Az út hátralévő része csendesen telt. Mindketten gondolataikba süllyedtek és csak néha beszéltek rövidebb ideig. Főleg akkor amikor Clary megkérdezte, hogy éppen mi mellett haladnak el, vagy messze van-e még. Hamarosan lefordultak a főútról és egy magányos dombos tájon haladtak. Az út két oldalát magas, sűrű fenyőfaerdő szegélyezte, a kocsi rázkódott alattuk, ahogyan a kátyúkban porrá morzsolták a kerekek a köveket. Egyedül egy tábla hirdette, hogy jó helyen járnak. Clary lassan idegesen fészkelődött az ülésben. Mintha kihalt ösvényen járnának, sehol egy lelket sem láttak már jó ideje.
- Tényleg elég magányos helyen áll ez az egyház – jegyezte meg.
Az út kanyarodott, amikor egy alakot láttak meg az út szélén, féloldalasan feküdt, mintha aludna. Jonathan lefékezett és kipattant. – Maradj a kocsiban Clary – szólt. A lány szíve a torkában dobogott, amikor a fiú a hátára fordította az alakot. A lány felsikkantott meglepetésében, egy mondén volt, szájából és orrából sötétkék erek ágaztak szerteszét. A bőre enyhén sárgászöldes volt, szeme pedig kiakadt. Halott volt. Bátyja visszaült a kocsiba.
- Hát ez nem jó jel. – csupán ennyit mondott tárgyilagosan. A lány sokért nem adta volna, ha neki is ilyen hidegvére lenne hasonló helyzetekben.
- Mi történt?
- Démontámadás.
Ahogy az út kanyargott, további testeket láttak. A fiú már meg sem állt. Látszólag mind ugyanígy végezte. Aztán meglátták a házat, fehér régi épület lehetett, hegyes tetővel, meg egy kis toronnyal egyik oldalán. Valaha biztos szép lehetett, most viszont ki voltak törve az ablakai, az ajtó pedig tárva nyitva állt. – Az angyalra! – kiáltott fel a lány. A ház körül vagy további 10-15 hulla feküdt, nők, férfiak, gyerekek és egy férfi hosszú élénk színű kaftánban. Ez lehetett a pap vagy a vezető.
- Hát ez nagyon nem jó – ráncolta a homlokát a fiú. Kipattantak a kocsiból. – „Tessék, fogd ezt, meg ezeket is" - a fiú már a fegyvereket adta a húga kezébe a csomagtartóból. Majd magát is felvértezte és a lány kezébe nyomta az irónját és felhúzta a kabátujját. – „Gyerünk, ha végeztél, utána te jössz" – a lány érezte a bátyja hangjában a feszültséget. Néhány perccel később mindketten állig fel voltak szerelkezve pengékkel, késekkel és rúnákkal.
- Nem kéne megvárni apánkat?
- És itt üljünk a kocsiban egy üresnek tűnő ház előtt egy óráig, mert félünk bemenni?
- Egy óráig?
- Kábé, apánk nem szokta elsietni.
- Hát akkor…
- Akkor bemegyünk – fejezte be a fiú a mondatot. A lány szíve eszeveszetten kalimpált.
- Jonathan?
- Hm? – a fiú már minden figyelmét a háznak szentelte.
- Vigyázol rám?
- Ígérem, hogy élve fogsz innen kikerülni – Claryre mosolygott. Mire a lány megfogta a bátyja kezét, és a szíve kicsit megnyugodott.
- Szerintem Jancsi és Juliska pont így érezték magukat, amikor bementek a gonosz boszorka házába.
- Hihetetlen, hogy egy régi mondén mese jut most az eszedbe – de a fiú kis mosolyra húzta a száját, miközben felfelé mentek a kőlépcsőn.
