Malcolm kinyitotta a szemét, odakint már világosodott. Kinyújtóztatta a karját, az ágy furcsán tágas volt. De mikor az oldalára fordult és nem látta Dewey szőke fejét azonnal eszébe jutott. Lepergett a szeme előtte minden ami előző nap történt. A baleset, a kórház, a síró szülei és kisöccse ahogy kómában fekszik az ágyon. Megfogta Dewey kismackóját ami a párnán hevert, e nélkül sose tudott aludni. Még napközben is állandóan ezzel mászkált mindenhova, nagyon szerette.
Felkelt az ágyból és a konyhába ment, hogy igyon egy pohár vizet. De amint kijött a szobájukból megtorpant, mikor megpillantotta Francist az étkezőasztalnál.
- Szevasz Malcolm. – köszönt Francis.
Malcolm szó nélkül a karjaiba vetette magát.
- Istenem Francis, el sem tudod képzelni mi történt. – motyogta Malcolm.
- Tudom öcskös. Apu elmondta az este. – Válaszolt Francis.
- Dewey meg fog halni, meg fog halni… - mormogta Malcolm.
- Nyugodj meg, dehogy fog meg halni, minden rendben lesz.
Malcolm hátralépett és tágra nyílt szemekkel nézett Francisre.
- Nyugodjak meg? Hogy nyugodjak meg. Dewey az én hibámból fog meghalni. – üvöltötte Malcolm. – Mégis hogy nyugodjak meg.
- Figyelj… - kezdett bele Francis de öccse félbeszakította:
- Te nem voltál itt, nem tudod mi történt. Fogalmad sincs az egészről.
Francis Malcolmhoz lépett, vállára tette a kezét és a dühös szemekbe nézett.
- Hallgass végig. Igen tudom, nem voltam itt veletek tegnap. Nagyon sajnálom. De én ugyanúgy félek mint te, én is szeretem Deweyt. És nem okolhatod magadat, azért ami történt, ezt senki se tudhatta előre. – Francis olyan hangon beszélt vele, mint még soha.
- Nem értheted, ha én és Reese aznap reggel nem üldözzük el, ha nem megyünk el, apu nem viszi magával Deweyt. – mondta Malcolm most már halkabban és átölelte a bátyját. – Bocs Francis.
- Semmi gond. – Francis hátba veregette az öccsét.
- Francis, itt vagy!
Hal és Lois jelentek meg a konyhában, az anyjuk Francishez lépett és csókot nyomott az arcára.
- Szia anyu.
- Csinálok reggelit, drágám. – ajánlotta fel Hal és a konyhapulthoz lépett.
- Én nem szeretnék enni semmit se, Hal. – sóhajtotta Lois és leroskadt az egyik székre. – Csak egy kávét kérek.
- Enned kell valamit, ezzel nem oldasz meg semmit. – mondta férje, de Lois meg se hallotta.
- Mikor jöttél meg, Francis? – kérdezte.
- Az este, de nem akartalak felébreszteni titeket. – válaszolt a fia.
- Fölösleges volt óvatoskodnod, úgy se aludtunk egy percet sem. – Hallották Reese szomorú hangját mikor bejött a konyhába és karikás szemekkel lehuppant az anyja mellé, aki magához ölelte.
- Jaj kicsim, ne félj, ma is bemegyünk hozzá a kórházba, rendben? – Lois bátorítólag rámosolygott. Malcolm számára úgy tűnt az este anyja valamennyire összeszedte magát, végül is ő és Francis volt a család két legerősebb tagja. Habár kisírt szemei arról árulkodtak, ő is nehezen vészelte át az éjszakát.

Csöndben reggeliztek. Az egész ház néma volt Dewey nélkül. A reggelinél szinte állandóan beszélt amikor Francis velük volt, de most a széke üresen árválkodott.
- Mikortól lehet bemenni a kórházba? – kérdezte Francis.
- Nyolc órától ha jól tudom, nem igaz Hal? – Fordult Lois a férje felé.
- Igen, igen. – Hal zavartan bólintott miközben Dewey üres helyét bámulta.
- Figyeljetek fiúk. – Lois Malcolm és Reese felé fordult. – Ha holnap nem szeretnétek iskolába menni, csak szóljatok és betelefonálok.
Malcolm teljesen megfeledkezett az iskoláról. Bármi is történt, az élet nem áll meg. Még soha nem érezte magát ilyen szörnyen, de legalább a tanulás hátha eltereli a gondolatait.
- Én szeretnék menni. – mondta.
- Rendben van, szívem. És te Reese? – nézett a másik fiúra.
