4. A Főnix rendje
Gabrielle felettébb furcsának vélte a társas hoppanálást.
A Roxforttól messzi helyre hoppanáltak. Egy magas dombon álltak. Északnyugat felé egy kis falucska rajzolódott ki.
– Az ott Widra St. Capdel – világosította fel az igazgató.
Dél felé egy girbegurba, viharverte, rendetlen udvarral rendelkező házikót látott. Úgy tűnt, mintha a ház eredetileg egy jókora, kőből épült disznóól lenne, amit további helyiségekkel bővítettek az idők folyamán.
A délutáni nap erősen tűzött. Gabrielle-nek melege lett. Nagyon elszokott az itthoni időjárástól. Blúza felső gombját kiengedte, haját kontyba fogta.
Hamarosan a domb lábához értek. Ezt a helyet nehezen lehetne eltéveszteni... gondolta, ugyanis egy földbe szúrt tábla hirdette: Az Odú. Mosolyogva követte az igazgatót.
A házat egy erdősor rejtette el a nemkívánt látogatók szeme elől. A nő ezt nagyon ötletesnek találta. Az udvar rendetlen volt, gazdátlan üstök, csizmák hevertek szanaszét. A két érkező elől ijedten rohant el egy csapat szárnyas. A ház előtti rendezetlen virágágyások közt törpék rendetlenkedtek. Gabrielle teljes csodálattal ment közelebb a lényekhez. Dumbledore már épp meg akarta állítani, amikor a nő kinyújtotta a kezét, a törpe pedig egy hangos visítás után teljes erővel a nő ujjaiba harapott. Dumbledore aggódva pillantott a nő vérző kezére.
– Nyugodjék meg, igazgató úr, a törpeméreg jó hatással van a szervezetre. Segít a regenerálódásban.
Dumbledore professzor fejcsóválva egy tiszta kendőt nyújtott a nőnek, majd a bejárat felé indult. Az ajtó mellett egy újabb rozsdás üst és pár gazdátlan gumicsizma foglalt helyet.
Az igazgató kopogtatott. Az ajtó melletti ablak függönye egy pillanatra megrezdült, majd egy kemény női hang szólt ki.
– Ki az?
– Albus Percival Wulfric Bryan Dumbledore és kedves kísérője, Gabrielle Marianne Moonlight kisasszony.
– Jelszó? – hallatszott újra a hang, valamivel már kedvesebben.
– Keselyüstök.
A rozoga faajtó egy nyikorgással kinyílt, s a nő intett, hogy gyorsan jöjjenek be. Gabrielle és az igazgató egy kisméretű konyhában találták magukat. A lány megfigyelte a házigazdákat. Az előbbi komor hang gazdája egy alacsony, kövérkés és nagyon kedvesnek látszó asszony volt. Mellette, vele ellentétben egy magas, kopaszodó férfi állt, kevés haja élénkvörös, akárcsak feleségének.
– Hadd mutassam be a Roxfort új ápolónőjét, Gabrielle Moonlightot – fordult a házaspárhoz Dumbledore.
A lány kezet fogott először a nővel, majd a férfivel.
– Én Molly Weasley vagyok, ő pedig a férjem, Arthur Weasley.
– Örvendek.
– Mindenki megérkezett már? – fordult Dumbledore Mrs. Weasleyhez.
– Igen, mindenki, kivéve Piton professzor urat – csóválta a fejét az asszony. – Nem tudom, miért késik mindig...
– Megvan rá a jó oka – vágta rá keményen az igazgató, tekintete azonban aggodalmat sugárzott.
– Nos, akkor menjünk is a nappaliba.
Gabrielle csak most kezdte felfogni, hogy mire is vállalkozott. A konyha már magában is kis helyiség volt, a nappalit pedig tágítóbűbájokkal kellett ellátni, hogy a rendtagok mind kényelmesen elférjenek benne. A szoba fala vörösben és aranyban, Griffendél színeiben pompázott. A szobába beáradó fényt három nagyobb ablak szolgáltatta, melyek régi, színét vesztett fakópiros függönyökkel voltak eltakarva. A legtöbb helyet a bezsúfolt székek és kisasztalok foglalták el. Az ajtóval szemközt egy hatalmas kandalló díszelgett, a hop-porral érkezők számára.
