6. fejezet

Ahogy az évek telnek

Akkor még egyikük sem tudta, de ez volt az első abból a sok alkalomból, amikor ez a jelenet – az igazgató jelenlétét leszámítva – megismételte magát az elkövetkező években. És természetesen fogalmuk sem volt, hova fog vezetni Albus aznapi közbeavatkozása. Minden a helyére került; a sors kerekei beindultak, és most már minden egy fiatalemberen és egy még fiatalabb kisfiún múlt, hogy a számukra kijelölt jövő felé haladjanak.

Pontosan négy év telt el azóta az első alkalom óta, hogy Albus Dumbledore Perselusra bízta Harry Pottert. Hónapról hónapra úgy tűnt, az esetenkénti alkalomnál jóval gyakrabban szükséges az ifjú Potter ikret a bájitalmester védelme alatt hagyni, mivel a szülei egyre több figyelmet fordítottak Adrian képzésére. Nem arról volt szó, hogy Harryt nem szerette a családja; semmi ilyesféle mozgatórugó nem állt a szülők tettei mögött. A tény ettől még tény maradt.

Eleinte a kutatások miatt történt; az idősebb Potterék, az izgatott Tapmancs és a gondoskodó Holdsáp kíséretében bejárták a világ legtávolabbi zugait is, hogy megpróbáljanak rájönni, hogyan pusztította el Adrian a Sötét Nagyurat zsenge egy éves korában. A tesztek nem voltak meggyőzőek, pont úgy, ahogy azt Perselus és Albus előre megjósolta. Ámbár az bebizonyosodott, hogy igen, igaz, hogy Adrianban nagy lehetőségek rejlenek, ám a jel valami kivételesen egyedülállóra, nem mutatkozott meg. Ahogy az igazgató évről évre ismételgette, meglepő lett volna, ha valami rendellenes dolgot találnak; Voldemortot rendkívüli körülmények között győzték le, ami kiterjedt mértékű véletlen varázslat miatt következett be. A túlélés volt a kérdés, amit lehetetlen volt megismételni, és az elmélet, alapjaiban, igaz is volt.

Aztán elkezdődtek a véletlen mágiakitörések. Hat és fél éves korára az ifjú Adrian megakadályozta, hogy az egyik játéka lezuhanjon a lépcsőn, és visszahívta magához. Az eset felettébb nagy felfordulást okozott, úgyhogy gyorsan el is döntötték, hogy a terveiknek megfelelően, Adrian hét évesen megkezdi a mágikus kiképzését. Ez meg is történt, így az év augusztusát a Potter család többsége azzal töltötte, hogy Adriannal eddzen valahol Walesben, míg Harry, szokás szerint, Perselusszal maradt a Fonó soron.

Elég érdekes szembesítésnek bizonyult, amikor James Potter rájött, hogy hol töltötte a fiacskája azt a legelső hónapot, amíg a család többi tagja Isztambulban tartózkodott. Dumbledore-nak kellett közbeavatkoznia, mielőtt a dolgok eldurvultak volna; ám miután Sirius azzal a javaslattal állt elő, hogy Harry tölthetne némi időt a nagynénjével és Dursley bácsikájával, Lily is a sarkára állt. Perselus megesküdött, azt a vitát, míg él, nem felejti el. Miután Jamest biztosították, hogy Perselus háza a szükségesnél is nagyobb védelemmel rendelkezik, és lezajlott egy felbőszült Dumbledore-ral lefolytatott négyszemközti csevej is, a férfi morogva beleegyezett, hogy Perselus vigyázzon Harryre, amikor szükséges.

Hát így esett, hogy Perselus, aki ismét Harryre vigyázott – a fiú pedig cserébe egy kandallóban fortyogó bájitalra felügyelt –, a székén ülve mosolygott, miközben elvileg a Próféta egyik példányát olvasta. A dolgok drasztikusan megváltoztak az ifjú tanár számára, amióta Harry belépett az életébe. Noha az iskolában ugyanaz maradt, komor és néhány tanítványa szerint egyenesen ijesztő, Madam Pomfrey pedig továbbra is leszidta, amiért olyan sovány, a férfi végül elkezdett gyógyulni. Minden mosollyal, amit Harry villantott rá, lassan újabb súly került le a szívéről; egészen addig a pontig, amíg abban a különös helyzetben találta magát, amikor együtt volt a kisfiúval, amiről már réges-rég lemondott: azt vette észre, hogy boldog.

