Odakint már sötétedett mikor a családja elment. A legtöbb beteg vagy látogató már elhagyta a kórházat és mindenütt csend volt. .Ő pedig itt maradt egyedül Deweyval. . Csak egy lámpa égett az éjjeliszekrényen, az ágy mellett, ez világította meg Dewey arcát.
A kisfiú arca kifejezéstelen volt, Hal el sem bírta hinni, hogy szenvedhet. Az ő kicsi hét éves fia, aki most itt fekszik előtte élet és halál között. Tenyerébe fogta Dewey kezét.
- Kérlek, ne hagyj itt minket. – suttogta.
Hosszú perceken át csak ült és nézte a fiát.
- Uram! – Hal összerezzent mikor egy női hangot hallott a háta mögül.
- Igen? – fordult hátra a nővérhez, aki az ajtóban állt.
- Sajnálom, de lejárt a látogatási idő, haza kell mennie. – mondta.
- Persze, persze. Máris indulok. – válaszolt Hal.
Dewey fölé hajolt és megpuszilta.
- Szeretlek. – suttogta a fülébe.
Felállt és kisétált a szobából. Az ajtóban a nővér együttérzően rámosolygott:
- Ne aggódjon, egész este figyelni fogok rá. – mondta.
Hal ránézett és összeszorított ajkakkal bólintott, majd továbbment és eltűnt a folyosó végén.

A kórház előtt fogott egy taxit, hogy hazamenjen. A kocsija összetört, de amúgy is úgy érezte, soha többet nem tudna volán mögé ülni. A taxi hátsó ülésén csak csöndben ült és bámult kifelé az ablakon.
- Minden rendben van, uram? – nézett hátra a sofőr összevont szemöldökkel.
- Nem. – Hal megrázta a fejét.
A sofőr némán vezetett tovább, tudta, hogy utasa nem szeretne beszélni. Tíz perc múlva megérkeztek a házuk elé. Az ablakok sötétek voltak, Hal nem látott fényt odabenn.
Halkan nyitotta ki a bejárati ajtót. A konyha és a nappali néma volt. Gondolta, hogy felesége és fiai már lefeküdtek. Bement a gyerek szobába, Malcolm és Reese már ágyban volt. Hal leroskadt az ágy azon oldalára ahol Dewey szokott aludni. A fekhelye olyan volt, ahogy reggel hagyta. Levetett pizsamája ott hevert az ágyon kismackója mellett, amivel minden este aludt.
- Apu? – Malcolm hangja törte meg a csendet.
- Itt vagyok. – fordult felé Hal és megsimogatta fia barna haját.
- Történt valami Deweyval azután, hogy elmentünk? – kérdezte Malcolm reménykedve, pedig tudta, hogy apja semmi jót nem tud mondani.
Apja megrázta a fejét.
- De majd magához fog térni, ugye? – hallották Reese hangját..
- Igen, biztos. – válaszolt Hal. Hangja megnyugtató volt, nem árulta el azt, ő is mennyire fél attól, hogy ez sohasem fog bekövetkezni.
- Próbáljatok meg aludni. Ígérem, hogy Dewey jobban lesz. – Hal megpuszilta két fia homlokát. – Ne féljetek. Átmegyek anyuhoz. – mondta. Tudta, hogy fiai valószínűleg egy percet sem fognak aludni ma éjszaka, ő se fog, egyikük sem.

Azt hitte, már feleségét is az ágyban találja, de tévedt. Lois az ágy végében ült, mellette világított az éjjeli lámpa. Úgy tűnt észre se vette, férje érkeztét. Hal leült mellé és magához karolta.
- Miért, Hal? Miért éppen ő? Miért mindig a mi családunk szenved? – kérdezte Lois, de nem nézett férjére. – Hiszen ő csak egy kisgyerek. Miért nem inkább mi?
- Ne beszélj ilyeneket… - mondta Hal de Lois hangja félbeszakította.
- Miért a mi gyerekünket kell elvennie. – nézett fel Halre, szemében könnycseppek jelentek meg. – Hal, én ezt nem bírom ki. Mindig azt hittem magamról, hogy erős vagyok. De nem, én nem bírnám ki ha elveszíteném. Ha elveszíteném a kicsikémet. Lehet reggelre már meghal. – Összegörnyedt és sírni kezdett, fejét Hal mellkasára hajtotta.
Férje nem tudott mit mondani, elszorult a torka, csak Lois hátát simogatta.
- Fel fog kelni. Újra velünk lesz. – mondta elhaló hangon. A könnyek végigfolytak az ő arcán is. Nem szóltak semmit. A házaspár egymás karjai közt zokogott.

