Reggel hajnalban kelt, megint ő volt az első a konyhában és az edzőteremben is, 9 órával később utolsóként hagyta el azt. Aznap alig várta, hogy megnézze ezt a fennsíkot, amiről Benjamin és az apja is beszélt neki. Körülbelül 2 kilométerre volt a háztól. Clary edzés után felvette a futócipőjét a derekára tekert egy váltás pólót, arra az esetre ha nagyon megizzadna, és egy palack vizet is vitt magával. Az odautat kocogva tette meg, elég lassan haladt, mert szinte végig emelkedőn kellett futnia. Benjamin pontos útleírást adott, úgyhogy könnyen eligazodott. Igazuk volt, a kilátás gyönyörű volt. A fennsík egyik oldalát fenyőerdő borította, másik oldaláról pedig meredek sziklák zuhantak alá a mélybe. A lány messzire ellátott innen. Az edzés viszont nagyon kimerítő volt, mentálisan teljesen lezsibbadt 1 óra után. A sziklák élre és szögre állított szabálytalan háromszögek sorozatából álltak. Volt ahol Clarynek másfél métert is kellett ugrania a következő háromszög csúcsára. A sziklák között bő méter mély, éles vágatok húzódtak. A lánynak mindig pont a talpának a közepére kellett érkeznie, különben fennállt a lecsúszás veszélye. Benjamin futásról beszélt, Clary ezzel nem próbálkozott. Örült, ha nem négykézláb, törött bokával kell megtennie a visszautat. Egyik nap ilyen edzés, másik nap olyan, a lány gyakorlatilag az összes felgyülemlett feszültségét itt vezette le. Pénteken, ha nem is szaladt a sziklákon, de lényegesen gyorsabban haladt, mint az első napon. A kezében tartotta az íjat, és igyekezett minél gyorsabban ellőni a nyilakat a kijelölt fákra, úgy hogy közben a szikláról sziklára ugrott. A legtöbb nyíl nem tévesztett célt. A visszaút is sokkal gyorsabban ment – persze azért is, mert lejtőn futott lefelé. Holnap szabadnap, Clary már alig várta. Annyira kimerült, hogy aznap este Becker asszony dupla adagot halmozott a tányérjára és fejcsóválva fejezte ki nemtetszését az intenzív edzést illetően. Összeráncolt homlokkal mondta, hogy a lány arca egy hét alatt határozottan beesettebb lett. Szombaton a lány lábdobogásra ébredt, gyerekek szaladgáltak az emeleti folyosón. – Ilyen késő lenne?- Az ébresztőórája majdnem delet mutatott. Régóta nem aludt ilyen mélyen, arra pedig hogy délben másszon ki az ágyból, időtlen idők óta nem emlékezett. A szakácsnőnek igaza volt állapította meg, ahogy igyekezett rendbe szedni magát a fürdőszobában. Tényleg fogyott, arccsontja határozottan feltűnőbb lett, kiálló kulcscsontja egy fordított vállfára emlékeztette. Sietősen robogott le a lépcsőn, nem akart lemaradni az ebédről. Szombatonként sokkal nagyobb volt a sürgés-forgás az intézetben mint más napokon. Többen eljöttek Idrisből is, hiszen alig egyórás autóútra feküdt innen. Az asztalokat összetolták, és az egész ház megtelt gyerekzsivajjal. Clary egy könyvvel elvonult a terasz csendesebb, naposabb részére és ledőlt a kinti pamlagra. Érezte ahogy a napsugarak előcsalogatják a szeplőit, kellemes érzés volt. Fél óra múlva elaludt könyvvel a kezében. Álmában Jonathannal volt a csónakházban, csakhogy most egész más lett a végkifejlet, a fiú nemcsak a lányt fosztotta meg a ruháitól, hanem ő maga is levetkőzött. Jonathan első pillantásra törékenynek is hathatott, magas volt, kiálló széles vállaival, keskeny csípőjével és fehér bőrével olyan volt akár egy márványszobor. Clary gondolataiban megszólalt a művész – ha Jonathan lett volna az inspiráció Michelangelo szobraihoz, akkor a szobrász valószínűleg addig bámulta volna a fiút, míg bele nem vakul. Álmában teljes egészében látta a fiút, hogy hova vezetnek a sötét ezüstös szőrszálak amik a köldöke alatt kezdődtek, és azt is, hogy az alsó oldalsó hasizma pontosan hol végződik. Széles válla és karcsú dereka hosszú combokban folytatódott, a lány tudatába úgy égette be magát a kép akár egy izzó billog. Álmában a fiú ottmaradt vele és a fehér bőrüléseken szerelmeskedtek. A legszenvedélyesebb pillanatban azonban Valentine nyitott be a csónakházba, mögötte egy egész intézetnyi emberrel. Látta az apja tekintetét, látta ahogy az árnyvadászok kíváncsian nyújtogatják a nyakukat, majd amikor megpillantják őket, elborzadva fordítják el a fejüket,- Ez vérfertőzés!- kiabálta valaki a tömegből. Clary zihálva ébredt fel a rémálomból. Égett az arca szégyentől. Henriett éppen felé igyekezett és kissé sajnálkozva nézett le rá – „Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de nagyon leégtél."