A helyiségbe lépve Gabrielle egész testét elöntötte a gyengeség, s mikor minden szem rájuk szegeződött, csak romlott a helyzet. A lány arca pillanatok alatt falfehérré vált. Igyekezett uralma alá vonni az émelygését.
– Jól érzi magát? – fordult hozzá Dumbledore professzor.
A lány semmit sem szólt, csak vékony csíkká préselte ajkát. Minden erejével azon volt, hogy ne zuhanjon ájultan a padlóra.
– Semmi bajom...
Mivel nem hangzott valami hihetően, a professzor inkább az egyik üres karosszékhez vezette, majd a jelenlévőkhöz fordult.
– Nagyon örülök, hogy épen és egészségesen újra találkozhatunk, kedves barátaim. Aki nem ismeri, annak szeretném bemutatni Gabrielle Moonlightot, a Roxfort új ápolónőjét.
Csend támadt a szobában. Gabrielle imádkozni kezdett, nehogy most ájuljon el. Fakó arcára egy gyenge mosolyt erőltetett.
– Elnézést kérek, még nem szoktam meg az angliai éghajlatot – szabadkozott.
Hirtelen a tömegből két fiatalember lépett ki. Gabrielle azt hitte, hogy hallucinál. A két teljesen egyforma fiatalember fülig érő szájjal mosolygott rá. Közelebb léptek, s bemutatkoztak.
– Én George Weasley vagyok...
– Én pedig Fred Weasley – vágott Fred testvére szavába.
– Gabrielle... – Teljes meghökkenés látszott az arcán. Bill mesélt az öccseiről, de be kellett vallania, hogy egy kis rezervával vette a férfi szavait, mikor az róluk beszélt. A nő megállapította, hogy még soha életében nem látott ennyire hasonló ikreket.
A két fiú egymással versengve csókolta meg a nő kezét.
– Van barátod?
Gabrielle ostobának érezte magát, miközben tátott szájjal meredt a két fiatalra. A szobára telepedett kínos csöndet Mrs Weasley törte meg.
– Mégis mit képzeltek magatokról? – ripakodott rájuk az asszony.
Gabrielle élvezettel nézte, ahogy az anya „megneveli" fiait. Sokszor töprengett rajta, milyen lehet az, amikor valakinek családja van, egy szerető férje s gyermekei. Ez a gondolat mindig elszomorította. Ő sosem tapasztalhatta ezt meg, a sorsa még csak esélyt sem adott rá.
Kirántva magát bódultságából Gabrielle kellemesen tapasztalta, hogy még felismeri régi ismerőseit. Mivel rosszulléte már alábbhagyott, felkelt, hogy kezet rázzon a jelenlévőkkel.
– Alastor Mordon. Sokat hallottam már magáról – biccentett az aurornak, majd kezet fogtak.
– Részemről a szerencse. Remélem csak rosszat! – vigyorgott az idős auror.
Továbbhaladva egy elég szokatlan boszorkányra bukkant. Távolabbról azt hitte, hogy egy idős hölgy. De mégsem. Egy elgyötört, megviselt, fiatal lánnyal találta szembe magát. Haja fényét vesztett, őszes színekben játszott. Szemei alatt lila karikák húzódtak.
– Nymphadora Tonks – mutatkozott be.
– Gabrielle. – Bátorítóan elmosolyodott, de figyelmét már azonnal másnak kellett szentelnie.
Nagy nehezen már mindenkivel kezet rázott, amikor messzebb egy szürke alakot pillantott meg. Mivel félhomály uralkodott a szoba sarkában, nem ismerte fel az ülő embert.
Megindult a szoba e szegletébe. Közelebb érve egy beteges, korán őszülő férfit látott, magányosan összeroskadva. Úgy látszott, nehezére esik felemelni a fejét.
– Gabrielle…
– Tudom! – villantott egy fáradt mosolyt a férfi.
Gabrielle összevont szemöldökkel közelebbhajolt hozzá.
– Csak nem... Remus?
A lány bizonytalan hangja hallatán a férfi szélesebbre húzta a száját.
– Ó, hát fel se ismersz?
Gabrielle azonnnal megölelte.
– Bocsáss meg! Jaj Merlinre, de buta vagyok!
A nő teljesen elvörösödött zavarában. Tényleg nem ismerte fel őt. Bár nem csoda, hisz amikor utoljára látta, egy jókedvű kamasz fiú volt. Jelenlegi nyúzott arcával egy kicsit sem hasonlított régi önmagára. Arcát egy hosszú, csúnya heg keresztezte. Betegesen sovány, keskeny arca beesett volt, viszont a két vidám borostyán színű szeme most is ugyanolyan melegséget sugárzott.
