- Szólok Niles doktornak, hogy felébredtél. – Ezzel Glória nővér kisietett.
- Jonathan most azonnal indulnunk kell. – pattant fel Clary. - Kérdezgetni fog és nem szeretnék neki beszámolni, arról, hogy 2 órája még Németországban voltunk és démonokkal harcoltunk.
- Te behoztál egy MONDÉN kórházba?!
- Igen, de ez most nem lényeg. Tudsz járni nagyjából?
- Megpróbálok. – mondta kissé bizonytalanul a fiú.
- Jó. Akkor figyeld az ajtót, nem akarom, hogy bárki bejöjjön, viszont ha belülről zárjuk be, olyan lesz mintha felszívódtunk volna, és az túl gyanús. Úgy kell kinéznie, mintha kiszöktünk volna. – Clary azzal a mozdulattal állt neki egy rúnát rajzolni egy üres falra.
Jonathan lassan lemászott az ágyról és felszisszent, amikor megpróbált lábra állni. Erősen kellett kapaszkodnia a korlátba. Majd tett egy bizonytalan lépést és elvágódott a kőpadlón, egyik kezével belekapaszkodott az éjjeli szekrénybe esés közben, így azt is felborította. Iszonyatos volt a csörömpölés.
- Az angyalra Jonathan! Clary befejezte a rúnát és a bátyja karja alá kapott, ugyanúgy ahogy a liftbe is bevonszolta. Most kicsit könnyebb volt, mert a fiú nem volt eszméletlen és segített a lánynak. Kintről lépések zaja hallatszott, mikor Clary a fiú szobájára fókuszált és belépett a portálba maga után húzva a bátyját.
A portál bezáródott a hátuk mögött és újra Jonathan szobájában voltak. A bejárónő azóta nyilván rendet rakott, de ettől függetlenül mégis furcsa és otthonos volt újra hazaérni.
- Nem sok hiányzott, hogy lebukjunk Clary – vigyorgott a fiú rá. A húga felsegítette az ágyba, majd amikor a fiú biztonsággal feküdt, a lány a nyakába ugrott.
- Azt hittem meghalsz, úgy aggódtam! Clary arcán folytak az örömkönnyek. Az elmúlt néhány óra feszültsége egyszerre jött ki rajta. - Hogy jutott egyáltalán eszedbe, hogy a skorpió démon elé vesd magad? – próbált dorgáló lenni, de egyáltalán nem sikerült.
- Tudod, megígértem a húgomnak, hogy túléli az első bevetését.
- És ezért úgy döntöttél, hogy te lemondasz a túlélésről?
- Nem volt más választásom. A skorpió a nyakadra ment és túl közel volt, ha csak simán megölöm akárhonnan is, akkor vagy a fejedbe vagy a mellkasodba állítja a tüskét. Azt pedig senki sem éli túl.
- Jonathan megmentetted az életem.
- Ha jól érzékeltem, te meg az enyémet. Semmire se emlékszem. Az utolsó kép, hogy a démon elé veted magad, az első, meg hogy egy vadidegen nő simogatja a fejemet és azt mondja, hogy izgult értem.
A lány elnevette magát a megjegyzéstől.
- Elmondhatom, hogy mi volt.
- Ragaszkodom hozzá. Egyébként nem kéne szólni Valentine-nak?
- Valentine? Mióta szólítod így apát?
- Nem tudom, most így jött. - A fiú hanyagul megrántotta a vállát.
- Nem, még nem szólnék neki, előbb még szeretnék valamit elmondani. Elég feltűnő a változás, azt hiszem… A bátyja kérdőn nézett rá.
Majd Clary mesélni kezdett, hogy miért mondén kórházba vitte, hogy húzta ki a liftből, hogy bámulták őket, mit szűrt le a beszűrődő beszélgetésből, és azt is, hogy kétszer kellett újraéleszteni. Abból, viszont, hogy miket mondott neki, mélyen hallgatott.
- Illetve történt még valami. Tudod a szemszíned, úgy tudom, szóval talán …
- Bökd már ki Clary.
- Mióta lettél ilyen türelmetlen mint én? - A fiú csak rántott egyet a vállán. Ez is olyan ismerősnek tűnt.
