Egy brooklyni kórház sötét mélygarázsában lépett ki, maga után vonszolva Jonathant. A kardokat meg az egyéb fegyvereket viszont el kellett rejteni, ellenkező esetben a rendőrség fél percen belül kint lesz, a bátyja pedig ott fog elvérezni a padlón. Berohant a lépcsőházba, az első félemeleten talált egy víztömlő tárolót, ami köré biztonsági okokból masszív fémdobozt szereltek. Fél perccel később rohant vissza Jonathanhoz és elkezdte a lift felé húzni. A fiú döbbenetesen sok vért vesztett és még a sápadt fényben is látszódott, hogy bőre szürkés árnyalatot vett fel. Clary rajzolt rá egy vérképző rúnát, de az alig hatott, kezdett pánikba esni. A rúnák csak akkor nem működnek, ha az árnyvadász halott.

Bevonszolta a liftbe és megnyomta a sürgősségi szintet. A lift lassan elindult, vele együtt pedig Mozart melódiái. Mit fog mondani, ha odaér? Az ajtó már nyílt is mire összeszedte volna a gondolatait. Épp egy nővér sietett el előttük mikor odanézett. Clary nem nézett ugyan tükörbe, de a fiatal nő arckifejezése mindent elárult. Soha nem érezte magát ilyen bizarr helyzetben, klasszikus zenére kezdett el segítségért ordítani, mire többen is odanéztek. Egy magasabb fehér köpenyes férfi és egy másik nő futott fejéjük.

- Hozzon egy hordágyat azonnal! – parancsolta a férfi a még mindig tátott szájjal bámuló nővérre. Clary kivonszolta a fiút, véres tócsát hátrahagyva a liftben. Még mindig bugyogott a lábából a vér,de sokkal kevésbé, mint amikor a portálba lépett. A bátyját erős kezek ragadták meg és fektették az ágyra. Az orvosok rohantak vele a műtőbe, Clary pedig mögöttük.

A köpenyes férfi osztotta a feladatokat, de a lányt utolérte a pánikhangulat, alig érzékelt a külvilágból valamit. Hangfoszlányokat érzékelt csak maga körül, artériás vérzés, kötszer, vágja a nadrágot, szorítsa le, oxigénmaszk, vércsoport. A férfi a lány vállát rázta.

- Figyel rám? A barátja rengeteg vért vesztett. Mi a vércsoportja? – Clary tudta a választ, de azzal aligha ment volna sokra az orvos, a kórházban biztosan nem tartottak néhány üveg árnyvadász és Lilith vért.

- Nem tudom - mondta végül. Nem tudják csak simán bekötözni?

- Bekötöztük, de 5 percen belül leállnak a szervei és meghal, ha nem kap vért.

- Nem tudják megnézni a vércsoportját? – Clarynek fogalma sem volt az orvostudományhoz. Remélte, hogy van némi hasonlóság az árnyvadász vér és a mondén vér között.

- De, de a teszt fél óra, a barátja nem fog addig élni vér nélkül. Kisasszony nem dereng valami? A, AB, B, esetleg nullás?

- Nem a barátom, hanem a bátyám. – Az orvos szeme felcsillant és máris a lány karjába markolt.

- Ha nem féltestvére, vagy mostohatestvére akkor maga fog neki vért adni. A testvéreké sok esetben egyezik.

- Sok esetben?

- Nézze kisasszony, ha nem ad vért, akkor egészen biztosan meghal, ha ad akkor talán még van esélye. Talán. De még így sem biztos.

- Rendben. - Clary feje olyan őrült zakatolásba kezdett, hogy belenyilallt a fájdalom. Igen, a testvérem, lehet, hogy a vérünknek egy része egyezik, viszont bennem az angyal vére folyik, Jonathanban pedig Lilithé. Ráadásul így is alig él. Mi van, ha a szervezete nem fog tudni két fronton harcolni? Itt fog meghalni egy mondén kórházban a rossz döntésem miatt.

