A felkelő nap sárgára festette az utcát. A fák sárgás levelei halkan zizegtek a szélben ezen az októberi reggelen. Malcolm és Reese szó nélkül baktattak a járdán, mellettük a többi gyerek nevetgélve vagy épp álomittasan sétált az iskolába. Lois bement a Lucky Aidbe dolgozni, de Hal úgy döntött itthon marad, képtelen volt bármit is csinálni. Előző este későn értek haza, az egész napot a kórházban töltötték. Mikor hazaértek megbeszélték, hogy Francis másnap reggel visszautazik, a szülők nem szerették volna, hogy lemaradjon a tanulmányaival.
Malcolm alig aludt az éjszaka, akárhányszor felébredt, látta Reese hánykolódó alakját a szomszéd ágyban. Mikor reggel elindultak az iskolába anyjuk és apjuk mindkettőjüket szorosan átölelte.
- Vigyázzatok magatokra, szeretünk titeket. – mondták.
Éppen Stevie háza előtt haladtak el, a tolószékes fiú odagurult hozzájuk.
- Helló. – sóhajtotta.
- Szia Stevie. – köszönt vissza Malcolm letörten, de testvére szó nélkül sétált tovább.
- Mi a… gond? - kérdezte Stevie és a távolodó Reese után nézett.
Útközben Malcolm elmesélte, hogy mi történt Deweyval a hétvégén, barátja elképedve hallgatta.
- Nagyon… sajnálom. – mondta mikor Malcolm befejezte a történetet.
- Tudod Stevie. – szólt Malcolm, de nem nézett a fiúra, hanem az úton elhaladó autókat bámulta. – Szerinted ez az én hibám volt?
Stevie lesütötte a szemét. Malcolm a legjobb barátja volt, nem akarta megbántani. Épp elég neki, hogy az öccse kómában van.
- Nem kellene… ilyenekkel… foglalkoznod. Ez már… úgy sem… változtatna… semmin. – válaszolta.
- De ha…
- Malcolm. – szakította félbe Stevie, hozzá képest meglepő gyorsasággal. – Nem lehet… a világon… mindenre… magyarázatot…találni. Ezzel… nem… segítesz… Deweyn.
Malcolm nem válaszolt semmit. Nincs rá magyarázat? Dewey talán önmagától haldoklik a kórházban? Nem, ő maga az oka mindennek ami történt, ez a magyarázat.
- Gyere. Mindjárt… kezdődik… az óra. – mondta Stevie békítő hangon, és mindketten beléptek az iskola kapuján.

Amint Lois megérkezett az áruházba a személyzeti bejárón keresztül, rögtön Craig rohant oda hozzá.
- Jaj istenem. Lois, annyira sajnálom azt ami történt. Nagyon remélem, hogy Dewey jobban lesz. – kezdte.
- Mi is reméljük. – szólt Lois és a szekrényéhez indult, hogy berakja a táskáját.
- De mégis miért jöttél be dolgozni? – hitetlenkedett a nagydarab férfi.
- Csak délig leszek, utána bemegyek Deweyhoz. Úgy érzem megőrülnék, ha nem csinálok valamit. – becsapta a szekrény ajtaját és nekidőlt a hideg fémnek. – Hal otthon maradt, a fiúk iskolába mentek.
- Ne feledd Lois, rám mindig számíthatsz. – nézett a szemébe Craig.
- Köszönöm. – bólintott Lois.
- Megyek, még el kell intéznem néhány dolgot. – mondta a testes férfi és kidöcögött.

