A testvére néhány óra alatt elérte azt, amire a lány hetek óta nem volt képes magától, mintha egy kicsit ő is rideg kővé vált volna belülről – akárcsak a bátyja. Afelől pedig nem aggódott, hogy a szombati álmából bármi is valóra válik, és nemcsak a külföldi lány megjelenése miatt. – Ezt akartad nem? Elérted. Hát akkor itt az ideje örülni – mondta a hang. A gondolat keserű volt akár az epe.
Fáradtan ment fel a szobájába a kimerítő edzés után, úgy tervezte, hogy egy kicsit még gyakorolja a rúnákat a vacsoráig. Eldőlt az ágyán, amikor a kezére ráfonódott a bátyja pólója. Az anyag ismerős illattal simult a karjára, de olyan távolinak tűnt minden vele kapcsolatos emlék, mintha az előző életéből maradt volna hátra. – Hogy a fenébe fogja ezt visszavinni? Lehet, hogy inkább fel kéne gyújtani, esetleg apró miszlikbe aprítani, vagy akár mindkettőt fordított sorrendben. Bár biztos feltűnne Jonathannak, hogy eltűnt. A bejárónő minden nap napközben szedi össze a szennyest és viszi el a mosodába, ráadásul sosem ugyanabban az időben. Ha az ő szobájából kerül ki a póló, akkor meg olyan lenne, mintha itt aludt volna a testvére. Vagy akár oda is adhatja neki az egyszerűség kedvéért, pff, na jó mégsem. A lány maga előtt látta a jelenetet; Jonathan épp Dianaval enyeleg, miközben ő bekopog és a kezébe nyomja a ruhadarabot – bocsi de annyira hiányoztál, hogy hálóingnek használtam a pólód. Ilyen testvéri szeretet a világon nincs, nemhogy Romániában –felprüszkölt a gondolattól. Vagy megvárja míg a fiú lemegy előtte reggelizni, és a pólót bedobja a szobájába a földre,mintha ő hagyta volna ott. Feltéve, persze ha holnap is le fog menni edzeni. Ez tűnt a legjárhatóbb útnak. Kicsit rendbeszedte magát és leindult vacsorázni. A hosszú asztal már meg volt terítve, mindenki ott ült, illetve majdnem. Az asztalfő üresen maradt, illetve a mellette levő hely is. Ez Valentine és Jonathan helye volt, Clary pedig nem emlékezett már rá, hogy mikor vacsorázott az apja nélkül. Amikor Becker asszony kihozta a sültet, a lány a szakácsnőt kérdezte –„Apám kihagyja a vacsorát?"
- „Tudomásom szerint a testvéreddel és azzal a külföldi lánnyal mennek étterembe. Nekem ennyit mondott Herzchen. Így ma rájuk nem is kellett főznöm."- monda az asszony. Étterem? Családi vacsora? Mióta van együtt ezzel a lánnyal a bátyja? Úgy látszik mégsem tette még teljesen túl magát a dolgokon, az alapján amilyen szaltót a gyomra vetett. Clary azt már megszokta, hogy az úgynevezett „Családi vacsorákon" ő nem lehet jelen. Általában ő volt az utolsó akivel az apja bármit is megosztott – egyáltalán nem bízott a lányban. Talán benézhetne az apja irodájába, ha az biztosan nincs otthon. Azóta furdalta a kíváncsiság, hogy mi lehet bent, mióta az apja úgy tűnt hogy varázsütésre kerül elő egy négyzet alakú szobából, amiben azelőtt nyilvánvalóan nem volt ott. Talán, ha találna egy irónt… portált tudna nyitni esténként és el tudna innen menni. Az írón hiányzott neki messze a legjobban, ő a rúnák ajándékát kapta az angyaltól, de az apja bizalomhiánya pont ettől fosztotta meg. Clary már régóta nem akart megszökni innen, jól tudta, hogy azzal az egész családját és barátait is halálos veszélybe sodorná, így az apja is megkapta amit akart, de Jocelynt is békén hagyták. Ha elszökne, Valentine mindent bevetne, hogy megtalálja a lányát - nyilván nem szeretetből, hanem bosszúból – és erre célra bedobná a legkegyetlenebb fegyverét is – a saját fiát. Az angyal őrizzen meg mindenkit Jonathan haragjától. Clary beleborzongott a gondolatba. Amikor az intézetbe került és az ókori mitológiát tanulták, emlékezett arra, hogy a könyv írója kiemelte, hogy még az isteneknek és félisteneknek is megvolt a gyenge pontjuk- Achillesnek a sarka, Zeusnak a nők, Hérának a féltékenysége – viszont Clary azóta sem jött rá, hogy a bátyjának mi az a pontja.