Mindkettőjüket betolták egy kórterembe, két más melletti ágyon feküdtek és azonnal elkezdték a vérátömlesztést. Jonathanra csak utána kapcsolták rá a műszereket. A monitorok kijelzőjén kis vonal hullámzott és egyenletes lassú pityegésbe kezdett. Ilyen lassan ver tehát a szíve.

Az orvos egy kórlappal állt a kezében.

- Nevük?

- Tessék?

- Hogy hívják magukat. Ezt kérdeztem. A többit majd a vérátömlesztés után.

- Ja, óh! - Clary nem árulhatta el a saját nevüket az árnyvadászok védelmében. Aztán eszébe jutott a legutolsó jelenet, mielőtt bementek a házba.

- A bátyám János, én pedig Júlia vagyok. Jäger.

- Júlia Jäger – motyogta míg felírta az egyik lapra, másik lapra pedig Jonathan álnevét körmölte.

- Jäger kisasszony, ha tud néhány imát, akkor javaslom, hogy most mondja el őket. – Ezzel kifordult az ajtón magára hagyva a testvérpárt.

Clary átnézett a bal válla fölött, a bátyja rémisztően gyöngyház-szürkének hatott a kórházi fényben. Arca teljesen beesett, szája félig nyitva volt. Mellkasa alig emelkedett. A démonok vérétől szinte teljesen fekete volt a haja. Keze mozdulatlanul kissé kitekert állapotban hevert mellette. Hihetetlennek tűnt, hogy aznap reggel az ő ágyában ébredt. Mintha hetek teltek volna el azóta. Szabad kezével a bátyja tenyerébe csúsztatta a kezét. Jéghideg volt. Jonathan előző este ahogy őt ezzel a kézzel öleli és csókolja, most pedig hamuszürke arccal hever mellette, és könnyen lehet, hogy meghal. Clary szemeiből óhatatlanul csorogni kezdtek a könnyek.

Néhány perc múlva egy beszélgetésrészletre lett figyelmes. Nem értette az egészet, de annyit ki tudott benni, hogy róluk van szó.

- Szerintem hívnunk kellene a rendőrséget. Az a szerencsétlen fiú lehet, hogy meghal. Egyértelmű szúrt seb.

- Nem tudom elképzelni, hogy locsolhat bárki is kénsavat egy gyerekre. Mathilda látta, hogy hogy néz ki nem?

- De láttam Sarah, na és az a rengeteg tetoválás meg hegtetoválás. Lehet, hogy bandatagok. Az megmagyarázná az egyenruhát.
- Viszont a lány úgy tűnik észnél van. Nem tűnt drogosnak. Nem kéne hívnunk a szüleiket?

- Szerintem nagykorúak már. Ha nem, akkor mindenképp értesíteni kell a szülőket. Viszont egy kicsit később, a lány épp vért ad és kába, a fiú pedig nincs is észnél.

- Hát lehet, hogy nem is lesz már.

- Szólok is Niles dokinak, hogy csak szóljon ha kell neki valami. – a beszélgetés itt elhalkult.

Semmit sem tehetett azon kívül, hogy erősítő, gyógyító és vérképző rúnákat rajzolt folyamatosan magára, hogy a lehető legjobb vért adja a bátyjának. A bátyja bőrén ugyanis még azóta is hatástalanul ott virított a parkolóban rárajzolt minta.

A következő pillanatban a műszerek szédítő kórusban, hangos sípolással megszólaltak, a pityegés pedig teljesen szabálytalan lett. Az orvos rohant vissza a terembe és lerántotta Jonathanról a takarót, majd két tenyerével lendületesen újra és újra ránehezedett. A nővérek pedig futva toltak egy újabb műszert a fiú mellé és egymás szavába vágva próbáltak az orvos segítségére lenni. Clary csak a fejét kapkodta, fogalma sem volt, hogy mi történik. Azt viszont látta, hogy a monitoron a kis egyenletes hullámzó vonal, szabálytalan cikcakkokban mozog fel és alá. A bátyja feje élettelenül oldalra fordult ahogy az orvos szívmasszázst adott neki. A bőre immár opálos szürkére váltott.