Barna kartondobozok sorakoztak a magas fémpolcokon a Lucky Aide raktárában. Lois egyedül pakolászta a frissen hozott árut, senki más nem volt ott rajta kívül.
Tizennyolc éve nevelte a gyerekeit, rengeteg problémája volt velük. Minden egyes nap tudtak valamiféle meglepetést okozni neki. De szerette őket, jobban mint bármi mást a világon. Igaz gyakran kiabált velük és szigorú büntetéseket osztogatott, de mindent meg tett volna azért, hogy megvédje őket. Mindent megtett e célból, és ez idáig sikerrel is járt. A legkisebb fia most mégis haldoklik, ő pedig képtelen megmenteni.
Talán Deweyval volt a legkevesebb baj, ő mindig csak követte a testvéreit az összes marhaságban. Habár ő benne is meg voltak azok a gének mint a mint a bátyjaiban, attól még gyermekien szerette szüleit. Éjszakánként arra riadtak fel, hogy Dewey kiabál, ilyenkor muszáj volt átrohanniuk a gyerekszobába, ahol Dewey reszketve mondta el, hogy rosszat álmodott, vagy éppenséggel az ágy alatt élő szörny akarta megtámadni, amit egyébként csak a bátyjai találtak ki. Ő pedig próbálta megnyugtatni, hogy semmi ilyesmi nem létezik, és nem kell félnie.
Malcolm és Reese állandó csínytevései és a velük való veszekedések teljesen kimerítették, arra már nem maradt elég ideje és energiája, hogy a legkisebb testvérrel foglalkozzon. Miközben délutánonként a konyhában főzött és Dewey odajött hozzá, megrángatta a nadrágja szárát, hogy megmutassa azt a rajzot amit épp akkor készített. Ő viszont rá se nézett, csak monoton hangon mondta neki:
- Igen drágám, nagyon ügyes vagy.
- Hogy te milyen szépet rajzoltál, majd kirakjuk a hűtőre.
Lois leroskadt a magas fémállvány tövében, és a tenyerébe temette arcát. Nagyon szerette Deweyt. Mindent megadott volna azért, hogy újból odajöhessen hozzá azért, hogy árulkodjon vagy egy játékért nyaggassa, hogy megpuszilhassa lefekvéskor.
- Hé anyu, vegyél nekem cukrot. – Lois egy ismerős hangot hallott, mintha Dewey szólalt volna meg vékony hangján. De rajta kívül senki más nem volt a raktárban, egyes egyedül volt.
Könnyekben tört ki, ezt nem tudta elviselni. A fiával kellene lennie, vigyáznia kéne rá. Felpattant és a személyzeti szobába rohant, ami ebben a pillanatban éppen üres volt. Villámgyorsan kikapta a retiküljét, majd nemsokára már a kórház felé vezető úton hajtott.

Az osztályteremben őrjítő forróság volt, vagy legalábbis Malcolm érezte. Arca és pólója csupa verejték volt, hajtincsei izzadt homlokára tapadtak. A Caroline egy Shakespeare drámából olvasott fel, de a hangja csak értelmetlen duruzsolásnak tűnt.
- Jó érzed… magad? kérdezte tőle Stevie, aki mellette ült.
- Igen, minden rendben van. – válaszolt Malcolm alig hallhatóan. Hátradőlt a széken és lehunyta a szemét.
„Kis pisis vagy! Fogd már fel végre, hogy utálunk." Tisztán hallotta tulajdon hangját, látta maga előtt látta Deweyt, majd azt, hogy Reese megüti és kisöccse a földre zuhan. Ez volt az utolsó dolog, amit Deweynak mondott még a baleset előtt. Akárhányszor csak becsukta a szemét, ezt a jelenet játszódott le a fejében. Mindannyiszor hallotta magát, amint leordítja öccsét.
- Malcolm, Malcolm! – a tanárnő és vele együtt egész osztály őt bámulta.
- Ha rosszul vagy, nyugodtan menj ki a mosdóba. – mondta neki Caroline.
- Igen, kimegyek. – dadogta Malcolm és feltápászkodott.
- Akarod, hogy valaki kikísérjen? – kérdezte a tanárnő.
- Nem, nem szükséges. – válaszolta a fiú és már be is csukta maga mögött a terem ajtaját. Átvágott a kihalt iskolaudvaron egészen a WC-kig. Az egyik csap fölött a tükörbe pillantott. Az arca falfehér volt, mintha szellemet látott volna. Nem csodálkozott, hogy tanára jobbnak látta kiküldeni. Megmosta az arcát és ivott néhány korty vizet, a hűsítő folyadéktól valamennyire jobban lett.
Mikor felemelte a fejét a tükörben saját képmása nézett vissza rá.
- Utállak. – suttogta maga elé, majd dühösen belerúgott az egyik WC ajtajába.

