5. fejezet

Ahol Dumbledore közbeavatkozik

Miközben a bájitalmester azon tűnődött, mikor látja legközelebb a kicsi fiúcskát, nem igazán merve remélni, hogy az valamikor a közeljövőben lesz, nem hallhatta, hogy a festményben rejtőző illető megválaszolja fel nem tett kérdését.

– Hamarosan, Perselus. Hamarosan.

Perselus hőzöngött. Nem arról volt szó, hogy irtózott a társasági élettől, mint elképzelés. De jobb szerette megválogatni, hogy kikkel jár össze. Természetesen az első választása a Roxfort tanári karára vagy arra a néhány miniszteri hivatalnokra esett volna, akikkel tavaly márciusban találkozott egy bájital konferencián. Talán még néhány ember, akikkel az utazásai során ismerkedett össze. Eközben persze újra és újra igyekezett emlékeztetni Albust, hogy ő nem egy remete vagy bármi hasonló. Csak nagyra becsüli az egyedüllétet. Az egyedüllét mostanra az a szó lett, ami látszólag kikerült az igazgató máskülönben hatalmas szókincséből.

Dumbledore-nak valahogy sikerült elérnie, hogy önként jelentkezzen valamiféle… igazából fogalma sem volt, mit is kellene tennie. Csak annyit tudott, hogy augusztus harmadikán reggel az első dolga az legyen, hogy megjelenik a Potter kúrián. Ennyit arról, hogy képes maga eldönteni, hogy mit is akar tenni. És pontosan mire is gondolt Albus? Szükségem van valakire, aki segít Potteréknak; kit is kínozhatnék legjobban e folyamat közben? Hát persze, Perselust! A bájitalmester megvetően felhorkant, miközben felmarkolt egy kevés hopp-port a kandallója melletti bödönből. És ő még azt remélte, hogy aznap haladhat a kutatásával. Milyen naivság volt tőle!

Reggel kilenc óra harminckor érkezett a Potter kúriára, egy perccel sem később, mint amikorra ott kellett lennie. Még ha bármi másért igen, a pontatlansága miatt nem lehetett elítélni. Abban az évben nem hívták meg az ikrek születésnapi partijára, és ha ez fájt is kicsit, úgy találta, így a legjobb. Az elmúlt évi élmény nem igazán volt kellemes. Ám ennél a gondolatfonalnál mosolyogva meg is állt. Beismerte, hogy a parti kínosan kezdődött, de végül egészen érdekessé vált. Harry valóban hatással volt rá. De szembenézni Harryvel, Lilyvel és az ő tökfilkó férjével, amint a tökéletes családot játsszák? Perselus úgy vélte, a pokolban is jobb kínokat találna. Ám most már nem tudott elszökni; itt állt a Potter kúriában, és készen állt szembenézni Potterékkal.

Na, de hol vannak Potterék? Perselus közelebb lépett az ajtóhoz, ami emlékezete szerint a nappaliba vezetett, de üresen találta azt. Voltaképpen néhány fehér lepedő takarta a bútorokat, mintha a család elköltözött, vagy bizonytalan időre távozott volna. Mi folyik itt?

– Perselus, drága fiam! – kiáltott Albus Dumbledore, amint a folyosóról a nappaliba lépett. – Időben, mint mindig.

– Úgy tűnik, egyedül vagyok itt – mutatott rá Perselus a lepedőkre. – Lemaradtam egy emlékeztetőről, vagy ilyesmi? Hol van mindenki más?

– A nyilvánosság úgy tudja, hogy a Potter család Franciaországban tölti az augusztust – közölte lezserül az igazgató. – Magunk között azonban valahol Isztambulban látogatnak meg egy mágikus maggal foglalkozó specialistát. Lily úgy gondolta, legjobb lenne ellenőrizni Adrian növekedési fejlődését, és Sirius megemlítette, hogy tudomása szerint ennek a némiképp megfoghatatlan területnek a legjobb szakértője Isztambulban él. Így tehát James, Lily, Sirius, Remus és természetesen az ifjú Adrian ma, kora reggel keletre indultak. – Perselus döbbenten vette tudomásul a hallottakat.