A padló nyikorgott alattuk ahogy kivont karddal beléptek. „Phaesphoros" mondta Jonathan mire a penge felizzott kezében, Clary egyik kezében egy szenzor volt, másikban kard. Bár a házban csend honolt, az érzékelő mutatója erősen kilengett. A démonok, Valentine és a bátyja szerint is a ház legmélyebb szintjéről jöhettek, ezért meg kellett keresniük a lejáratot a pincébe. A földszinten az egykori imahelyen a székek összetörtek, a szekrényajtók leszakadva hevertek a padlón. Továbbmentek a konyhába – a lánynak égnek állt a hátán a szőr, érezte, hogy figyelik – összenéztek a bátyjával – ezek szerint az érzéssel nem volt egyedül. A konyhát gyakorlatilag felgyújtották, minden kormos volt, a bútorok nagy része elégett, a kitört ablakkeret véres volt, mintha ezen keresztül akart volna valaki menekülni és fennakadt volna a kiálló üvegben. Jonathan intett a húgának, mikor észrevette a pincébe nyíló ajtót. Ahogy a kezét rátette és lenyomta a kilincset, az nyílt, a szenzor pedig maximumra ugrott. Az ajtó mögül legalább 3 démon vettette magát rájuk. Jonathan hátraugrott, Clary alól viszont egy csáp kirántotta a lábát. Egy pillanat alatt talpon volt, de időközben egy raum démon újabb csapásokkal akarta leteríteni. Jophiel! - kiáltotta Clary, egy pillanattal később felugrott az asztalra és mély sebet vágott bele, sikító-huhogó hangot hallatott, a lánynak csengett a füle, majd a démon az asztalra vágott, mire az összetört a lány alatt, csakhogy az időközben ugrásban volt, egyenesen a lény nyaka felé. – Clary mögötted! – kiabált valahonnan hátulról egy hang. A ruhájára fröccsent a fekete kénszagú váladék. Ahogy fordult, egy kutyaszerű lény egyenesen az arca felé ugrott, de utolsó pillanatban elhajtott, miközben pengéjét felfelé tartotta felhasítva annak hasát. A belsőségek egy része a lány karján landoltak. A pincéből véget nem érő démonáradat indult meg. Az már biztos, hogy nem egy kis lyukat kell keresni, már ha egyáltalán lejutnak odáig. A démonok körbevették őket, és a lány automatikusan háttal közelített a bátyjához, aki éppen egy repülő démon egyik szárnyát vágta le, a végtag pont a lány lábai elé esett. A fiú hátrakiabált
– Le kell jutnunk a pincébe, és le kell zárnunk a nyílást!
– Menj előre, hátulról védelek! A lányra egy ravener démon támadt, lecsapó méregtüskéjével megpróbálta szétválasztani őket, Clarynek túl magas volt a tüske és túl gyors, akárhogy is fordult, az mindig kitért előle, csak egy villanást látott a feje felett, amikor a tüske melléesett – Jonathannak ezek szerint a tarkóján is van szeme.
Lassan haladtak előre, a démonok véget nem érő fekete füstként áradtak alulról. Már Clary is rálépett a pince lépcsőjére, amikor meghűlt az ereiben a vér, mintha egyenesen a pokolba szálltak volna alá, a falakról, a mennyezetről és a padlóról is fekete szemek néztek vissza rá. És azok minden irányban felülről, alulról és két oldalról is támadták őket. A bűz leírhatatlan volt. Most már határozottan örült volna ha Valentine-ék is megérkeznének.
Gyakorlatilag bárhová is hasított a kardjával, biztos volt a találat, ezt Jonathan is megérezte, ezért kicsit gyorsabban haladtak lefelé. Ekkor a lények viszont stratégiát váltottak, és hirtelen lecsapó támadásokat intéztek feléjük. Egy tüske felülről, egy csáp alulról, egy végtag oldalról, a lány hamarosan szúró fájdalmat érzett bal karjában, ezért kirántotta a rövidkardját – Malik!- szólta, mire az felizzott, hogy arról az oldalról is védve legyen, bár nem az volt a támadó keze.
Nagyon lassan haladtak. Ráadásul meggyűlt a baja egy behemót démonnal. Ahányszor megsebesítette, annyiszor visszahúzódott és annyiszor megújult. Ruhája ragacsos volt a démonvértől. Egyet lépett, végre fapadlót érzett a lábai alatt, őszintén remélte, hogy nincs még egy szint lefelé. Az egyik rúna biztos kimerült, érezte a végtagjaiban, hogy kicsit lassul. A lány felé egyszerre vagy fél tucat drevak démon közeledett, a pincében olyan hangzavar lett, mintha sáskajárás lenne – a rohadó szemét szaga csavarta az orrát. A füle mellett egy állkapocs csattant, majd egy gyors suhintással a lány koponyájába döfött. A fekete vér elborította a kezét, ami eléggé fájdalmas volt.
- Megvan a nyílás! - kiáltotta a bátyja!
Egy pillanatra ő is odanézett, egy jó másfél méteres lyukat látott, amin özönlöttek kifelé a lények. Elég volt egy óvatlan mozdulat, és másik karjában is éles fájdalmat érzett, a drevak foga átlyukasztotta a védőruhát. Ekkor azonban földbe gyökerezett a lába, két moloch démon közeledett, szemüregükből lángnyelvek csaptak felé. Ez csak azt jelentheti, hogy egy nagyobb démon is átjött a nyíláson.
