2. Ha felkel a nap…
Köszönöm Kunoichinek ( aki idő közben Okami lett :D ) a bétázást :)
Kinn dúlt a vihar. Norvégia időjárása olyan, akár egy szeszélyes nő. Ha rossz kedve van, tombol, ha jókedve, akkor gyönyörű pirosra festi a kora reggeli égboltot. Ezen a napon valaki bizonyára feldúlta. A tenger hullámai vadul ostromolták a parton lévő sziklás fjordokat. Az égen koromfekete felhők sorakoztak, s mohó ragadozóként vonták maguk alá a dombos tájat. A szél vadul vágtatott a piciny halászházikók között.
A falu peremén csak egyetlen ház állt, magányos volt, akár a lakója. Odabent egy piszkosszőke hajú lány morgolódva ült fel az ágyában.
Már megint vihar... sóhajtott fel magában.
A szél vadul süvített, ahogy táncraperdült az ablakkal. Kintről kétségbeesett nyerítések hallatszottak.
Még szerencse, hogy holnap már Angliában lehetek...
Kikelt az ágyból, s felvette az ágy szélére dobott talárját. A hátsó ajtó felé tartva magához vette pálcáját. Mikor kilépett a szabadba, megborzongott. Jéghideg szél kapott a talárja alá, s azonnal kisöpörte elméjéből az álomosság-érzet legkisebb szikráját is. Sietős léptekkel indult az istálló felé. Mikor odaért, beszippantotta a sós, tengeri levegőt, majd az égre tekintett.
Már megint azok a fránya dementorok... Maga elé emelte pálcáját. Mióta Voldemort újra hatalomra tört, állandóan dementorok kószáltak szerte a világban.
– Expecto Patronum!
Egy ezüst kanca jelent meg előtte.
– Légy szíves, nézz körül... – kérte a jelenséget Gabrielle. A kanca fejet hajtott, s hangtalan léptekkel elvágtatott a nő mellett.
Ki fog ezekre a szegényekre vigyázni, ha már nem leszek itt? tűnődött magában, miközben újra az istállóra tekintett. Roskadozó kis épület volt, közel a házhoz, amiben csak a nő varázslatai tartották az életet, de még így is látszott, hogy napjai meg vannak számlálva.
Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Kellemes meleg és szénaillat fogadta. Az egyik boxban egy ébenfekete fríz csődör vadul kapálta a földet, a mellette levőben pedig egy hófehér arab kanca idegesen dobálta a fejét. A nő óvatosan a box ajtajához ment. Halkan suttogott a lovaknak, hogy figyelmüket elvonja a viharról. A fekete ló szemei kíváncsian fürkészték a nőt. Füleit hegyezte, orrcimpái kitágultak. A nő ujjai gyengéden érintették a ló orrát. Végighúzta kecses kezét az állat nyakán, majd a fehér kancához fordult. A ló áthajolt az állása korlátján, és puha orrát a nő hajába rejtette. Gabrielle felkacagott, s megsimogatta.
– Nyugalom, nyugalom... Semmi baj, ez csak egy vihar… Nem kell félni tőle – suttogta a lovaknak. Sajnálta, hogy el kell hagynia gyönyörű táltosait. Nem akarta senki másra bízni őket, túlságosan a szívéhez nőttek.
Arcát a fekete ló szőrébe rejtette, s hirtelen egy fantasztikus ötlete támadt. Mi lenne, ha magával vinné őket a Roxfortba? Hagrid biztosan szívesen gondjukat viselné. Elmosolyodott a gondolatra. Holnap felveti az ötletet Dumbledore-nak. Mindkét paci nagyon szereti a gyerekeket, és egy kis plusz mozgás nekik sem fog ártani. A két lovat kiengedte a boxukból, ő maga pedig leült a szalmára.
Mint a régi szép időkben… gondolta, miközben a kanca mellélépett, óvatosan térdre ereszkedett, majd lefeküdt. Gabrielle átölelte a paci nyakát, s lassan elszenderedett.
– Holnap – ásított a nő –, holnap eldől a sorsotok, Dannsair.