– Nagyon... öhm... – kereste a megfelelő szavakat a férfire nézve.
– Fáradt? Öreg?
– Jaj, Remus! Tudom, hogy telihold volt – simított végig az elnyúzott arcon.
– Nos, azt hiszem lejöhetnének a fiatalok is – nézett Dumbledore Mr Weasleyre.
A férfi némán bólintott, és eltűnt az egyik ajtó mögött. Csakhamar újra felbukkant négy fiatallal a nyomában.
Feltűnt mögötte egy nyurga, vörös hajú fiú és egy ugyanolyan lángvörös hajú lány. Bizonyára testvérek lehettek. Őket követte egy barna, bozontos hajú lány, aki egy fekete hajú fiúval beszélgetett.
Gabrielle-ben még a vér is megfagyott. Azonnal felismerte a kócos fekete hajú fiút, bár még sosem találkoztak.
– Hadd mutassam be Ronald Weasleyt.
A vörös hajú fiú kezet nyújtott, majd ugyanabban a pillanatban fülig pirult. Arcára buta vigyor ült ki.
– Óh... izé... Ron vagyok!
Gabrielle megpróbálta elfolytani a felszínre törő kuncogási kényszerét. Egy újabb hódoló... mosolygott elnézően.
– Továbbá bemutatom Hermione Grangert és Ginevra Weasleyt.
Hermione furcsán tekintett a nőre. Gabrielle kiolvasta a szeméből, hogy előítéletei vannak vele szemben, és a lány elhatározását, hogy egy cseppet sem fog hinni neki. Biztos Ronald miatt... Merlinre! Mennyire összetettek ezek a mai fiatalok. Lehet, hogy a Roxfortban mégse lesz annyira könnyű dolgom?
Az utolsó fiú bemutatását már nem várta. Tisztán felismerte azt a gyereket, akinek a születésénél ott volt...
– Harry Potter... – suttogta a nő. Szeme kishíján könnybe lábadt. Mennyire hasonlít Jamesre... Ó, Merlinre, de örülne, ha látná... És hogy megnőtt!
A fiú felpillantott, s vidám zöld szemeivel a nőre nézett.
Lily... nyögött fel magában. Az ő szemeit örökölte... Milyen helyes a fiuk... Nagyon hasonlít a szüleire, büszkék lehetnének rá...
A fiú látszólag zavarban volt. Kezet nyújtott a nőnek.
– Örvendek!
– Gabrielle Moonlight vagyok, örülök, hogy újra találkozhatunk, Harry. Nagyon hasonlítasz a szüleidre... Tiszta apád vagy – mosolyodott el –, de a szemed...
– Az édesanyámé – sóhajtott fel a fiú, mintha már unná a lekvárt. – Maga ismerte a szüleimet? – Egy kiváncsi zöld szempár fürkészte őt.
Gabrielle csak bólintott, s a fiú szemeiben felcsillant a vágyakozás és a remény szikrája. Szólásra nyitotta a száját, de a nő leintette, mivel Dumbledore professzor odalépett hozzájuk.
– Mi lenne, ha Mr Weasley és a többiek megmutatnák magának a környéket és a házat? – Az igazgató szavai inkább parancsnak, mint kérdésnek hangzottak.
– Ezer örömmel! – kiáltott fel a mögöttük álló Ron, mire Harry megforgatta a gyönyörű smaragdzöld szemeit.
– Én inkább felmegyek a szobámba. Nem érzem jól magam.
Hermione durcásan hátatfordított Ron, Harry, Ginny és Gabi négyesének, majd felrohant a lépcsőn.
– Mit vétettem ellene? – fordult a nő Harry felé.
– Mostanában furcsán viselkedik – sóhajtott fel Harry. – Nagyon sok problémája van. A szüleiért aggódik. Egyre több halálfalótámadás érte a lakhelyükhöz közeli helyeket.
Miután kiléptek a szabadba, Harry folytatta.
– A Rend úgy gondolja, hogy a halálfalók a mugli születésű boszorkányok és varázslók szüleire vadásznak. Főleg azokra, akik a barátomnak mondhatják magukat.
– És te ezt honnan is tudod? Gondolom a Rend nem kötötte az orrotokra... – mosolygott.