- Zöld a szemed. Nagyjából. - Vágta hozzá a húga.
- MI VAN?
- Hát zöld. Mint az enyém, de maradt benne egy kis fekete. Tudom, hogy Lilith vérét kaptad, még mielőtt megszülettél volna. Viszont a kórházban gyakorlatilag teljesen lecserélték a véred. Az enyémre. Szóval lehet, hogy nincs már benned annyi démonvér. Csak erre tudok gondolni.
A fiú teljesen elképedve hallgatta.
- Clary nyisd ki a szekrényt – szólt végül.
- Nem tudlak követni Jonathan – szólt a lány.
- Csak tedd, amit mondtam. Mire a lány felállt és kinyitotta a szekrényajtót és megfordult, várva a további instrukciót. – Jó, most húzd ki a harmadik fiókot alulról. Van ott egy széf-féleség. Megvan?
- Igen.
- Ezt a rúnát kell rárajzolni. - Majd maga elé vett egy cetlit, rárajzolt és odaadta a lánynak.- Látsz ott egy vörös ékköves berakású fémládát. – Clary undorodva nyúlt hozzá, az írások, a kivitelezés, mind az ősi démonok imádatáról szólt. Kivette és letette a padlóra. - Nyisd ki és add ide ami benne van. – Egy rövidebb, fekete fémből kovácsolt kard volt, díszes markolattal. Valószínűleg áldozati szertartáshoz használták, mert ez egy férfinek túl kicsi lett volna. Jonathan a kezébe vette, majd megszólalt – Lilith! – Semmi nem történt. Majd újra szólt, ismét nem történt semmi.
- Most mi van? – kérdezte a lány türelmetlenül.
- Semmi – válaszolt és még mindig a kést figyelte.
- Igen azt én is látom.
- Nem, nem érted. Ennek fel kellett volna ragyognia. Eddig legalábbis ezt tette.
- Én akkor egyetlen dologra tudok gondolni Jonathan. Arra, hogy nem vagy Lilith befolyása alatt többé. Vagy kevesebb benned a démoni hatás, mint eddig.
- Ez pontosan így van, ahogy mondod. Csak akkor izzik fel, ha több bennem a démonvér. Most viszont semmit nem csinál. Olyan mintha egy mondén fogná a szeráfpengéinket. Semmi nem történik.
- Ez jó nem? – a lány belül nagyon örült, de fogalma sem volt, hogy a bátyja mit fog szólni.
- Viccelsz? Clary szabad vagyok! Soha nem éreztem magam ilyen könnyűnek! - Erre elkapta a húga karját, lerántotta maga mellé és megölelte. A lánynak a karja is elzsibbadt mire elengedte a bátyja.
- Jó, hogy így örülsz. Kicsit aggódtam, hogy őszinte legyek. Illetve most se tudom, hogy milyen hatással van rád, például az erődre.
- Idefigyelj, nekem mindent megér az, hogy megszabadultam Valentine és Lilith örökségétől. Egyébként meg te sem vagy hétköznapi árnyvadász. Te az angyal vérét kaptad, amit én tőled kaptam. A mennyek pedig mindig is hatalmasabbak voltak a pokolnál. - A fiú őszintén, immáron zöld és kis részben fekete szemekkel nézett a lányra. A bátyja ugyanolyannak tűnt, de egyben teljesen másnak.
- A kishúgom és az ő ostoba mondénjai megszabadítottak Lilith vérétől. Nem találok szavakat. – majd újra megölelte a lányt és puszit nyomott a fejére.
- Nem is ostobák. Nagyon rendesek voltak. Nem bánnám, ha átértékelnéd a világszemléleted bátyus, a világ nem csak ostoba mondénokból és veszélyes vámpírokból áll. Vannak jó dolgok is. Tudod, még az is előfordulhat, hogy a legváratlanabb helyeken tesznek veled jót, puszta önzetlenségből, vagy szeretetből. Nem mindenki olyan, mint Valentine. - Jonathan olyan erővel ölelte, hogy a lánynak ropogtak a csontjai.
- Amúgy hol a nadrágom? – kérdezte nevetve.