- Mi?! - nyögte ki Clary? A szíve olyan iramban kezdett el verni, mintha össze akarná belülről törni a bordáit.
- Nézd meg magad! – mondta a másik lány mosolyogva. – „Szerintem elkelne egy iratze, különben holnap darabokban fogod magadról lehámozni a bőröd, az orrod olyan vörös mint a hajad." Kicsit belekuncogott a végébe. Clary megkönnyebbülten, fújtatva engedte ki a levegőt – „Igen, igazad lehet" – már ő is mosolygott. Lenézett a karjára, látta ahogy a szeplők annyira elborították, hogy a fehér bőre alig látszott ki a pöttyök alól. Fájdalmas volt és húzódott, de ebben a pillanatban csak annak örült, hogy az álmát rajta kívül senki sem látta.
Felmentek Henriettel a szobájába, ahol a lány rárajzolt egy rúnát. Olyan érzés volt, mintha hűvös balzsammal kenték volna be a bőrét. A másik lány visszasietett a családjához a nappaliba, Claryre pedig rászakadt az álom utóhatása. Megint ugyanott volt mint egy hete, ült az ágya szélén és pánikba esett az egy hét múlva sorra kerülő vizsga miatt. A bátyjának azóta a színét se látta, és még mindig felkészületlennek érezte magát. Lábaiban az idegek feszült rángatózásba kezdtek. Clary a következő pillanatban már a futócipőjét húzta. Az elmúlt egy hét megtanította arra, hogy eddig ez tűnt a leghatékonyabb gyógymódnak. Két perc múlva már a ház előtt futott a fennsík irányába. Örült, hogy nem kell külön engedélyt kérnie, az idő ragyogóan tiszta volt és az arcába csapó levegő is jó hatással volt a gondolataira. A fennsíkon legalább semmi másra nem gondolhatott mint arra, hogy hová ugrik a lábával. Kellemesen leizzadt mire odaért. Egyre inkább értette miért kedvelte Benjamin és az apja is ennyire azt a helyet, minden gondját hátra kellett hagynia, ha itt edzett. A környező fák néma szemtanúkként üdvözölték. A lány biztos volt benne, hogy vizsga után is elég sokat fog ide kijönni. A csend és az összpontosítás úgy nyugtatta meg, ahogy semmi más. Az edzés pedig remekül ment, mintha kisebb szárnyakat növesztett volna az elmúlt hét óta, egyre távolabbra ugrott, a kisebb sziklákat már kettesével szedte. Az önbizalma minden ugrással egy hangyabokányit nőtt. Az időjárás határozottan nyár felé tolódott – a napok egyre melegebbek lettek az edzés pedig egyre izzasztóbb. Éppen megállt és letörölte a szemébe csorgó verejtéket, amikor lassú taps ütötte meg a fülét az erdő mellől. Egy szempillantás alatt fordult meg a tengelye körül. Egy fehér hajú fiú lazán az egyik fa törzsének támaszkodva állt és őt figyelte. Jonathan elismerően mosolygott rá. – Mióta állhat itt? Már megint ezt csinálja, a hátam mögé lopózik…"- Claryt elöntötte a pulykaméreg. Kettesével szedte a sziklákat ahogy a fiú irányába fordult. Jonathan mintha megérezte volna, két kezét védekezően feltartotta és megpróbált ártatlan képet vágni – „Nem akartalak megzavarni, és nem volt ajtó amin kopoghatnék" – az ártatlan vigyor széles mosollyá terebélyesedett. Clary már majdnem odaért, az utolsó lépéseit lelassította, köszönés nélkül szólt ripakodott rá –„Ne játszd itt meg nekem az ártatlant Jonathan!" Az utolsó szó után pedig hatalmas pofonnal üdvözölte a testvérét, sajogott bele a tenyere. – „Tudod, hogy ezt miért kapod!" A fiúnak épphogy megrebbentek a hosszú szempillái. Könnyedén kivédhette volna az ütést, de meg sem próbálta.
- Oké, hugi, elismerem nem volt túl szép húzás tőlem, de most már nyugodj meg, jó? – az ártatlan tekintetét újra felöltötte.
- Te csak ne nyugtatgass engem, fogalmad sincs, hogy mit … - lenyelte a mondat második felét. Nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy elárulja, hogy mennyire kiszolgáltatva érezte magát egyedül a csónakházban kereken egy hete.
- Tudod, nekem sem volt éppen kellemes, amikor csókolózás közben úgy döntöttél, hogy inkább behúzol egyet. - Meglepően őszinte tekintettel nézett Claryre.
- Ellöktelek, az nem ugyanaz – vágta rá a lány.
