3. A Malfoy-kúria
Ezúttal is köszönöm bétámnak, Okaminak a gyors munkát :P
Gabrielle délelőttjét a gyengélkedőn töltötte, s leltárt készített a polcokon levő bájitalokból. Madam Pomfrey katonás rendben tartotta őket. Mindegyik bájital felcímkézve, gondosan elraktározva állt a polcokon. Mikor végzett a munkával, fáradtan ült le az irodájában. Több bájitalból is jócskán hiányzott, sőt, a Pótcsont-Rapidból egy darab sem maradt.
Megnézte az utolsó két év beteglistáját. Az biztos, hogy egyhamar nem fog unatkozni. Csonttörések, megfázás, influenza, harapások, Weasley Varázsvicc Vállalat okozta betegségek. A nő megállt ennél a pontnál.
– Weasley Varázsvicc Vállalat? Hm... Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Tényleg, Bill említette, hogy a Weasley ikreknek van az Abszol úton az a híres üzletük... Na, majd oda is el kell látogatnom – mosolyodott el.
Halk kopogtatás hallatszott.
– Tessék! – szólt a lány felpillantva papírjaiból.
– Látom, már berendezkedett. – Egy huncut mélykék szempár jelent meg a résnyire nyitott ajtóban.
A lány csak egy visszafogott mosollyal válaszolt. Hellyel kínálta az igazgatót.
– Citromport? – Gabrielle szája huncut vigyorra húzódott.
– Köszönöm.
– Kegyed megváltozott. – Az érkező helyet foglalt Gabriellel szemben, miközben vett egy keveset a felkínált édességből. – Nem emlékszem erre a mosolyra.
– Az emberek változnak... – nézett félre a lány.
– Valóban – mélyedt el gondolataiban Dumbledore. Pár percig csendben ültek egymással szemben.
Az igazgató megszemlélte a szoba berendezését. Az ablakot citromsárga függöny takarta, a rajta átszűrődő fény kellemes hangulatúvá tette az irodát. A falakon hatalmas könyvespolcok sorakoztak. Az ablakok alatti polcokon bájitalok, kenőcsök sokasága foglalt helyet. A falakon szárított növények lógtak, kissé bódító atmoszférát adva a szobának. A helyiség közepén állt a vöröses árnyalatú íróasztal egy kényelmetlen székkel, melyben a lány ült. Az asztalon egy hatalmas vázában gyönyörű virágcsokor állt, mindenfajta ritka gyógynövényből. A szemközti falon levő antik óra nagyot kondult. Délután három órát mutatott.
– Azt hiszem, ideje lenne elindulnunk. – Kezével intett a nőnek, hogy jöjjön közelebb.
– Csak nem hoppanálni fogunk… a kastélyból? – kérdezte Gabrielle oldalra döntött fejjel.
Dumbledore csak egy huncut mosollyal válaszolt.
– Szabad a kezét? – Karját a nő felé nyújtotta.
Gabrielle habozás nélkül teljesítette kérését. Pár másodperccel később már hűlt helyük volt az irodában.
Perselus egyáltalán nem lepődött meg úticélján, amikor a Malfoy-kúria kapuja előtt találta magát. Maga mögött hagyta a kovácsoltvas kaput, amelyen a Malfoyok címere díszelgett. Perselust kétoldalról egy hatalmas tiszafasövény fogta közre. Feszült léptekkel indult az udvar felé. A szellő nedves levegőt hozott, s a férfi kisvártatva meg is hallotta a közeli szökőkút vizének lágy csobogását. Csoda, hogy Lucius pávái eltűntek... Ekkor egy szép hófehér példány lépett elő a sövény mögül, s kihívóan tekintett a férfire. Tollait a magasba emelte, így még pompásabb látványt nyújtott. A nap sugarai megcsillantak a tollain, a madár megrázta magát.