Az orvos még hosszú percekig tenyerelt a fiú mellkasán, míg a műszerek végre újra felvették az előző egyenletes mozgást. A nővérke rárakott egy oxigénmaszkot, és kisimította a fiú homlokából az izzadt tincseket.

– Édes Istenem, milyen fiatal még. - A mondattal együtt visszahúzta rá a takarót. A mozdulatban volt valami szeretetteljes és valami más is, amitől a lány gyomra meggyméretűvé zsugorodott. Mintha elköszönne. Clary nem bírta.

– Ugye, nem hal meg? Ugye meggyógyul? – nem tudott leplezni semmit, hangjából sütött a kétségbeesés. A nő szomorúan nézett rá.

– Hazudhatnék, de nincs értelme. Nem tudom, hogy túléli-e. Az viszont biztos, hogy nem reagál jól a véredre. A következő fél óra kritikus lehet. Sajnálom, őszintén. - Ezzel lassan kiment a szobából és behúzta maga mögött az ajtót.

Clary keze még mindig Jonathan kezében volt és az továbbra is hideg maradt. A lány megszorította. Annyira mérhetetlenül tehetetlennek érezte magát. Kínjában elkezdett a bátyjához beszélni. Tudta, hogy nem hallja, bármit mondhatott neki, csak ők ketten voltak a teremben. Ömlött belőle a szó, találom szerűen beszélt arról, ami éppen az eszébe jutott miközben fulladozott a könnyei közt.

- Jonathan nagyon sajnálom, amit a fennsíkon mondtam, hogy soha semmilyen körülmények között nem akarok melletted harcolni. Tudod ezt csak azért mondtam, mert féltem, hogy lebukunk apa előtt. De tévedtem, akkorát tévedtem. Senki mellett sem éreztem magam még ilyen biztonságban, mint veled. Megmentetted az életemet. Betartottad az ígéreted és élve kihoztál és úgy örülök, hogy a bátyám vagy. Eleinte tartottam tőled, mert nem ismertelek, viszont az elmúlt év alatt jobban megismertelek, mint bárki más. Jonathan én megbocsátottam neked de most kérlek maradj velem. Ki fog rám vigyázni, ha nem te? Nem tudom mi lenne velem, ha csak én lennék apával. Szerintem megölnénk egymást. Egyébként lementem apa pincéjébe, ott van az irodája alatt és mindent láttam rólad, belenéztem azokba az átkozott naplókba és tudok a korbácsról és a kutyádról is. Csak azt nem tudtam, hogy Hatosnak hívták. Tudom azt is, hogy apa kényszerített, hogy megöld. Annyira sajnálom ami veled történt. Sajnálom, hogy anya nem hitt benned, hogy magadra hagyott apával, sajnálom hogy én sem hittem benned de leginkább azt sajnálom amin átmentél. Én csak boldognak akarlak látni, érted? Szerintem te szolgálsz rá a leginkább azok után, amit veled tett Valentine. Figyelj, ha meggyógyulsz muszáj, hogy legyen egy kutyánk. Mit szólsz? Lehet felőlem Hatos a neve. Ha meggyógyulsz, el kell mennünk Olaszországba is, de nem azért mert meg kell ölni valamit, hanem szórakozásból, mindent megmutatok amit láttam, eszünk fagyit is. Esküszöm, hogy még le is rajzollak. – Clary szavait azonban félbeszakították a műszerek hangjai.

Most még hangosabban kezdtek sípolni, mint az imént. Kintről lábdobogás zaja hallatszott. Clary rápillantott a monitorra. A kijelzőt, egyetlen egyenes vonal szelte át.