Clary már a szobájában ült és várt, hogy mikor ül el a mozgolódás az épületben. Vagy ma fogja megnézni az irodát, vagy ki tudja mikor legközelebb. Hogy hogy fog bejutni, az még nem tudta. Talán az ajtó nyitvatartási szabályait magára vonatkozóan is betartja az apja – a lány remélte, hogy így lesz. A füle már lassan csengeni kezdett a sok hallgatózástól. Mivel az udvaron nem állt kint az Valentine fehér limuzinja, ezért biztos volt benne, hogy azzal mentek. Azt a kocsit ebben a csöndben legalább messziről meg lehetett hallani. A házban lassan mindenki pihenni ment, ő pedig az edzőruhájában úgy mozgott már mint egy vadászó macska, kis boszorkányköve ott lapult a zsebében. Érzékszervei kinyíltak, pulzusa határozottan gyorsabb lett. Megállt az ajtó előtt – csak most az egyszer legyen szerencsém – lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Persze, a lényeg, hogy mások tartsák be a te szabályaidat Valentine. Clary az ajtóra meredt, tudta, hogy sokszor használnak olyan álcát is, ami felett az árnyvadászok szeme is elsiklik. A zár felett egy rúna fénylett fel apránként. Nem ismerte, de tudta mit jelent – hogy kizárólag a társrúnája nyitja ki az ajtót, míg minden más rúna tragikus következményekkel bírna. Ahogy tovább figyelte a jelet az az érzése támadt, hogy az kizárólag másik rúnákra reagál. Viszont észrevétlen lenne bármilyen más behatás. A lány szíve nagyot dobbant, kiment az előszobába és néhány célszerszámmal tért vissza, egy tollal, egy gémkapoccsal és egy kisollóval. A lány gyerekkorában nyaranta sok táborban járt, és azért a mondén gyerekeket sem kellett félteni, Clary már 12 évesen tudta, hogy hogy kell egyszerűbb zárakat kinyitni. Körülbelül 5 perc múlva hallotta ahogy kattan az ajtónyitó, viszont a rúna ugyanolyan intenzitással ragyogott mint előtte. Valentine, nevezhetsz engem félig mondénnak, te viszont teljesen szűklátókörű vagy, suttogta, miközben belépett az irodába.
Bent majdnem teljes volt a sötétség, annyi fény jött be, amennyi holdfény az ablakon keresztül beszivárgott. Clary elővette a boszorkánykövét és módszeresen nekiállt átkutatni a szobát. Először az iratszekrényt és az íróasztalát nézte át, de semmi figyelemre méltót nem talált, a felső fiókban volt vagy 20 boszorkánykő, de irónnak nyoma sem volt, szerződések, egyezmények, okiratok, számlák álltak halmokban, a lánynak azonban sem ideje, sem nyelvtudása nem volt hozzájuk. Az alsó fiókban, egy könyvben viszont megtalálta Jocelyn fényképét, Clary megdöbbent. Valószínűleg esküvői kép lehetett a ruhák alapján. Az anyja nagyon boldognak tűnt, mögötte pedig egy magas szőke férfi ölelte hátulról és nyomott csókot a fejére. A lánynak belesajdult a szíve a hiányba. De arról fogalma sem volt, hogy Valentine még mindig kéznél tart róla egy képet. – Nem lehet igaz, hogy nincs itt semmi! – Clary megnézte a vitrineket, de azok nagyon-nagyon régi könyveket és néhány régi fegyvert rejtettek. A szobában körben viszont könyvespolcok sora állt. Végignézett rajtuk de semmi portálra utaló jel nem volt. Még az asztal alá is benézett, hátha rejt valamit, de semmit nem látott a sima parkettán kívül. A lány úgy érezte magát mint egy félig leeresztett lufi. Hát, ha itt van akkor legalább megnézi a könyveket- gondolta. Úgy is ki fogja szúrni ha közelednek, az ablakból messzire rá lehetett látni az útra. Valószínűleg pont ez lehetett az oka, hogy apja ezt rendezte be irodájának, a lánynak ez most kapóra