Mire visszaért a házba nem csak az arca volt vörös, hanem a szemei is. Vacsora nélkül vonult fel a szobájába, nem tudta volna elviselni, ha bárki így látja meg. Legfőképpen a bátyja nem, ha még egyáltalán az intézményben volt. Mivel Valentine nem engedte meg, hogy bárki is kulcsra zárja az ajtókat a házon belül – különösen előle nem-, ezért a súlyos tölgyfaasztallal barikádozta el magát. Bevonult a fürdőbe és hagyta, hogy a víz lemossa róla az aznapi verejtéket és port. Az agya persze tovább zakatolt, bármit is csinált. – Most már akkor minden szombat ilyen lesz? Szenvedés a testvére miatt, így vagy úgy? Amennyire várta ezt a napot, most pont annyira várta, hogy vége legyen. A reggeltől estig tartó edzések és tanulás monotóniája legalább elterelte a figyelmét. Már a haját szárította, amikor meghallotta, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtón. – Biztos Jonathan - Lekapcsolta a hangos masinát.
- Clarissa, azonnal nyisd ki az ajtót! Az apja az ajtó túloldaláról ordított. Az angyalra! Clary máris pattant, hogy eltolja a bútort az ajtó elől. Az asztalt alig mozdult, vagy 5 percig tartott mire visszatolta az eredeti helyére – elég hangosan recsegett a padló is eközben. Végre kinyitotta az ajtót, de semmivel sem lett nyugodtabb, amikor az apjára pillantott.
- Megmondtam, hogy előttem nincsenek zárt ajtók, ugye? – a férfi ujjával előre a lányra mutatott és gyakorlatilag sziszegett, ami sokkal ijesztőbb volt mintha ordított volna. Majd félrelökte a lányt, és becsörtetett a szobába. – „Mit művelsz idebent?" – de válaszra nem is méltatta a lányt. Fogta és feltépte a szekrényajtókat, kihúzta a polcokat, a tartalmukat a padlóra öntötte, becsörtetett a fürdőbe és tört-zúzott, Clary moccanni sem bírt az ijedtségtől. Hallotta ahogy még a zuhanyfüggönyt is elhúzza. A szoba 2 perc után úgy festett, mintha hurrikán söpört volna rajta végig. Clary egy szál köpenyben megsemmisülve állt a szoba közepén. Majd újra nekiszegezte a kérdést – „Miért volt zárva az ajtó?" – olyan közel volt hozzá, hogy látta az ereket a szeme fehérjében.
-„Mert egyedül akartam lenni" – felelte. Ez volt a pőre igazság. Valentine tekintete felnyársalta, ahogy a szemébe nézett. Clary még csak pislogni sem mert. Majd az apja megszólalt – „Legközelebb ragassz cetlit az ajtódra, és akkor mindkettőnket megkímélsz ettől" – ujjával a szobára mutatott. „Holnap este 7-kor várlak az irodámban, beszédem van veled." – tette hozzá. Majd bevágta maga után az ajtót. A szoba katasztrofálisan festett, ráadásul a fürdő padlóját beborították az üvegszilánkok. A fejében a gúnyos hang ismét megszólalt – hát ez szép volt Clarissa, talán megemlíthetted volna neki, hogy a fiát nem érdeklik a cetlik. Pontosan annyira nem, amennyire őt nem érdekli, hogy ma kicsi darabokra törted a saját szíved. Ezzel még önmagadat is alulmúltad -. A csendet halk kopogás törte meg. Az ajtó mögött ott állt Henriett és sajnálkozó arcot vágott, majd elszörnyedt amikor a szobába pillantott.
– „Jaj Clary, annyira sajnálom. Ha gondolod, alhatsz nálam. Holnap majd összepakolják."
- Nagyon kedves tőled, de azt hiszem inkább nekiállok én - Clary a sírás határán állt. Úgy érezte, hogy nem sokáig fogja tudni lenyelni a könnyeit.