– És mi van Harryvel? – Nem tűnt logikusnak, hogy Lily maga mögött hagyná a legkisebb fiát.

– Harry még mindig itt van, egészen pontosan a dolgozószobában – magyarázta Albus. – Biztosítottam a szülőket, hogy a távollétükben is megfelelően gondoskodásban lesz része.

– Lehetetlen! – kiáltott fel Perselus, és szinte vöröset látott a feltámadó haragtól. – Hogy hagyhatták maguk mögött a fiukat… – Albus felemelte a kezét, hogy megállítsa a fiatalember kirohanását.

– Megértem, mit próbál mondani, Perselus, és bármilyen más körülmény között igaza is lenne – közölte Dumbledore, miközben a szeme veszített egy keveset a hírhedt csillogásából. – De mind Adrian, mind Harry gyakorlatilag túl fiatalok az ilyen utazásokhoz; ha Lily és James nem aggódnának annyira, hogy rájöjjenek, mi történt pontosan azon az éjszakán, amikor Voldemort a gyermekeikre támadt, és Adrian szerepére, amikor legyőzte őt, az egész törekvést valamikor későbbre halasztották volna. De sajnos senki nem akadályozhatja meg, hogy egy szülő nyugtalankodjon a gyermekei miatt. – Perselusnak továbbra sem tetszett ez az okfejtés, de csendben maradt, érzékelve, hogy az igazgatónak sem tetszett teljesen az elképzelés.

– Én csak azt nem értem, hogy mit várnak, mit fog nekik mondani az a szakértő? – töprengett hangosan Perselus. – Adrian túlontúl is fiatal ahhoz, hogy a mágiája stabil mágikus maggal rendelkezzen, és még ha így is van, valaki mágikus központjának a megtalálása nagyon privát dolog – mondta Perselus, miközben végiggondolta az egész utazást és annak célját. – És ha már itt tartunk, nem vagyok biztos benne, hogy ez akár felnőttek számára elérhető cél lenne, ha csak nem töltenek el kellőidőt a magjuk kutatására való koncentrálással. Amúgy mit kellene tennie ennek a szaktekintélynek?

– Elvégez néhány tesztet Adrianon, stimulálja a varázserejét, és véletlen mágiakitörésre vár – magyarázta Albus. – Aztán analizálni fogja az összegyűjtött adatokat, és levonja a lehetséges következtetéseket Adrian képességeiről.

– Ez ostobaság, és ezt magának is tudnia kell – közölte Perselus rövid elmélkedést követően. – Kitartok a véleményem mellett, mely szerint Adrian túl fiatal; miért kellene keresztülmennie ezen az egész nyűgön? Mármint egyáltalán elkezdődtek már megmutatkozni nála a véletlen varázserő-kitörések?

– Nem, ami azt illeti, még nem, és úgy hiszem, pont ez sürgette az utazást – sóhajtott Albus. – De nem ez az oka, amiért megkértem rá, hogy idejöjjön.

– Ennyit magam is kitaláltam – jegyezte meg kurtán Perselus.

– Mint ahogy azt ön is észrevette, az ifjú Harryt itt hagyták az én gondoskodásom alatt. – Perselus bólintott, várva, hogy meglássa, arrafelé vezet-e ez a beszélgetés, amerre gondolja. Biztosan túl sokat remél, de akkor is…

– Erre is rájöttem.

– Nos, noha lehet, hogy nem teljesen értettem egyet az isztambuli utazással, ott kellene lennem felügyelni az eredményeket, ha már amúgy is megtörténik a dolog – folytatta Albus. – Hagyhatnám, hogy Harryre a kúria házimanói felügyeljenek, de jobb szeretném, ha olyasvalakivel maradna, aki ismerős a számára. És nem tehetek róla, de észrevettem, hogy maga…

– Azt akarja, hogy én vigyázzak Harryre maga helyett? – kérdezte Perselus hitetlenkedve. Sejtette, hogy ez lenne Albus beszédének értelme, de az igazgató szájából hallani sokkal szürreálisabbnak tűnt, mint ahogy eredetileg képzelte.