Másnap reggel kipihenten kelt. Lovai már nagyon várták a reggelit. A nő megetette őket, majd ő maga is elment a házba felfrissíteni magát. Egy kiadós hideg zuhany után felöltözve már készen állt az útra. Fontosabb ingóságait bepakolta egy bőröndbe, kiment a ház elé, majd hangos pukkanással eltűnt.
Perselust álmatlanság gyötörte. Hajnalban úgy döntött, nem szenved tovább. Felkelt, vett egy hideg zuhanyt, majd felöltözött. Dolgozószobájába érve kinézett az ablakon. Kinn még félhomály uralkodott. A férfi úgy döntött, sétál egyet a parkban, úgyis régen tette már ezt. Amikor diákok zsibongása tölti be az egész kastély területét, legszívesebben ki se mozdulna egész nap a szobájából. Most viszont az utolsó nyugalmas hétnek néztek elébe. Pár nap múlva érkeznek a diákok, akkor már minden idillnek vége.
Felsétált az előcsarnokba, majd a kövezett udvaron elhaladt a szökőkút mellett. Kellemes, meleg nyári idő volt, ezért a férfi egy kicsit meglazította állig begombolt laboros köpenyét. Hosszú évek óta most először gombolta ki inge felső két gombját. Jókedvűen végighaladt a fahídon, s a kőkörnél megállt egy pillanatra. Elmélázott azon, hogy merre is folytassa útját. Végül az mellett döntött, hogy megnézi a thesztrálokat. Mindig is szimpatikusak voltak neki azok a csodálatos, különc állatok.
Már messziről megpillantotta a vadőrlakot. Két alakot látott sürgölődni, s közben önkéntelenül is a pálcájához kapott. Közelebb érve felismerte Hagridot és a mellette álló kecses nőalakot is. Gabrielle épp azon ügyeskedett Hagriddal, hogy egy kifutót kerítsenek el. Perselus észrevette, hogy a vadőrlak mellett két pompás ló legelészik. Az egyik, a fekete, felkapta a fejét, és a férfira nézett. Orrcimpái kitágultak, és feszült figyelemmel követte az érkező minden egyes mozdulatát.
Perselus megpróbálta felidézni a lovakkal kapcsolatos ismereteit. Valami derengett neki. Lassan közeledett Hagridék felé, a lovakat nagy ívben kikerülve. A lány épp egy vastagabb deszkát próbált a helyére illeszteni. Hagrid halkan felkuncogott, majd fél kézzel elvette a nő elől a deszkát. Gabrielle grimaszt vágott.
– Hé! Azért én sem vagyok cukorból! – méltatlankodott, s játékosan belebokszolt a félóriás kabátjába.
Hagrid vette először észre az érkezőt.
– Á, Piton professzor! Minő meglepetés magát... öhm... kint látni – mosolyodott el.
Gabrielle meglepetten hátrafordult. Biccentett a férfi felé, majd visszafordult a dolgához. Épp befejezték az utolsó simításokat a kifutón.
– Ezek a te lovaid? – kérdezte Perselus érdeklődést színlelve.
– Igen, az enyémek. Nem volt szívem őket Norvégiában hagyni, Dumbledore pedig megengedte, hogy itt lehessenek, míg nem találok nekik megfelelő helyet.
A lány halkan füttyentett. Perselus szinte alig hallotta, viszont a két ló azonnal felkapta fejét. Lassú ügetéssel megindultak a nő felé. A Gabrielle mellett álló férfi tett egy lépést hátra a közeledő állatok láttán.
– Ne félj, nem bántanak – suttogta. – Viszont ha érzik rajtad, hogy ideges vagy… – Elharapta a mondatot.
A férfi védekezően összekulcsolta a kezét mellkasa előtt, s gúnyos arckifejezéssel jelezni kívánta, hogy az előző kijelentés badarság. A nő vállat vont. Halkan suttogni kezdett a lovaknak, egy Perselus számára ismeretlen nyelven. A fekete lépett először előre. Gabrielle kecses ujjaival a ló puha szőrébe túrt, s elmosolyodott.