- Szerintem a kórházban. Levágták rólad. Tudod, elég kritikus helyen állt beléd a skorpió démon tüskéje.
A fiú azonnal a felhajtotta a takarót és színpadiasan felsóhajtott. A belsőcombja felett az alsónadrágja kicsit félre volt húzva és egy jókora kötés volt körberagasztva rajta. De egyébként minden a helyén volt.
- Ez öt centi sincs! A rohadék! Komolyan, korszerűsíteni kellene az árnyvadász ruhákat.
- Látod bátyus a mondénok mégse olyan ostobák, a legtöbb sportolónak ott – majd lemutatott a fiúra- keményített betétes nadrágjuk van.
- Tessék a kishúgom rájött, hogy miért fogy a nefilim és miért szaporodnak úgy a mondénok. – próbált komoly maradni, de kibuggyant belőle a harsány nevetés, aztán a húgából is.
Néhány perc múlva mindketten hallották, valaki rohant fel a lépcsőn, a lábak dobogása pedig erősödött. Összenéztek és pontosan tudták, hogy ki fog az ajtóban megjelenni.
Ahogy az ajtó kivágódott, Valentine pedig becsörtetett.
- Ti itt vagytok? Mit kerestek itt?
- Igen itt vagyunk, de ez egy hosszabb történet. Ha nem baj, felöltöznék – amint látod megsérültem és nem szeretnék alsónadrágban beszámolót tartani a szobámban az ágyamból. – A fiú hanglejtése és stílusa is határozottan új volt a lánynak. Kifejezetten pimaszul beszélt az apjával.
- Jonathan mi van …? - a férfi ahogy közelebb lépett észrevette a változást a szemén.
- Igen, Clary vérátömlesztést adott.
- Vérátömlesztést? Clary, TEEE – a lánynak akkora pofont kevert le visszakézből, hogy az hátraesett és fejével leverte a kislámpát az éjjeliszekrényről. Felszakadt a szája és gyanította hogy holnapra púp lesz a fején.
- Valentine! – a saját fia ráordított. Clary egészen biztos volt benne, hogy se ő se más nem hallotta így beszélni. - Clary megmentette az életemet. Ha ő nem lenne, én sem lennék.- a lány nyelt egyet, ez fordítva is igaz volt.
A férfi visszafogta megát, de ujjal fenyegetőzött a földön heverő lányára.
- Fogalmad sincs, hogy mit csináltál! – sziszegte. Ezzel kicsörtetett a szobából.
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. Clary feltápászkodott a földről.
- Ne haragudj – szólt a bátyja.
- Mire? Nem te vágtál pofon.
- De én feleseltem és én mondtam neki, hogy mi történt.
- Amúgy is látta volna. Igaz fogadhattad volna napszemüvegben is. – a lánynak fájt a szája, ahogy mosolyra húzta a száját. – Au.
- Tessék itt az irón, rajzolj iratzét magadra utána meg nekem is. - A lány megint meglepődött kissé. A régi Jonathan biztosan nem dobta volna neki csak úgy oda az irónját. A fiú mintha a gondolatait olvasta volna.
- Mi van? Clary megbízom benned. Talán túlzottan is. A következő kérdés ugyanis több mint ciki.
- Micsoda?
- Segítesz felöltözni? A lány halkan felnevetett, majd elhúzta a száját.
– Auu, persze, csak ne nevettess, amíg ilyen a szám.
Mindketten nagyjából megszabadultak a hajukban levő rászáradt démonvértől, a védőruhát pedig kényelmes farmerra és pólóra cserélték. Clary a szobájából jött vissza és kopogás nélkül nyitott be a bátyjához.
- Jaj ne haragudj, kopognom kellett volna – valahogy olyan természetesnek érzékelte a fiú jelenlétét.
- Igen, de nem gond.
Jonathant kicsit nehéz volt öltöztetni, főleg a hosszú lábai miatt, és azért mert a szűkebb szárú nadrágokat kedvelte. Igaz, hogy a combütőere meggyógyult, de a démon mérge miatt még mindig fájt. Ráadásul, mivel pont a medence és a comb közé esett a terület ezért a lába behajlítása fájdalmas volt. Clary teljes nyugalommal öltöztette, sőt, ő vette le a kötést.
