5.Álom, vagy valóság?
– Beavatták.
– Ez várható volt.
– De akkor is! Hogy engedhette ezt Narcissa? Tönkreteszi a fia életét.
Dumbledore fáradtan rogyott bele karosszékébe. Elszenesedett kezét szemlélte, maga elé emelve.
Perselus egy szót sem szólt, csak elővett egy fiolát, melyben egy sűrű, aranyló bájital kavargott. Dumbledore-hoz lépett, s pálcáját a fekete kézre szegezte.
– Azt hiszem, Perselus, ezt már magam is meg tudom csinálni – mosolyodott el az igazgató, s ép kezét a bájitalos fioláért nyújtotta.
Piton megvonta a vállát, s átadta neki. Erősen fókuszált a kézre, s közben varázslatokat mormogott. Kis idő után Dumbledore keze megremegett, s aranyló fénnyel felizzott.
– Kész is. Még mindig azt gondolom, hogy meggondolatlanság volt felvennie azt az átkozott gyűrűt – emelte fel tekintetét. – Meg is halhatott volna.
Dumbledore szórakozottan kivette a törött gyűrűjét a fiókból.
– Tisztában voltam vele. Mégis… Nagy volt a kísértés, és én engedtem neki.
A bájitalmester felhorkant, s helyet foglalt az íróasztal előtti széken. Újabb szóáradatot akart zúdítani az igazgatóra, de az leintette.
– Perselus, az utolsó évemet békességben szeretném eltölteni. Szóval, mi van az ifjú Malfoyjal?
– Voldemort bevette a belső körbe, persze olyan feladatot rótt rá, amiről ő is tudja, hogy nem fogja tudni véghezvinni. Ezzel akarja megbüntetni Luciust a Minisztériumban történtekért.
– És mi a feladata?
Perselus kellemetlenül érezte magát. Fészkelődni kezdett.
– Hát... Nos, magát kell megölnie – suttogta.
– Sejtettem – mosolygott az igazgató.
Perselusnak leesett az álla. Épp most közölte vele, hogy gyilkosság áldozata lesz, de ez a vénember olyan jókedvű, mintha azt hallotta volna, hogy a Chudley Csúzlik a lista elejére kerülnek.
– Voldemort nagyon együgyű tud néha lenni. Szóval, a sorsom már úgyis meg van pecsételve. Gondolom, ezévben kell véghezvinnie.
Perselus hallgatása mindent elárult. Döbbenten meredt a vele szemben ülőre.
– Ha Draco nem jár sikerrel...
– Nekem kell megtennem. – Perselus hangja érdes lett. – Letettem a Megszeghetetlen Esküt, hogy bármi áron segítem és védelmezem őt. – Kezével idegesen beletúrt hollófekete hajába.
Dumbledore arcára érdeklődés ült ki. Intett, hogy folytassa.
– Ma délután megjelent a Fonó sori házamban Narcissa és Bellatrix. Narcissa megkért, hogy vigyázzak a fiára, de persze a nővére nem érte be az ígéretemmel. Azt akarta, hogy esküdjek meg rá. Nem volt más választásom.
– Megértem, Perselus. Csodállak, hogy ilyen szorult helyzetből is egyszerűen találsz ki.
– Egyszerűen? – mordult fel dühösen. – Hisz éppen arra esküdtem fel, hogy megölöm magát! Akár most is megtehetném, nem gondolja? Mindenkinek kevesebb gondja lenne!
A vénember csak rendületlenül mosolygott.
– Pontosan! Rám már nem lesz szükség itt, fiam.
– Most viccel? Ha maga nem lesz, a Sötét Nagyúr biztos átveszi a hatalmat az iskola fölött, és akkor már nem csak egy baziliszkusszal kell majd szembeszállnia a kis túlélőnek!
Dumbledore mindentudó mosollyal fordult el a férfitől.
– Harrynek már most sem egy baziliszkusszal kell harcolnia. Sokkal veszélyesebb vizekre evez.
Perselus próbálta magába folytani indulatait. Legszívesebben leordította volna a mágus fejét. Mégis hogy képzeli ezt? Csak úgy magára hagyja a védtelen gyerekeket...