Harry állandó meglepetést jelentett a számára, ő pedig hálás volt minden pillanatért, amit együtt töltött vele; a mosolya tovább szélesedett a gondolatra, hogy ez az idő mostantól még hosszabb idő lesz. Persze a bűntudat is beléje nyilallt, hiszen tudta, hogy Harrynek még jobban fognak hiányozni a szülei, de nem segíthetett az örömén, ha arra gondolt, hogy mostantól milyen lesz a mindennapi élete. Abban már megegyeztek, hogy a kisfiú vele tölti a nyári szüneteket, miközben Adriant képzik, de az nem különbözött olyan sokban az elmúlt négy évtől.

Ami ezentúl más lesz: Harry még több időt fog eltölteni a bájital tanár társaságában. Minden hétfőn, kedden, pénteken és a hétvégéken vele lesz. Ez alatt az idő alatt Adrian edzeni fog a szüleivel és a Roxfort tanári karának különböző tagjaival, hogy mielőbb elkezdjék a felkészítését mindenre a mágia széles területén. Ami azt jelenti, hogy Harry Perselus roxforti lakosztályában fogja tölteni azt a három hétköznapot valamint a hétvégéket, és csak aludni tér majd vissza a Potter kúriába. Perselus úgy érezte, ennél nem is kérhetne többet.

– A bájital késznek látszik, Pers – jelentette ki Harry, és mosolyogva fordult a fiatalember felé. Mindig Persnek szólította őt, amitől a férfi mosolya szélesebbé vált.

– Valóban? – kérdezte, majd felállt, hogy a tűzhöz lépjen. Harrynek igaza volt. – Kiváló – közölte egyszerűen, és egy gyors pálcamozdulattal palackba töltötte a Kalapkúra Kivonatot, majd eloltotta a tüzet. Harry tekintete, mint mindig, felderült, ahogy a mágia megmutatkozott, majd eltompult, amikor Perselus pálcájára nézett. A fiatalember felsóhajtott – megértette a kisgyerek csalódottságát. Adrian, annak érdekében, hogy megfelelő képzésben részesüljön, hét éves korában megkapta a pálcáját. Még ha csak az edzések alkalmával használhatta is, Harry úgy érezte, kirekesztik őt – ismét.

Perselus, figyelembe véve ennek az egésznek az igazságtalanságát, szorosan becsukta a szemét. Végtére is Harry korábban mutatta ki a varázskészségeit, mint a testvére. Valójában azon a négy évvel ezelőtti első napon történt, amikor hazahozta a fiút ebbe a házba, hogy a férfi először döbbent rá az említett képességre. Harry véletlenül nekiment az asztal sarkának, leverve ezzel az azon álló vázát, ami földre esett. Ám a dolog úgy esett, hogy az sosem érte el a padlót: helyette eltűnt, és egy pillanattal később egy hangos, pukkanó hang keretében megjelent az eredeti helyén, megkönnyebbült sóhajt kiváltva a hároméves varázslóból. Perselust egészen felvillanyozta, miután néhány gyors kérdést követően kiderült, hogy ez már a második alkalom, hogy valami hasonló történt, mivel úgy tűnt, néhány hónappal korábban Harrynek hasonlóképpen sikerült megúsznia egy lépcsőről való legurulást, miután megcsúszott egy szőnyegen.

És hogy mi történt, amikor Perselus megpróbálta mindezt elmondani Harry családjának? „A vita", az történt; miután James majdnem szívszélhűdést kapott, amikor rájött, hogy fia egy hónapot töltött el nemezisével, Perselus azon kapta magát, hogy valahogy nem igazán érez késztetést egy ilyen információ megosztására. Magánügynek érezte, valaminek, ami csak Harryre és rá tartozik. És amúgy is, a fiú azóta is varázsolt már a szülei előtt, néhány nappal a hetedik születésnapja előtt. Perselust az emlékre olyan érzés kerülgette, hogy meg kell keresnie Jamest, és megütni valami jó nehézzel, lehetőleg valami fémdarabbal.

