semerre sem utat, sőt egyedül az üres tér mi körül veszi alakunkat.

-Ó, ez nem nagy aggodalom, hisz nem feladatunk itt eligazodni, majd kérünk vezetést egy helybelitől. Szólítsd meg. – a fiú furcsállotta, de továbbra is haladt az árral.

-Ha van itt valaki, szóljon hozzám!

-Szót adni gondolatodnak vagy szónokolni? – Arnold hátra fordult.

-Phoebe? – a lány kuncogott.

-Csak te néked. – pukedlizett szoknyáját megemelve.

-Ha nem ő vagy mi dolgod itten?

-Kértél valakit szemeid elé, te voltál ki életre hítt így. Ne tőlem kérd számon, milyen ábrázattal állok. Lehetek én Olga a tökéletes,- pördült egyet és azzá lett - bár józan felem nem röpdös tőle. Lehetek jó cimborád Gerald, - fordult még egyet - kinek nyelvéről pördülnek le a legendák.

-Lehetsz-é e hely birtokosa? – mutató ujját felemelte szende mozdulattal.

Ál- Gerald vigyora önelégült. Közelebb lépett a szőke képéhez, vállon veregette és rákacsintott.

-Persze, hogy lehetek, csak kérned kell. – azzal átbucskázott a hátán és Helga képében állt elébe. – Elég, ha vázam öltöm fel vagy kell a belső karakter?

-Annyit kérek légy önmagad. – a lány vállat vont.

-Ahogy óhajtod, bár leszögezem, én csak porszem vagyok a gépezetben.

-Most, hogy akadt végre, ki elvezet a helyszínre, gyermekem, ha lennél szíves…

-Ó, hát persze, - eszmélt fel majd meghajolt – utunk e lépcsőn megkezdjük.

A mutatott irányban, a földben lépcsősor tárul eléjük.

-Minek nevezhetlek, ha csak alkatrésze vagy a gépnek? – követte közvetlen a copfos lépteit.

-Nevezehetsz Helgának is, ha neked úgy kényelmes. Elvégre mégis része vagyok kedvesednek. – mosolygott hátra a fiúra. Amaz válaszul elpirult.

-Helga, miért volt üres legelső tered?

-Ez egyszerű, mert nincs kibérelve. Az a szint melyre érkeztetek átmenete álomnak és ébrenlétnek.

-Ahol a kinti zaj még beépül álmaidba, de már túl messze van a válaszra?

-Ugy van. Ahová most tartunk az egy kicsit más az előzőtől.

Leérve a lépcsőn egy tenger veszi őket körbe, végtelen.

-Micsoda fergeteg, őszintén nem is vártam kevesebbet. – Stella füttyentett egyet.

Helga ártatlanul megsimogatta karját, majd szelíden felelt.

-Tényleg tetszik önnek? - Stella legyintett.

-Kérlek kicsim, mellőzd a magázást, helyette szólíts csak Stellának. – Helga elnevette magát. – Csodálatos ez a hely. – mosolygott Stella.

-Köszönöm szépen a dicséretet, Stella. - Arnold eközben közelebb lépett a vízhez. Kezét belemerítette.

-Milyen meleg, és még sós szaga sincsen. – Helga megfogta a térdepelő fiú vállait.

-Itt semmi sem az, aminek látszik elsőre, mindennek mögöttes a jelentése. – Arnold felállt.

-Az utunk ennek aljára vezet, igaz? – a lány bólintott.

-Kapni fogunk levegőt? – a szőke kacagott.

-Hát persze és még csak csuromvizes sem leszel.

Helga beleugrik a vízbe, kiemeli fejét a vízből. Int a többieknek.

Arnold kisvártatva beleugrik.

Arnold és Helga el.

Stella ott marad.

-Sejtettem, hogy észre sem veszi, ha kettecskén maradnak útjukon. Nem mintha bánnám, hiszen bensőséges épp eléggé ez az óceán.

Stella leül az utolsó lépcsőfokra, lábát a vízbe lógatja.

-Nem füllentett az a kölyök, tényleg meleg akár egy szoba fürdő. – sóhajtott egyet elégedetten.

A tengerben. Arnold és Helga a fenék felé úszik lefelé.

Arnold nem győzi figyelni a gazdag élővilágot.

Egy halk hangra figyel fel. Helga észreveszi a fiú hiányát, megáll és felnéz rá.

„Bárhová mész el nem hagylak én,

követlek én sötét mélybe.

S várom már a napot,

mikor rám veted erős karod."

-Mi ez a gyönyörű hang? Olyan mintha értem szólna. –úszott a dallam irányába a fiú. Helga aggódni kezdett. Ragadta meg karját és kezdte el húzni az ellenkező irányba a lány.

-Csábító egy hang, ugye? De nem ezért jöttél ide, hogy elfelejtsd valódi célodat. – mind hiába érvelt logikával, egy sem ért el a fiú értelméig.

„Szenvedélyes csókjaidra meddig kell még várnom?

Tudom hangomat hallod, kövesd, míg el nem érsz."

-Engedj úsznom az irányba, hisz hallod szeretőm sír utánam!

Arnold részeg tekintettel úszik a hang irányába. Helga mindenerejével a másik irányba húzná.

-Nem szeretőd az, Arnold! Legfeljebb, ha tintás szenvedélyed!

Pár hínársort keresztül úszva a fiú megpillant egy barna hableányt a sziklán üldögélve.

-Míly törékeny teremtés… Eressz el, had maradjak mellette! – Arnold kirántotta karját Helga fogásából.

„Ó, miért kínoz így Triton töszörgő hullámja?

Miért nem jön egy árva lélek sem bájaimra?!"

-Várj még egy percet barna kislány, jövök rögvest, maradok is mindörökre!

Ennél a pontnál telt be a pohár. Helga Arnold elé vágott sebesen és kitárta mindkét karját falként állva. Arnold mérgesen ráncolta homlokát és próbált keresztül úszni.

-Nem tudsz akadályt verni kettőnk közé! – kiáltotta gerjedt haraggal mindig csak a barna szempárba nézve.

-Arnold elég lesz már ebből te is érzed, az a Helga nem a tied! – kezei közé kapta a fiú arcát és erőszakkal maga felé húzta. –Nézz a szemeimbe! Kit látsz lelki szemeid előtt társul engem vagy azt a szélhámost?

A fiú nagy nehezen, de belenézett a kék szempárba. Az a bánatos, csalódott tekintet felnyitotta elvakult világát. Arnold gyalázattól kevert önharagtól feltüzelve szorosan átölelte a lányt.

-Olyan ostoba vagyok! – nyomta a szőke fürtös fejet kezével sajátja mellé. – Csak bántani tudlak.

Helga megkönnyebbülve viszonozta a mozdulatot és gyöngén megrázta fejét.

-Ne kínozd magad, mindenkivel megesik az ilyen. – Arnold szánalmasan felnevetett.

-Túl engedékeny vagy hozzám, pedig meg sem érdemlem. – a lány elengedte a fiút és felnézett rá.

-Minek sanyargassalak még én is? Épp elég vagy magadnak te is.

-Túlságosan bízol a lelkiismeretemben.

-Miért is ne? A párkapcsolatban fontos a bizalom, de van is mire építenem.

-Úgy hazudok, mint egy két éves gyerek.

-Ez is egy lehetséges megközelítés.

A két fiatal folytatja útját a fenék felé.

Az aljzaton állva Helga dobbant hármat lábával, helyén a föld ketté nyílik.

Belépve a kettő el. Utánuk bezárul a rés.