- Nem kell segítség? – Henriett őszintén kérdezte. -„Nem, nem, de köszönöm, hogy megkérdezted" – tényleg hálás volt neki, de most már egyre gyakrabban pislogott és egyre inkább sós ízű folyadékot nyelt. – „Jó éjszakát". A lány elment. Legalább a ceruzáit, a rajztömbjét és a könyveit maga akarta összeszedni, ha a többit a bejárónőre is bízza. Így is közel egy óráig pakolt. A szobában változatlanul káosz uralkodott, amikor kilépett a folyosóra és Jonathan szobája felé vette az irányt. Tudta, hogy az nincs otthon. Belépett a csendes szobába és felkapcsolta a villanyt. Odabent rend és béke honolt. Az ágy meg volt igazítva, a ruhák a helyükön összehajtogatva sorakoztak. Habozás nélkül bújt bele az ágyába és hagyta, hogy az ismerős illat álomba ringassa.
Másnap hajnalban az óra csipogására ébredt, egy futó pillanatra még el is mosolyodott, amikor tudatosult benne, hogy hol van. Az ágyat elrendezte, pontosan úgy ahogy találta, és visszament a szobájába hogy magára vegye az edzőfelszerelését. Lehangoló állapotban volt a helyiség, a ruhákat úgy kellett a földről összeszednie. A bejárónőnek írt egy kis üzenetet, amiben bocsánatot kért a felfordulásért.
Egy hete a szakácsnő meglepetten üdvözölte a korán érkező lányt, aznap reggel viszont már hátra sem nézett – „Jó reggelt Clary mein Herz! Nos, mit szeretnél reggelizni? A választ már a lányra pillantva várta barátságos mosollyal. Aznap gyümölcsös vaníliás tejturmixszal indították a napot.
Az intenzív tréning nagyon jót tett a lány teljesítményének, az álló helyzetből indított kések és nyilak mindegyike talált, Annabell nehezített a feladaton és zsámolyokból akadálypályát épített a lánynak, amiről futva és azokat kerülgetve kellett lőni. A sziklák után a sima felületű zsámolyok semmiségnek tűntek. Hiba nélkül fejezte be a gyakorlatsort, amire még Benjamin is elismerően ciccentett. A latinnal azonban továbbra is problémái akadtak. Ezt ebéd majd közelharc követte. Hiába volt Henriett fiatalabb nála, nagyon ügyes volt, és persze kiskorától kezdve tanulta azt, amit Clary két éve kezdett. Nem beszélve arról, hogy a másik lány vagy fél fejjel magasabb volt már most. Ellenben Clary fürgébb lett, folyamatosan kibújt a fogások elől, a másik lány pedig fáradt. Már vagy 10 percébe is került, amíg leterítette. Henriett kipirult arccal vigyorgott rá – „Figyelj, - fújtatta „ha már én nyertem, nem lehetne, hogy holnap mondjuk tojást együnk? Amióta a vizsgádra készülsz, mindenki édességet eszik reggelire" – ezt olyan savanyú képpel mondta, hogy Claryből kitört a hangos nevetés. „Dehogynem" felelte. Henriett nevetve felhúzta a lányt a földről. Aznap Benjamin újabb kihívás elé állította a lányt. –„Kötelet fogsz mászni!"- mondta vidáman, és felmutatott a mennyezetről függőlegesen és abból pókhálószerűen minden irányba futó különböző vastagságú tornaszerekre. –„Óh ne már!" – Claryben még mindig túl élénken élt a mondén sport óra emléke, ahol a kötélen úgy festetett mint egy horogra akadt vörös kukac.
-Nyugi belejössz, mondta a fiú, majd az egész mennyezeti tartószerkezetet egy gombnyomással lejjebb engedte. „Csütörtökre nem bánnám, ha utánam tudnád csinálni ezt az egyszerű gyakorlatsort." A fiú felugrott egy kötélre és szélsebesen mászott fel rá. Majd átkapaszkodott egy vízszintesen feszülő kötéllétrára és a lány feje fölött átszelte a fél termet. A lábaival egyensúlyozott, hogy ne himbálózzon annyira, ahogy egyik fok után elkapta a másikat. A végén pedig elegánsan landolt vagy 3 méter magasságból. A lány hitetlenkedve nézett rá. – „Igen, én se bánnám" – hangjából áradt a gúny.