– Igen, ez volt az elképzelés. De ön aggódni látszik emiatt; ha jobb szeretné, hogy keressek valaki mást, aki vigyáz Harryre ebben a hónapban… – Albus függőben hagyta a mondat folytatását.

–Nem így értettem, és ezt maga is tudja! – sziszegte Perselus összeszorított fogai között. Manipulatív vén flúgos! A fiatalember tudta, hogy játszanak vele, de ezúttal hajlandó volt eltekinteni tőle. Albus azt akarja, hogy együtt töltsön egy hónapot Harryvel? Rendben. Sokkal rosszabb sorsot is el tudott képzelni ennél. A kis hangot, ami azt suttogta a fejében, hogy el sem tudna képzelni ennél jobbat, hamarosan felváltotta a dac, és ezért elfojtotta azt. – James Potter tudja, hogy én fogok vigyázni a fiára? – Azt senki nem mondta, hogy meg is kell könnyítenem Dumbledore számára – gondolta, miközben figyelte, ahogy az idős varázsló mosolya alábbhagy kissé.

– Tudja, hogy olyasvalaki vigyáz Harryre, akiben megbízom – válaszolt Albus visszatérő mosollyal. – Lily azonban tudja.

– Ó – volt Perselus válasza, miközben bólintott. Ez váratlan volt, és az igazat megvallva nem tudta, mit mondhatna, amivel csökkenteni lehetne egy ilyen kijelentés hatását. – Azt mondta, hogy egy hónapon át kell felügyelnem Harryre? – kérdezte a fiatal tanár, érezve, hogy mellkasa felmelegszik a gondolatra.

– Tehát hajlandó segíteni? – kérdezte Dumbledore kérdőn felvonva a szemöldökét, miközben szeme őrülten csillogott multifokális szemüveglencséje mögött.

– Úgy hiszem, erre céloztam, igen – válaszolta Perselus szárazon. A vén flúgos túlságosan is élvezte ezt az egészet.

– Kiváló, drága fiam! – A férfi összecsapta a két kezét. – Már mindent össze is készítettem, amire szüksége lesz.

– Tehát tényként vette, hogy beleegyezem, még mielőtt megkérdezett volna? – töprengett bosszankodva Perselus, miközben követte Albust abba a dolgozószobába, ahol először találkozott Harryvel.

– Ismer engem, Perselus! – kiáltott fel boldogan Albus. – Örök optimista vagyok!

– Az – hagyta rá a bájitalmester vigyorogva, tartózkodva egy sokkal spontánabb válasz adásától. Már épp meg akarta jegyezni, hogy Albus ahhoz is túlzottan optimista, hogy biztos kézzel kapaszkodjon a valóságba, amikor az igazgató kinyitotta a dolgozóba vezető ajtót. Ott, ezúttal a kanapén, ült a hároméves Harry, és egy másik könyvet nézegetett. A színes képek ezúttal mágikus növényeket ábrázoltak. Perselus összes haragja elpárolgott a látványra. Miért is kellene panaszkodnia ismét ezen a ponton. Ez elvi kérdés! – vélte.

– Harry, kedves fiam! Vendéged érkezett! – szólalt meg Albus, hogy megmutassa Perselust a kisgyereknek. Harry felriadt a koncentrálásából, és zavartan fordult az ajtó felé. Arcán mosoly gyúlt fel.

– Pers! – kiáltott hangosan, majd leugrott a kanapéról és a fekete ruhába öltözött férfihoz szaladt, megölelve őt, ami azt jelentette, hogy karjait Perselus lába köré fonta, méghozzá úgy, mintha az élete függne tőle, olyan erővel, hogy az ifjú professzor csaknem felbukott tőle.