A fiú pár pillanatig habozott és a homlokát ráncolta.
- Én is. – szólalt meg végül.
Hirtelen megszólalt az ajtócsengő és mindannyian felnéztek.
- Megnézem ki az. – szólalt meg Hal és az ajtóhoz sietett, amikor kinyitotta az ajtót meglepetten látta, hogy két rendőr áll az ajtóban.
- Ön Mr. Wilkerson? – kérdezte egyikük.
- Igen, én vagyok. Segíthetek valamiben.
- Az ön fia Dewey Wilkerson.
Hal összeszorította a száját.
- Igen az én fiam.
- Wenkley őrmester vagyok, ő pedig Hatter detektív. – mutatott a társára. - A tegnapi autóbalesettel kapcsolatban szeretnénk feltenni néhány kérdést.
- Valami probléma van? – Lois tűnt fel a férje mellett.
- Nem asszonyom, csak néhány kérdést tennénk fel. – válaszolt az őrmester.
- Nos, jöjjenek beljebb kérem. – mondta Lois és a két rendőrt hellyel kínálta, akik le is ültek a kanapé szélére. Lois a fotelban foglalt helyet, Hal pedig megállt mellette. A három testvér a konyhában feszülten figyelt.
- El tudnák mondani kérem, hogy is történt az eset? – kérdezte Hatter detektív és elővette noteszét.
- Csak a férjem volt ott, ő tud beszámolni önöknek arról ami történt. – szólt Lois és megfogta férje kezét.
- Uram? – nézett rá a nyomozó.
- A fiam a hátsó ülésen ült, amikor elindultunk én magam kötöttem be az övét. Amikor megálltunk a kereszteződésnél, hallottam a motorzúgást a kocsi mögött. De mielőtt bármit tehettem volna, megtörtént.
- A fiuk ugye most a kórházban van kómás állapotban? – kérdezte Hatter.
A két szülő némán bólintott.
- Nagyon sajnálom. – mondta a detektív és egy pillanatra elhallgatott. – Az ütközés után esetleg megfigyelte másik kocsi sofőrjét.
- A fiam beragadt a kocsiban, abban a pillanatban semmi mással nem foglalkoztam. Gondolom megérti. – válaszolta Hal némi felháborodással a hangjában.
- Értem. – mondta Hatter és firkantott valamit a jegyzetfüzetben.
- A többi szemtanú nem látta tettest? – tette fel a kérdést Lois.
- Néhány szemtanú vallomása és az autó nyilvántartása alapján már van egy gyanúsítottunk, de fel kell vennünk a férje vallomását, hiszen ő a sértett. – magyarázta Hatter nyomozó.
- Meg tudhatjuk ki a gyanúsított? – szólt Lois.
- Sajnálom asszonyom, de ezt most még nem árulhatjuk el. De a férjének valószínűleg meg kell majd jelennie a bíróság előtt. – válaszolt Wenkley őrmester.
- Rendben van. – egyezett bele Lois.
- Nos, köszönjük a segítséget nem is rabolnánk tovább az idejüket. – Állt fel két rendőr. Hal kikísérte őket, az ajtóban a nyomozó hátrafordult.
- Reméljük a fiuk jobban lesz. – mondta. Hal bólintott és amikor a két rendőr beszállt a rendőrautóba becsukta az ajtót.
- Legszívesebben megfojtanám azt a rohadékot. – sziszegte Lois.
- Hidd el, én is. De most nyugodj meg. – mondta neki férje és megcsókolta az arcát.
A fiúk kérdően tekintettek a szülőkre mikor beléptek a konyhába.
- Öltözzetek fel, indulunk a kórházba. – nézett végig gyerekein Lois.

Malcolm úgy érezte a rendőröknek inkább őt kellett volna elvinnie, végső soron ő a hibás mindezért. Gyorsan átöltözött és már lépett volna ki az ajtón mikor egyszercsak visszafordult. Felkapta Dewey maciját és a pulóvere zsebébe tömte. A család többi tagja már ott állt a kocsinál.
- Francis, vezetnél inkább te? - mondta Hal homlokráncolva és fia kezébe nyomta a kulcsot.
- Persze apu.
Francis és Hal előre, a két fiú és Lois pedig hátra ültek. Francis elindította motort és az autó kihajtott az úttestre.
- Tudod fiam… most valahogy nagyon nem szeretnék vezetni. – Hal végigsimított a homlokán.
- Rendben apu, semmi probléma.
Vasárnap reggel nem volt nagy forgalom, szóval gyorsabban tudtak haladni. Tegnap anyjukkal ugyanezen az úton mentek végig, pedig úgy tűnt mintha egy éve lett volna.
