Végül erőtlenül rogyott le az ágy szélére. Vizsga, Jonathan és ő párban, Valentine előtt, az intézet előtt, 2 hét, írón, próba… a pulykasült kikívánkozott, ahogy végiggondolta a vizsgáját. Clary kissé remegő kézzel tekerte le magáról a törülközőt és bújt bele a pizsamának használt pólóba és pamut rövidnadrágba, sokkal inkább megszokásból. Ha eddig nehezen ment az alvás, akkor ezt követően annyira volt valószínű, hogy végigalussza az éjszakát, mint szárnyakat növeszteni és kirepülni az ablakon. Mit fog csinálni? Borzasztóan lassan haladt az edzésekkel, igaz fejlődött is, de a közelharc gyenge pontja volt. Termete miatt eddig az összes ellenfele könnyű fogást talált rajta. És miért pont a testvérével? Annyira egyenlőtlen volt az a párosítás, Jonathan nyilvánvalóan sokkal jobb volt mint ő. Le fogja söpörni a pályáról, mégis mi ennek a célja? Látta, hogy a parabataik hogy harcolnak egymás mellett, mintha tükörképeik lennének egymásnak, kiegészítik egymást, egyik szemükkel mindig a másikra figyelnek. Nos ez részben igaz volt - Clary erre a gondolatra keserűen elhúzta a száját – a bátyja valóban figyeli őt, csakhogy nem önzetlen segítő szándékából. Irtó jó párost alkotnak, ez ma kiderült, ettől a párostól még Valentine is eldobná az agyát az biztos, pedig aztán ő sem volt egy szentéletű. A lányt leverte a jeges veríték; - „ki fog derülni, látni fogják ahogy egymásra nézünk, le fogok szerepelni, nem csak árnyvadászként de emberként is". Clary a szája elé kapta a párnáját és kétségbeesetten beleordított. Félretette a büszkeségét és eldöntötte, hogy addig megpróbál beszélni a bátyjával, és valamiféle stratégiát kidolgozni. Kilépett a folyosóra, mezítláb olyan hangtalanul mozgott ő is mint egy vadászó macska, lábujjhegyen elindult a testvérének a szobája irányába. Az ajtó elé érve viszont semmit sem hallott bentről hiába hegyezte a fülét. Halkan bekopogott, csend. Még egyszer kopogott, picit hangosabban, de semmi. Clary kissé szapora pulzussal halkan benyitott a szobába. Teljes volt a némaság és a sötétség. Felkapcsolta az egyik fali lámpát. Csalódottan fújta ki a levegőt, a bátyja nem volt otthon. Szétnézett a szobában, kicsit rendetlenség volt, látta, hogy testvére sietve pakolt. A fiókok nyitva álltak, a szekrényajtóval egyetemben, a javarészt fekete ruhák kis kupacokban a padlón hevertek. Az ágyra nézve Clary elmosolyodott. Úgy tűnik, nem ő az egyetlen akinek hosszúra nyúlnak az éjszakái. A lány felnézett a mennyezetre, vajon a testvére is olyan jól ismeri a gerendában az összes horpadást mint ő. Leült az ágyra és körbenézett, az orrát elérte Jonathan illata, amit az ágyban és a ruháin hagyott. Végignyúlt az ágyon, hogy egy kicsit jobban érezze. Egészen megnyugtató hatással volt rá a környezet, a szívverése is újra a normális tartományon belül mozgott. Ha most jönne haza a bátyja, biztos meglepődne… a lány elmosolyodott. Egészen elálmosodott, lassan kimászott az ágyból és visszafelé menet levett az pólót a polcról. Jonathan nem fogja észrevenni-gondolta, a bejárónő holnap reggel úgy is mindent összepakol. A szobájába érve magára húzta – nevetségesen nagy volt rá, közel a combja közepéig leért, de az illata ettől még ugyanaz volt. Bebújt az ágyába és megpróbált elaludni. Régóta most először viszonylag hamar jött álom a szemére.
Hajnalban ettől függetlenül felébredt, maradt még egy plusz órája, mert az edzések fél 8kor kezdődtek. Márpedig Clary most nem késhetett és nem is nagyon hibázhatott, 2 hete volt összeszedni magát. Felvette az edzőruháját, ami könnyű bőrcipőből, laza derekú nadrágból és egy valamivel szűkebb pólóból állt. Minden árnyvadász ilyenben edzett, a pólója hátán és a nadrág derekán azonban volt néhány bújtató, ahová az ál-fegyvereket tehették. Többek között ezt is meg kellett még tanulnia, másnál látta, hogy milyen egyszerű mozdulattal és gyorsan rántják ki a fegyverüket a zsebekből. A lányé általában fennakadt, vagy a nagy rohanásban fejbe vágta magát az ál-fegyverrel, vagy olyan lassú volt, hogy az ellenfele rég véghezvitte rajta a halálos csapást. Clary lemondóan felsóhajtott a lépcsőn lefelé menet.
