Szerette Deweyt, még akkor is, ha sokszor idegesítette őt. Az agyára ment amikor nyivákolt, árulkodott, sírt. Mindezek ellenére tudta, hogy szereti, de csak most érezte igazán. Eddig valahogy bele se gondolt az egészbe. Számára Dewey csak egy idegesítő kisöcs volt, aki része az életének, és ő ezen nem változtathat semmit. Soha nem mondta Deweynak, hogy szereti. Ő és Reese csak piszkálta és megverte.
Érezte, hogy könny szökik a szemébe és a tenyerébe a folyik. Halkan sírni kezdett, úgy, hogy egyik családtagja se hallotta.
Pedig Dewey nem ezt érdemelte volna tőle. Hogy csak piszkálják és kiközösítsék mindenből. Mégis, Dewey ezek ellenére is szerette őt. Iskolába is csak úgy volt hajlandó menni, ha ő fogja a kezét egész úton. Hiába szégyellte ezt, nem tudta rávenni kisöccsét, hogy ne kézen fogva menjenek iskolába. Dewey szerette őt, és biztos Reeset is. Ők pedig az állandó szemétkedésekkel végül idejuttatták, és ebben neki is része volt. Neki, a nagy "zseninek".

Malcolm szinte teljesen megfeledkezett a körülötte lévő világról, mikor meghallotta Reese hangját:
- Nem kéne szólni Francisnek? – kérdezte.
Malcolm felnézett és látta, hogy bátyja arca csupa könny. Még soha életében nem látta sírni Reeset.
- De igen. Fel kéne – bólintott Lois. és a táskájába nyúlt, hogy előszedje a pénztárcáját.
- Majd én felhívom. – ajánlotta fel Malcolm.
- Rendben. – mondta anyja és a kezébe nyomta az aprót, majd hirtelen magához ölelte.
- Ne félj, Malcolm. Nem lesz semmi baj. – mondta elszorult torokkal.
Pár másodpercig így szorította magához majd elengedte:
- Menj, hívd fel a bátyádat.
Malcolm a földszinten látott néhány telefont. Végigsétált a folyosón, és a lifttel lement az előtérbe. Bedobott néhány érmét a telefonba és tárcsázta a katonai iskolát ahol Francis tanult. Két csengés után egy ismerős hangot hallott:
- Tessék?
- Francis, te vagy az? – kérdezte.
- Malcolm? Szia! Rég beszéltünk már. Mi van otthon? – vidult fel Francis hangja.
- Nagy baj van. Apunak és Deweynak balesete volt a kocsival és Dewey most a kórházban van. Én is onnan hívlak.
- Jól van? Mi a baja? – kérdezte Francis, hangja egy pillanat alatt megváltozott.
- Nem tudom. Épp benn van a műtőben. – Malcolm érezte, hogy megint erőt vesz rajta a sírás.
- Figyelj, amint tudok indulok haza, mondd meg anyuéknak. És nyugi, biztos nem lesz semmi baj. – próbálta megnyugtatni az öccsét.
- Oké. Siess.
- Sietek. Szia.
- Szia.
Lerakta telefont és visszament az emeletre. Anyja és Reese már valamelyest lehiggadt, de apja továbbra is kétségbeesetten sétált fel-le a folyosón.
- Azt mondta, hogy rögtön elindul ide. – mondta nekik Malcolm és leült Lois mellé.
Hal idegesen bólintott. Malcolm még sosem látta ilyennek az apját. Szinte mindig vidám és mosolygós volt, de most. Látszott rajta, hogy mindjárt összezuhan. Dermedt csend volt, csak Hal lépései hallatszottak a folyosón.
- Apu, ugye Deweynak nem lesz baja? – törte meg a csendet Reese. Apja ránézett, majd odament hozzá és megölelte.
- Biztos jobban lesz, ne félj. Nem hagy itt minket. – mondta.
Reese halkan sírni kezdett a karjai között:
- Sajnálom. Sajnálom. – motyogta és Hal vállára hajtotta a fejét.
- Semmi baj. – simogatta meg fia fejét, pedig az ő szeme is tele volt könnyekkel.
Miért kellett nekik kitalálni ezt az egészet. – gondolta Malcolm. – Úgy kezdődött, hogy két fiú az iskolában beszólt neki és Reesenek. Épp ebédeltek, azok ketten mindenki szeme előtt hülyét csináltak belőlük. Ők persze ezt nem hagyhatták annyiban. Eldöntötték, hogy petárdát dobnak be az ablakukon. Megszervezték az egészet és ma reggel készen állt minden. Persze Deweynak nem szóltak. Úgy voltak vele, hogy nem az ő dolga , és biztos csak be árulná őket. De hát végül még is észrevette őket, és most itt vannak. Miért kellett ezt az idióta bosszúhadjáratot kitalálniuk, mikor tudták, hogy amúgy is otthon kell vigyázniuk Deweyra. Miért? Akkor nem lennének itt.
Fogalmuk sem volt róla, hogy mégis mennyi ideig vártak a műtő előtt. Számukra egy évezrednek tűnt. Csak ültek, és várták, hogy valaki kijöjjön és mondjon nekik valamit.