- Nézd, a lábaiddal már egész jól boldogulsz, hozzá kell edzened a felsőtestedet is kicsit. Gyerünk, hadd lássam! – instruálta a lányt.
2 órával később a lány keze és karjai reszkettek az erőfeszítéstől, a tenyere vörös volt a horzsolásoktól, bütykeinél hiányzott jó pár réteg bőre, egy két helyen a vékony bőr megrepedt és vérzett. Karján és lábain foltokban zúzódások éktelenkedtek- Már értem, hogy miért olyan az összes árnyvadász keze, mint a csiszolópapír - jegyezte meg magának sötéten. Háromnegyed 7 volt. Remélte, hogy az apja nem haragszik meg rá, ha kicsit korábban megy be hozzá. Kopogott, majd halkan benyitott, de az asztala üres volt. Clary szétnézett, benézett az ajtó mögötti kanapé irányába is. – „Apám?"- szólt halkan. A helyiséget körbe könyvespolcok borították, középen állt néhány vitrin, de ettől eltekintve az üres volt. A lány beljebb ment és kicsit jobban szétnézett, az ablakok a ház előtt elterülő kertre néztek. Az apja asztalán kávé gőzölgött, ezek szerint mindjárt visszajön. Az előző este miatt viszont nem akarta az irodájában megvárni. Inkább becsukta az ajtót és leült a lépcsőre. Ha látja, hogy visszajön majd szól neki. A kemény falépcső kezdett kényelmetlen lenni 20 perc várakozás után. Bentről járkálás hallatszott – ki mászkál bent? A lányba meghűlt a vér, - és hogy jutott be? Tudomása szerint ez az egy ajtaja volt az irodának. Nem tudta elképzelni, hogy az apja a méregdrága fehér öltönyében az ablakon keresztül közlekedik. Valentine feltépte az ajtót szétnézett, és észrevette Claryt.
- „Miért ücsörögsz itt kint? Vagy 10 perce várok rád"- korholta a lányt. Clary inkább bölcsen hallgatott, - talán portál van az irodában?
- Ne haragudj, elhúzódott az edzés én pedig fáradt vagyok - mondta végül. Valentine megenyhült és szabaddá tette a bejáratot. –„Ülj le"- mutatott az asztallal szembenéző egyik székre.
- Jonathan tegnap nálam járt – a lány önkéntelenül is kihúzta magát a székben a név hallatán – „és említette, hogy inkább valaki más mellett harcolnál szombaton. Igyekezett meggyőzni, hogy ez így valóban sokkal jobb lenne, mert állítólag nem tartod magad elég felkészültnek. Igaz ez Clarissa?" – a lány mintha fűrészport nyelt volna a kérdés hallatán.
- Nos, igen. Nagyon sokat edzek, de nem igazán vagyunk egy szinten a bátyámmal. Valentine elmosolyodott – Vele senki sincs egy szinten – szólt közbe. „Khhm", -Clary megköszörülte a torkát érezte, hogy kicsit kipirult – „csak arra gondoltam, hogyha rám vagy kíváncsi, akkor talán érdemes lenne valaki olyan mellé tenni, aki mellett – nem tudta hogy fogalmazzon – engem is észre lehet venni."
- Azt majd én eldöntöm, hogy felkészült vagy-e. Egy éve élsz itt, nem gondolhatod, hogy a hátralevő életedet edzéssel és szórakozással fogod eltölteni. – a lány lopva vérző tenyerére nézett, jó kis szórakozás ez- „Na és kire gondoltál?"
- Hát, szóval én elég sokat edzem Henriettel, és szerintem elég ügyes.. – nem tudta befejezni a mondatot.