– Attól tartok, ez hamar be fog következni. Meg kell kérjelek, hogy próbáld meg óvni a diákjainkat a közeljövőben.
– Ha a Sötét Nagyúrnak nem kell többé kém a Roxfortban, minek maradnék a kastélyban? Itt van Minerva, Filius, Pomona. Ők ugyanúgy meg tudnák védeni a diákokat. Mért akarja, hogy pont én legyek az? Én, akit ki sem állhatnak.
– Azért, kedves barátom, mert pont rád senki sem gondolna. Sem a halálfalók, sem a mieink. Terveim vannak veled a jövőben, Perselus.
– Tervei? – pattant fel a székéből. – Mikor fog valaki valaha engem is megkérdezni, hogy mit akarok? – Öklével erőteljesen az asztalra csapott. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt az elfojtott indulatoktól. – És ha azt mondanám, hogy nem akarom, nem fogom ezt folytatni?
– Azt csak te tudhatod. Tégy belátásod szerint.
– Azt hittem, a múltkor csak viccelt – roskadt le a székre. – És nem nekem kell ezt végigcsinálnom – temette arcát a tenyerébe.
– Tudom, hogy túl nagy teher ez egy ember vállára. Ezért is szeretném, ha mással is megosztanád. Ha lenne még egy ember, akire támaszkodhatsz ezekben a nehéz időkben. Egy barátra.
– Nekem nincsenek barátaim – szögezte le.
– Itt az ideje, hogy ezen változtass, Perselus.
Hosszú, kellemetlen csend telepedett közéjük. Dumbledore szelíd pillantása végigsimított a gondterhelt férfin.
– Még beszélünk. Most menj, pihenj le. Már későre jár. Úgy hallottam, holnap dolgod van.
Perselus sértetten felmordult, s már az ajtónál is termett. Még utoljára egy gyilkos pillantással végigmérte az igazgatót, majd nagy robajjal becsapta maga mögött az ajtót.
Perselus fejvesztve rótta a lepcsőket. Szeretném, ha mással is megosztanád. Ha lenne egy ember, akire támaszkodhatsz. Egy barátra gondolt? Szerintem Dumbledore megőrült. Elgurult a gyógyszere. Méghogy én és egy barát? Ki akarna barátkozni ezzel a pincelakó, vén denevérrel?
A gondolatok vadul kergették egymást a fejében. Mire feleszmélt, már a pincében találta magát a lakosztálya előtt.
Megfordult, s a labor felé vette az irányt. Úgyse tudna ezek után aludni, így legalább gyorsabban megcsinálja a hiányzó bájitalokat a gyengélkedőre. Bájitalfőzéskor figyelme csak az előtte rotyogó főzeté volt. Legalább eltereli egy pár órára a figyelmét.
Gyönyörködve nézem, ahogy a kristályszilánkok a szivárvány ragyogó színeit vetik a homályba burkolózó terem falaira, amikor a kevéske fény megtörik rajtuk. A szoba közepén egy apró, szőke kislány térdepel, s a törött váza darabjait szedegeti a hideg padlóról. Bár arcán könnyek csillognak, tudom, nem szomorú, hanem dühös. Apró öklével a kőpadlóra csap, s az értékes váza szilánkjai kezébe vájnak. Ijedten tapasztalja, hogy a sebből lassan valami finom és meleg folyadék kezd csordogálni. Megbabonázva nézi, ahogy a hófehér bőre alól kiserkenő vér sötét pöttyöket hagy a ruháján. Iszonyatosan fáj, de a kislányt jobban lekötik a körülötte és a kezében heverő szilánkok. Összeszoruló torokkal nézi édesanyja kedvenc vázájának maradványait. A drága kristályváza maradványait, amihez sosem nyúlhatott.
Mindeketten felkapjuk fejünket. Közeledő lépések hangzanak fel, s hamarosan a kitáruló ajtóban egy vörösesbarna, jól fésült lány jelenik meg, arcát kárörvendő grimasz csúfítja. Pimaszul kiölti nyelvét, s a sarokba szalad. Ekkor újabb jövevények lépnek be az ajtón. A szigorú arcú férfit egy gesztenyebarna hajú asszony követi. A váza szilánkjait látva iszonyú mérgesek lesznek. A nő szépséges arcán állatias vonások jelennek meg, gyilkos pillantását egyenesen az enyémbe fúrja.