Perselus újra gyorsított léptein. Az ösvény végéről meglátta a monumentális építményt, a Malfoy-kúriát. A súlyos faajtó magától kinyílt, s a férfi az ízlésesen díszített előcsarnokban találta magát. A helyiségben félhomály uralkodott, ez is csak a kis ablakokon beáramló napsugaraknak köszönhetően. A tágas terem padlóját vastag perzsaszőnyegek borították. A falakon több Malfoy portréja is helyet foglalt. Mindegyikük sápadt, tejfölszőke hajjal és tenyérbemászó arccal büszkélkedhetett. Lucius és ősei azért raktak minden egyes szobába portrékat, hogy a szolgáik és házimanóik ne tudjanak lopni, kárt tenni a családi ereklyékben. Ezt még Lucius mesélte neki, megboldogult diákkorukban.
Perselus jól ismerte a járást a házban, hiszen többször is megfordult már itt bálok alkalmával, mikor Lucius meginvitálta. Ezeken a rendezvényeken kötelezően részt kellett vennie, bármennyire is utálta az efféle felhajtásokat. Lucius a fejébe vette egykor, hogy asszonyt talál neki. Szörnyű idők voltak azok. Még most is megborzongott, amikor azokra a könnyű nőcskékre gondolt.
Ekkor hirtelen megtorpant. Az egyik rejtett ajtóban Narcissa Malfoy állt. Az asszony gondterhelt arckifejezéssel biccentett. Résnyire nyitotta a száját, látszólag szólni kívánt volna, de torkát egy hang sem hagyta el. Meggondolta magát, majd intett Perselusnak, hogy menjen tovább. A nő tekintete furcsa volt. Itt valami készül...
Belépett a következő terembe, amely konferenciateremként szolgált. Az ajtóval szemközt a kandallóban vidáman lobogott a tűz, megvilágítva a környező dolgokat. Egy kör alakú tölgyfaasztal helyezkedett el nem messze tőle, számtalan kényelmes székkel.
Míg szeme hozzászokott a szoba megvilágításához, Perselus újra megerősítette elméje védőfalait.
Különböző dolgokat élt már itt át mióta – Lucius nagy "örömére" – a Malfoy-kúria lett a halálfalók főhadiszállása.
– Á! Perselus. – Egy hűvös hang szólította meg. Ő egy szót sem szólt, csak az emelvény elé lépett, amelyen egy trónusszerű karosszék magasodott, benne pedig egy férfi ült. Hosszú fekete talárja fennségesen omlott le a válláról, egyenesen a padlóra. A karfán egy hatalmas kígyó tekergett – a Nagyúr kedvence, Nagini.
A hang gazdája előrehajolt ültében. Visszataszító tar koponya, kígyószerű arc és két vörösen izzó szempár fürkészte Perselust. Ő, amilyen mélyen csak tudott, meghajolt.
– Nagyúr, elhoztam, amit kértél – mondta még mindig lehajtott fejjel.
Voldemort lustán intett kezével – Perselus tarisznyája azonnal könnyű lett –, majd visszahelyezte tenyerét Nagini fejére.
– Hírek?
– Igazak a szóbeszédek – egyenesedett ki a bájitalmester –, Dumbledore ereje valóban fogyatkozóban van. Az igazgató csillaga lassan leáldozik.
– Perselus... – szólt a sötét mágus mézesmázos hangon. – Valami olyat mondj, amit még nem tudunk, elvégre okos ember vagy... Te is tudod, hogy mi foglalkoztat jelenleg... – Kezébe vette pálcáját, s forgatni kezdte az ujjai közt.
Perselus arca kezdett falfehérré válni, nem értette, a Nagyúr mit akarhat ezzel.
– Uram?
– Ne játsz a türelmemmel! – dörrent a férfire. – Milyen az új gyógyító?
Perselusban még a vér is megfagyott. Arról még nem beszélt Albusszal, hogy mennyit is árulhet el Gabrielle-ről. Megpróbált minél kevesebb információra összpontosítani.
– Egy fiatal nő, Norvégiából... Olyan tipikus északi ember. Szőke, alacsony. Nagyon tartózkodó és hűvös.