- Igen, az öklöddel – válaszolta csendesebben a fiú. Clarybe dühébe most már egy csepp bűntudat is vegyült.
- Különben is mit akarsz? – morogta, lényegesen kevesebb indulattal mint az előbb. Nem akarta tovább forszírozni a múlt hetet, épp eleget szenvedett már így is a gondolattól.
- Csak egy órára jöttem haza beszélni apánkkal, ő mondta, hogy valószínűleg itt leszel. Jó emlékeim vannak erről a helyről, szerettem itt edzeni – szemét levette az előtte álló lányról és átnézett a feje fölött. Clary is megfordult és elnézett a távolba, le a sziklákról. Néhány pillanatra egyikük sem szólalt meg.
Aztán a csendet Jonathan törte meg.
- Látod azokat a csillogó fényeket annak a hegynek a lábánál? - hosszú ujjával irányt mutatott Clary tekintetének. Valami derengett a távolban, Clary hunyorgott aztán lassan bólintott.
– Az ott Alicante, csak ilyen tiszta időben látszik. - Néhány pillanat után a fiú ellökte magát a fa törzsétől, amire támaszkodott. Ránézett a húgára és vigyorogva megszólalt –„A leégés ellen nem fog segíteni semmiféle rúna, le fogsz hámlani, csak szólok - majd nevetve magára mutatott. „Hidd el, óriási tapasztalatom van." A lány szégyenlősen megvakarta az orrát – „sejtettem" – morogta egykedvűen.
– Nekem lassan indulnom kell, ha végeztél itt, akkor akár együtt is visszamehetnénk". Clary nem válaszolt. Helyette visszanézett a távolba, aztán lassan rálépett a ház felé vezető ösvényre, minden idegszála tudta, hogy ki van mögötte a tarkóján lassan égnek álltak a legkisebb pihék is. A fiú túl szorosan lépdelt a nyomában a szűk ösvényen, még a lélegzetvételét is hallotta. Hogy fog így egy hét múlva harcolni? Már attól is kikészül, ha a közelében van. Olthatatlan vágyat érzett arra, hogy egyszerre gyönyört és fájdalmat okozzon neki. A párharcban viszont ez finom szólva sem volt túl jó párosítás. Lassan bánni kezdte, hogy együtt indultak vissza. A közelgő időpont napról napra nagyobb súllyal nehezedett a vállára. Fogalma sem volt, hogy közelítse meg ezt a témát, anélkül, hogy túlzottan kiadná érzéseit. De itt volt, kettesben egy erdei ösvényen a bátyjával, aki ráadásul mindjárt újra itt hagyja. Nem bírta tovább és megtorpant, a mutatóujját tőrként használva fordult szembe a bátyjával. – „Ne gyere ilyen közel hozzám!"- annyira feszült volt a hangja, hogy az felhúzta a szemöldökét és megállt. Kérdőn nézett le a húgára. – „Valentine nálam járt a múlt szombaton" – kezdett végül hozzá a lány - „és említett valami vizsgafélét. Azt is mondta, hogy veled leszek párban, és..." – a lehető legtárgyilagosabb hangját használta. Remélte, hogy a bátyja érti a célzást, de az továbbra is nézett rá a folytatásra várva.
–„És mi? Ha attól tartasz, hogy nem leszel elég talpraesett akkor megnyugtatlak. Nem régóta álltam ott, de amit láttam elég volt. Teljesen biztos vagyok benne, hogy simán fogod venni az akadályokat"- csevegte.
– „Nem. Nem akarok veled együtt harcolni. Sehol. Soha." – nyögte ki. Mintha kampókkal tépte volna ki magából a szavakat. Clary valami ilyesmi arckifejezésre számított, amikor a fennsíkon pofonvágta a fiút. Arcizmai láthatóan megfeszültek, ahogy a fogait összeszorította.
- Tudnod kell, hogy az én ötletem volt – sziszegte. „Gondoltam mellettem szívesebben küzdesz majd, mint egy idegennel. Tévedtem". A lánynak annyira elszorult a torka, hogy pisszenni sem tudott volna. Mégis mit mondjon? Hogy azért nem, mert retteg attól, hogy más is látja ahogy a fiúra néz? Hogy a döntő pillanatban fogja elveszíteni a fejét? Hogy földbe gyökerezik a lába amikor a testvére túl közel van hozzá? Persze Jonathannak ez könnyű volt, kiskorától kezdve harcolni tanították. A vérontás az életének természetes velejárója volt, amiben ő ijesztően otthonosan mozgott. „Beszélek apánkkal. Bár nem fűznék túl nagy reményeket ahhoz, hogy sikerül lebeszélnem az ötletről."- Jonathan maga elé beszélt. A mondat végét alig hallotta, ahogy a fiú kikerülte és megnyújtotta lépteit. Clary meg sem próbált a nyomába eredni. Visszaféle mantraként mondogatta - vérfertőzés, Jonathan, játékszer, vérfertőzés, báty, eldobható játék ….