- Be kell dobnunk a szegletkövet, azonnal! – kiáltotta a bátyjának. Egy pillanatra ő is odanézett, a húga látta a szemében a felismerést. A fiú tempót váltott és irdatlan sebességgel kezdte el forgatni a fegyvereit, a kardból szinte csak egy csóvát látott.
- Clary, fogd az irónomat és vigyél ki minket innen! – a lány ledöbbent. – „MOST!" ordította. Tudta hol tartja a bátyja az irónját és hátranyúlt az övéhez.
- Menj a falhoz, elölről védelek! Csakhogy a falon is számtalan lény volt. Clarynek az utolsó erejét bele kellett adnia, nem tartalékolt. A fal lassan ürült. Időközben Jonathan közelebb került a nyíláshoz, és már az egyik moloch-hal harcolt. A falon fel-felvillant a démonból kicsapódó tűz, ahogy támadt.
Clary alatt a talaj erős rázkódásba kezdett, a falak remegtek, mintha valaki megragadta volna az egész házat és rázni kezdte volna. Ezek szerint Jonathan bedobta a követ.
A fal végre megürült. A lány fogta az irónt és rajzolni kezdett. Halotta, ahogy bátyja szaggatottan veszi a levegőt a kimerültségtől. A falakról omlott a vakolat a padlón pedig apró rések keletkeztek. Clarynek sietnie kellett, méghozzá nagyon.
A feje fölött a falba egy fullánk csapódott, behúzta a nyakát. Egy skorpió démon közelített. Fejét tekergette, mintha azt latolgatná, hogy milyen oldalról támadjon. Ő viszont még nem végzett a rúnával. Ha most felveszi a harcot, akkor még percekig kell küzdeniük, ráadásul a falak elkezdtek omlani körülöttük. Ezért egyet hátracsapott, mire az elugrott előle, a lány azonnal a figyelmét a rúnának szentelte. A démon sziszegett, újra támadásba lendült, és elképesztő gyorsasággal gyakorlatilag a lány felé ugrott.
- Jonathan! – sikította. Clary nem tudta volna kivédeni a támadást, jobbik kezével éppen a rúna utolsó ívét húzta meg, mire a fal lassan kéken derengeni kezdett.
Jonathan odanézett és döntött, ha hátulról támadja a démont, akkor annak tüskéje telibe találja a lányt a mellkasában, ha oldalról, akkor pedig fejbe. Egyetlen lehetséges megoldás tűnt járhatónak, a húga és a tüske közé ugrani.
Éles fájdalom hasított a felsőcombjába, mintha tőből vágták volna le a lábát. Felordított fájdalmában. Látta, ahogy egy vörös hajzuhatag elé kerül és levágja a skorpió tüskéjét, ami a lábába állt. Lenézett, bizarr látvány fogadta, egy nagyobb alkarnyi magányos fekete tüskés csáp állt ki a combot és a medencét összekötő lágyékból, amiből fekete váladék folyt. A lábából pulzálva fröcsögött a vér. A démon tőre elvágta az artériáját. – Szép ugrás Jonathan – gondolta egy bizarr pillanatra majd elsötétült vele a világ.
Clary hátrafordult és látta, ahogy a bátyja elnyúlik mögötte padlón. A pincében viszont így is maradt még vagy száz másik démon, hiába zárták le az átjárót, azok ebben a dimenzióban rekedtek. Egy út maradt, a portál. Jonathan súlyosan megsebesült, az intézetben nincs senki, mivel az összes árnyvadász úton van ide, Alicantéba nem tud menni portállal, mert nem várja senki a túl oldalon, a New yorki intézetben pedig még nincs szövetségesük, akár meg is ölhetnék ott Jonathant, ha meglátják Valentine fegyverét sebesülten. Magnus Bane lakására pedig nem szívesen teleportál, ő sem szövetséges, igaz nem is ellenség, de semmi biztosíték nincs arra, hogy segít, vagy hogy egyáltalán otthon van. Egyetlen ötlete volt, ami viszont őrült volt. Ott azonban biztos segítenének. Hátralépett és a bátyja karja alá nyúlt, miközben jobb kezében levő kardjával a közeledő démonokat hessegette. Egy helyre fókuszált, amikor tizenegy évesen eltörte a karját és Jocelyn elvitte begipszeltetni.