Perselus érezte, hogy ha még egy kicsit is itt kell állnia a parázsló vörös tekintet kereszttüzében, már nem lesz képes elméjét zárva tartani. Mélyen beszívta a levegőt, majd nagyot nyelt.
– Perselus, Perselus... Vagy valóban csak annyit tudsz, amennyit elmondtál, vagy hazudsz... Valamit netán elhallgatsz előlem? – sziszegte Voldemort.
– Dehogy Nagyúr, nem venném azt a bátorságot... Hisz tudod, hogy tiszta szívemből, csak téged szolgállak!
Perselus újra mélyen meghajolt, bár tudta, ez nem hallatszott annyira meggyőzően. Hangjában érezte azt, amitől rettegett.
– Bátorságot? Perselus, hisz mindketten tudjuk, hogy milyen bátor is tudsz lenni. – Száját gunyoros mosolyra húzta. – Jól van... – A mágus szeme távolra révedt. – Szeretném, ha megtudnál valamit a nőről. Bármit. Itt van egy lista. Ezek a bájitalok kellenek a következő alkalomra.
Perselus felé röppent egy pergamentekercs.
– Időben kész lesz, Nagyúr, bízz bennem! – Perselus igyekezett figyelmen kívül hagyni a nővel kapcsolatos parancsát.
A mágus bólintott. Ekkor bizonytalan kopogás ütötte meg a fülüket. Az ajtóban megjelent az ifjú Draco Malfoy, s kimondottan sápadt volt. Remegő térdekkel, rogyadozva indult meg a Sötét Nagyúr felé. Mikor meglátta keresztapját, Pitont, élénkebb lett.
– Hívattál, Uram? – hangja kishíján elcsuklott.
– Igen, mutasd! – Kezével a fiú felé nyúlt. Draco engedelmesen nyújtotta a bal karját, s útközben felhúzta talárja ujját.
Perselusban még a vér is megfagyott. Mit csinált ez az őrült gyerek? Hogy engedhette ezt Lucius? Bár ő nem tudhat erről, elvégre az Azkabanban raboskodik...
A fiú bal karján haragosan izzot a Sötét Jegy. Frissen lehetett beleégetve a fiú kezébe, mert vörösen parázslott, s több helyen még most is vérzett. Tisztán lehetett látni a fiún, hogy már bánta elhamarkodott tettét. Iszonyatos fájdalmai lehetnek. Perselus megborzongott, ugyanis visszaemlékezett a saját beavatására. Napokig nem tudott magáról, olyan mértékű fájdalmai voltak. Ha akkor Lily nem segít rajta, talán már itt sem lenne.
– Tökéletes! – sziszegte a hang. – Tudod, mi a feladatod, fiú. Ha elbuksz, ne akard tudni, mi vár rád. Most eredj!
Perselus értetlenül állt egy helyben. Tekintete a mágus és a fiú között járkált. Ahogy Draco kitette a lábát a teremből, a Sötét Nagyúr ismét felé fordult.
– Még egy szóra, Perselus. Mivel a legnagyobb bizalmamat élvezed, így elmondhatom...
– Hogy engedhetted ezt? – támadt neki Perselus Narcissának a szalonban. Agyát teljesen elöntötte a düh. A falnak szegezte az ijedt nőt.
– Hidd el, én szerettem volna... de nem tehettem semmit... – suttogta rekedtes hangon.
Narcissa pánikszerű arckifejezése észhez térítette a bájitalmestert.
– Még találkozunk! – morogta a nőnek, majd rohanó léptekkel a kijárat felé indult.
Undor járta át a testét. Alig kapott levegőt a méregtől. Miután kijutott a kúria kertjébe, mérge kezdett elpárologni, s megtorpant egy pillanatra. Nem megyek az Odúba, már úgyis vége az értekezletnek. A kastélyba sem megyek egyenesen... hátha követnének. Úgyis már rég voltam otthon... arcára színtiszta undor ült ki. Kisétált a hoppanállásgátló tér szélére, majd egy hangos pukkanással eltűnt.