- Köszönet a mondén doktoroknak, hogy négyzet alakban féloldalasan megszabadítottak minden szőrömtől. – mérgelődött.
Valahogy olyan természetességgel ért a fiúhoz, mintha saját magát öltöztetné. Hogy lehet, hogy tegnap este már egy méteres távtól is lángba borult, most meg a kötést szedi le a legintimebb terület közelében és semmit sem érez.
- Jonathan?
- Mondd.
- Az éjszaka, tudod, amikor …
- Igen?
- Amikor azt mondtam, hogy nem tudok beszélni, mert túl közel vagy.
- Élénken él bennem a kép – mosolyodott el.
- Szóval most ugyanez nem okoz gondot. Azaz úgy értem …
- Tudom, hogy hogy érted.
- Tényleg? – a lány felhúzta a szemöldökét.
- Igen. Amint látod, nem mozdul semmi – mivel Clary éppen a ragasztócsíkokat próbálta úgy leszedni a bátyja lágyékából, hogy lehetőleg ne csomókban tépje ki a maradék szőrt, ezért elég közelről láthatta, hogy tényleg semmi sem történik.
- Valóban – állapította meg. De miért? Úgy értem, hogy ugyanúgy szeretlek, sőt, szerintem jobban, csak éppen máshogy, talán mélyebben.
- Úgy, mintha a részem lennél.
- Pontosan.
- Annyira vágytam a közelségedre Clary. Nem tudod elképzelni. Talán, úgy ahogy az árnyék nem tud szabadulni a fénytől.
- És te voltál az árnyék?
- Igen – válaszolta Jonathan.
Valentine már a nappaliban várta őket. „Legalább tekintettel van a fia állapotára" – futott végig Claryben. Jonathan fél kézzel a húgára támaszkodott, amikor merev lábbal bebicegett és a kanapéra vetette magát. A hangulat valamivel oldottabb volt mikor ő is leült, talán a helynek, talán annak köszönhetően, hogy az apja a kezében egy pohárka barna italt tartott. Fogalma sem volt, hogy mire számítson.
- Az elejétől kezdjétek – csupán ennyit mondott.
Jonathan kezdett el beszélni.
- Már rákanyarodtunk az ösvényre, amikor egy testet láttunk az út szélén. Én kiszálltam. Nyilvánvalóan démontámadás volt, valószínűleg abba haltak bele, hogy az összes életet elszívták belőlük. Majd továbbmentünk és megláttuk a házat … - Jonathannak olyan megnyugtató és magabiztos volt a hangja. Vele ellentétben, a fiát egyszer sem szakította félbe, pedig már vagy negyed órája beszélt. – Clary edzésével meg lehetsz elégedve, igazán sajnálhatod, hogy nem láttad. A behemótot végül számtalan vágással és szúrásokkal terítette le. A pincében viszont elszabadult a pokol … - folytatta a beszámolót. Hogy láthatta mindezt a bátyja? Ő is harcolt, sőt, sokkal hatásosabban mint Clary, ráadásul ő ment elől, vagyis az összes szemből támadó démont neki egyedül kellett levágnia. – … ekkor mondtam Clarynek hogy nyisson portált. Nem lett volna esélyünk. A két Molochi pedig csak akkor van ott, ha a nagyobb démon is ott van.
- Ott is volt – szólt Valentine. Mikor kiértünk láttuk, hogy a szegletkövet bedobtátok, ahogy a ház rázkódott, de ettől függetlenül rengeteg démon maradt. Tizenöten mentünk ki és bőven jutott mindenkinek, a Molochival végül elbántunk de így is órákig tartott, mire egyáltalán lejutottunk a pincébe. Nem találtunk benneteket, csak a kocsit a ház előtt, ezért sejtettem, hogy Clarissa portált nyitott.
- Mindenki jól van? – kérdezte Jonathan.
- Igen fiam, de holnapig biztosan ott lesznek, rengeteg a holttest és el kell takarítani a nyomokat a mondénok elől. Reméltem, hogy itt lesztek ezért jöttem vissza. Szóval portált nyitottál Clarissa?