Ginny egy óvatos figyelmeztető pillantást vetett Harryre, azonban a nő észrevette.
– Nyugodjatok meg, nem árullak be benneteket. Régen én is szerettem olyan dolgokba ütni az orromat, amik nem rám tartoztak… – Elharapta a mondatot. – Tudom, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb. – Halkan felkuncogott. – Nem muszáj elmondanotok, ha nem akarjátok. Teljesen megértem.
– Telefüllel csináltuk! – vágta rá Ron azonnal.
Harry és Ginny rondán néztek rá.
– Tele... micsodával? – vonta fel a szemöldökét Gabrielle.
– Mi van? Baj, ha reklámozom a Weasley Varázsvicc Vállalatot? – tárta szét a karját durcásan Ron.
Amíg az erdő felé sétáltak, a fiatalok mindent elmeséltek a telefülről és használatáról, sőt. Szó esett valamilyen Rókázó Rágcsáról és Orrvérző Ostyáról is. A nő ámulva hallgatta, hogy miket ki nem tudtak találni a Weasley ikrek.
Egész jól elszórakoztak, hamar elment az idő. Gabrielle tanúja lehetett egy pompás kviddicsmérkőzésnek a három fiatal között a közeli mezőn. Harry sokkal jobb fogónak bizonyult mint édesapja, s ez nagy szónak számított.
Később kijött a két Weasley iker is. Gabrielle kapott az alkalmon, és kifaggatta őket a kísérleteikről. Olyannyira jól sikeredett a beszélgetés, hogy végül a két fiú ingyen ellenszérumokat adtak a nőnek. Gabrielle elégedett mosollyal tette el szerzeményeit.
A nap már simogatta a lábánál elterülő dombokat, mikor mindannyian visszatértek az Odúba.
Sokkal kevesebb ember volt már jelen. A még itt tartózkodók közé tartozott Remus és Dumbledore is.
– Semmi hír róla? – A nő csak ennyit kapott el Dumbledore halk, aggodalomteljes beszédéből. Remus is egyre idegesebbnek tűnt.
– Nincs, de hidd el Albus, tud vigyázni magára... Elvégre a legjobb kémünk...
– És az egyetlen – tette hozzá Dumbledore, majd megpillantva az érkezőket, egy saját magát is meghazudtoló mosollyal fordult hozzájuk. – Mrs Weasley ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjuk vacsorára. Ugye nincs ellenére?
A nőnek már a nyelve hegyén volt, hogy sok a dolga, és inkább elmenne erről a szűk kis helyről, de végül meggondolta magát.
A konyhába lépve látta, hogy Mrs Weasley már nagyban sürgölődik egy ezüstszőke hajú, magas, karcsú boszorkánnyal. Az állandó csacsogásával szemmel láthatóan az őrületbe kergette az asszonyt.
– Esetleg segíthetek valamiben? – lépett a zsúfolt konyhapult elé Gabrielle.
– Áá, köszönöm. Segítene Fleurnek megteríteni az asztalt?
– Persze, szívesen – mosolygott udvariasan.
A szőke lány épp Mrs Weasley mögül lépett elő, kezében egyensúlyozva a sok edénnyel.
– Ki montá, 'ogy shegíségre szorhulok? Őrhület ebben á 'ázban. So'a shemmit shem sinálhát áz emberh egyedűl? Ámúgy meg Fleur Delacour vhágyok, Bill leendő feleshége.
– Öhm, Gabrielle. Azért segíthetnék? – Igyekezett megkeresni a hang gazdáját az edényhalmaz mögött.
– Áhh, nhem kell! Téllheg? Áz én 'úgomát ish Gabrielle-nek 'ívják.
A következő pillanatban a tündéri teremtés elvesztette az egyensúlyát, s a halomba rakott edények egy része csörömpölve hullott a padlóra. Gabrielle reflexszerűen előkapta pálcáját, s a maradék ép edényre szegezte.
– Köszhönőm. Reparo! – Fleur villámgyorsan megjavította az összetörött edényeket, majd Gabrielle-lel a nyomában, amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt, mielőtt még Mrs Weasleynek ideje lett volna ráripakodni.