Harrynek persze gratuláltak, de vajon megfordult a fejükben, hogy talán most már őt is képezni kellene, mint Adriant? Nem, hát persze, hogy nem. És a legkevésbé sem számított, hogy korához képest mennyire okos, és milyen éhes a tudásra; ő egyszerűen nem Adrian volt. Perselus a gyermek mellett állt, amikor Harry megtudta, hogy ő nem kap pálcát, ahogy a testvére; látta a szikrát kihunyni a smaragd szempárból, ami szinte ahhoz vezetett, hogy ott helyben megátkozza Jamest és Siriust. Csak az a pillantás, amit Harry küldött felé, az az esdeklő nézés, az a tekintet, ami magában hordozta a gyermek minden vágyát, hogy ki akar jutni a családi otthona konyhájából, ahol a veszekedésre sor került, akadályozta meg őt abban, hogy elővegye a pálcáját.

– Minden rendben, Pers? – kérdezte Harry aggódva, amikor észrevette a gondviselőjévé vált férfi csukott szemét.

– Jól vagyok, Harry. Csak eszembe jutott valami. – Rámosolygott a fiúra, aki nagy, szomorú szemével továbbra is az előhúzott pálcáját figyelte. Perselus kedvesen elmosolyodott a fiú szemének látványára; sikerült megkímélni Harryt attól, hogy szemüveget kelljen hordania; egy olyan sorstól, ami a testvérét nem kerülte el. Egy bájitallal állt elő, ami után napokon és éjszakákon át kutatott, amikor azt tapasztalta, hogy Harry látása romlani kezd. James sosem engedte volna, hogy olyan bájitalt használjanak, amit ő készített – bármilyen nagyszerű is legyen az –, és Lily sajnálatos módon soha semmiben nem bízott, amit a Minisztérium Bájitalcsoportja nem hagyott jóvá; ez olyasmi volt, amiben sosem értettek egyet, mármint hogy ferdítsenek kicsit a szabályokon, ha szükséges.

Mégis, Perselus megadta volna magát a nő óhajának, ha nincs meggyőződve, hogy a bájitalt fel kell használni már az első hónap folyamán, amint a tünetek egyértelműen jelentkeznek; a Minisztériumnak pedig legalább hat hónapra volt szüksége, mielőtt a jóváhagyását adja, és az már késő lett volna. Emellett pillanatnyilag nem érdekelte, hogy a nyilvánosságra dobjon egy bájitalt. Még mindig dolgozott kicsit az alapformula javításán, hogy az minden típusú szemproblémát meggyógyítson, és ne csak a rövidlátást.

– Meg tudnád mutatni most nekem a Vérpótló főzetet, Pers? – kérdezte Harry lágyan mosolyogva. Perselus kuncogni kezdett; ez volt a mai nap lényege. Úgy próbálta meg elfeledtetni Harryvel a tényt, hogy ő nem fog edzeni a testvérével, hogy a saját maga képezte kicsit. És amúgy sem az ő hibája, hogy Harry az útjába kerülő összes információmorzsát magába szívta, akár egy szivacs! A helyiség, amit Harry a Fonó soron használt, tele volt gyógynövény, bájital és asztronómia könyvekkel, meg minden mással, amiről Perselus úgy vélte, oly módon ismertetik meg a mágiaelmélet alapjait, amit egy hétéves is megért. Végtére is, ő volt az, aki megtanította olvasni a fiút két évvel ezelőtt, mivel az volt a terv, hogy mindkét Potter fiút otthon iskoláztatják, mielőtt a Roxfortba mennének.

– Természetesen meg tudom mutatni – válaszolta Perselus megpörgetve a pálcáját. – Végül is megígértem.

– Te vagy a legjobb, Pers! – kiáltott Harry, és megölelte őt, amitől Perselus ismét elmosolyodott; bárcsak a diákjai is láthatnák most őt!