– Ő itt Sky. Az én védelmezőm. Mindig számíthatok rá. – Egyenesen a ló szemébe nézett, mintha neki mondaná. A paci puha orrát a lány hajába rejtette, s beleprüszkölt. Gabrielle felkacagott. – Ő pedig – mondta, miközben a fehér ló is elébe ment -, Dannsair. Az én hercegnőm. Díjugratásban versenyzett, aztán sajnos az egyik alkalommal megsérült. Le akarták lőni azok a mafla muglik – sóhajtott fel. – A tulajdonosa túlságosan is sajnálta, ezért megengedte, hogy gondját viseljem. Mostmár komolyan állíthatom, hogy jobb formában van, mint valaha.
Perselus szája sarkában egy gunyoros mosoly villant fel. Úgy beszél róluk, mintha emberek lennének... ez nevetséges! horkant fel magában gúnyosan.
A nő most először pillantott a férfira. Várta, hogy mit fog cselekedni. A Sky nevű ló oldalra fordította a fejét, hogy jobban megszemlélhesse az idegent.
Perselus engedett egy kicsit merev tartásán. Egyik kezét a ló felé nyújtotta. Az abban a pillanatban magasra kapta a fejét. Fürkésző tekintettel nézte a férfit, majd leeresztette fejét, s újra közelebb lépett. Megengedte a férfinak, hogy hozzáérjen. Perselus végigsimított a ló homlokán.
– Ő egy fríz ló, ugye?
– Igen, valóban. Dannsair pedig arab telivér. Egy kissé temperamentumos, olyan mint egy beképzelt hercegkisasszony. Vagy inkább, mint egy igazi versenyló.
Most a fehér ló lépett a férfi felé. Belecsípett Skyba, mire az hátracsapott fülekkel, mérgesen elügetett. Dannsair elvárta a férfitól, hogy őt is megsimogassa. Mikor úgy látta, hogy a férfinak ez nincs szándékában, fejével morcosan vállon lökte.
– Nagyon régen lovagoltam már rajtuk. Azt hiszem, meg kellene őket járatni. Nincs kedved csatlakozni hozzám? – kérdezte, s várakozóan pillantott a férfire.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Már rég nem ültem lovon – jegyezte meg Perselus.
– Nem baj! Ezt nem lehet elfelejteni! – Egy sugárzó mosolyt villantott rá.
Perselus megrökönyödve pillantott a nőre.
– Most inkább mégis kihagyom. Ha megbocsátanál... – fejet hajtott a nő előtt, majd határozott léptekkel az erdő széle felé indult.
A lány egy ideig még a bájitalmester után nézett. Észre sem vette, hogy Hagrid már egy ideje mellette áll. A vadőr hangja keltette fel kábulatából.
– Mi van, csak nem elvitte a cica a nyelvedet?
– Nem csak... – még utoljára arra a helyre pillantott, ahol a bájitalmestert látta eltűnni. – Hagyjuk.
– Hát… akkor kész is volnánk.
– Köszönöm, Hagrid.
– Nincs mit, kislány.
Hagrid roppant mókásnak tartotta a lány grimaszát.
– Harmincöt, sőt, lassan már harminchat éves vagyok, és még mindig kislány? – Kérdő tekintettel nézett a félóriásra.
– Hát, attól függ, kihez hasonlítunk – vigyorodott el. – Ha egy kis elsőshöz, akkor már...
– … akkor már egy öreglány, mi? – fejezte be keserűen a férfi mondandóját.
– Nem ezt a szavat akartam használni. Viszont ha Dumbledore professzorhoz hasonlítalak, akkor még kislány vagy – vigyorgott Hagrid.
Gabrielle a szemeit forgatta. A fészerbe tett lószerszámokért indult. Percek alatt felnyergelte Skyt, majd a hátára ült. Kedvesen megsimogatta a ló nyakát, majd elvágtatott vele. Egy kicsit élvezni akarta a szabadságot, mielőtt kemény munkába kezdene. Sejtette, hogy az iskolakezdés után már kevés szabadideje lesz.
Perselus pár percet időzött a thesztrálok társaságában. Az állatokat nézve rossz emlékek derengtek fel neki, ezért inkább továbbállt. A tó partjához érve leült a fűzfa árnyékába, s gondolataiba merült. Hátát a fa hűvös törzsének vetette, s tekintete a távolba révedt.
