Volt egy templom az iskola felé vezető úton. Malcolm minden nap elsétált mellette, de valahogy sosem foglalkozott még vele különösebben. A családja nem volt vallásos, nem jártak templomba, vagy ilyesmi. Mégis, ezen a délutánon, úton hazafelé megtorpant az épület előtt. Pár pillanatig csak figyelte a fehérre festett falakat, majd tett néhány tétova lépést és benyomta a nehéz faajtókat.
Tipikus régi stílusú templom volt. Fából épült és néhány helyen jól láthatóan lekopott a festék. A magas ablakokon keresztül besütött a narancssárga napfény, látni lehetett a levegőben kavargó porszemeket.
Malcolm feszengve járkált az üres padsorok között. A templom hátsó részéből egy férfi bukkant elő, fekete inget és szemüveget viselt. Mikor meglátta, készségesen felé fordult.
- Tehetek érted valamit? – kérdezte.
- Hmm. – Malcolm összeszorította ajkait és megvakarta a fülét. – Igazából én még…
- Még sose voltál templomban? – fejezte be a mondatát a pap.
- Hát, igen. – vallotta be Malcolm.
- Valóban, még sose láttalak itt. Pedig ismerősnek tűnsz. – tűnődött és megigazította szemüvegét.
- Ezen az úton megyek haza, a templom mellett. –mondta Malcolm.
- Tényleg, most már emlékszem. Van két testvéred, egy nagyobb és egy kisebb, ugye? – kérdezte.
- Ez az amiért… jöttem. – dadogta Malcolm.
- Talán valami baj van velük? – mondta a lelkész megértően.
- Az egyikük… a kisöcsém balesetet szenvedett, és… és én tehetek róla. – Malcolm lehorgasztotta a fejét.
- Ez szörnyű dolog. – sóhajtott a pap és megvakarta az állát. – Üljünk le, rendben? – mondta végül és az egyik padra mutatott. Malcolm helyet foglalt a pad szélén.
- Mondd csak el mi történt. – mosolygott rá a pap.
Malcolm elmesélte az egész szomorú históriát, elejétől a végéig. Közben a pap arcát nézte, hogy lássa a reakcióját, de az csak figyelmesen hallgatta.
- Szörnyű. – motyogta mikor Malcolm befejezte. – Szóval, most úgy gondolod ez az egész a te hibádból történt?
Malcolm bólintott. – Ha nem tettem volna, akkor most nem lenne semmi baj. Ráadásul ordítoztam vele mikor elmentünk. Pedig… nagyon szeretem.
A pap megigazította szemüvegét és megszólalt: - Gyakran nem vesszük észre mennyire fontos valami vagy valaki az életben és mennyire ragaszkodunk hozzá. Csak akkor amikor baj éri. Sajnos, az időt nem tudjuk visszaforgatni, csak reménykedhetünk abban, hogy minden megoldódik.
- De mit csináljak? - kérdezte Malcolm.
- Isten mindig megbocsát, és úgy látom te is megbántad a dolgot. – válaszolt és Malcolm szemébe nézett. – Imádkozni fogok, hogy a kisöcséd jobban legyen. – ígérte.
Malcolm pár másodpercig elmerült a gondolataiban, majd sóhajtott.
- Köszönöm. – nyögte ki végül és felállt, hogy hazamenjen.
- Örülök, ha segíthettem. – mosolygott rá a pap és elkísérte őt a kapuig.
Malcolm még egyszer megköszönte és kilépett az őszi napsütésbe. Lelkiismerete nem hagyott alább és nem is érezte magát kifejezetten jobban. De örült, hogy rajtuk kívül legalább valaki más is törődik Dewey-val.