– 'Uhh, ez melheg vólt... – Lábával berúgta az étkező helyiség ajtaját. – Szörhnyű ebben á 'ázbán á felszerhelés. Mollynák egyszer meg kell májd lhátogátnia á sáládom kony'áját. Ott sosins ilyhen rhendetlenség. És ezh á tűz'ely! Kész... öhm... igen, kátásztrófa. Nem sodá, 'ogy áz angolhok nem tudnák jól fhőzní. Túl zsírosán fhőznek, á 'úst meg nágyhón megsütik.
Gabrielle kis mosollyal figyelte, amint Fleur, monológja közben, nekikezd megteríteni az asztalt, kézzel, mugli módon. Mikor már megunta nézni a lányt, lustán megsuhintotta pálcáját, s az összes tányér, evőeszköz és szalvéta helyet keresett magának az asztalon.
Fleur meglepetten nézett fel.
– Ezt 'ámárább is megsinál'áttad volna.
– Csak vártam, mikor unod meg. – Huncut mosolya idegesítette Fleurt.
– Méghis ki vhágy te, 'ogy itten pimászkódsz velhem?
– Csak egy egyszerű ápoló Norvégiából.
– Vhágy úgy... – A szépség összevont szemöldökkel nézett rá. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor Mrs Weasley belépett az ajtón egy jókora fazekat lebegtetve maga előtt.
Gabrielle csatlakozott a többiekhez.
Az egész vacsora alatt családias hangulat uralkodott. A nő Dumbledore balján ült, Remus mellett. Nem kerülte el figyelmét az igazgató aggodalmas pillantása, valahányszor kinézett az ablakon.
– Történt valami? – fordult az igazgatóhoz, amikor már a desszertnél tartottak.
– Nem, hála Merlinnek, még semmi... Bár, aggódom Perselus miatt, már itt kellene lennie. Mit is mondott, mikor ment el?
– Valamivel két óra után...
Szöget ütött a fejébe ez a gondolat. Dumbledore aggódik Perselusért… és ő délután olyan zaklatott volt, elrohant... a bal karját markolta... Csak nem? A lány fejében kezdtek összeállni a kirakós darabjai.
– Csak nem halálfaló? – csusszant ki a száján, akarata ellenére egy kicsit hangosabban.
Az étkezőben síri csönd lett, minden arc feléje fordult. Gabrielle pár percig csak tátogott, nem tudta, mit mondjon, majd elvörösödött zavarában.
– Csak nem Pitonról van szó? – harsogta Mordon. – Én is kiváncsi lennék, merre van az a...
Albus kemény pillantása elhallgattatta, így inkább nagyot húzott az előtte levő serlegből.
– Én örülök, hogy nem jött el – jelentette ki Harry egy kicsit később, miközben az asztalt takarították Hermionéval, Ronnal és Ginnyvel. – Legalább addig sem kellett néznünk azt a ronda...
– Harry! – pirított rá Hermione. – Nem beszélhetsz így a professzorodról!
– Piton? És professzor? – kuncogott az épp visszaérkező Gabrielle.
Mindegyikük kérdő tekintettel nézett a nőre, és Harry remélte, hogy ő majd egyetért vele.
– Bocsánat. Csak soha nem gondoltam volna, hogy – elfojtott egy újabb kuncogást –, hogy Perselusból valaha professzor lesz. Azt igen, hogy bájitalmester, de hogy professzor...
– Hát igen, mi is meglennénk nélküle – morgott Harry.
– Annyira rossz? – kérdezett vissza a nő meglepődve. Tudta, hogy Perselus tudása páratlan, és sokmindent tanulhat tőle az ember, de tanárnak ment volna? Hisz' utálta a gyerekeket...
– Nagyon! Élvezi, ha kínozhat minket...
– Ron, azért ne túlozd el! – szólalt meg halkan Hermione.
– Igen, igazad van, nem kell eltúlozni... Biztos szigorú és...
– Kegyetlen és igazságtalan és kárörvendő és szadista és... – Harry még sorolta volna tovább, ha Mr Weasley nem lépett volna be az étkezőbe.
– Molly már várja a koszos tányérokat. Siethetnétek egy kicsit, ha nem akartok a konyhában aludni! –csóválta a fejét a kopaszodó férfi. – Dumbledore magát keresi – mondta kedvesen Gabrielle felé fordulva. – A nappaliban várja – tette hozzá, majd ő is felnyalábolt egy jókora tányérrakást, s a konyha felé indult.
Gabrielle az egyik karosszékben ülve találta az ősz mágust. Üres tekintettel meredt a kandallóra, s hosszú szakállát simogatta a beteg kezével.