Kis idő múlva patadobogás törte meg a hajnali csendet. Egy hófehér ló vágtában közeledett, lovas nélkül. Ezt követte egy fekete, melyen Gabrielle lovagolt. Az állat méltóságteljesen tartotta a fejét, akár a gazdája. A lány hosszú mézszőke haja lágyan hullámzott a szellőben. Hófehér ruha volt rajta és egy fekete köpeny, mely felhőként suhant utána.
A lány minden félelem nélkül a Fekete-tóba gázolt lovával. A kancának füttyentett, s az kiskutyaként követte őket. Gabrielle leugrott a ló hátáról egyenesen a derékig érő vízbe. Jókedvűen kacagott, miközben levette a lószerszámokat Sky hátáról, mire a ló hálásan felnyerített. A nyerget magasra emelve kikászálódott a partra. Nedves ruhája rátapadt, kieemelve szépséges, formás alakját. Elővette pálcáját, s egy egyszerű mozdulattal szárazra varázsolta magát.
Perselus a nő minden egyes mozdulatát figyelte. Gabrielle bizonyára megérezhette a két sötét szempár kísérését, mert meglepetten pillantott a fa irányába, ahol a férfi ült. Egy kis hezitálás után megindult felé, míg Sky és Dannsair nagy örömmel a tó hideg habjai közé vetették magukat.
Perselus feltekintett a közeledő nőre. Arca kissé gondterhelt volt, bizonytalanság sugárzott minden porcikájából. Megállt a férfi előtt, s habozva rápillantott. Perselus egykedvűen bólintott, s a lány helyet foglalt mellette. Pár másodpercig mindketten némán meredtek a pirosra festett égboltra, melyet a nap első sugarai halvány derengésbe vontak. Romantikus látványt nyújtott.
– Szép reggelünk van! – jegyezte meg a lány, miközben a semmiből elővarázsolt egy rajzfüzetet s pár szines ceruzát.
– Valóban... – Perselus felvont szemöldökkel figyelte a rajzoláshoz készülődő nőt.
– Merlinre! Kishíjánelfelejtettemszólni! Hanemtalálkozunkmostakkor... jaj – kapott a szájához –, bocsáss meg, már megint hadarok... – Halványan elpirult. – Szóval, ma délután találkozója lesz a Főnix Rendjének. – Most szépen artikulálva ejtett ki minden egyes szót. – Dumbledore professzor kért meg rá, hogy adjam át az üzenetet – tette hozzá.
– Dumbledore szólt neked a Rendről? – bukott ki a férfiből, miközben meglepetésében a nő arcára esett a pillantása. Mikor észbekapott, elkapta tekintetét a lányról, amilyen gyorsan csak tudta. – És hol is lesz a mostani gyűlés? – kérdezte a szemben levő bokortól.
– Az Odúban. És igen, említette a Rendet, ugyanis mostantól én is a tagja vagyok – mondta egy kicsit furcsa, keserű hangsúllyal Gabrielle, miközben az égboltot figyelte. Lassan elkezdte felvázolni a fontosabb elemeket a papírra.
– Te mióta rajzolsz? – kérdezte a férfi meglepetten.
– Pár éve – mosolyodott el. – Akárhol voltam, a táj mindig szépséges vagy éppen megrendítő volt. Utazásom egyik napján nagyon unatkoztam, ezért papírt ragadtam. Azóta állandóan rajzolgatok, ha unatkozom vagy ha magányosnak érzem magam… – Az ajkába harapott. – Vagy ha csak egyszerűen megfog valami a tájban. – Úgy tűnt, mintha a nő olyat mondott volna, ami nem állt szándékában.
Most, hogy Gabrielle mással volt elfoglalva, Perselus bátorkodott jobban megfigyelni őt. A nő piszkosszőke haja lágy hullámokban omlott a vállára. Emlékezett, hogy gyerekkorukban még olyan színű volt a haja, mint a szalma. Most inkább barnába hajlott. A férfi feltételezte, hogy a nő festi a haját, bár nem látszott rajta semmilyen árulkodó jel.