Megijedek. Kapkodva körülnézek a kislány után kutatva, de ő eltűnt, mintha ott se lett volna. Közben a nő kiabálni kezd.
– Nem én voltam! – hallom saját vékonyka hangom. Elképedve jövök rá, hogy a kislány nem tűnt el. Mert én vagyok a kislány.
– Ne hazudj! Miért nem tudsz olyan jó és tisztességes lenni, mint a nővéred?
A tajtékzó nőben felismerem anyámat. Gyönyörű arcát düh torzítja. A férfi – apám – lendületesen elindul felém. Igyekszem minél távolabb húzódni, de nehezen megy. Gyengének érzem magam. Összekuporodom a sarokban, s reszketve nézem a fölém tornyosuló apám. Szemében könyörtelen szikra gyúl, ami majdnem felperzsel. A szoba másik szegletében nővérem kuncog kárörvendően. Az ilyen helyzeteket mindennél jobban élvezi.
Ekkor erős ütés éri arcomat, a kíntól mégjobban összehúzom magam. Egyre csak hajtogatom, hogy nem én voltam, de hiába. Erős karok ragadnak meg, s felrántanak. Újabb pofonok csattannak, s hangom elcsuklik. Utálattal fordulok a férfi arca felé. Apám elkezd nevetni. Szemem erősen behunyom, s arcom kezembe temetem. Nem akarom látni őket. Ezzel a gondolattal a fejemben futásnak eredek.
Nem tudom, mennyi ideje futok már, de most hirtelen megtorpanok. Pofonoktól égő arcomat hűs szellő simogatja. Kinyitom a szemem, és meglep, amit látok. A szüleim háza eltűnt, körös-körül erdőt látok. Mélyen fájó tüdőmbe szívom a friss, édes levegőt, s diadalittasan nézek vérző kezemre. Megszöktem tőlük! Végre ismét szabad vagyok.
Az erős fény egyre jobban elvakít, ezért elindulok. A Tiltott Rengetegben lennék? A derékig érő fűben nehéz gázolni, mégis gyorsabban haladok, mint a házban. Hamarosan egy napsütötte tisztásra érek. Madarak csicseregnek, s édes virágillat terjeng a levegőben. A patak partján egy lányt pillantok meg.
– Hiszen ez… Lily! Ó, Lily, el se tudod képzelni, mennyire hiányoztál!
Rohanok hozzá, s átölelem, ő azonban egy szót sem szól, csak áll mozdulatlanul. Egy kissé eltolom magamtól, hogy láthassam az arcát. A barátságos zöld szemek üvegesen merednek a semmibe, s Lily összecsuklik a karjaimban. A madarak nem csicseregnek, a virágok hervadtan kókadoznak a gazos fűben.
Páni félelem fog el, s újból rohanni kezdek. Megint nem tudom, mennyi idő telt el, de hamarosan egy tóparthoz érek. Leroskadok a sima víztükör mellett, s feltör belőlem a zokogás. Könnyeim csípik a szememet. Nem tudom kiverni a fejemből a kifejezéstelen arcot, az üres szemeket. Mi történik itt? Mi történik velem?
Arcomat felemelve szemlélem a tükörképem. A kislányra számítok, de tizenéves önmagam néz velem farkasszemet. Hajamba túrok, s ő ugyanúgy tesz. Lassan megnyugszom, elmélázva nézem a víz aranyos csillogását, közben egyik vörösesbarna hajtincsemmel játszom.
Valami nem stimmel. Újra a víztükörre emelem a tekintetem, s rémülten látom, hogy hajam a mézszőke helyett sötét, vöröses árnyalatban játszik. Sötétzöld szemeim vérvörösen villannak, s felveszik az acél kékes színét.
Ijedten pattanok fel, s úgy érzem, mintha álomból ébredtem volna. Mindenem fáj, mintha tűz égetne. Félve újra megszemlélem tükörképem, ezúttal azonban újra a saját sápadt arcom tekint vissza rám. Megtapogatom arcomat, hajamat. Az mézszőke, hullámos tincsekben omlik alá. Minden rendben. Fellélegzem.
