A világ

Nagisa halvány mosollyal az arcán bámulta a tájat. A nem is olyan sokkal korábban világoskék ég már lilává változott, ahogy a Nap a lemenő fényével megváltoztatta a világot. Az egyik közeli fán madarak csipogtak és énekeltek egymás szavára, minden olyan békésnek tűnt. Rózsaszín íriszeit végül elhúzta a látképtől és lassan jobbra fordította fejét. Mellette, szoros közelségben ücsörgött a barátja, ruhájuk szinte a másikét súrolta. Kezeiket elválaszthatatlanul egymáshoz kulcsolták.

Az állandóan izgága énje és kifogyhatatlan energiái abban a pillanatban nem érvényesülhettek, túlságosan hatalmas béke és harmónia uralkodott a testében és elméjében. Igen, megmagyarázhatatlan volt.

Rei szeme sarkából látta, ahogy a szőke ránéz, ezért ő is elfordította fejét. Szemüvege lencséin visszatükröződtek a természet meleg színei, fehér bőre kipirult.

- Örökre így maradnék – motyogta halkan a kis pingvin.

- Fél óra múlva beesteledik, a levegő pedig hűlni kezd. Nem lenne célravezető megfázni a nyár végén.

Nagisa lehajtotta a fejét és egy nevetést elfojtva túrt világos tincsei közé.

- Néha lehetnél kevésbé racionális.

- Tessék?

A Hazuki fiú nem hezitált, egy lassú, de határozott mozdulattal felemelte szabad bal kezét és barátja arcának oldalához érintette, hogy egy mély csókot válthasson vele. Fél percig nem váltak el egymástól. Nagisa ezután rátekintett, majd egy mosoly után fejét barátja vállára hajtotta, minek következtében karjaik teljesen egymáshoz simultak.

- Ezt meg tudod magyarázni?

Rei kérdő tekintetét természetesen nem láthatta, de érezte. Tudta, hogy a szemüveges pontosan hogyan is reagál, ezért akaratlanul is széles mosolyra húzódtak ajkai.

- A definíció bizonyára nem lenne tökéletes.

A kék hajú egy darabig a társán tartotta tekintetét, de végül inkább újra a lemenő Nap felé fordult. Az utolsó sugarak kellemesen melengették a bőrét, amint a dombtetei lágy szellő tört csak meg néhány pillanat erejéig. A távolban két jármű húzott el soktíz méterrel felettük, az autóúton. Feltehetőleg egy kisteherautó és egy motor lehetett, de aztán újra megnyugtató csend szállt a vidékre.

Rei bágyadtan merült el gondolataiban. Tulajdonképpen, mi is történik közöttük? Maga sem tudta. Csak azt érezte, hogy ott ücsörögni Nagisával olyan egyszerű és jó. Ritkán éltek meg hasonló pillanatokat, főleg mióta járni kezdtek. A kis szőke ugyanis állandóan lelkesedett valamiért, vagy éppen testiségekbe bontakozott volna, szóval egyhelyben ücsörögni, és például a Naplementét nézegetni hosszú percekig, órákig… lehetetlennek tűnt. Éppen ezért volt olyan különleges ez az alkalom.

- Hamarosan vége a nyárnak – mondta ki hirtelen, meglehetősen halkan Rei.

- A következő vizsgák is a nyakunkon vannak – tette hozzá Nagisa fintorogva.

- Onnan már csak egy köpés a Karácsony…

-… meg az év vége…

- Akkor pedig…

Makoto és Haruka elballagnak az iskolából, magára hagyva a két fiatalabb fiút. Mindketten tudták ezt, egyiküknek sem kellett befejeznie a mondatot. Nem akartak minderre gondolni. Hogy vége négyük – ötük – barátságának, szétszélednek és ők is, a kapcsolatuk is választás elé nézne.

De ez még olyan messze van – gondolták mindketten.

Nagisát szinte mérgezték ezek a gondolatok, ezért hogy minél hamarabb elhessegesse őket, felemelte szőke fejét barátja válláról és Rei arca felé közelített. Ajkait barátjáéra nyomta és hihetetlen boldogsággal vette tudomásul a pillangó bátorságát, ugyanis a kék hajú, bár kissé félénken, de kezével végigsimított Nagisa finom arcbőrén, baljával pedig erősen megszorította a szőke jobbját. Ezzel a mozdulattal, ebben a helyzetben több szerelmet és érzelmet közölt a fiúval, mint az együttléteink alkalmával bármikor. Benne volt a féltés, a gondoskodás, a szeretet. Hiszen még mindig találtak új dolgokat kapcsolatukban testiség terén és mentálisan is.

Nem volt egy szenvedélyes csók, mégis csak percek múltán váltak szét, Nagisa pedig azonnal visszafeküdt Rei vállára.

- Én… – kezdte halkan a szőke. Arcát pirosra festette a Nap, ezzel elrejtve a hirtelen megjelenő pírt. – Én jobban szeretlek, mint Mako-chant, Haru-chant és Rin-chant. – A kék hajú elméje üresnek bizonyult. Egy gondolat sem fogalmazódott meg fejében az elhangzott szavak hallatán, csak – szinte – reflexszerűen felkunkorodtak szájzugai és kissé elpirult. – Azt hiszem… jobban szeretlek a nővéreimnél és a szüleimnél is. Rossz ember lennék, nem igaz? Hiszen őket sokkal régebb óta ismerem, mint téged.