Éjfél volt, mikor a taxi motorzúgása megtörte az utca csendjét. Francisnek máskor mindig örömteli és megnyugtató volt látni a családi otthont, de most semmi ilyet nem érzett. Miután Malcolm felhívta, azonnal összepakolt és a pályaudvarra ment. De még így is beesteledett, mire a városba ért.
- Érdekes, maga már a második utas, akit ma este ide hozok. – szólt a taxis. – Pár órája egy férfi is ide kérte a fuvart. Elég lehangolt volt.
- Aha.- sóhajtott Francis és átnyújtott egy 10 dollárost a sofőrnek. Aztán fogta a táskáját és kiszállt a kocsiból. A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót és belépve a csomagját a kanapára dobta.
- Szia, fiam. – Francis összerezzent és hátrafordult. Amikor bejött a sötétben észre se vette, hogy apja a konyhaasztalnál ül.
- Szia. – köszönt vissza Francis. Lehajolt, hogy megölelje az apját.
- Jó, hogy itt vagy. – mondta Hal és megfogta fia vállát mikor az leült mellé.
- Mi történt? Dewey még a kórházban van? – kérdezte.
- Igen. – válaszolt Hal és lehajtotta a fejét. – Reggel balesetet szenvedtünk a kocsival. Dewey elájult, a mentők vitték be. Megműtötték és meg tudták menteni az életét, de…– hirtelen elcsuklott a hangja. Francis megfogta a kezét.
- Kómában van. – nyögte ki Hal. - Az én hibám. Minek vittem magammal. – mondta remegő hangon.
Francis néhány pillanatig csak nézte az apját, majd átölelte:
- Ugyan apu. Nem te tehetsz róla. – vigasztalta.
Hal könnyei a fia ruhájára hullottak.
- Ha nem jön velem… akkor most ott aludna az ágyában. Velünk lenne. – dadogta Hal. – Ha tudtam volna.
Francis nem akart sírni az apja előtt, azzal csak még jobban összetörte volna. Halnek némi erőt adott, hogy itt van mellette a legidősebb fia. Bármennyi hülyeséget is csinált, nagyon szerette. A katonai iskolába is nehéz szívvel küldte el évekkel ezelőtt.
- Anyu hogy van? - kérdezte Francis, mikor apja lecsillapodott és hátradőlt a széken.
Hal megtörölte a szemét:
- Sírt. De amikor kijöttem épp aludt.
- Malcolm és Reese?
- Megpróbáltam megnyugtatni őket, de hát ők is el vannak keseredve.
-És az orvos mit mondott, mekkora az esélye annak, hogy… - Francis egy pillanatra elhallgatott. – hogy túlélje?
- Nagyon súlyos sérülései vannak. És mély kómában van. Nem tudott sok jót mondani. – sóhajtotta.
Egy ideig csak némán ültek, mindketten elmerültek a gondolataikban. Csak a tücskök ciripelése hallatszott odakintről.
- Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni. – mondta Francis.
Hal csak legyintett.
- A lényeg, hogy itt vagy.
- Feküdj le te is apu, próbálj meg aludni. – mondta Francis szelíden.
- Rendben van. Legalábbis megpróbálok. – válaszolt az apja.

Francis a kanapén feküdt és a sötét plafont bámulta. Amikor a katonai iskolába ment, Dewey még túlságosan kicsi volt, így vele nem volt annyit együtt mint másik két testvérével. Mégis mikor ünnepekkor hazajött, Dewey ugyanolyan rajongással tekintett rá akárcsak Reese és Malcolm. Ilyenkor kötelező volt esténként úgy tévézni, hogy Dewey az ölében ült, meghallgatnia egy történetét, vagy megnézni egyik új játékát. De őt ez nem zavarta. Tudta, hogy bátyjai nem foglalkoznak vele, szóval legalább ő megtette. Könnybe lábadt a szeme, amikor arra gondolt, hogy Dewey meghalhat. A kisöccse, aki az utolsó karácsonyon még vidáman játszott a fa alatt egy matchboxszal amit kapott.
Nem, ne gondolj ilyenekre. Túl fogja élni. – gondolta magában és az oldalára fordult.

Hal lefeküdt az ágyba és felesége felé fordult. Lois ébren volt és őt nézte. Megfogták egymás kezét. Hal látta felesége szemében, hogy mit akar mondani. Ennyi év házasság után már szavak nélkül is megértették egymást: „Együtt ezen is túl leszünk."