jött. Clary a bal oldalon kezdte alulról fölfelé a polcok átfutását, becslése szerint a szoba több ezer könyvet is tartalmazhatott. Szépirodalom, versek, biblia, művészeti albumok, néhány szekrénnyel odébb, történelmi krónikák, közelharc, kiképző könyvek, aztán a szoba hátfalán már angyali erővel, démonológiával, latinnal foglalkozó könyvek sorakoztak. A szeme megakadt egy vékonyka könyvön. Felirat nem volt rajta csak rúnák amiket nem tartalmazott a szürke könyv, a jelek sötét titkokról, álcázásról szóltak. Levette – volna, ha az nem akad meg. Viszont helyette az egész könyvespolc csendesen kattant és kicsit oldalasan kinyílt. A szíve hatalmasat dobbant. Egy ajtó? Clary félve nyitotta ki, tudta, hogy az apja szeretett kísérletezgetni, nem tudhatta mi várja polc mögött. Beleszagolt a levegőbe, tudta, hogy a démonoknak orrfacsaró bűzük van, de nem érzett semmit, csak hűvös kő és állott levegő szagát. Lent sötét volt. Maga elé világított, egy szűk kis fém csigalépcső vezetett lejjebb. Elméje viaskodott vele, ráadásul lentről nem hallhatta, ha a kocsival visszaérnek. A kíváncsiság győzött, a lány a lépcsőre tette a lábát és elindult lefelé. Nem vezetett túl mélyre és hamarosan egy kis magas helyiségben találta magát. Itt is talált egy könyvespolcot, mellette egy szekrényt, amiben egyforma, díszes hatszög alakú üvegek sorakoztak, zöldes átlátszó folyadékkal töltve. - Mi ez, talán méreg? – A szoba másik oldalán pedig két nagyobb láda volt egymás mellett. Sietnie kellett, bármikor visszaérhetnek, és ha Claryt itt találja az apja… – belegondolni sem mert. Idegesen levett a polcról egy vaskosabb, vörös bőrborítású könyvet – minek tart itt az apja könyveket? Fent annyi könyv volt amit az ember akkor sem olvas ki, ha az egész életét mással sem tölti. Kinyitotta és majdnem leejtette amikor odanézett, ezek szerint a könyv arról szólt, hogy a démonok hogy közösülnek a különböző fajokkal és miként születik az utód. Mindezt gyönyörűen, plasztikusan ábrázolták, az illusztráción a lény csápjai minden létező nyílásán keresztül bejutottak a férfibe, annak arcáról Clary olyan gyötrelmeket olvasott le, hogy majdnem visszajött a vacsorája. Undorodva csapta össze a könyvet és vágta vissza a helyére. Megállt, figyelt és fülelt, nem hallott mozgást. A többi könyvbe úgy döntött hogy inkább nem néz bele. Már az üvegek felé sandított, levett egyet a polcról, nem volt rajtuk felirat, se díszítés, viszont olyan zár sem, amiről később megmondhatta volna bárki is, hogy kinyitották. A folyadék így közelről kifejezetten undorító volt, sűrű, zavaros, ezüstös zöldessárga, az alján apró darabkák úsztak valami ismeretlen anyagból. Kinyitotta, és távolról odaszagolt az orrával. A lány sok szagra számított, de arra egész biztos nem, ami az üvegből jött. Fűszeres, gyógynövényes virágillat akaszkodott az orrába, Clary nyelt egyet, a füle zúgni kezdett. Olthatatlan vágyat érzett arra, hogy belekortyoljon, ahogy az üvegcsét nézte, a kísértés egyre nagyobb lett. Már biztos az egész pincét betölti az illat. Ez tartotta vissza a kezét. Gyorsan visszacsavarta a kupakot. A vágy alábbhagyott. Inkább hátrált az üvegektől – az angyalra, mi ez? Inkább a ládák felé vette az irányt, ahogy a válla fölött az üvegekre pillantott, azok már nem is zöldessárga folyadéknak, hanem aranyporral kevert mézre emlékeztették. A lány egyre szebbnek találta őket. Erővel elfordította a tekintetét és a ládákra nézett. Egyik kisebb volt a másik nagyobb, mindkettő fából készült. A kisebbnek rézveretes pántjai voltak, és a fába valami díszítést is véstek, de lehetetlen volt kivenni mi az, mindkét láda meglehetősen viharvert és