– Á, már itt is van? Jól van. Úgy gondolom, ez a nap mindkettőnk számára hosszú volt. Jobb lesz, ha visszamegyünk a kastélyba.
Komótosan felállt, s Gabrielle némán követte. Elbúcsúztak a fiataloktól, a Weasley család tagjaitól és Fleurtől, majd kiléptek a szabadba. Csillagok sokasága ragyogta be az esti égboltot, a hold ezüstös fénybe vonta a környező dombokat. Gabrielle és Dumbledore egymás mellett haladtak, majd a domboldal fedett részén egy pukkanással eltűntek.
Két alak tűnt fel a roxforti birtok szélén. A sötétség szinte kézzel foghatóvá vált. Itt a hold fénye nem vetült a tájra, mert felhők sokasága takarta el.
– Azt hittem, a kastélyba hoppanálunk.
– Mostanában szeretek sétálni a birtokon...
– Éjjel? – húzta el a száját a nő.
– Akár! Meg szeretném nézni a lovait, és ha már kinn vagyunk, akkor Hagridnál is megállhatnánk egy teára. Vagy inkább brandyre. – Az ősz mágus szemében huncut szikra csillant meg.
Gabrielle felsóhajtott, majd Dumbledore után indult. Perceken belül elérték a vadkanokkal díszített vaskaput. A nő figyelte, amint az igazgató feloldja a kapun levő bűbájokat. Kérdő tekintettel nézte az igazgatót.
– Sötét idők közelegnek.
– A mi időnkben ilyen nem volt...
– Hallott a leszakadt mugli hídról?
– Igen, szörnyű tragédia. Gondolom, nem a véletlen műve.
– Valóban nem. – Az igazgató, miután beléptek a kastély területére, újra megerősítette a védőbűbájokat. – És aznap tűnt el több varázsló is, köztük a jó öreg Ollivander.
Gabrielle némán bólintott. Szomorú hírek voltak ezek. Senki sem tudja, hogy mi történt az eltűntekkel. A múlt hónapban találtak rá egy egész mugli családra, holtan. A halál okát nem tudták megállapítani, ugyanis egy ujjal sem értek hozzájuk, sőt, méreg sem volt a szervezetükben. Ezt a helyi mugli újságban olvasta nemrég.
Hagrid házához érve furcsa ricsajra lettek figyelmesek. A kutyája, Agyar, vad ugatása hasított a levegőbe. Gabrielle felismerte szeretett lovainak nyerítését is. Az utolsó pár métert a nő rohanva tette meg. Nem messze a legelőtől egy hatalmas sötét folt mozgott, fénycsóvát hagyva maga után.
– Lumos maxima!
A pálcájából kilövellő fénycsóva végigszelte az éjszakai nehéz levegőt, s nem messze Hagrid házától megállapodott. Úgy világított, mintha maga a hold fénye lenne. A nő észrevette Hagridot, amint épp kutyája felé tart. Lovai idegesen kapálták a földet, Dannsair fejvesztve vágtázott fel s alá. A furcsa fekete folt egy skorpióra hasonlított, farka végén egy... Mivel is? Gabrielle nem tudta megállapítani. Mintha szikrákat hányt volna a farka. Ilyet se látni minden nap...
Dumbledore lassan beérte, s kifulladva fürkészte a terepet. Gabrielle tehetetlenül nézett maga elé, amikor észrevette, hogy a lény most felé fordul, s kis habozás után nekiered. A lány halálra rémülve, de még épp idejében ugrott el az állat útjából, bár nemsokára megérezte, hogy jobbján valami meleg, nedves dolog folyik végig, s karja iszonyatosan éget.
Levegő után kapkodva kelt fel. Sötét talárját sár és vér mocskolta be. Balját a jobb kezére szorította, s újra farkasszemet nézett az ocsmány, csúszómászó szörnyeteggel. Kirázta a hideg. Hagrid valamit kiáltozott, de ő nem értett belőle semmit. Reszketve hátrált, miközben Hagrid odasietett hozzá.
– Ó, bocsáss meg, ő nem akart bántani, csak... csak nagyon megijedt.