A szemüveges fejében mintha gyertyát gyújtottak volna, lassan pislákolni kezdett egy aprócska láng, Nagisa szavai pedig akár egy fuvallat, éltették azt, nagyobbá varázsolták. Szíve lassan, de biztosan zakatolni kezdett, bár agya szokatlanul lassan működött. Nem érzett kényszert rá, hogy reagáljon vagy válaszoljon valamit. Csak ült tovább a fapadon, miközben ujjait továbbra is összekulcsolta Nagisa ujjaival.

- Én is hasonlóan érzek – mondta ki végül őszintén.

Így együtt válunk rosszá.

Olyan nyugodtnak és békésnek érezte magát, mégis az agya egy kis, távoli zugában egy hang halkan kiáltozta, hogy ez bizony egy hatalmas dolog. Akkora, hogy örömében körbe kellene futnia a világot, szétkürtölni boldog-boldogtalannak az érzéseit, megosztani azzal, akivel csak lehet, Nagisát pedig halálra kellene ölelnie és csókolnia. Mindezt megtehetné – gondolta. De nem fogja.

Önző öröm lett úrrá rajta, hogy mindezt magában tartsa, de ezúttal nem a szégyentől, vagy a zavartsága miatt. Nem. Éppen azért, mert lassan olyannyira szerette Nagisát, hogy mindenét meg akarta tartani saját magának. A szerelméről nem adna tudomást, hogy más csak sejthesse, de fogalma se legyen róla, hogy ő mennyire boldog. Nem osztaná meg a világgal, csak vele. Kizárólag vele. Éppen ezért volt mindez oly hatalmas és felfoghatatlan.

Egyik reggel ugyanaz a madárcsicsergés ébresztette őket, mint akkor, azon a kora esti időpontban, a dombon. A reluxákon kellemes, világos fény kúszott be, Rei pedig a szemüvegéért nyúlt. Miután a vörös keretet a helyére rakta, óvatosan lekászálódott a matracról, az ablakhoz lépdelt és kikukkantott az utcára. Csodaszép nyári reggelre virradt aznap. Testén egy pillanatra libabőr futott át, hiába tombolt odakint a hőség. A felkarját megdörzsölve bámult hátra válla fölött, és amikor a kicsi, meztelen testet megpillantotta az ágyában, félig takaróba bugyolálva, akaratlanul is elmosolyodott és melegség áradt szét a szívében. Sosem hitte volna, hogy képes lesz valakit így és ennyire szeretni.

Lassan visszasétált az ágyhoz és leült a matrac szélére. Finoman ébresztgetni kezdte Nagisát, de a fiú csak nyöszörgött, majd egy hirtelen mozdulattal magához rántotta barátját, Rei pedig kifacsarodott pózban végezte újra a matracon.

- Még olyan korán van – nyögte ki a kis szőke rekedtes, álmos hangon.

- Elmúlt nyolc óra – sóhajtotta a szemüveges és kicsit helyezkedni kezdett, hogy kényelmesebb testtartásba kerüljön.

- Elment az eszed, Rei – nyöszörögte a fiú és lassan odabújt a csupasz mellkashoz összegömbölyödve, akár egy kisbaba. A kék hajú ösztönösen is köré fonta karjait, állát pedig a szőke fej búbjához érintette.

- Rendben. Akkor, amíg én csinálok egy kis reggelit, kapsz még egy kis időt lazsálni.

- Nem, ne menj most el…

Rei megenyhülten nézte, ahogy a szőke szinte azonnal, újra álomba merül a karjaiban. Nem volt szíve megmozdulni és ezzel felébreszteni, de valójában nem is akaródzott ezt tennie. Végül is, mi akadálya visszafeküdni még egy kicsit?

Nagisa halk szuszogásba kezdett. A leheletétől egy pillanatra megborzongott teste, de szinte azonnal el is múlt.

Olyan más érzés volt a kis pingvint így a karjaiban tartani. Más, mint amikor Makoto-senpai hátba veregeti, vagy a bátyja öleli meg. De még Nagisa ölelései között is fedezett fel különbséget. Ott volt a „szeretlek, maradjunk így egy kicsit" ölelés, vagy a „dühös vagyok rád, de nem akarlak elengedni" féle. Továbbá megkülönböztette a „pár percnyi békesség", a „hiányoztál, pár órája láttalak utoljára", illetve a „te vagy a legjobb barátom" öleléseket is.

Persze mind közül a „maradjunk együtt örökké" darab volt a legkülönlegesebb. De hogy mi a legmámorítóbb az egészben? Nem ijesztette meg ez a felismerés. Nem zavarta össze az „örökre" gondolata. Nem tűnt idegennek vagy feszélyezőnek. Nem zaklatta fel, nem tűnt furcsának vagy túlzásnak mindössze másfél évnyi barátság és szeretet után sem. Csupán zsibbasztó boldogságot érzett és egy kis tompa nyugalmat.

Így kellett lennie – ezt érezte. És tudta, hogy Nagisa is gondol ilyesmire néha napján, bár egyikük sem mondta ki igazán.

És ha várt még rájuk a kellemes örökkévalóság, akkor az a pár óra alvás már igazán nem számított…