ütött-kopott volt. Clary megint fülelt, de még mindig nem hallott semmit. Óvatosan bekukucskált a kisebb ládába, az üvegek után már azon se lett volna meglepve, ha valami megragadja a kezét belülről és belerángatja a bőröndbe. De nem történt semmi, így kinyitotta. Egy szépen összehajtogatott vörös köpeny volt benne, a lánynak beugrott egy vers második része „Oltár előtt arany a menyasszony, Varázslathoz az árnyvadász vöröset válasszon." Clary kiemelte a láda elválasztó polcát ami alatt fekete gyertyákat látott, sejtette, hogy mik lesznek még ott. Szén, vér, egy külön dobozban pedig csontok, hajak és még egy fog is. A lányt kirázta a hideg, tudta, hogy mi kell a démonidézéshez, és a kellékei mind szépen ott sorakoztak a lába előtt. A láda oldalához egy kis könyvecske is lapult. Belenézett, a lány az apja kézírását vélte felfedezni. Rítusokat tartalmaztak viszont latinul voltak írva, néhány szót azért értett. Az apja több nagyobb démont idézett meg a könyv alapján. Ahogy a lány a könyv vége felé pörgette a lapokat a rítusok mind Lilith megidézéséhez szükséges sorokat tartalmaztak. Tudta, hogy a testvérében a démonnő vére is folyik, az apja még magzatkorában azzal mérgezte az anyját és persze Jonathant. A lány sípolva fújta ki a levegőt és visszapakolta a holmikat, éppen a köpenyt rendezte amikor a ház felől lépés zaját hallotta meg. A lány ereiben meghűlt a vér. Gyorsan elsimította az utolsó ráncot is a ruhadarabról és visszahajtotta a bőrönd tetejét. Felment a lépcsőn és fülelt. Vajon az apja ért vissza? A lépés elhalkult. Kiment a pincéből az irodába és kinézett az ablakon. Az autó nem volt ott, ezek szerint csak valaki kiment a folyosóra. Vissza kéne indulnia, már vagy másfél órája időzött a szobában és későre járt, Valentine-ék pedig csak vacsorázni mentek. De még hátravolt egy láda. Meg kellett néznie. Gyorsan visszasietett és felnyitotta a nagyobb tárolót. A tetején annak is egy vörös színű kabátféleség volt, aranyszínű rúnák hímezték, pontosan ugyanúgy, ahogy a másik ládában levőt, de olyan kicsinek tűnt – Clary felemelte – egy kisgyerek kabátját tartotta a kezében. Karja megremegett a felismeréstől. A láda egyik felében egy kisebb dobozt talált, de mellette és felette volt még sok holmi. Üvegcsék, fiolák, meg egy kicsi fehér ing, amin gyászrúnák voltak és még valami, egy ezüstszőke hajtincs. Ahogy felemelte, tudta, hogy kié, egyenes volt, bársonyos és nagyon világos. A keze olyan ökölbe szorult, hogy a körmei kis félholdakat vágtak a húsába. A ládában gerinccel felfelé kis könyvecskék sorakoztak. A gerincre csak egy évszámot írtak kézzel. Clary találomra kivett egyet, a keze annyira remegett, hogy majdnem kiejtette a kezéből. A könyv elején ugyanaz az évszám volt, kinyitotta. Minden lap felső sarkában a pontos dátum volt található, az első oldalon egy 5-6 éves sovány, sápadt, szőke kisfiú nézett vissza a lányra alsónadrágban. Több fotó volt beleragasztva, egy egész alakos szemből, egy oldalról, egy hátulról és egy közeli. A gyerek egy kissé megilletődött arcot vágott amikor a kép készült. Úgy tűnt mintha a fiút az ablak elé állították volna a fényképezéshez. A háta mögött a szoba sötétnek tűnt, a falak üresek és piszkosfehérek voltak, szőnyeg nem volt, a gyerek mezítláb állt. A további oldalakon táblázatok voltak, dátumokkal meg egyéb számokkal. Clary tovább lapozott. Az apja írását olvasta, „Jonathan ma rontott a teljesítményén, szintidő -2 mp. ld. 6. sz. táblázat – a lány odalapozott, Futás, km, szintidőidő, dátum – tehát ezt jelentették a számok. A lista folytatódott, futás, úszás, merülés, vívás, erőnléti edzések, távolugrás, magasságból