A lány egy grimasszal válaszolt rá. A szörny visító hangot hallatott, majd újra megindult feléjük. Hagrid egy nyakörvvel elkapta a hatalmas állatot. A lény minden erejével harcolt a fogság ellen. Gabrielle most közelről láthatta az állatot. Hosszú ízelt lábai voltak, amiket undorító szőrszálak borítottak. Teste fejből, torból és potrohból állt. Valóban olyan volt, mint egy túlméretezett, mutáns skorpió. Csápjaival vadul csattogtatott Hagrid felé. Ekkor a farka hirtelen felizzott, s szikrákat kezdett hányni.
– Hátra! – kiáltott fel a félóriás.
A szörnyeteg szó szerint felrobbant. Hagridot hátrataszította a robbanás ereje, de talpon maradt. Gyorsan a ház melletti kertecskébe vonszolta a bestiát, s egy hatalmas koporsóba tuszkolta.
Mikor visszatért, verejtékes homlokát törölgette.
– Itt az ideje, hogy megszabadulj tőlük, Hagrid – pillantott az igazgató rendületlen nyugalommal a vadőrre.
– Mégis mi volt ez? – Gabrielle rémülten tekintett a férfiakra, miközben vérző karját vizsgálgatta. A vágás mentén a bőre zöldes árnyalatú lett.
– Egy durrfarkú szurcsók.
– Hogy micsoda? – Gabrielle teljesen meglepődött. Ilyen lényről még nem hallott.
– Hagrid saját találmánya – sóhajtott az igazgató.
– Igen, és nagyon aranyosak is tudnak lenni...
– Hát, nekem nem úgy tűnt – jegyezte meg a lány, de hamar megbánta kijelentését. Hagrid arca borús lett.
– Jó, tudom, még kell nekik egy kis idomítás, de...
– Bocsáss meg Hagrid, de nekünk most fel kell mennünk a kastélyba. Van egy kis dolgom, és úgy látom, most már a kisasszonynak is. Jól érzi magát? – fordult a falfehér Gabrielle-hez.
– Persze, semmi bajom... Jó éjt, Hagrid!
Dumbledore-ral az oldalán elindult a kastély felé. Talpuk alatt finoman ropogott az avar. Még csak augusztus vége volt, de a fák már hullatták leveleiket. Mostanában minden furcsán működött. Lassan beértek a bejárati csarnokba.
– Felkísérem – ajánlotta Dumbledore.
– Köszönöm, de biztosan van jobb dolga is, mint engem kísérgetni.
– Semmiség. Amúgy is, öreg koromra már lehetne egy kis szabadidőm – mosolygott az öreg.
Lassan rótták a folyosókat. Gabrielle-nek egyre jobban sajgott a sebe. A zöldes árnyalat már úgy ahogy eltűnt, viszont a seb most vörösen izzott. Már közel voltak a gyengélkedőhöz, mikor léptek zaja hallatszott mögöttük. Mindketten megálltak, s keresték a hang gazdáját. Csakhamar feltűnt egy fekete taláros férfi – Perselus. A nő fellélegzett, s Dumbledore is megkönnyebbült, viszont arcán nyugalom uralkodott, mint mindig. A lány azonnal észrevette, hogy a férfi ökölbe szorította kezeit, s szinte reszketett az elfojtott indulattól.
– Beszélnem kell veled, Albus!
– Egy perc. Először elkísérem...
– Azonnal! – vágott az igazgató szavába.
– Nyugodjék meg, igazgató úr, eltalálok a szobámig. Nyugodtan menjen, bizonyára fontos – szólt a nő halkan, miközben vérző karját szorongatta.
Perselus végigmérte a nőt. Mérgében észre sem vette, hogy jelen van. Meglepődve nézte koszos talárját és a rászáradt vért. Arcán több horzsolás is látszott, jobb karja pedig erősen vérzett. A lány arca falfehér volt.
Dumbledore egy utolsó pillantást vetett a nőre, majd Perselus felé fordult, s lassan elindult az irodája felé.
Perselus szólásra nyitotta a száját, viszont eszébe jutott a fontos megbeszélnivaló. Sarkon fordult, s Dumbledore után eredt.
Gabrielle egymagában maradt a folyosón. Egy ideig még tűnődve nézett utánuk, majd az irodájába lépve becsapta maga mögött az ajtót. Iszonyatosan fájt mindene, ezért miután ellátta sebeit, lefeküdt. Az ágyban még egy ideig szidta Hagridot, a durrfarkú micsodáját és jómagát is, amiért hagyta, hogy az állat ilyen könnyen megsebesítse...