Az ajtónyikorgásra eszméltek fel. Egy fehér köpenyes orvos jött ki és állt meg a család előtt.
- Gondolom önök Mr. és Mrs. Wilkerson. – nézett rá Halre.
- Én vagyok. – bólinott.
Nézzék. – kezdett bele az orvos. – Sajnos nem tudok jó híreket közölni. A fiuknak nagyon komoly belső sérülései vannak. A műtét során meg tudtuk menteni az életét, de továbbra is instabil az állapota, még nem mondhatunk semmit sem biztosan. – az orvos egy mély levegőt vett és úgy folytatta. – A fiuk jelen pillanatban kómában van. Elvégeztünk minden szükséges beavatkozást és megfigyelés alatt tartjuk.
A családot letaglózta a hír. Összeszorult a szívük, erre nem számítottak.
- Hol van most? Látni akarjuk. – kérdezte Lois, hangjában a düh és a félelem keveredett.
- Átvittük egy kórterembe. Odavezetem önöket, kérem jöjjenek utánam. – válaszolt az orvos.
Egy kicsi kórházi szobához vezette őket. A szoba folyosóra néző ablakán át meglátták Deweyt. A kisfiú az ágyon feküdt, mellette gépek és az egyikből egy cső vezetett Dewey orrlyukába. A doktor kinyitotta nekik az ajtót és ők beléptek.
Hal és Lois remegő térdekkel az ágyhoz mentek. Lois megfogta kisfia mozdulatlan kezét és sírva fakadt.
-É..érez valamit? Vannak fájdalmai? – kérdezte Hal az orvost.
- Ez a kóma egy igen súlyos állapota. De sajnos igen, lehetnek fájdalmai. – válaszolta az orvos. – Sajnálom. Magukra hagyom önöket. – mondta a doktor és kiment a szobából ott hagyva a családot.
Hal odahúzott két széket és leült feleségével együtt az ágy baloldalára. Anyjuk keservesen sírt, apjuk a kezébe temette az arcát, láthatták, hogy vállait rázza a sírás. Reese mozdulatlanul állt az ajtónál és nézte őket. Malcolm leült az ágy jobboldalán.
Malcolm könnyes szemmel nézte kisöccse arcát, az orrából kilógó lélegeztető csövet ami életben tartotta, a mellkasát ami néha enyhén megemelkedett. Nem bírta elhinni. Lehet, hogy meghal. Soha többet nem néz rá azokkal a nagy, ártatlan szemeivel. Soha többet nem fogja a hallani a hangját.
- Bocsáss meg Dewey. Nagyon szeretlek. – suttogta.
Reese hirtelen megfordult és kiment a szobából. Ezt csak Malcolm vette észre, szülei csak Deweyra figyeltek.
- Szegény kicsikém. Kisfiam – mondta sírva Lois és megpuszilta fia homlokát miközben görcsösen szorongatta a kezét.
Hal nem szólt semmit, csak gyengéden simogatta Dewey arcát és közben potyogtak a könnyei.

Miközben Dewey ágya körül ültek, lassan elmúlt dél és délutánba fordult az idő, már majdnem hat óra volt.
- Drágám! –fogta meg Hal felesége kezét. – Menj haza a fiúkkal, pihenjetek, addig én itt maradok.
- Itt kell maradnom. Vigyáznom kell rá. - rázta meg a fejét Lois.
- Én itt leszek. Ne félj. - nézett mélyen felesége szemébe Hal.
- Igen, lehet igazad. Pihennünk kell. – nézett Lois a karórájára. – Hova lett Reese? – Csak most tűnt fel neki, hogy fia már rég nincs a szobában.
- Elment. Nem tudom hova. – válaszolt Malcolm.
- Ez nem lehet igaz. Hát még most sem bír magával? – simított végig a homlokán az anyjuk. – Menj Malcolm, keresd meg.
Malcolm nem tudta, hol keresse a bátyját. Végigjárta az egész kórházat, a parkolót, érdeklődött a recepción, de sehol sem látta. Mikor már másodszorra járta végig a 4. emeletet bement a mosdóba, hogy megmossa az arcát.
A mosdókagyló felé görnyedt és becsukta a szemét. Úgy érezte rögtön elájul. Gyorsan megnyitotta a csapot és vizet locsolt az arcára. Hirtelen halk sírást hallott maga mögül. Megfordult és az egyik WC fülke ajtaja alatt megpillantotta Reese cipőjét. Halkan odasétált és kinyitotta az ajtót.
Reese a WC deszkán ült és lehorgasztott fejjel sírt. Mikor meglátta, hogy kinyílik az fülke ajtaja felnézett Malcolmra.
- Az én hibám. Megöltem Deweyt. Nem kellett volna meg ütnöm, akkor nem lenne baja. Akkor élne. – mondta Reese szipogva.
Malcolm lehajolt hogy megölelje a bátyját.
- Nem a te hibád. Nem te tehetsz róla. Nem tudhattad. Egyikünk sem tudta, hogy ez lesz. – vigasztalta Malcolm. – Dewey is jobban lesz, nem fog meghalni. Nem halhat meg. Vissza fog jönni hozzánk.
- Oké. – bólintott Reese de továbbra is öccse köré fonta karját.
Majd lassan kibontakoztak az ölelésből. Reese megtörölte a szemét és felállt.
- Gyere, menjünk vissza anyuhoz. – mondta neki Malcolm.