- H-henriettel?!- az apja kikelt magából. „Elment az eszed? Az a lány még nincs 15 éves! Túl képzetlen, túl fiatal. Ugye nem gondolod, hogy a szülei is majd örömmel beleegyeznek, hogy ennyi idősen, egy démonikus bejelentés helyszínére küldjem. Őt megkérdezted egyáltalán erről?!" Clarynek csengeni kezdett a füle - „hát nem itt lesz az intézetben a vizsga?"
-„Itt? Hol, itt az intézetben?" – az apja teljesen meg volt rökönyödve.
- Igen, azt gondoltam… - megint nem tudta befejezni. Az apja idegesen az asztalra csapott. – „Ne legyél ilyen nevetséges Clarissa, nem a mondén házibajnokságon veszel részt. És hogy gondoltad, hogy majd a hátra szaltóidat fogom pontozni? Vagy hogy Jonathannal itt fogtok parádézni a gerendán? Látszik a mondén neveltetésed! Árnyvadász vagy! Ami azt jelenti, hogy élesben fogsz harcolni." Az apja idegesen hátrasimította a haját. „Mi is kint leszünk az intézettel, de nem fogunk közbeavatkozni, csak végszükség esetén – amire nem lesz szükség ha Jonathannal mész." – a lány nem tudta mit feleljen, így egész más volt a helyzet. Két képzetlen fiatal lány egy éles bevetésen nem túl jó párosítás. Valentine látta a lányon, hogy töpreng.
- El nem tudom képzelni, mit kell ezen ennyit agyalni. Hadd mondjak neked valamit lányom, harcban az mellé állj, aki erősebb, ha élve akarsz belőle kijönni. Ma este fel fogok hozzád menni a válaszodért, és ajánlom hogy az ajtó nyitva legyen.
Clary fél órája az ágyán ült és rúnákat rajzolt a füzetébe. Az ajtaja tárva nyitva állt – még zuhanyozni sem akart elmenni addig míg Valentine-nal nem beszél. A ceruzát a fájós ujjaival olyan volt fogni, mint kaktuszok közé tenni a kezét. Nem baj ha így is gyakorol, a ceruzáját többször is kiejtette a kezéből. – „Látom ma kötelet másztál" szólt egy mély hang az ajtóból. Clary megint kiejtette a ceruzát. „Igen" – válaszolta. „Kicsit nehezen megy" – próbálta kisöpörni a fejéből az aznapi szörnyű teljesítményét. „Hogy döntöttél?" – tért egyből a tárgyra az apja. „Jonathannal megyek" – válaszolta színtelen hangon. „Bölcs döntés." ezzel behúzta az ajtót maga mögött. 5 perc múlva kopogtak az ajtaján – az angyalra – mióta ilyen átjáró-ház a szobája?! Henriett állt kipirult arccal az ajtóban.
- Most mondta a tesóm, hogy Jonathannal mész a bejelentésre a hétvégén. Hát ez annyira szupi! – lelkendezett a lány. „Komolyan hogy nincsen neki még parabataia? A fél karomat adnám, ha én lehetnék. Bár nyilván akkor nem választana…" – itt felnevetett. „Ő annyira jó, ő a legjobb akit ismerek. Régebben belógtam az edzéseire, amikor még többet volt itthon" – Clarynek belesajdult a feje a szóáradatba. „És azt láttad, hogy hogyan szaltózik a kötélről?" A lány teljesen belemelegedett az áradozásba.
- Nem, nem láttam a szaltóját – felelte kissé laposan. Henriett nyilván észrevette magát mert fülig vörösödött.
- Viszont, tudod miért lennék neked nagyon hálás? – a lány csüngött a szavain. „Ha legközelebb jársz a városban, tudnál nekem venni egy doboz kézkrémet és egy testápolót? A lehető legjobbat, nincs felső árkorlát, jó?" A lány ámulva nézett rá. - Az elég drága lesz ám. – mondta. -„Nem baj" válaszolta mosolyogva Clary.
Ha Valentine szerint én szórakozok a kötélen, és még egy irónt se ad, akkor legalább fizesse a krémemet. Különben sem az én ruhásszekrényem van tele dizájner-darabokkal – indokolta meg magában.