- Igen - vette át a szót Clary. A bátyám combjából fröcsögött a vér, és semmi más nem jutott az eszembe, így elvittem abba a kórházba, ahol kiskoromban begipszeltek.
- Te portált nyitottál és pont egy MONDÉN KÓRHÁZBA kellett vinned?! Elment az eszed? – a férfi fröcsögött. - És helyben is vagyunk, egy mondatot nem fogok tudni végigmondani, anélkül, hogy vagy százszor félbe ne szakítana. – gondolta.
- Igen, nem volt más ötletem – válaszolta fáradtan. – Mikor átléptünk a portálban a parkolóban kötöttünk ki. A fegyvereket el kellett rejtenem, nem vihettem őket magammal. A víztömlő tárolójában vannak.
- Te otthagytad a Morgenstern örökséget valami mondén kórház lépcsőházában?! A férfi őrjöngött, de a lányhoz nem nyúlt.
- Nem lesz semmi bajuk, Amerikában senki nem közlekedik a lépcsőn, ha lift is van. Ráadásul ott is egy zárt szekrényben.
- AMERIKÁBAN VAN a kard?
- Hát igen. Broolynban. Sajnálom. De nekem akkor is fontosabb volt, hogy Jonathan életben maradjon, mint a kard. Elvégre ő is Morgenstern örökség. - A lány itt elhúzta a száját, a bátyja mellette pedig élesen fújta ki a levegőt. Clary gyanította, hogy próbál visszafojtani egy megjegyzést.
- Nagyon felelőtlen vagy Clarissa. Most azonnal elhozod őket.
- Rendben – már felállni készülődött.
- Nem – mondta Jonathan nyugodtan de határozottan. Mindketten kérdőn néztek rá. Előbb fejezd be a történetet. Apánk nem tud mindent. – Kínos csend következett, Clary nem tudta, hogy menjen vagy maradjon. Végül mivel Valentine nem szólt, visszaült.
- Öhm, szóval Jonathan majdnem elvérzett – folytatta kissé bizonytalanul. Nem működött rajta semmilyen rúna, és egészen opálos-fehér színe lett a bőrének. Nem nézett ki jól egyáltalán. Az orvos pedig kérdezte a vércsoportját, de nekem fogalmam se volt. Majd mondtam, hogy a húga vagyok. Így én adtam neki vért, mert az gyakran megegyezik testvérek esetén. Percei voltak hátra.
- A ti véretek nem egyezett.
- Nem, de erről nem én tehetek. Nem én kísérleteztem vérrel.
- Nem tartozom elszámolással neked Clarissa. De én mindent azért tettem, hogy kiemelkedőek legyetek. A lehető legjobbak mindenben. És ha megnézed, igazam lett. Kiemelkedőek vagytok mind a ketten, vagy így vagy úgy. Akár elismered akár nem. – Mivel ez pontosan így volt, ezért Clary inkább erre a részére nem válaszolt.
- Te láncra vertél egy angyalt a pincédben apa! És megidéztél egy nagyobb démont!
- Clarissa te csak részleteket látod, olyan vagy mint az anyád! Nem látod a nemes eszmét a cselekedeteim mögött? Nem is te csináltad! Te csak a gyümölcseit élvezheted és mégis te siránkozol leghangosabban. Az már fel se tűnik, hogy egy órája még egy amerikai kórházban voltál? Hogy a legtöbb árnyvadász álmodni sem mer arról, ami neked hétköznapi? – Clary soha életében nem érezte ilyen kínosan magát. Leginkább azért mert az apjának részben igaza volt. Valóban természetesnek vette a képességét, mikor az egyáltalán nem volt az.
- Akkor sem kellett volna láncra verni egy angyalt, borzalmas állapotban volt. Sose kértem, hogy ilyet tegyél.