Ekkor neszt hallok magam mögött, de mire megfordulnék, egy kéz ragad meg. Felsikoltok, s egy újkeletű zokogás tör fel belőlem. Az idegen lágyan számra teszi kezét, hogy elcsitítson. Megpördülök a tengelyem körül, s azonnal megkönnyebbülök. Csak Perselus az, nincs mitől félni. Fiatalabb, mint ahogy emlékszem rá, arca kisimult, ajkain mosoly játszik.
– Csak nem megijedtél? – kérdezi bársonyos hangon.
– Ne is kérdezd! – Közelebb bújok hozzá, s talárjába sóhajtok. – Olyan furcsát álmodtam…
Perselus mosolya kiszélesedik, s két kezével közrefogja arcom.
– Csak egy álom volt. Ne félj, már itt vagyok.
Furcsállom szavait, sosem viselkedik velem így. Most hihetetlenül jól esik. Magához húz, megölel. Halk szavakat suttog a fülembe, de nem értem őket. Homlokon csókol, s elindul, maga után húzva engem is. Még utoljára a víztükörre pillantok. Ezúttal már felnőtt önmagam néz vissza rám. Meglepetten Perselusra nézek. Arcára újra kiülnek a ráncok, mosolya halványodik.
Mi folyik itt?
Megtorpanok, s megállítom őt is. Zavart pillantással mérem végig. Bő nadrágja csak övvel marad meg derekán, mint mindig. Fehér inge, hiába van begombolva, túl nagy rá, így láttatni engedi sápadt mellkasát. Minden olyan, mint régen. Csak az arca nem.
– Mi a baj? – kérdezi felvont szemöldökkel.
Nem szólok, csak kezeimet inge alá csúsztatom, mire ő elmosolyodik. Gondolkodás nélkül rántom le róla a ruhadarabot, régi sebhelyeit keresem, de nem találok egyet sem. Sem sebhelyet, sem hibát.
– Jól vagy? – kérdezi.
Nem várja meg a válaszomat, csak újfent magához húz. Kisimít egy rakoncátlan hajtincset az arcomból, s pillanatokon belül olyannyira közel van, hogy érzem forró, édes leheletét. Teljesen megbabonáz, s én minden kétségemet elfeledem. Lehunyom szemeimet, s várom, hogy ajkunk végre összeérjen, de váratlanul elhúzódik tőlem.
– Gyere, kapj el! – S elrohan az erdő irányába.
Teljesen ledöbbenve kiáltok utána.
– Hé, Pers, ezt ne csináld velem!
Habozás nélkül eredek a nyomába, egyenesen a rengetegbe. A korábbi vakító fénynek nyoma sincs, minden annyira sötét, hogy alig látok valamit. Végül újra egy tisztásra jutok. Rémülten veszem észre, hogy ugyanazon az ijesztő helyen vagyok, ahol korábban. Ahol Lilyt hagytam…
Reszketni kezdek. Hirtelen jéghideg levegő vesz körül, bekúszik a talárom alá, a bőröm alá. Perselust sehol sem látom, hiába tekintgetek. Úgy tűnik, minden egyre sötétebb lesz. Félve hunyom le szemeimet, csak hogy pár pillanat múlva újra kinyissam őket.
Arcok bontakoznak ki a sötétből, teljesen körülvesznek. Látom apámat, szikrázó szemei szinte világítanak a sötétben. Látom anyám dühtől eltorzult arcát. Látom Lily üveges szemeit. És látom Perselus gunyoros mosolyát. Mindannyian mutogatni kezdenek rám, miközben hangosan röhögnek. Én kiáltanék, de nem tudok.
Ekkor valaki felsikolt a közelemben. Pillantásom egy idős asszonyra esik. Elkínzott arccal mered rám, némán zokog a kíntól. Sietve közelebbmegyek, s meghallom motyogását.
– Te tehetsz róla... – suttogja fájdalmas hangon.
Rémülten ugrok fel mellőle. Hátrálnék, de a fekete taláros emberek visszalöknek. Mielőtt a földre esnék, valaki elkap, azonban nem várja meg, hogy egyensúlyom visszanyerjem, elenged, s a lendület tovább sodor. Ismerős és ismeretlen arcok lökdösnek ide-oda. Végül hagyják, hogy kimerülten a földre rogyjak.