– Igen-igen, kölyök. Ha te mondod. – Harry izgatottan kacagott, aztán elfutott, hogy felvegye a sárkánybőr kesztyűjét, miközben Perselus ismét meggyújtotta a tüzet. – És ha már itt tartunk, Harry; miért oltottam el az előbb a tüzet, noha tudtam, hogy azokkal a boci szemeiddel fogsz zsarolni, hogy újabb bájitalt főzzünk? – Harry ismét kuncogott egy sort, majd pillantását teljes mértékben a férfi felé fordította, aki a fiú bohóckodására csak a szemét forgatta.

– Az Ashwinderek miatt. Léteznek olyan mágikus tulajdonsággal bíró hozzátevők, amelyek önmaguktól lángra lobbannak, ha egy pálca révén meggyújtott tűzbe kerülnek – magyarázta Harry, mire Perselus büszkén elmosolyodott. – Gondolom, nem akarod felrobbantani a házat, igaz? – foglalta össze Harry, miközben elindult Perselus felé a hozzávalókkal, amit a férfi a kandalló melletti asztalon hagyott ott neki.

– Pontosan, Harry. – Miközben Perselus beszélt, elvette Harrytől az alapanyagokat, és magyarázni kezdte, melyik micsoda. – Na, most, ha azok a tökkelütöttek is emlékeznének erre, akiket diákjaimnak kaptam, nem kellene azzal a rengeteg megolvadt üsttel foglalkoznom minden tanóra után. – Harry ismét kacagni kezdett. – Mégis, meggyőződésem, hogy találnának rá más módot, hogy elpusztítsák az előbb említett üstöket; a képzelőerejük időnként meglep! – Ezúttal maga is csatlakozott Harryhez, és halk kuncogást eresztett meg. Egy órával később az utolsó hozzávalót is beletették a bájitalba.

– Tehát most keverjem meg hétszer az órajárással megegyező irányban, és egyszer ellenkezően? – kérdezte Harry a bugyborékoló főzetre koncentrálva.

– Így van; most, ha mindent jól csináltunk – és természetesen így történt –, a bájital színe a jelenlegi zöldről sötétpirosra fog változni. Innen fogod tudni, hogy elkészült. – Elmosolyodott az apró hördülésre, amit a fiú kiadott, amikor néhány kavarás után a bájital színe észrevehetően barnulni kezdett. – És most, ha ezt így tovább folytatod, hamarosan… – Mondatát egy hangos, huhogó hang szakította félbe; egy roxforti bagoly röppent be az ablakon át és repült el a két varázsló fölött azzal a szándékkal, hogy időben kézbesítse a levelet. Perselus érezte, hogy valami baj fog történni, még azelőtt, hogy ténylegesen bekövetkezett volna, mégsem volt elég ideje reagálni; a bagoly elrepült a tűztér fölött, meglökve egy vázát, amiben mandragóra gyökerek voltak. A váza tartalma a bugyogva fortyogó főzetbe borult. Perselusnak csak annyi ideje volt, hogy Harry nevét kiáltsa, amikor a reakció megkezdődött: egy hatalmas, zöld lángoszlop csapott ki az üstből, elhamvasztva mindent, amivel érintkezésbe lépett, tovaterjedve, ahogy a mandragóra gyökerek forrtak. Perselus egyetlen értelmes gondolata az volt, hogy megvédje Harryt, mivel a lángok egyre csak terjedtek át a helyiség többi részére. Már épp sikerült megragadni a pálcáját, amikor egy fényes, kék pajzs tűnt fel kettejük előtt.

Pillantása egyből Harryre vetődött, és attól, amit látott, döbbenetében elejtette a pálcáját; a fiú kinyújtotta maga elé a két kezét, és ez volt az egyetlen ok, amiért a lángnyelvek nem égették ropogósra őket. Harry volt az, aki elővarázsolta a pajzsot. A lángok kialudtak, fekete füsttel borítva be a tűztér fölötti falat. Perselus körbenézett, és azt vette észre, hogy a helyiség többi része teljesen sértetlen maradt. Harry keze az oldalára zuhant, majd mély lélegzetet vett. A színtiszta megkönnyebbültség mosolya ült ki az arcára, hogy aztán elenyésszen a sűrű levegőben, amikor Perselus felé fordult. A fiatalember egyszerűen képtelen volt megszólalni.