– Szia, Harry! – motyogta Perselus, beleborzolva Harry amúgy is kusza hajába. Lehajolt, hogy felvegye őt, és ezúttal még azt sem várta meg, hogy a gyerek maga kérje azt. – Örülök, hogy újra látlak, gyerkőc.

– Látom, nem felejtették el egymást – jegyezte meg Albus boldogan, amikor észrevette a fiúcska és a fiatalember közötti közjátékot.

– Úgy tűnik, nem – igazolta Perselus, és minden korábbi kétsége, hogy egy hónapon át gondoskodjon Harryről, eltűnt abban a minutumban, hogy pillantása a kisfiúra esett. Némán tűnődött, hogyan hiányolhatott valakit annyira, akivel mindössze kétszer találkozott, mint ahogy Harry hiányzott neki.

– Ez igazán nagyszerű – közölte Dumbledore Harryhez fordulva.

– Amíg a szüleid távol vannak, Perselus fog vigyázni rád – mondta a fiúnak, lágyabban beszélve, mint általában szokott. – Elmész Perselusszal, Harry? – kérdezte, és a bájitalmester szíve hirtelen összeszorult a félelemtől. Mi lesz, ha a fiú nemet mond, vagy sírni kezd? Meglepetésére Harry feléje fordult azokkal a hatalmas szemeivel, és megkérdezte:

– Veled mehetek? – Azt mondani, hogy Perselus meglepődött a reménytől, amellyel ezt a kérdést feltették – nem beszélve a gyermek kérdést követő testbeszédéről, ami meggyőzte őt, hogy igen, ez a hároméves fiúcska a karjaiban tisztán beszélt és megértett minden kimondott szót –, enyhe fogalom lett volna.

– Ha szeretnél – mondta lágyan. – Velem akarsz jönni, Harry? – kérdezte halkan, Albus folyton csillogó tekintetétől kísérve a kicsit. – Szeretnél? – A kérdésre érkező válasz heves bólogatás formájában érkezett.

– Akkor ezzel meg is volnánk! – kiáltott fel örömködve Albus. – Elkísérem magukat a házához, Perselus, aztán indulok egy sürgős üzleti megbeszélésre, amit emiatt a találkozás miatt halasztottam el. – Perselus kérdő pillantást vetett rá, mire az igazgató belement a részletekbe.

– A miniszter néhány tárcaközi gonddal foglalkozik, és kikérte a véleményemet a dologban – közölte a férfi, mire Perselus elvigyorodott. Biztos volt benne, hogy az a nap, amikor Caramel nem konzultál Albusszal, hogyan irányítsa a Minisztériumot, egy korszak végét jelzi majd.

– Akkor jobb, ha megy, mielőtt a miniszter úgy dönt, valami radikális lépésre szánja el magát – jegyezte meg Perselus, miközben a kis Harry az egész párbeszédet kérdő szemmel kísérte végig.

– Radikális? – kérdezte Albus, miközben a kandalló felé vezette a csoportot a dolgozószobából.

– Mármint, hogy ő maga dönt – magyarázta Perselus vigyorogva, mire Albus némán gratulált magának, miközben halkan kuncogott. Harry érkezése előtt senkinek nem sikerült előhoznia Perselus jellemének ezt a kötözködő tulajdonságát. Meglehet, a fiatal professzor még nem vette észre, de amint a gyermek társaságában volt, végre hasonlított arra a huszonkét éves férfira, aki volt.

Akkor még egyikük sem tudta, de ez volt az első, abból a sok alkalomból, amikor ez a jelenet – az igazgató jelenlétét leszámítva – megismételte magát az elkövetkező években. És természetesen fogalmuk sem volt, hova fog vezetni Albus aznapi közbeavatkozása. Minden a helyére került; a sors kerekei beindultak, és most már minden egy fiatalemberen és egy még fiatalabb kisfiún múlt, hogy a számukra kijelölt jövő felé haladjanak.

A folytatással igyekszem, de pillanatnyilag vizsgára készülök, és az most fontosabb, még ha az első 14 fejezet már készen is van :)
De legkésőbb 2 hét múlva jelentkezem a következő résszel.