Arcán egyetlen ráncot sem lehetett felfedezni, azonban ez csak látszat volt. Közelebbről megnézve Perselus rájött, hogy enyhe sminkréteg borítja a nő sovány, kerek arcát. Szemei alatt a kialvatlanság karikái éktelenkedtek, s vonásai is kissé megkeseredtek. Már nem annak a gondtalan, pajkos kislánynak tűnt.
Szép, zöldes szemeit hosszú, hollófekete szempillák szegélyezték. Szája sarkában egy piciny mosoly játszott, mikor szeretett lovaira tekintett.
Gabrielle kisugárzása is változott. A magabiztos, egy kissé beképzelt önmaga úgy látszik, már a múlté. Vagy csak jól elrejti. Minden porcikájából nyugalom, kiegyensúlyozottság és megbízhatóság áramlott. A mágiája is mintha teljesen megváltozott volna. Perselus nem tudta volna megmagyarázni, miért, de úgy érezte, hogy egy teljesen más ember mellett ül. Biztos volt benne, hogy a lány csak jó színész, és a felszín alatt valójában egy zaklatott, törött lélek található.
Mindenesetre szép nő lett belőle... oldalra hajtotta a fejét. És mégis... A férfi megtalálta a Gabrielle arcán levő egyetlen hibát... Amosolya csak egy erőltetett műmosoly... Kirázta a hideg.
A pillantása a nő állára siklott, ahol egy kicsit pirosabb volt a bőre, mint másutt. Perselus felismerte azt a sebhelyet, melyet szegény lány tőle kapott még hetedikben. Képek villantak fel elméjében, ijesztő képek, azonban emlékeinek gátat szabott. Hiába gyűlölte őket, mégsem dobta el magától a merengőjébe. Lily miatt... Hisz oly kevés emléke maradt a lányról.
Visszarántotta magát a jelenbe, s csodálkozva vette észre, hogy Gabrielle eltűnt mellőle. Körülpillantott, de nem látott senkit, csak a két lovat békésen legelészni a tópart közelében. Teljes kábulatában egy lágy női hang ütötte meg a fülét.
Gabrielle most a férfi másik oldalán állt, s maga előtt lebegtetett egy vásznat, melyen vadul táncolt az ecsetje. Jókedvűen dudorászott, s pálcájával csak néha-néha intett az ecsetnek. Épp felkapott egy rajzfüzetet, s valamit tanulmányozni kezdett, amikor Perselus is feltápászkodott. A férfi kiváncsiskodva pillantott a füzetbe a nő válla fölött. Ekkor már biztos volt benne, hogy a lány csak jó színésznő és megszokta, hogy az embereknek a másik arcát mutassa. Ha Perselus nem lett volna olyan jártas az okklumenciában, talán észre se vette volna.
Gabrielle elmosolyodott.
– Mit szeretnél?
Perselus érdeklődve nyújtotta kezét a füzetért. A lány kis habozás után átadta. A férfi a füzet legelejére lapozott. Valóban szép rajzok voltak különböző tájakról, emberekről, építményekről, virágokról és még sok más dologról. A lány rajzkésségének fejlődése szemmel látható volt, ahogy Perselus képről képre haladt. Az első emberarcok például egészen mókásra sikeredtek. A férfi nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
Felfedezett képeket Olaszországról, az egyiken a Colosseum elég furcsára sikeredett, azonban a Pisai Ferdetorony már hasonlított. Bár Perselus még sosem utazott ezekre a mugli helyekre, képekről felismerte az építményeket.
A következő rajzokhoz már megjegyzések is voltak fűzve születésük körülményeiről, s Gabrielle dátummal is ellátta őket. Az egyik képen egy rizsföld volt látható a rajta dolgozó emberekkel.
– Voltál Kínában? – pillantott fel.
– Igen, fantasztikus volt. Ez volt az első hely, amit meglátogattam... khm... nos a... öhm, felépülésem után... – A nő arca fakóvá vált. Gyorsan témát váltott. – Az ottani emberek nagyon kedvesek, sokat tanultam tőlük. Bár... ők elég furcsán állnak a gyógyításhoz. Azt vallják, hogy egy gyógyító csak akkor tud egy bizonyos betegséget gyógyítani, ha azt már ő maga is átélte. Elképzelheted, milyen lehetett állandó szenvedésben látni a fiatal orvospalántákat. Jómagam is pocsék látványt nyújthattam. Két év után elszöktem.