– Pers, jól vagy? – ismételte meg Harry a kérdését aznap este másodjára.

– Én… te… Igen, jól vagyok, Harry – motyogta Perselus a fiúra meredve, és minden teketória nélkül a földre zuttyant.

– Nem úgy nézel ki, Pers, mint aki jól van – jegyezte meg a fiúcska a gyerekek lefegyverző egyszerűségével.

– Csupán meglepődtem – magyarázta a férfi.

– Min?

– Azon, amit az imént tettél… Csináltál már máskor is hasonlót ezelőtt? – kérdezte a férfi, miközben Harry zavarodottan nézett rá.

– Véletlen varázslatot? Egy csomószor – közölte a gyerek, nem értve, hogy mire gondol Perselus.

– Nem, Harry; én úgy értettem, hogy csináltál már ezelőtt is hasonlót, mint ez a pajzs? – fejtette ki a kérdését a férfi.

– Nem hiszem. – Harry nyugtalanul nézett bele a fekete szempárba. – Miért? Ez rossz?

– Rossz? Dehogy! – állította a bájitalmester. – Ez haladószintű varázslat; még sosem hallottam, hogy a véletlen varázslat bármilyen formája ilyen módon nyilvánult volna meg.

– Ó! – Harry nem tudta, mi mást mondhatna erre.

– Harry, ugye nem bánod, ha teszünk egy kis látogatást a Roxfortba? – kérdezte Perselus némi töprengést követően. – Azt hiszem, erről hallania kell az igazgatónak.

– Rendben – egyezett bele készségesen az apró fiúcska, miközben Perselus fellökte magát a földről. – És mi lesz a kandalló falával? – kérdezte Harry elkerekedő szemmel, ahogy szemügyre vette a csaknem leégett munkaterületet.

– Most csak te vagy az, aki számít, Harry. Felőlem akár össze is dőlhet az az átkozott fal – közölte Perselus, majd rögzítette a kandalló falát a pálcájával, hogy használható legyen, aztán magához hívott egy kevés hopp-port a szobájából, tekintettel arra, hogy az, amit használni szokott, a kandalló mellett volt, amikor az üst felrobbant. Kinyújtotta a kezét Harry felé, aki lágy mosollyal az arcán nézett rá.

– Köszönöm, Pers – mondta, amikor az idősebb varázsló egy kis port szórt a lángokra.

– Mit? – kérdezte zavartan, amikor Harry ismét megölelte őt.

– Hogy törődsz velem. – Perselus megint nem tudott megszólalni, csak nézett a fiúra.

– Hát persze, hogy törődöm veled, kölyök. Hé, nézz rám! – mondta lágy hangon, és letérdelt, hogy egy magasságba kerüljön Harryvel, aki a férfi tekintetét kerülve a padlót leste. – Mindig törődni fogok. Szeretlek, kölyök. – Harry pillantása visszaröppent Perselusra. Tekintete először mélységes döbbenetet sugárzott, majd könnyek öntötték el a szemét. Ez volt az első alkalom, hogy Perselus hangosan kimondta ezt Harrynek, még ha magában már évekkel ezelőtt elismerte, hogy így van.

– Én is szeretlek téged, Pers! – jelentette ki Harry, még szorosabban kapaszkodva a fiatal tanárba, amitől Perselus szemébe is könny szökött. – Bárcsak te lennél az apukám – suttogta a kicsi, amivel a frászt hozta a férfire.

– Harry, én… neked már van egy apukád – mondta nehéz szívvel, hisz mélyen magában tudta, hogy pontosan ugyanerre vágyik. Nem azért, mert Harry Lily fia volt, dehogy; csak azért mert Harry az Harry volt.

– Tudom.

– És bármennyire is fáj ezt mondanom, ő szeret téged; az egész családod szeret – tette hozzá Perselus szomorkás mosollyal.

– Én is szeretem őket. De néha nem kedvelem őket olyan nagyon – ismerte be Harry, miközben könnyek csorogtak le az arcán, összetörve ezzel picit Perselus szívét. Ám erre nem tudott mit válaszolni. – Nem szeretnél te lenni az apukám? – kérdezte Harry lefegyverző bájjal.

