Clary laposakat pislogott. A takarója egy csomóban volt a lábánál, a párnája a földön, a lepedő a párna mellett hevert. A feje hasogatott, a torka kiszáradt, micsoda szörnyű álom… ahogy kinyitotta a szemét látta, hogy lassan dereng kint. Felült az ágyban és ahogy lecsúszott róla a takaró, észrevette a kis lila foltot a szíve fölött a mellén. Arca először elsápadt, majd égő vörössé váltott. Hirtelen lehullt a lepel az éjszakáról, és minden kép erőszakosan az elméjébe nyomult. Jonathan… ahogy érezte a tekintetét a lapockája között és végül ahogy kicsörtet a szobából. Erőnek erejével kellett rávennie sajogó izmait, hogy megmozduljanak és ki tudjon kelni az ágyból. Szokott mozdulatokkal kezdte az ágyát vetni. Nem akart az éjszakára gondolni. A testvére még soha nem érintette ilyen területeken, nem csókolta, de legfőképpen Clary nem engedett neki soha ennyit. Bár elméje leghátsó szegletében akadt egy-egy kósza gondolat, ami erre az ösvényre tévedt. Ha a lány hagyja magát, akkor talán megunja és békén hagyja. Arra viszont álmaiban sem volt felkészülve, hogy a teste így fog reagálni. Élénken élt emlékeiben, amikor Idrisben megcsókolta egy Sebastian nevű fiú, akiről kiderült, hogy valójában Jonathan. Bár akkoriban a csók egy sötét örvényre emlékeztette. Csakhogy akkor még Jace volt a szerelem, méghozzá a nagybetűs szerelem. Viszont ő nincs többé, és az érzéseik már azelőtt kővé dermedtek egymás iránt, mielőtt a fiú meghalt volna. Ahogy a tükörbe nézett, egy kócos, karikás szemű, duzzadt ajkú lány nézett vissza a tükörből. Alig ismert magára. Clary beállt a zuhany alá, abban a reményben is, hogy megszabadul a tegnap éjszakai látogatás gondolatától. A meleg víz mindenesetre csodálatos hatással volt rá, hajat mosott, lemosta magáról a bátyja illatát. Aztán sűrű párában ahogy a forró víz végigcsorgott a nyakán, utat törve a kis lila foltig, továbbrobogva a köldökén, leszaladva a szeméremdombján, olyan volt mintha egyszerre kinyitották volna az érzékeit. Ahelyett, hogy elfeledte volna az éjszakát, minden kép a szeme elé tódult. Jonathan eltűnő írisze, a bors illata ami körüllengi, a testéből áradó hő, az ajkainak íve, a keménysége, a szája íze, a ziháló levegővétele, a combjának nyomuló férfiassága… a lány térdei mintha kocsonyává váltak volna a zuhanyzóban. Olyan erővel harapott az amúgy is elgyötört alsó ajkába, hogy érezte a kiserkenő vér ízét. Meg kellett kapaszkodnia, ahogy a csapot a hidegvíz felé fordította. Ez végre megtette a kellő hatást, majdnem felkiáltott, amikor a víz jéghidegre váltott. De ha egyszer semmi más nem segített. Valentine-től aligha kérhetett tanácsot ez ügyben; keserű vigyorra húzódott a szája miközben maga elé képzelte a beszélgetést – „Elnézést Apám, csak azért zavarnálak, mert tanácsot szeretnék tőled kérni. Sajnálatos módon a testvéri gyűlölet valami másba csapott át…"- Clary felszisszent ahogy magába is megfogalmazta a tiltott gondolatot, amit eddig annyira leplezni akart.
Mardosó éhsége azonban hamarosan kizökkentette, megszárította a haját, felvette a fekete csőszárú farmerét és kényelmes pamutpólót húzott hozzá. Kilépett a szobájából és egyenesen a konyhának indult, a szokásosnál kicsit nagyobb volt a tömeg az intézetben, a gondolataiba belemélyedve Clary 2 emberbe is belefutott akaratlanul. Az egyik az a lány volt, aki vihogva szokta nézni a bátyját a barátnőivel. A konyha természetesen teltházas volt. A tegnap este óta viszont semmire sem vágyott még úgy Clary mint a szabad levegőre. Magába tuszkolt néhány pirítóst és visszasietett a szobájába. De itt is csak a tegnap este járt a fejében. Egyik őrült gondolat kergette a másikat. Lassan már arra a pontra jutott, hogy inkább kiugrik a 4. emeletről, csak hogy kijusson ebből a bolondokházából. Végül elvetette az ötletet és inkább Valentine irodája felé vette az irányt. A lány kihúzta magát, lesimította a haját és megpróbálta a legbékésebb arckifejezését felölteni, amikor bekopogott az apja ajtaján és benyitott.
- Áh, Clary lányom, nocsak. – Clary szinte soha nem ment be az apjához. Általában az szokta meglátogatni kettejüket, vagy az esti vacsorákon beszéltek, akkor is a család fontosságáról zengett ódákat, illetve elmondta a lánya tanulnivalóit, meg az edzéstervét. Clary szánalmasan le volt maradva a többi árnyvadásztól a képzésében. Közelharc, íjászat, vívás és latin szinte minden napra jutott. A szombat azonban szabad volt, még az árnyvadász világban is.
- Szervusz Apám – Clarynek minden alkalommal figyelnie kellett, nehogy a keresztnevén szólítsa apját- „Elnézést, hogy megzavarlak." Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, a díványon egy fehér hajú fiú terpeszkedett kényelmesen könyvvel a kezében. Oda sem kellett néznie, hogy tudja ki ül ott. Szemeit kötelezően apjára szegezte, nem akarta, hogy pont itt találkozzon a tekintete a bátyjával az este után. – „Csak azt szeretném kérdezni, hogy szó lehet-e arról, hogy kimenjek ma egy kicsit a szabadba. Közel egy éve élek itt, és nem tettem ki a lábam azóta az intézetből, mióta ideköltöztem, csak Thomassal amikor elkísért a városba hónapokkal ezelőtt." Valentine rászegezte tekintetét és fürkészve nézett a lányára, néhány pillanat múlva megszólalt – „Rendben Clarissa, elmehetsz, természetesen irónt nem kapsz érthető okokból, de elmehetsz. Sötétedés előtt viszont érj vissza. Jonathan menjen veled, nem szeretném ha egyedül kószálnál lányként." Clary gyomra ugrott egyet, mint mikor az ember váratlanul még egy lépcsőfokot huppan a sima talaj helyett.
- „Pont azért szeretnék kimenni, mert egyedüllétre vágyom. Nem beszélve arról, hogy Jonathan valószínűleg lelökne az első szikláról, ami az útjába esik" – az utolsó mondat kissé színtelenre sikeredett, de nem akarta epés megjegyzéseivel meghiúsítani a szabadnapját. Valentine elhúzta a száját.
- „Rendben akkor, menjél egyedül." Apja tekintete keresztülszúrta Claryt, miközben feltette a kérdést, hogy –„De ugye megbízhatom benned?"
- „Persze, tudod, hogy igen. Köszönöm." – Clary alig várta, hogy kiszabaduljon. Megfordult és kilépett az ajtón.