Az ajtó kivágódott és berohant az orvos és 2 nővér, köztük az előbbi, aki kisimította Jonathan haját. A másik nővér valami kijelzőt szorongatott és hangosan számolt. Lerántották róla a takarót, és valami gélszerűséget kentek a mellkasára. Clary reszketett akár a nyárfalevél, és tágra nyílt, kivörösödött szemekkel figyelte, hogy mi történik – önkéntelenül is megállás nélkül mondogatta „Maradj velem – maradj velem". Az orvos két fogantyús fémlapot tett a mellkasára, majd a nővérre nézett,

- „3, 2, 1 és" – mondta és mintha elektromos áramot vezettek volna bele, Jonathan ívben felemelkedett az ágytól, majd ugyanúgy visszazuhant.

- „3, 2, 1 és" – hangzott el újra, majd újra elemelkedett az ágytól és visszazuhant. Karjai kétoldalt lehullottak az ágyról, feje pedig oldalra csuklott. Majd újra ismételték az egészet. A nővér pedig csak számolt és számolt…

- Hetvenhat, hetvenhét, hetvennyolc…

A sokadik áramütést követően viszont a monitor újra pityegni kezdett. A szobában egy emberként sóhajtott fel mindenki. A két fémlap visszakerült a helyére.

- Mennyit számolt? – kérdezte az férfi.

- Nyolcvanat – mondta a nővér. A férfi ráncolta a homlokát és letörölte róla az izzadtságot.

- Julia - nézett Claryre – a bátyjának majdnem két percig leállt a szíve. Nem tudom garantálni, hogy úgy fogja visszakapni, ahogy behozta.

- Ezt hogy érti? – a lányból kibukott a kérdés, pedig egyáltalán nem volt felkészülve a válaszra.

- Ha túl is éli, ne adj Isten, valami csoda folytán, akkor is ilyen hosszú idő után lehet, hogy károsodott az agya.

- Úgy érti, hogy lehet, hogy … - a lányból nem jött ki szó, sejtette, hogy mi a mondat vége.

- Nem lesz teljesen épelméjű – mondta végül az orvos. -„De ez nem biztos, csak előfordulhat. Gondoltam nem árt, ha tudja."

A lány egy hangot se tudott volna szólni. Ez sokkal, de sokkal rosszabb bárminél. Egy árnyvadász számára, ez a legrosszabb a mi történhet. Az apja kitagadná, semmi kétség, majd a lány agyát elözönlötték a gondolatok. Egyik rémisztőbb volt, mint a másik.

Bátyját újra betakarták, karjait az oldalához húzták. A nővérke, pedig szeretetteljesen megfogta Clary kezét és megsimogatta a vállát.

Ismét egyedül voltak a szobában. Nem jött semmi Clary szájára, nem jött gondolat, csak üresség. Félt megszólalni és félt csendben maradni. A bátyja valószínűleg meg fog halni, itt ebben a rohadt szobában, vele, az ő hibájából.

- Sajnálom, hogy nem szerettelek már korábban - suttogta. Clary csak annyit bírt neki mondani. Végül mégis megfogalmazódott egy gondolat. A bátyjának egyvalamit nem fejeztek ki eléggé, azt hogy őt is szerethetik. Bár lehet, hogy a saját húga az első aki részéről őszinte az érzés. Clary ezért kicsit közelebb lökte magát az ággyal és újra megfogta a bátyja kezét. Úgy döntött, hogy amíg a bátyja életben van, bepótolja azt, amit se az apja, se senki más nem tett meg. Elmondja Jonathannak, hogy szeretik, 20 évre visszamenőleg.