A konyhában a szakácsnőn kívül nem volt senki, amikor a konyhába lépett. Becker asszony széles mosollyal üdvözölte Claryt, igen erős német akcentusa volt, de szívélyessége bőven kárpótolta a lányt, hogy nem értett meg minden szót. Mondén volt, de családja régóta az árnyvadászok munkáját segítette.
- Nem tudsz aludni Herzchen? – annyit már tudott, hogy ez „szívemet, szívecskémet" jelent -Nagyon korai vagy ma.
-Igen, keményebben kell edzenem a következő hetekben. Vizsgázom. - A tegnap esti beszélgetés az apjával nem derítette éppen jókedvre.
- Édesem – a szakácsnő igyekezett bátorítóan nézni a lányra, - „biztosan nagyon ügyes leszel, ne aggódj. Nem vizsgáztatnának, ha nem találnának eléggé felkészülve." Ebben a lány nem volt biztos, sokkal inkább úgy érezte, mintha az égiek fogtak volna össze ellene, büntetésképpen azért, amit a testvére iránt érzett. Az asszony megszorította a lány vállát. „No, de mit kérsz reggelire? Te vagy az első, választhatsz." Clary rövid gondolkodás után már tudta mit kér;
- Forró banános zabkását, jó sok mogyoróval és fahéjjal - mondta. Becker asszony mosolyogva bólintott. Miközben készült a reggeli, a lány főzött magának egy jó erős kávét, lassan a többiek is megérkeztek a reggelihez. Hétkor aztán megérkezett Annabell is, aki íjászatot és az egyéb távolsági fegyverek használatát tanította nekik. Összesen hatan voltak, abból öten az intézményben laktak; Henriett és Benjamin Südlicht testvérek, Julia és Janina Langbaum ikertestvérek voltak. A hatodik pedig egy Patrick Grauholz nevezetű fiú volt, aki a szüleivel élt együtt a mellettük levő kisvárosban. Két óra gyakorlás után Annabell elismerően mosolygott Claryre, látta rajta, hogy nagyon akar. Miközben a többiek kimentek kisebb szünetekre, a lány megállás nélkül összpontosított és lőtt. Vagy az íjjal, vagy késekkel. A fegyverek többsége egyenesen beleállt a céltáblába. Óra után a tanár odament Claryhez – „Nagyon jól ment ma az edzés, de javaslom, hogy kezdj el vagy mozgó tárgyakra lőni, vagy úgy, hogy te vagy mozgásban. Az ellenfél ritkán fogja mozdulatlanul várni, míg eldobod felé a kést." Clary bólintott. A latinóra már nem ment ilyen jól. A lány célszerűtlennek találta, hogy holt nyelvet kell tanulnia, tudta, hogy az árnyvadász könyveket így írták, de a legtöbbjének volt angol nyelvű fordítása is. Ebéd után Clary elővette a rajzfüzetét és megpróbálta fejből idézni az összes rúnát és papírra vetni azokat, ez ment talán a legkönnyebben. Nagyon jó vizuális memóriája volt. Délután mindig Benjamin vette át az óra vezetését és szabad foglalkozású tréning következett, mindenki azt gyakorolhatta amiben a leggyengébb volt. Clary és Henriett farkasszemet nézett egymással a gyakorlószőnyegen. Benjamin hangosan instruálta Claryt, de a másik lány körülbelül 1 perc után leterítette. 2,5 óra után Henriett egy iratzet rajzolt az ellenfelére, mert a lány szája súlyosan be volt dagadva, a bokáját pedig alaposan megrántotta. Benjamin végül külön instrukciókkal látta el a lányt. – „Figyelj Clary, ez így nem lesz jó, nem győzhetsz, ha az erődre alapozol, nem választhatsz olyan taktikát mint a legtöbben. Meg kell tanulnod fürgébbnek lenni, kovácsolj előnyt a termetedből. – Clary felhorkant . „Na persze, óriási esélyem lesz" – jegyezte meg epésen. –„Pedig van esélyed, igaz hinned is kell benne. Könnyű vagy, ez hasznodra lehet."- válaszolta a fiú. – „ Nem messze innen van egy kisebb sziklás fennsík, ahol a kövek nem a szokásos módon egymáson csúszva tolódtak el, hanem függőlegesen. Elég távol vannak egymástól, és nagyot kell ugranod ha előre akarsz haladni, viszont előre szólok, ha elcsúszol, jó eséllyel el fogod törni a lábad. Apád ismeri azt a helyet, erdő van mellette, ha gondolod beszélek Valentine-nal hogy engedjen el." Clarynek tetszett az ötlet, amúgy is gyakorolnia kellett a futásból való lövést is. –„Először beszélek én apámmal, tegnap is elengedett, szerintem most is el fog."Este a lány Valentine ajtaján kopogott. Ahogy belépett az ajtón, lopva a kanapéra pillantott, de az most üresen nézett vissza rá. Az apja intett, hogy kerüljön beljebb, éppen akkor rakta le a telefont – „Szervusz Jonathan". Ezek szerint ma sem lesz itthon- jegyezte meg magának a lány.