leugrás, nyújtások, idegen nyelvek mint cseh, spanyol, román, francia, német, vívás, történelem, illemtan, a lány végig sem olvasta. Úgy látszik az apja mindent vezetett, ami a fiú teljesítményére vonatkozott. Majd kiegészítette a gondolataival, „nem elég gyors" néhány oldallal odébb „nehéz neki parancsolni", „étkezések számának csökkentése", majd néhány oldallal tovább „adagok növelése" „javult a nyelvtudása"… Clary rosszul volt. Úgy fest az apja csak egy dolgot hagyott ki, a szeretetet. A könyvecskét visszatette és kivett találomra egy későbbi dátumút. Ez is ugyanúgy indult, a fiú fotóival. Ugyanott készültek, ugyanúgy alsóneműben. A fiú szégyenlősen a nemi szerve előtt kulcsolta össze a kezeit. Clary szíve összeszorult. Aztán újabb táblázatok következtek. Jonathan 9 éves, kapott egy kutyát – nocsak gondolta a lány, végre valami jó. Fotó is volt, a szőke fiú piros orral boldogan öleli egy nagyobb fekete kutya fejét, miközben az állat épp a fiú kezét nyalta, a háttérben halmokban állt a piszkos hó. A feljegyzés folytatódott – Jonathannak kell tanítania, etetnie és nevelnie. A lány ugrott az időben, ahogy a lapok az ujjai alatt pörögtek. Jonathan beavatási ceremónia – ma megismerkedik Lilithtel. Clary minden négyzetcentiméterén a nemlétező szőrszálak is felálltak. A képen a fiú büszkén feszített a makulátlan vörös kabátban, immáron kint az udvaron. „Jonathan jól teljesített, Lilith úrnő ajándékot adott a célszerű és hatékony további nevelésre". Újabb heteket pörgetett át, újabb feljegyzés „Jonathan engedetlen volt, az ajándék első alkalmazása. 5 korbácsütés". Clary egyet lapozott. Kiesett a könyv a kezéből, de a kép a szemei előtt lebegett. A fotó hátulról készült. A fiút a hátától a bokájáig vér borította, a háta pedig úgy nézett ki mintha darált hús állna rajta sávokban. Majd alatta „az úrnő ajándéka nagyon hatékony", „azonnali engedelmesség". Clary csillagokat látott. Nem volt biztos, hogy további könyvekbe is bele akar nézni. Becsukta és eggyel későbbit vett elő, keze annyira remegett, hogy alig bírta elolvasni az írást. Újabb képek egy idősebb fiúról, aki már rövidnadrágban volt. Kiálló, csontos széles vállai már engedni sejtették a mostani formáját, ezennel is készült hátulról kép. A fiú hátát éles szabálytalan vágásnyomok szelték át. A sebek nem véreztek, de teljesen nyitottak voltak. A bőr itt-ott szétnyílt és láthatóvá vált a nyers élő hús. A lány el sem tudta képzelni, hogy hogyan nem halt bele ott helyben a fiú. A látványtól öklendezett, a szája elé kellett kapnia a kezét. Ismét táblázatok, Clarynek csak annyi tűnt fel, hogy az első könyvhöz képest az idők folyamatosan nőttek. Nem tudta mire vonatkozott, de a bátyjának valamit 7 órán keresztül kellett csinálnia minden másnap. A lány lapozott, újabb kutyás bejegyzés „Jonathannak ma meg kell tapasztalnia milyen egy barátot levágni – ne, ne, ne Clary fejében záporozott a szó – A következő oldalon egy egész képsorozat volt, úgy tűnik, hogy a fia küzdőtechnikáját próbálta megörökíteni a kép készítője. Az első képen Jonathan egy kést tartott a kezében, a kutya mintha parancsra várna, farkát csóválva figyeli a fiút. A következőn a kutya a fiú lábai előtt ül. Az azt követőn mintha Jonathan megölelné a kutyát, de a karja homályosan látszódik csak a mozdulattól, a penge visszacsillan a fényképről, a többi képen úgy tűnik, mintha csak birkóznának, de a lány tudja mi történik – érezte, hogy a könnyei potyognak az ölébe – Az utolsó oldalon Jonathan keze véres ahogy továbbra is a kést szorongatja. Az állat ott hever a lába előtt. A fiú szemében végtelen szomorúság ül. Clary egy lappal sem bírta volna