- Jobban… vagy? – kérdezte tőle Stevie a szünetben, miközben a menza előtt sorakoztak.
- Aha. – sóhajtotta Malcom. Átvették ebédjüket, ami egész gusztusosan nézett ki, és leültek az egyik asztalhoz. Az udvar másik sarkában észrevették Reeset, aki egyedül ült az egyik padon. Többi gyerek csodálkozva figyelte az iskola legerőszakosabb tanulóját.
- Malcolm, beszélhetnénk? – Caroline gondterhelt arccal állt mögöttük.
- Igen, persze. – nyögte ki Malcolm. Félrevonultak az udvar egyik távolabbi sarkába, ahol már a gyerek zsivaj is jóval tompább volt.
- Malcolm. – kezdett bele a tanárnő és már-már kellemetlenül közel hajolt a fiú arcához. – Tisztában vagyok azzal, milyen nehéz is most neked. Egy ilyen tragédiát majdhogynem lehetetlen feldolgozni. Annyi idős voltam, mint te mikor a nagyanyám meghalt. Hetekig azt éreztem, hogy sose leszek újra boldog, de hidd le nekem, ez meg fog változni. Ismerem a szüleidet, és ha szükséged lenne valakire, akinek kiöntheted a lelked, nyugodtan gyere hozzám.
- Köszönöm, de jól vagyok… vagyishogy… nem szeretnék beszélni senkivel. – mondta zavarodottan Malcolm és feszengve bámulta a cipője orrát.
- Ha nem baj, én visszamennék ebédelni. – szóltalt meg újból és magára hagyta tanárát. Az asztalnál rápillantott ételére. Nem volt étvágya. Fogta a tálcát és érintetlen ételét odarakta a többi maradék közé az étkezde pultjára.

- Elkísérjelek? – kérdezte Hal fiától aki éppen belebújt a pulóverébe.
- Nem szükséges. Elmegyek a megállóba és ott várok egy buszt. – válaszolt Francis.
- Ahogy akarod. – vonta meg a vállát Hal. Mielőtt távozott volna Francis magához ölelte apját.
- Azonnal hívjatok fel, ha lesz valami Deweyval. – mondta.
Hal szomorú, karikás szemekkel bólintott. Fia megfogta az ajtókilincset és kilépett a szabadba. Utoljára hátranézett és bátorítólag rámosolygott az apjára, majd elindult a ház előtti járdán. Hal végig figyelte őt, mígnem befordult a néptelen utca sarkán és eltűnt a szem elől.
Hal becsukta az ajtót, egyedül maradt.
A délelőtt be akart menni kisfiához a kórházba, vele szeretett volna lenni. Dewey játékai szanaszét hevertek a házban. Egy nagy rakás játékautó és műanyag katona feküdt a dohányzó asztalon, és a körül. Egy plüssállata a kanapé mögötti komódon állt, az íróasztalon még ott volt a rajza, amit a baleset előtti este csinált. Hal tisztán ki tudta venni, hogy mit ábrázol, Dewey és egy kutya volt a képen. Dewey mindig is vágyott egy kutyára, Hal meg se tudta volna mondani, hányszor kérte ezt tőlük. Természetesen ők mindent meg tettek azért, hogy ne kelljen teljesíteniük a kívánságát.
Az utóbbi két éjszakán képtelen volt aludni, csak álmatlanul feküdt az ágyban és nézte a plafont. Sohasem gondolkozott azon, hogy vajon jó apa-e. Amikor valami probléma volt a fiúkkal, legtöbbször hagyta, hogy a felesége intézze el őket, ő viszont nem akart beavatkozni. Ha a fiai hozzá jöttek, hogy kiálljon mellettük, mindig Loisnak adott igazat. Akár jogos volt anyjuk büntetése, akár nem. Egész életében menekült a problémák elől.
Próbált minél több időt tölteni a fiaival. Hétvégenként elment velük kosarazni, vagy a parkba. Persze ahogy Francis, majd később Reese és Malcolm kamaszok lettek, egyre kevesebbet akartak az apjukkal lenni. Szégyellték őt az osztálytársaik előtt. Tudta, hogy van ez, nem szólt soha egy szót sem.
Deweyval jobban együtt tudott lenni, ő nem küldte el, hogyha együtt sétáltak az utcán, sírva futott hozzá mert megütötte magát, kérte, hogy olvasson neki mesét lefekvés előtt és az éjszaka közepén is átjött hozzá amikor rosszat álmodott.
Vett egy tiszta inget, öntött magának egy csésze kávét, hogy elűzze a fáradtságát és elindult a kórházba.