- Hogy haladsz? Annabell nagyon dicsért ma - Clary kicsit meglepődött, ezek szerint beszámolnak mindenről az apjának?
- Jól - vágta rá gondolkodás nélkül, - „Viszont Benjamin szerint stratégiát kell váltanom, ezért szabadtéri edzést javasol. Állítólag nem messze innen van egy Auwald nevű fennsík ahol gyakorolhatok. Azt mondta, hogy ismered." Valentine tekintete kissé ellágyult, mintha kellemes emléket idézne. „Ó igen, jól ismerem." – mondta végül. „Mehetsz, de nem szeretném ha az óráid rovására menne, a szabály ugyanaz mint tegnap. Időben érj vissza." – a férfi mosolyogva nézett a lányára, Clarynek az volt az érzése, mintha kicsit büszke lenne rá. Bár lehet, hogy csak képzelődött. Az férfi olyan volt akár egy katonatiszt. – „Köszönöm apám" – ezzel megfordult és az kilépett a folyosóra. –„Clary!" A lány meglepetten fordult hátra „Igen?" – „Vigyázz a lábadra odakint"- tette hozzá. Mi ez csak nem aggódik? A lány nagyon meglepődhetett, mert látta hogy az apja elmosolyodik az arckifejezésén. –„Úgy lesz" válaszolta végül.
Clary hullafáradt volt mire a vacsoráját ette. Este 6ig edzett, a többiek már rég elmentek. Csak ő volt, a kések, a céltáblák és az ál-szeráfpengék. Benjamin összeállított egy fél órás kiegészítő edzést is a számára. – „Csak fél óra az egész?" - A lány lemondóan legyintett „sima ügy." A fiú nem szólt semmit csak kaján vigyorra húzta a száját. Ezek szerint a lány még nem hallott a Plyometricsről. Valóban nem, az emeletre utána olyan erőfeszítésbe telt feljutni, mintha egyenesen a Himaláját mászta volna meg. Az edzőruhájába aznap legalább kétszer annyira beleizzadt, hogy csavarni lehetett volna belőle a vizet. Viszont ilyen fájdalmak mellett biztos, hogy nem fog tudni elaludni. Saját irón hiányában kénytelen volt átkopogni Henrietthez. A lány ledöbbent amikor ajtót nyitott – „Az Angyalra Clary, de rosszul nézel ki. Csak nem edzettél eddig? Gyere már be." A lány szobájának falai halványságára voltak festve, az ablakban még néhány cserepes virág is díszelgett. Hatalmas tükör, egy csomó pipere, és könyvek hevertek szanaszét. És még valami, egy kistányérnyi muffin. Csokis. Clary akkorát nyelt, hogy Henriett is meghallotta. Hangosan felnevetett, „vehetsz ám nyugodtan"- bökött a sütik felé. „De csak akkor ha nem szólsz senkinek."Már vagy egy éve nem evett édességet, a csokidarabkák édes ízt hagytak maguk mögött miközben olvadtak a szájában, mennyei volt. Henriett vigyorogva nézte ahogy Clary ráveteti magát az édességre. „Most hoztam, voltam ma délután a városban. Tudtam, hogy itt biztosan nem fogok találni semmi ilyesmit" – ecsetelte a lánynak miközben gyógyító és erősítő rúnákat rajzolt a lányra. Clary nagyon hálás volt neki, sokkal normálisabban viselkedett, ha nem volt vele az ikerpár. Lényegesen jobb kedvvel ment vissza a szobájába. Gyors zuhanyzás után belebújt a bátyja pólójába és belezuhant az ágyába. Egy haszna már legalább biztos volt a rengeteg edzésnek - gondolta. Alig két perc múlva elnyomta az álom.