– Bárminél jobban, kölyök.

– Akkor miért nem lehetsz az? – kérdezte Harry bátortalanul, szemét Perselus pillantásába fúrva. Tényleg, miért ne lehetnék? – töprengett a férfi. Persze nem lehetek a biológiai apja, de egy apafigura? Nem olyasmi vagyok máris?

– Harry, neked már van…

– Tudom, hogy James az apám! – kiáltott fel Harry, olyan szorosan lehunyva a szemét, ahogy csak bírta, és újabb könnycseppek gördültek le az arcán, miközben remegett a dühtől. – Tudom, rendben? De ő nem az én apukám! – A szeme felpattant, és Perselus ismét azon kapta magát, hogy nem tudja, mit mondjon erre. – Ő Adrian apukája; vele játszik, őt viszi el kviddicsmeccsekre, őt tanítja meg dolgokra. Ezeket velem nem teszi. De te igen. Ő az apám, de te vagy az apukám! – magyarázta Harry. – Miért nem lehetsz te az én apukám?– suttogta megtört hangon. Ezúttal Perselus volt az, aki megölelte a gyermeket. Érezte, hogy valami lefolyik az arcán, és csak amikor Harry reszkető kezei a dereka köré fonódtak, jött rá, hogy azok könnyek.

Mindazon dolgok közül, amikre az ember egy hétévestől számít, ez még csak nem is szerepelt a listán. El sem merte hinni. Lehetséges, hogy a fiú valóban így érez? Nyilvánvalóan igen, lehetséges. És ebben az esetben mit mondhatna? Csak egyetlen lehetőség állt fenn, aminek valamennyire értelme volt.

– Rendben, Harry. – Tompán szólt a hangja. Eltolta a fiút, és belenézett a fiú szemébe.

– Rendben?

– Ha te is akarod, nincs más a világon, amit jobban szeretnék annál, minthogy az apukád legyek. – Ismét megölelték egymást, boldogabban, mint valaha, szorosan becsukott szemmel, az öröm könnyeivel az arcukon. Épp ezért lehetetlen volt észrevenniük azt a lágy, fehér aurát, ami mindkettejüket körbevonta. És ahogy ezekkel a dolgokkal gyakran megesik, a fény abban a pillanatban eltűnt, amint kinyitották a szemüket.

– Még mindig elmegyünk a Roxfortba? – kérdezte Harry néhány perccel később, megnevettetve Perselust. A férfiból olyan szívből jövő teli kacaj tört fel, ami már a háború előtt is tőle szokatlan volt tőle.

– Igen, megyünk – válaszolt Perselus letörölve a kicsi arcáról a könnyek nyomát. Kéz a kézben sétáltak a lángok közé, majd óvatosan kiléptek Perselus roxforti irodájának padlójára.

– Épp ideje volt, hogy feltűnjetek. – Egy hang lepte meg kettőjüket. Perselus azonnal előrántotta a pálcáját, és oltalmazón Harry elé lépett, miközben a hang forrását kereste. A szeme tágra nyílt, egy az egyben Harry tükörképe lett, aki Perselus védelmező alakja mögül kukucskált előre. – Már kezdtem azt hinni, hogy elszámítottam magam.

– Ki maga? – kérdezte Perselus fenyegetően, miközben a festményben feltűnő sötétkék szemű, mosolygó férfira bámult. Arra a portréra, aminek elvileg üresnek kellett volna lennie. A férfi öreg volt, valószínűleg olyan öreg, mint Dumbledore, és a szeme színével megegyező hosszú, pazar talárt hordott. Ősz haját és szakállát még Albus is megirigyelhette volna, és a férfi egész kiállása hatalomról árulkodott.

– Hát ez a kérdés, igaz? – kiáltott fel a férfi kuncogva. – Myrddin Emrys néven születtem, de az emberek többsége Merlinként ismer. – És miközben a két elkerekedő tekintetű varázslót figyelte maga előtt, a festményalak még szélesebben elmosolyodott, majd egy udvarias meghajlással hozzátette: – Merlin Abrosius, szolgálatotokra.