Malcolm magányosan sétált hazafelé. Reese korábban végzett mint ő, Stevie pedig még ott maradt a matematika szakkörre. Eszébe jutott, hogy alig két hét múlva itt a Halloween, de jelen pillanatban semminek sem tudott örülni. Ő és Reese mindig Deweyval mentek édességet gyűjteni.
Nemsokára megérkezett a házukhoz, amelynek előkertjét már vastagon betakarták a lehullott falevelek. Nesztelenül nyitott be a kocsi feljáró felőli ajtón.
- Reese itthon vagy? – kérdezte fennhangon és súlyos hátizsákját a kanapéra hajította. Halk sírásra lett figyelmes. A szobájuk ajtaja félig nyitva volt, ő pedig óvatosan benézett. Reese az ágyon feküdt, fejét a párnába temette, teste rázkódott. Nem tudta, hogy bátyja meghallotta-e iménti kiáltását, így lábujjhegyen sétált oda hozzá.
- Reese? – kérdezte finoman és megérintette testvére vállát. Reese félszemmel nézett fel Malcolmra, majd a hátára fordult és gyorsan megtörölte a szemét.
- Te okos vagy… sokkal okosabb mint én. Valamit csak tehetünk érte, találj már ki valamit!
Malcolm leült a szomszéd ágy szélére. Bátyja mindig tőle várta a segítséget, amikor bajba kerültek és muszáj volt valamit eltitkolniuk szüleik elől.
- Figyelj, ez nem így működik. Mi nem tudunk segíteni rajta, bíznunk kell az orvosokban…
- Nem akarok bízni senkiben, én azt akarom, hogy Dewey magához térjen. – üvöltötte Reese, felpattant és öklével az ágya melletti szekrényre csapott. Idegesen járkált fel-alá az ajtó és az ablak között.
- Szerinted én nem ezt akarom? – állt fel Malcolm és széttárta karjait. – Dehogyisnem!
- Akkor is! Csak ülünk és várunk? – fakadt ki Reese.
Malcolm megvonta a vállát.
- Nem tehetünk mást. – mondta elhaló hangon.