Reese leszegett fejjel és sétált az iskola felé. Amúgy se szeretett ide járni, nem igazán voltak barátai. Még negyedikes korában jóban volt egy fiúval, de az nem sokkal később elköltözött és ő ismét egyedül maradt.
Befordult a sarkon és feltűnt előtte az iskola kékre festett kapuja, de ő egyszerűen tovább sétált. Unottan rugdosott egy útjába kerülő sörösdobozt, mígnem végül a csatornába gurult. Otthon sokszor megverte testvéreit, de igazából egyedül ők voltak azok, akik beszéltek vele, és ő nagyon szerette őket. Mikor Malcolm bekerült a stréber osztályba, mindennap dolga akadt azokkal, akik csúfolták öccsét. Mikor véletlenül Malcolm megtudta a dolgot, mosolyogva köszönte meg neki, ő persze úgy tett mintha nem értené az egészet, de valójában nagyon jól esett neki.
Nagyon szerette Deweyt, de mint a legidősebb testvér, legalábbis otthon, ezt sose mutathatta ki. Legtöbbször ha kisöccse felidegesítette csak egyszerűen megverte.
Mire észbe kapott már a belváros utcáit rótta. Öltönyös üzletemberek rohantak el mellette, türelmetlen sofőrök nyomkodták a dudát. miközben a zsúfolásig tömött buszokkal vesztegeltek a dugóban. De Reese süketnéma módjára kerülgette az embereket. A járda végén meglátta a pár sarokkal arrébb lévő kórház fehér épületét.
Amikor tehették, a család valamelyik tagja mindig ott ült Dewey ágya mellett, de Reese biztos volt benne, hogy a szülei ebben a korai órában nincsenek ott. Átsétált a piroson és ezzel hirtelen fékezésre késztetve az egyik kocsit.
- Megőrültél, fiam? – szólt rá egy öltönyös férfi a túloldalon, de Reese meg se hallotta. Úgy ment előre mintha egy hadsereg se állíthatná meg.
Ahogy a kórház mozgásérzékelő ajtaja kinyílt, azonnal megcsapta az orrát a fertőtlenítő maró szaga. Egy lélek se volt a folyosón Dewey kórterme előtt. Reese elsomfordált az ajtóig és halkan benyitott a szobába.
Dewey kifejezéstelen arccal feküdt, mellkasa gyengén megemelkedett minden egyes lélegzetnél.
Reese a sarokba hajította táskáját és leroskadt az egyik székre.
- Szia öcsi! – mondta és megsimogatta Dewey piszkosszőke haját.

- Malcolm, Malcolm! – Reese osztályfőnöke rohant a fiú felé aki éppen az egyik padon beszélgetett Stevie-vel.
- Jó napot! - köszönt Malcolm mikor a tanár melléjük ért.
- Nem tudod hol van a bátyád? – kérdezte a tanár komor arckifejezéssel.
- Gondolom a suliban, miért? – vonta meg a vállát Malcolm.
- Reese nem jelent meg az első órán. Együtt jöttetek az iskolába? – mondta vádlón.
- Nem, ő már korábban elindult. – szólt Malcolm és szendvicsét az asztalra ejtette.
- Fel kell hívnom a szüleiteket. – jelentette ki és sarkon fordult.
- Várjon! – pattant fel Malcolm és az osztályfőnök után rohant. – Én is jöhetek?
- Gyere ha szeretnél. – mondta szinte mellékesen.
A tanári szoba jóformán üres volt. A tanárok többsége is Malcolmhoz hasonlóan inkább az udvaron levegőzött. A tanár a falon lógó telefonért nyúlt míg Malcolm pár lépés távolságból figyelte.

Lois ezen a napon délutános, ezért délelőtt beszeretett volna menni fiához a kórházba. Már éppen felvette volna a táskáját. mikor a konyhában megcsörrent a telefon.
- Igen? – szólt bele a kagylóba, közben másik kezével a retikülében kotorászott a kulcsok után.
- Jó napot! Elnézést a zavarásért, Reese osztályfőnöke vagyok. Azért hívom önt mert Reese a mai napon nem jelent meg az iskolában.
- Hogy mondja? – Lois szemei azonnal összeszűkültek.
- Reese nincs az iskolában. – ismételte meg a tanár.
Lois vett egy mély levegőt végigsimított a tarkóján.
- Már pedig itthon sincs. – szólt.
- Értem asszonyom. De figyelmeztetnem kell önt, hogyha Reese még többet késik évet kell ismételnie.
- Biztosíthatom, ha haza jön, majd megkapja a magáét. – mondta Lois nyomatékosan.
- Értem. Viszonthallásra asszonyom. – köszönt el az osztályfőnök.
Lois dühösen csapta le a kagylót. Elfelejtette mit akart csinálni a telefonbeszélgetés előtt, csak Reese büntetése járt az eszében. Majd hirtelen egy gondolat hasított belé.
Mi van ha Reese-nek valami baja. Ha elveszíti a másik fiát is. Lerogyott a konyhaasztalhoz. Látta maga előtt Reeset ahogy Dewey mellett fekszik a kórteremben. Kétségbeesés szállta meg és a mérge nyomtalanul elszállt.