- Nem kérted mégis a tiéd. Egyébként meg most már mindegy. Ha nem kell, vért cserélhetsz bármelyik árnyvadásszal és lehetsz hétköznapi. Járhatsz autóval, vagy fizetheted a kedvenc boszorkánymestereidet. Nem beszélve arról, hogy olyan rúnákat is ismersz, ami nemhogy a szürke könyvben nincs benne de máshol se, felismersz olyanokat, amik titkosak, sőt alkotni is tudsz újakat. Van fogalmad arról, hogy ez mit jelent? Azt, hogy egy irónnal a kezedben halálos csapást tudsz mérni bárkire vagy bármire. Ha jól osztod be az erődet és nem vérzel ki, mint a bátyád akkor még az unokáid is profitálnak abból amit én tettem – az én szörnyűségeimből – annak nevezed nem? Ha az, akkor szerintem neked ez nem kell, és máris szólok valakinek, hogy jöjjön ide és adjon neked vért. Benne vagy Clarissa? Akkor ugyanolyan átlagos leszel, mint bárki más, és megszabadulsz ennek a terhétől, hogy egy angyal kínlódott egy ideig az öröklétéből.
Clary úgy érezte magát, mint egy lepke amit épp tűvel szegeznek fel. Nem akarta elveszteni a képességeit. Még akkor is, ha szégyellte magának is bevallani.
- Kell a képességed vagy nem Clarissa? – az apja olyan szenvtelenül kérdezte akár egy kihallgató tiszt. Kell vagy nem? Várom a válaszod. Ha nem akkor máris megoldjuk a problémádat.
- Kell. – Clary lesütötte a fejét. Nagyon szégyellte még magának is bevallani, nemhogy az apjának a bátyja előtt.
Valentine arca felragyogott a győzelemtől.
- Clarissa Adele Morgenstern, le sem tagadhatnád a családnevedet, remélem tisztában vagy vele. Semmi gond nincs azzal, ha nem akarsz átlagos lenni. – ezt már határozottan jókedvűen mondta. Most pedig irány a kardért, a bátyád veled megy.
- Jonathan alig tud járni.
- Ez így van. – tette hozzá a fiú. Majd a zsebébe nyúlt és a lány kezébe nyomta. Valentine szeme elkerekedett.
- A maradék eszed is elvesztetted fiam? Nem hallottad, amit az imént mondtam?
- Minden szavadat hallottam. A húgom viszont megmentette az életemet és a teljes bizalmamat élvezi. Ezentúl oda megy és azt csinál amit akar, ő is árnyvadász akárcsak én. Szerintem sikeresen levizsgázott. – Nagyon furcsának tűnt, hogy a bátyja diktál az apjának.
- Jól meggondoltad, hogy mit csinálsz? Egyikünk sem tudja mire képes. Szerintem még ő maga se.
- Általában tudom, hogy mit csinálok. Apám – válaszolt csípősen a lány.
- Rendben. Ha a bátyád megbízik benned.
- Mielőtt indulok lenne egy kérésem.
- Éspedig?
- Azok a mondénok nagyon kedvesek voltak velünk. Megmentették Jonathan életét. Én pedig cserébe a képükbe hazudtam és összetörtem a berendezést.
- Az én voltam – szólt vigyorogva közbe a bátyja.
- Az már mindegy, a lényeg hogy szerintem valahogy meg kéne köszönni.
- Rájöttek, hogy mik vagytok?
- Nem, azt hitték, hogy egy drogbanda tagjai vagyunk.
- Rendben, akkor higgyék csak továbbra is azt. Maradj itt, mindjárt jövök. Erre az apja elvonult, majd egy borítékkal és egy köteg pénzzel jött vissza az irodájából.
- Ez meg mi?
- Ez itt mondén pénz. Ez meg egy levél, amin egy telefonszám szerepel. Csak egyetlenegyszer tudják felhívni, viszont biztosítjuk nekik a segítséget bármilyen bajban is legyenek. Ez a köszönet azért, amit tettek.
- Clary elvette a borítékot és belerakta a pénzt, majd ráírta – Niles doktor és Glória nővér részére. Majd a falhoz ment és nekiállt rúnát rajzolni a falra. Mielőtt belépett volna, mosolyogva nézett rá a bátyjára, az pedig ugyanúgy nézett vissza őrá. Clary mérhetetlenül boldog volt. Ez az első útja egyedül, irónja is van. A testvére megbízik benne. Nincs többé bezárva és oda megy ahova csak akar. Igaz sehova sem akart menni. Végre hazatalált a bátyja személyében. Majd maga elé képzelte a lépcsőházat és belépett, hogy hazavigye a családjának az ő örökségét is.