Gabrielle a papírlapra szegezte ábrándos tekintetét.
– Aztán itt van még Görögország... – A következő lapon Perselus megpillantott egy szép ókori építményt. – Ez az Akropolisz épületegyüttese, és ami megmaradt belőle. Van egy házam a közelében, ahonnan szép kilátás nyílik rá és a tengerre...
A nő lapozott.
– Ez pedig Dél-Amerika, a maják templomai. Nagyon lenyűgöző helyek. Érdekes mágikus hullámok hatják át az összes építményt, egy varázslónak elég furcsa oda belépni. Olyan, mintha feltöltődne az ember varázsereje, majd hirtelen elgyengülne. Oda se megyek többet. – Megborzongott.
– Óó! Csak nem Egyiptom? – Perselus vágott egy mindentudó grimaszt. Tudta, hogy a lány mindig is Egyiptomba szeretett volna eljutni.
– De, az. Csodálatos hely! Megérte elmenni. Bár – ráncolta össze a szemöldökét –, amikor el akart rabolni az egyik ottani férfi, az ijesztő volt. Megparancsolta, hogy legyek a hatodik felesége... hetven kecskét és negyven tevét akart adni értem Billnek...
A bájitalmester arcán gunyoros mosoly jelent meg.
– És hogy sikerült megmenekülnöd?
– Hála Merlinnek, Bill Weasley jókor volt jó helyen. Ma is adósa vagyok. Megmentett, és még körbe is vezetett. Ez Kairóban van, a gízai piramisoknál. Találkoztam az egyik fáraóval is. Tutanhamon... sajnálom szegény fiút. Nagyon hamar halt meg.
– A múmiák valóban élnek? – a férfi hangjában teljes meglepettség hallatszott.
– Hát, az attól függ... Állítólag régen, egy elborult elméjű varázsló felébresztette pár alvó fáraó múmiáját, és örök bolyongásra ítélte őket. Azt hitte, majd szolgálni fogják. Ez az alapja az egyik mugli filmnek is, csak abban nem varázsló ébreszti fel a múmiákat.
– Érdekes...
– Jaj... ez itt Afrika. Életem legszebb éveit töltöttem ott. Burkina Fasóban voltam, orvosként. Nagyon kedvesek az emberek, a hangulat is családias a faluban. Ezek az emberek még törzsekben élnek. Olyan ott lenni, mintha megállt volna az idő.
Perselus tovább lapozott.
A következő pár oldalon különböző emberek voltak. Ázsiaiak, afrikaiak, európaiak és indiánok egyaránt. Egy férfi viszont már ötödször nézett vissza Perselusra a papírlapról. A bájitalmestert olyan undor töltötte el, mint mikor Potterre vagy Blackre gondolt. Merlin nyugosztalja mindkettőt.
A fiúnak borzas, szalmaszőke haja, nefelejcskék szeme volt. Ahogy mosolygott a képen, szája sarkában apró mosolyráncok jelentek meg. Amikor Gabrielle rajzolta a képet, ezeket jól kihangsúlyozta. Perselus emlékezett, hogy a nő mindig is ezt szerette a férfiakban, a mosolyráncokat. A fiatal férfit különböző tevékenységek közben rajzolta le, és titkos írás volt a papírlap szélén. A férfi várakozóan tekintett Gabrielle-re. A lány elpirult, majd megpróbálta elterelni a szót.
– Ez rovásírás, Magyarországon tanultam. Az őseik ilyen betűket róttak fára...
Gabrielle zavarában újra a festménynek szentelte figyelmét, hogy még véletlenül se kelljen a mellette álló alakra tekintenie.
Perselust meglepte ez a viselkedés. Régebben nem volt ilyen titokzatos és zárkózott. Végül is, mi közöm van hozzá? Csak egy férfi... aki már HATODSZOR bámul vissza a lapról...