Minden porcikám parázsként ég, a fájdalom nem akar megszűnni, a kín már-már felemészt. Homályos tekintettel látom, hogy az öregasszony eltűnt. Rosszat sejtve nézek a kezeimre. Hosszú idők ráncai borítják. Én vagyok az öregasszony.
Reszketve fekszem a földön, száraz torkomból újra és újra sikolyok törnek fel. Valaki hangosan felkacag, elnyomva a többi ember nevetését. Hogy férfi-e vagy nő, nem tudom. Zöld fény csillan a pálca hegyén, s belőlem feltör egy utolsó sóhaj.
Az éjszaka csendjét egy sikoly törte meg. Az egyik ablakpárkányról ijedten reppentek fel a varjak.
Gabrielle sikoltott álmában. Reszketve ült fel az ágyban. Egész testét hideg verejték borította, hálóinge teljesen a testéhez tapadt. Ijedtnek tűnt, mikor kezével letörölte arcáról a könnyeket.
Vajon hány órája ordítozhatok?
Fejében újra meg újra lejátszódott az álom, ő pedig halkan felzokogott. Könnyei patakzottak, térdeit felhúzta, átkulcsolta kezeivel. Már rég álmodott ilyet, ami ekkora nyomot hagyott benne, ami ilyen erős érzelmeket ébresztett. Előre-hátra hintázott, hogy megnyugodjon. Erős rosszullét kerülgette. Bizonytalan léptekkel az ablakhoz tántorgott, s kinyitotta. A friss hajnali levegő a tüdejébe mart, de jól esett felfrissülni. Lassan kitisztult a látása, eszébe jutott, hogy hol is van.
A roxforti lakosztályomban vagyok, semmi rossz nem leselkedik rám, hacsak nem egy kiadós reggeli... nyugtatgatta magát. Vett egy jéghideg fürdőt, amitől azonnal jobban érezte magát. Az ételre egyelőre nem tudott ránézni, ezért kilépett a lakosztályából. A gyengélkedő szekrényeiben kutatott, csakhogy valamivel elterelje a figyelmét.
Te tehetsz róla... visszhangzott a fejében.
Gabrielle megrázta magát, s hátát a hűvös tárolószekrénynek támasztotta.
Most elmegyek a laborba. Kell sebgyógyító főzet, Pótcsont-Rapid, fájdalomcsillapító és legfőképpen Álomtalan álom bájital.
Teltek-múltak az órák, s a kinti koromsötét kezdett felengedni. Már majdnem mindegyik bájital készen volt. Épp a Pótcsont-Rapid bugyogott félkészen az üstben. Kintről behallatszott a korai madárcsicsergés. A fáradtság kezdett erőt venni Perseluson. Kimerülten ült le az egyik székre, melyen régebben levetett köpenye pihent. Az ingén levő gombokat óvatosan meglazította, ugyanis fullasztó meleg lett a sok gőztől.
A sötét laborban kellemes csönd vette körül. Az egyedüli hang az üstben levő bájitaltól származott.
Perselus nem tudta, hogy percek vagy órák múltán, de zajt hallott. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt, s elmosódottan egy alakot látott belépni.
– Lumos maxima! – hallatszott egy csilingelő női hang, s vakító fény lövellt ki az érkező pálcájából. Perselus eltakarta az arcát, a hirtelen fényesség teljesen megvakította.
– Piroinitio!
Az erős fény elhalványult, helyette már csak pár gyertya fénye vetült a labor falaira. A nő bizonyára nem vette észre a sarokban üldögélő Perselust.
Gabrielle különösnek találta, hogy senki sem őrzi az üstben fortyogó bájitalt. Belekukkantott, hogy felfedezze a tartalmát. Pótcsont-Rapid, állapította meg. Már benne van az acsalpu gyökér, lenmag, körömvirág. És abban a fázisban van, amikor meg kéne kevergetni... Négyszer jobbra.
Óvatosan körülnézett, s kezébe vette a keverőbotot. A negyedik keverést kezdte volna, de hirtelen valaki megragadta a kezét. Annyira megijedt, hogy felsikoltott, de az illető a szájára tette a kezét.
– Nem kell felébreszteni az egész kastélyt – morogta Perselus, de rendkívül szórakoztatta Gabrielle reakciója.