Így Clary mantraként kezdte el mondogatni, hogy szeretlekszeretlekszeretlek, megállás nélkül. Maga elé képzelte, hogy milyen lehetett egyedül megkorbácsolva gyerekként – szeretlek, egyedül télen az Alpokban – szeretlek, parancsra embert ölni – szeretlek, anyukád magadra hagy és kegyetlen apával maradni – szeretlek, parancsra Hatos barátodat megölni – szeretlek, feláldozni az életedet a húgodért - szeretlek. A lány pedig csak mondta és mondta.

Clary elvesztette az időérzékét, nem tudta, hogy mennyi idő telt el, de örült neki, hogy nem sípoltak fel újra a műszerek. Egyedül az hallgattatta el, amikor a fiú egyik ujja megrándult a kezében.

- Jonathan? - semmi válasz.

Újra a monitorra pillantott, határozottabban erősebb volt a kilengés és szabályos. A fiú karjára nézett, eltűnt a rúna. A lány majdnem felsikoltott örömében.

- Megcsináltad! Megcsináltad, hallod? És egy nagy puszit nyomott a fiú arcára. Felült és egy újabb vérképzőt rajzolt, majd egy erősítőt is, már állt volna neki a gyógyítónak, amikor belépett a nővérke.

A monitorra nézett, majd a lányra végül a fiúra és elmosolyodott.

- Úgy tűnik a bátyád egy született harcos.

- Ha maga azt tudná! – Clary sírni tudott volna örömében.

- Szerintem elég vért kapott tőled. Te jól vagy? Ennyi vérveszteségtől nálad kétszerte nagyobb emberek is fölhöz vágódnának. - Majd levette az összekötő csöveket.

- Teljesen jól vagyok – mondta boldogan.

- Azért ezt idd meg, vérképző. - Clary udvariasan elfogadta, bár tudta, hogy nincs rá szükség. Egész addig számolatlanul rajzolta magára a jeleket.

A nővér odament a fiúhoz és homlokára tette a tenyerét, majd megsimogatta.

- Hát fiam, ilyet se gyakran látni – mondta a fiúnak.

Ekkor azonban Jonathan ébredezett. Egy idegen nő nézett a szemébe. Teljesen kicserélve érezte magát, és nagyon kábán.

- Ki maga?

- Glória Howell. Jó kezekben vagy. Órák óta itt izgulunk érted fiam.

- Hol – hol vagyok?

- A Beth Israelben – a fiú elhallgatott csak nézett az idegen nőre tovább. Fogalma sem volt hol van és mi az a Beth Israel. „Nahát, heterochromia iridis, milyen ritka" - suttogta Glória nővér.

- Hogy? – Clary félt megkérdezni. A bátyjának agyi károsodása van, egészen biztos. És a nővér most állította fel a diagnózist.

- Részleges heterochromia – mondta a lánynak. „A bátyád szeme, nagyon különleges."

- Ja, igen, tudom. – legyintett Clary. - De más baja nincs?

- Úgy tűnik nincs.

- Akkor nem igazán értettem, részleges hetero..-micsodája van?

- Elszíneződés a szemben. Szokatlan ez a színkombináció de te már nyilván megszoktad.

- Hogy érti? – a lány mégis felkapta a fejét. Miről beszél ez a nő?

- Hát a világoszöld szem, negyedrész feketével. Ilyet szerintem még nem is láttam. – a nő gondolkodó arcot vágott.

Clary azonban már kint is volt az ágyból.

- Jonathan! Jonathan nézz már rám! - Rázogatta. A fiú lassan ránézett, és mosolygott ahogy ismerős arcot látott.

- Clary – úgy ejtette ki a nevét, mintha a legédesebb bort kóstolgatta volna.

És akkor a lány meglátta a szemeit. Pontosan olyan színe volt sajátjának, de alul egy negyede fekete maradt.

- Nem azt mondtad, hogy János és Júlia Jäger? – kérdezte Glória a lánytól.

- De, csak mi szólítjuk így egymást, tudja. Becenév.

Jonathan és Clary összenéztek. Cinkostársak voltak.