A kocsi fényszórói kirajzolták a sötétben az útszéli oszlopokat ás táblákat. Hal és Lois estig a kórházban voltak. Amikor Dewey állapota felől érdeklődtek, türelemre intették őket, a javuláshoz időre van szükség. Miközben fiuk ágya körül ültek egy szót sem szóltak, csak gyengéden fogták egymás kezét.
Lois jobbra tekerte a kormányt és a kocsi egy megállt a garázs előtt. A konyhában lámpa pislákolt, fénye kiszűrődött az ablakon.
- Gyere drágám, menjünk be. –szólt Hal csendesen és kikászálódtak a járműből. Malcolm és Reese a konyhaasztal körül ült. Amint a két szülő belépett, felemelkedtek a székről.
- Hogy van Dewey? – kérdezték.
Hal sóhajtott és lehajtotta a fejét, ennyi elég is volt, a két fiú visszahuppant.
- Drágám, feküdj le, csinálok valamit enni. – mondta Hal és átkarolta a feleségét. A fiúk hallották az ágyrugók nyikorgását és azt, ahogy apjuk becsukja a hálószoba ajtaját.
Majd Hal visszament a konyhába, kivett néhány szelet kenyeret és piritóssütőbe nyomta. Közben mereven figyelte a szeme előtti konyhaszekrény ajtaját, nem nézett a fiaira. Észre se vette az égett szagot, ami terjengeni kezdett a konyhában.
- Apu! – figyelmeztette őt Malcolm. Hal megrázta a fejét, mintha egy álomból ébredt volna fel. Az égett pirítósokat remegő kézzel a tányérra dobta. A hűtőből előszedett egy üveg lekvárt és az ételt az asztal közepére rakta. Utána leroskadt az egyik székre, rákönyökölt az asztallapra és tenyerével megtámasztotta homlokát.
- Apu, jól érzed magad? - kérdezte Reese aggódva.
Hal érthetetlenül motyogott valamit.
– Szóljatok anyunak. – mondta már hangosabban.
Az idősebbik testvér felállt, de pár pillanat múlva visszajött.
- Nem akar enni. – jelentette be, de mintha Hal meg se hallotta volna. Vett egy nyers pirítóst és némán rágcsálta. Csak akkor szólalt meg mikor végeztek.
- Késő van, le kellene feküdnötök. – mondta.
Reese pillanatokon belül eltűnt a szobájukban, Malcolm viszont visszafordult. De mielőtt bármit mondhatott volna apjának, amaz zokogni kezdett, azt hitte fiai már nincsenek ott. Kezében szorongatta félig megrágott pirítósát és keservesen sírt. És ez rosszabb volt mint bármi más a világon.
Malcolm az ágyban fekve még órákig látta a lámpafényt az ajtórés alatt.

Fogalma sem volt mire ébredt fel. Körbenézett, a bútorok körvonalai elmosódtak a sötétben, a másik ágyban Reese mozdulatlanul feküdt. Hirtelen halk gyerekhangot hallott, de nem tudta eldönteni honnan is jött.
- Mi a franc? – gondolta, de szívében szorongató érzés támadt. Felkelt és kilépett az árnyas folyosóra. Az udvarra nyíló ajtó nyitva volt, odakint mintha fekete köd gomolygott volna. A nappali tökéletesen csendes volt, mégis mintha valakik suttogtak volna körülötte. Egyszercsak Dewey sírását hallotta.
- Dewey? – akarta volna kiáltani, de szavait elnyelte egy rejtélyes erő.
Ekkor már tudta, hogy baj van, a hátán felállt a szőr, de érezte, hogy ki kell mennie és tétova lépést tett előre.
A garázs előtt egy alak feküdt a földön. Malcolm lehajolt hozzá, és meglátta kisöccse arcát. Dewey arca falfehér volt, mintha halott lenne, orrából ömlött a vér. Ebben a pillanatban valami a teste köré tekeredett. El akart menekülni, de lábai összecsuklottak, a földre zuhant, és az a hideg valami mindjárt összeroppantotta, ő pedig érezte, hogy valami átszúrja a derekát.

Zihálva riadt fel. Ágyneműje és ruhája nedves volt az izzadságtól. Gyorsan körbetekintett, a szobában minden a helyén volt, Reese az ágyában feküdt, sehol semmi nesz. Erőtlenül zuhant vissza a párnára.