Malcolm a nap hátralévő részében már nem találkozott Reese tanárával, és lassacskán egészen megfeledkezett az esetről, végül is jól ismerte Reeset.
De ahogy hazaért, apját és anyját zaklatottan találta az asztalnál.
- Anyu, mi a baj? Van valami Deweyval? - kérdezte és hátizsákját a székre dobta.
- A bátyád eltűnt. – válaszolt Hal a felesége helyett.
- Tudom, a tanára engem is kikérdezett. Biztos csak lóg a suliból, szokás szerint. – vonta meg a vállát és a hűtőhöz lépett, hogy igyon valamit.
- Nem, tudom, hogy valami történt vele. – szólalt meg végre Lois.
Malcolm csak most vette észre, hogy hangjában nyoma sincs a szokásos haragnak.
- Nyugalom drágám, biztosan előkerül. Nem ez az első eset. – próbálta nyugtatgatni Hal.
- Értesítenünk kell a rendőröket. – mondta Lois és hirtelen a telefonhoz ugrott.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Tudod, hogy viszonyul a rendőrség Reesehez. – állt Hal a felesége elé.
- Hal, szerinted mégis mit kéne tennem?! A kicsikém bajban van! – Úgy tűnt, hogy képes lenne széttépni bárkit, aki elé áll, szeme sarkában már könnycseppek gyülekeztek.
- Rendben. – sóhajtott Hal és félreállt.
Malcolm szinte lábujjhegyen hátrált ki a konyhából a szobájuk felé, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Odakint még hallotta anyja feldúlt hangját:
- Igen, megint én vagyok. De most valami más….
Malcolm vett egy mély levegőt és ledőlt Reese üres ágyára. Úgy érezte magát, mintha napok óta nem aludt volna. Végig nézett a magányos szobán. Mi van ha tényleg egyedül marad, és anyu félelme beigazolódik. Reese eltűnt, Dewey sose fog magához térni, Francis pedig az iskolában van. Végleg egyedül lesz.
Oldalára fordult és lehunyta a szemét. Rengeteg házija volt holnapra, de egyáltalán nem érdekelte. Még hallotta szülei beszélgetését, majd elnyomta az álom.

Az anyja kiabálására riadt fel.
- Reese!
Gyorsan kinézett az ablakon, az utcán már koromsötét volt. Az ajtóhoz settenkedett és kilesett a folyosóra.
Szülei a konyhában álltak, de a korábbi aggodalom eltűnt az arcukról. Hal idegesen támasztotta az asztallapot, Loist pedig még sosem látta ilyen dühösnek. Reese zöld kabátjában a kanapé mellett állt, a konyha lámpájának félhomályában.
- Neked teljesen elment az eszed! – ordította Lois, ujjai görcsösen szorították a szék támláját, feje vöröslött a dühtől. – Mégis, hogy képzeled!
Hal végigsimított kócos haján:
- Halálra aggódtuk magunkat. – szólt közbe.
- Azt hiszed csak úgy hiányozhatsz az iskolából. Tönkre akarod tenni a jövődet! Örülhetsz, hogy nem csaptak ki.
Reese mintha meg se hallotta volna anyja kifakadását. Szemét végig a falra meresztette és arcizma se rándult. Lois vett egy mély levegőt és lehunyta a szemét. Már úgy tűnt befejezi de csak tovább folytatta.
- Mondd csak, egyáltalán nem érdekel, mi lesz a jövőddel? Nem elég az, ami az öcséddel történt, még te is kezded a bajt!
Erre Reese felkapta a fejét és vörös, karikás szemeit anyjára függesztette.
- És mi lesz Dewey jövőjével. – mondta és már láthatóan a sírás határán volt. Ahogy ránézett bátyja arcára, azt hitte Reese mindjárt ordítozni kezd szüleikkel. De Reese faképnél hagyta apját és anyját, akiknek a torkán akadt a szó. Reese félrelökte a gyerekszoba ajtajában hallgatózó Malcolmot és egy hangos csattanással magára zárta a fürdő ajtaját.
Lois elfordult és némán bámult ki a konyha ablakon a sötét hátsóudvarra. Hal idegesen megrángatta kék nyakkendőjét.
- Megyek, beszélek vele. – sóhajtott.
- Menj ki a nappaliba, fiam. – kérte Malcolmot, aki értetlenül tántorgott az ajtóban. Majd bezárkózott, és hátát a fürdő ajtajának támasztva leereszkedett a padlóra.
- Reese? – szólt alig hallhatóan. Hal csak fia szipogását és kapkodó lélegzetét hallotta.
- Figyelj fiam. – folytatta Hal, habár fogalma sem volt, hogy Reese hallja-e. – Ez…ez mindannyiunknak egy nehéz időszak. Anyunak, Malcolmnak, Francisnek… és nekem is.
Pár pillanatig szünetet tartott, a fürdőben csitult a sírás, tudta, hogy a fia figyel rá.
- Ami Deweyval történt, az egy szörnyű dolog. De az életben, nem szabad hagyni, hogy bármi tönkre tegyen téged és az életed.
Ezt miért mondod, hisz még te magad se hiszed el. – futott át Hal agyán, de elhesegette a gondolatot.
- Tudnod kell, hogy mi mindig itt leszünk veled. Sose hagyunk magadra. – Halnek ismét a szemébe szökött a könny. Ujjaival eltörölte a könnycseppeket és elcsukló hangon folytatta.
- Különben is, egyáltalán nem biztos, hogy Dewey...lehet, hogy már jobban is van. Ma sajnos nem voltunk bent.
A kilincs hirtelen lenyomódott, és Reese nyúzott arca bukkant fel az ajtórésben.
- Én voltam bent. – szólt és megtörölte csöpögő orrát.
Hal nem válaszolt semmit, egyszerűen magához ölelte fiát. Percekig csak ültek, miközben Reese Hal karjai között zokogott.