Felsóhajtva mérgében, visszaadta a rajzfüzetet a nőnek. Furcsa érzés járta át, ilyet már rég nem érzett. Halkan szitkozódva megrázta magát. Ekkor Gabrielle hangjára lett figyelmes.
– Hát nem szép? A nagymamám, Jacqueline, mindig azt mesélte, hogy amikor a nap felkel, a tündérek legyőzik a gonosz, ártó szellemeket. Ezért amikor reggel felébredünk, már megtisztultan kezdhetjük a napunkat. A tündérek a mi bűneinket teszik jóvá az éj leple alatt, azonban ez nem mindig lesz így. Egy napon a gonosz átveszi a hatalmat, és az összes tündér tehetetlenné válik. Ekkor kell nekünk közbelépni, hogy ezúttal mi segítsünk a tündéreken. Azt mondta, hogy minél kevesebb az emberek bűne, annál hamarabb kel fel a nap... Ez részben igaz is, nem? Ha nem bánt semmi, hamar elalszol, és gyorsan elmegy az éjszaka...
Ekkor a napfény erőteljesen áthatolt a felhőrétegen takarásán. Gabrielle haja mint ezer gyémánt, úgy csillogott a hajnali fényben. Perselusnak olyan érzése támadt, mintha az egyik tündér épp itt állna mellette. A lány játékos jókedvében lehunyta a szemét, s valamit dúdolni kezdett. A lágy dalocska nagyon ismerős volt.
Gabrielle egész testében a felkelő nap felé fordult, s hátát a fa törzsének támasztotta. Élvezte, amint a lágy sugarak simogatják arcát. Norvégiában nem sokat sütött a nap, így egészen üdítő érzés volt újra érezni a simogató melegséget. A nő boldogan lépett vissza az állvány elé. Régen érezte már magát ennyire felszabadultnak.
Perselus elég fura arckifejezéssel kísérhette őt, ugyanis a lány felkacagott az arca láttán. Mintha ez a kacagás ébresztette volna fel az alvó kastélyt.
A roxforti birtokon megindult az élet. Madarak csicsergése hallatszott a Rengeteg felől, Hagrid pedig zajosan dolgozgatott a zöldségeskertjében. Kutyája, Agyar, boldogan rohangált gazdája körül. Csaholása egészen messzire ért.
Gabrielle tekintetében minden szép és jó életre kelt. Gyöngyfogsorát elővillantva egy különleges mosolyt küldött Perselus felé. A férfi ezt jól ismerte. Gabrielle-nek többfajta mosolya van. Más, amikor kényszerből mosolyog, más, ha szívből, más, ha valami hülyeséget csinált és szégyelli, más, ha zavarban van, más, ha szerelmes. És más, ha Perselusra néz. Most az utóbbi mosoly jelent meg arcán. A férfit újra az a zavaró melegség öntötte el.
A fekete szempár a zöldet kereste. Mikor tekintetük összekapcsolódott, Perselus éles fájdalmat érzett a bal karjában. Kis híján felnyögött. Automatikusan baljára szorította jobbját, s felpattant. Majdnem egyensúlyát vesztette az egyre erősödő fájdalom miatt. Megtámaszkodott a fa törzsében, és próbált úrrá lenni érzékein. Az előbbi nyugodt, idilli pillanatból túl gyorsan rántotta ki magát. Szédült, ezért próbált mélyeket lélegezni. Miközben a fűzfának támaszkodott, egy aggódó hang ütötte meg a fülét.
– Jól vagy? – kérdezte Gabrielle halkan.
– Most mennem kell.
Sietős léptekkel indult el a kastély felé. Amint kikerült a nő látótávolságából, futásnak eredt. A pincébe érve már alig kapott levegőt. Magához vette a bájitalos tarisznyáját, melyben a Sötét Nagyúr számára készített bájitalok foglaltak helyet. Elővette ébenfekete pálcáját, s feltűrte ingujját. A Sötét Jegy haragosan izzott. Felállította elméje védőfalait, mely felvértezte a Nagyúr legilimenciája ellen, s egy nagy sóhajjal a fekete koponyára nyomta pálcáját. A következő pillanatban egy hangos pukkanással dehoppanált.