tovább olvasni a naplókat. Keze úgy remegett akár a nyárfalevél, könnyei megállíthatatlanul némán potyogtak. A könyvek alatt egy kisebb megsárgult papírlap bújt meg, harmonikaszerűen össze volt gyűrve, a szélei pedig be voltak szakadva, mintha egy füzet lapja lett volna egykor. A lány finoman megpróbálta kisimítgatni. Megfordította, hátha Jonathannak a füzetéből való. A mikor meglátta, hogy mi az a csendes sírása, csendes zokogássá változott. Mintha tőrt döftek volna a szívébe és most meg is forgatnák. A papíron egy gyermek rajza volt, színes ceruzával rajzolták és egy családot ábrázoltak. A kép bal oldalán volt egy ház, ami zöld színű firkán állt, mellette egy sárga hajú fehér ruhás alak volt, aki egy piros hajú, zöldruhás nőt ölelt. A nő egy sárga hajú kisfiúnak fogta a kezét, aki egy piros hajú apró lány kezét fogta. Fölöttük kék firkaég volt. Mind mosolyogtak. Jonathan megrajzolta magukat, a családját. Clary úgy érezte, hogy ennél rosszabb már semmi sem lehet. Inkább felnyitotta a kisebb dobozt a ládában. - Mi ez, valami lánc? A dobozból borzasztó szag áradt, savanyú rothadásra emlékeztette, dögszag. – Clary kiemelte, a dolog fémes csörgéssel emelkedett ki a dobozból ahogy a lány felállt vele. Egy hosszú bőrnyélbe, keskeny bőrcsíkokat varrtak, ezeket fémkarikákkal kötötték össze, a karikákra viszont mintha hatalmasra nőtt rózsatüskéket erősítettek volna. Ez egy korbács. Aztán a lány kezéből kiesett a fegyver amikor rájött, hogy mit fog. Egyszer azt a végét Valentine fogta, míg a másik végei a testvérének a hátába vájtak. Az egyik tüske esés közben beleakadt a lány nadrágjába, és végigkarcolta a sípcsontját. Felszisszent, csak felszíni seb volt, de azért így is égetett. A lány ekkor ismét zajt hallott kintről, sajnos egyenletes zúgást. Ha már itt lent is hallotta, akkor ez azt jelentette, hogy már a ház előtt vannak. A korbácsot hangos csörömpöléssel dobta vissza a dobozába. A lába sajogott, a lány sokszor vágta meg magát és tudta, hogy egy ilyen mértékű sebnek nem kellene így fájnia. A ládába a tőle telhető leggyorsabban visszapakolt és visszacsukta a tetejét. Zsebrevágta a boszorkánykövet és felsietett a csigalépcsőn. Talán még ki tud jutni. Kinézett az ajtón és belépett Valentine irodájába. Az ajtó halk kattanással csukódott mögötte. Macskaügyességgel az ajtóhoz rohant, de elkésett, a kedélyes csevegés már a túloldalról hallatszott, egy szavukat sem értette, románul beszéltek. Ha most kilép, pont beléjük fut. A lány szíve majd kiugrott a helyéről. Hallotta, hogy kintről búcsúzkodnak, Diana kiöltözhetett, mert hangosan kopogott a cipője, bármerre is mentek. A magassarkú a bejárati ajtó felé kopogott. Valentine utána szólt a fiának, - Óvatosan vezess – kiabálta kissé ordenáré módon, ezt már Clary is értette. Hallotta ahogy az ajtó kinyílt majd csukódott. A lány a fehér pamlagnál állt, nagy szerencséjére, különben az iroda ajtaja pont nekicsapódott volna ahogyan az kinyílt. „Rá fog jönni, meg fog találni, megöl az biztos…" Clary szíve olyan gyorsan vert, hogy azt hitte elájul bele. Érzékei kinyíltak, mintha lassult volna körülötte minden. Valentine elindult az asztala felé – hamisan fütyörészett – ha most megfordul akkor pont szemben fog állni a lányával. Clary viszont kihasználta pillanatnyi időt, míg az apja háttal igyekezett az asztalához, kisurrant az ajtón. Kint volt. Oldalazva elindult a lépcső felé, majd a lehető leggyorsabban felszaladt rajta. Lábujjhegyen rohant a szobájáig. Lerogyott az ajtaja tövébe, amikor az becsukódott mögötte. A pillanatnyi eufória elmúlta után azonban a fürdőbe kellett rohannia. A vacsora nem maradt a gyomrában aznap.