Amikor megérkeztek a parkoló és a kórház majdhogynem teljesen üres volt. Elsiettek a tegnapi recepciós nő mellett aki épp valami magazint olvasott.
- Várjanak, hova mennek!? – szólt utánuk a nő, de ők válasz nélkül eltűntek a liftben. Dewey szobája előtt a szülők és Francis megálltak beszélni a nővérrel, Reese elment a WC-re, így hát Malcolm egyedül lépett be a kórterembe. Kisöccse arca ugyanolyan volt mint a tegnapi napon. Leült az egyik székre az ágy oldalán.
- Szia Dewey. – megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. - Nézd csak, elhoztam neked Domingót, tudom mennyire szereted.
Pulóvere zsebéből előszedte a kopottas játékot és berakta a takaró alá, Dewey karja mellé. Próbált mondani még valamit, de nem jöttek ki szavak a száján. Odakintről beszűrődött szülei hangja.
- Javult már az állapota tegnap óta? Jobban van? – kérdezte Lois reménykedve.
- Sajnálom, de nemigen változott, még mindig instabil. Várják meg a doktor urat, ö részletesebben be tud számolni önöknek. – válaszolt a nővér. Ez volt számára a legrosszabb. A szülők mindennap odajöttek hozzá, hogy gyerekük állapotáról érdeklődjenek, ő neki pedig minden alkalommal össze kellett törnie a reményeiket.
Lois lemondóan bólintott és férje karjába kapaszkodott, így jöttek be a kórterembe. Hal gyengéden leültette feleségét az egyik székre.
- Ne félj drágám. – mondta halkan.
Francis egy pillanatra megtorpant amikor belépett, majd az ágyhoz ment és megpuszilta öccse homlokát.
- Szia öcsi. – mondta és leült, némán simogatta Dewey kezét. Szeretett volna sírni, de nem tehette a családja előtt, akik számítottak rá. Kezével gyorsan eltörölte a szemében gyűlő könnycseppeket.
Nemsokára Reese is visszajött. Reszkető térdekkel és falfehér arccal az ágyhoz lépett és leroskadt Malcolm mellé.
- Rendben vagy? – kérdezte tőle Malcolm aggódva.
- Persze. Nincs semmi bajom. – válaszolt, de nem nézett testvérére, csak mereven bámulta Deweyt.

A család az ajtó nyitódására eszmélt fel, az orvos jött be a szobába, kezében az orvosi leleteket szorongatta.
- Jó napot. – mondta hivatalos hangon.
- Jó napot, doktor úr. – Hal és Lois az orvoshoz sietett.
- Nos, a fiúk állapotáról szeretnék önökkel beszélni. – a fiúk felé sandított, hogy talán jobb lenne, ha kimennének.
- Francis, elvinnéd a fiúkat a büfébe. – kérte Lois.
Amint kimentek és becsukták maguk mögött az ajtót, az orvos körbenézett a szobában mintha csak egy okot keresne ami miatt elmenekülhet ez elől a beszélgetés elől. Végül a tekintete megállapodott Deweyn.
- Nos? – kérdezte Lois.
- Nézzék. – az orvos sóhajtott és belekezdett a magyarázatba. –A kómában fekvő betegek általában 2-3 hónap, … vagy legfeljebb fél év múlva magához tér. Ha mégsem, ez után a páciens rendszerint kómában marad, vagy ha fel is ébred, lehetséges, hogy súlyos agykárosodást szenvedett. A fiuk állapota még mindig súlyos, de reméljük ez nemsokára javulni fog. Így hát jelen pillanatban még semmit sem tudhatunk előre. Várnunk kell egy-két hetet amíg pontosan meg tudjuk állapítani… a lehetőségeket. – Igyekezett, hogy hangja megnyugtató és együttérző legyen. Ez volt az egyetlen olyan dolog amit utált a munkájában.
Lois lehajtotta a fejét, kénytelen volt beletörődni. Hozzászokott, hogy mindig ő irányította a saját és a családja életét. De most bármit is tesz, nem segíthet a fián.
- Ön mégis mit gondol…? – kérdezte Hal, a szája remegett, kétségbeesés tükröződött a szemében.
Az orvos megvakarta homlokát. Mit mondhatna? 20 éve volt orvos, ez idő alatt látott betegeket akik felgyógyultak, de jelen pillanatban erre nem sok esély látott.
- Nem tudom. – mondta egész halkan, majd még utoljára végigmérte Deweyt. Aztán sarkon fordult és kisietett a szobából.