Érezte, hogy karjai közt a megfeszült test elernyed, s ő a kezét óvatosan levette az ijedt lány szájáról.
– Én a helyedben háromszor keverném jobbra, és azután egyszer balra. Így gyorsabb lesz a hatása.
Gabrielle pár percig csak tátogni tudott, s egész testében reszketett. Nem számított erre. Még mindig megkövülten állt Perselus és a bájital között.
– Ezt... nem kel-lett vol-na... – suttogta tagoltan. Nem tudta magát rendes levegővételre kényszeríteni. Az álom képei újra a felszínre törtek. Pedig már majdnem elfelejtettem...
Homlokán hideg verejték jelent meg, szája teljesen kiszáradt. Az egész labor eltűnt, helyette a nevető alakok kavalkádja jelent meg.
Perselus meglepetten nézte, ahogy a lány mozdulatlanul áll és reszket. Szakadozva lélegzett.
Gabrielle egyik kezét a homlokára tette. Nagyon szédült, így megtámaszkodott a dolgozóasztalban. Érezte, hogy valaki széket tol alá, és óvatosan leülteti.
Úgy látszik, ezt valóban nem kellett volna, tűnődött magában Perselus, a lány arcát nézve.
A nő szeme kitisztult, valamennyire sikerült megnyugodnia. Gabrielle egyik kezét a szívére helyezte, s lassan sikerült uralma alá vonni a légzését is. Bíráló tekintete végigsuhant a bájitalmesteren. Újabb reszketési hullám söpört végig rajta a felismeréstől.
A férfi nagyjából úgy volt felöltözve, ahogy az álomban. Laborosköpenye kigomboltan lógott a vállán, inge lazán kilógott a nadrágjából. Kissé furcsa volt így látni. Gabrielle arca még Perselusénál is sápadtabb volt. Kezét a szája elé kapta, mint mikor valaki megdöbben.
– Majdnem szívrohamot kaptam! Te mindenkit így fogadsz a laborodban? – nézett a bájitalmesterre vádlón.
Perselus nem értette, mire gondol. Végignézett magán. Egy "hát, valóban siralmasan festek..."megállapítással nyugtázta a dolgot.
– Nem erre gondoltam... – jegyezte meg a lány, látva a reakcióját.
A férfi a bájital felé fordult, s beletette az utolsó pár hozzávalót. Lassan kevergette, figyelmen kívül hagyva Gabrielle-t.
Mivel a lány kitartóan figyelte, Perselus mérges lett.
– Muszáj így bámulnod? Épp koncentrálni próbálok...
Gabrielle alsó ajkát beharapva továbbra is idegesítően méregette a bájitalmestert.
Jól van, játszani akarsz? Hát emberedre találtál... gondolta Perselus, ajkán gunyoros mosollyal.
– Nem tiszta a lelkiismereted?
A lány elpirult kissé, s ujjaival finoman dobolni kezdett a munkapadon.
– Nem sűrűn szoktak halálra rémíteni az éjszaka közepén egy laboratóriumban. Főleg nem egy kialvatlan, sápadt... agyondolgozott...
– Törődj a saját dolgaiddal! – mordult rá a lányra. – Szivesen hallgatnám esti meseként a monológodat, de amint látod épp neked teszek szivességet.
A lány sértődötten felhorkant, s tüntetően hátat fordított neki. Egy idő után eszébe jutott, hogy valójában miért is jött, így ő is elővett egy szép, ezüst üstöt, s tüzet szított alatta. Sebgyógyító elixírt akart készíteni, ugyanis ebből egy darab sem volt a kastélyban. A látszat szerint Madam Pomfrey nem is használt ilyet, pedig szerinte nagyon hasznos tud lenni.
Vizet töltött az üstbe, s hagyta forrni. Eközben precízen milliméteres darabokra vágott egy édesgyökeret. A beléndek leveleit a gőz fölött összemorzsolta, s mikor azok dús levet eresztettek, óvatosan a vízbe facsarta. Hátrament az egyik asztalhoz, ugyanis ott hagyta a bájitalos táskáját. Kivett belőle egy sűrű, sötét folyadékkal teli üvegcsét. Pontosan fél deciliternyit lemért belőle, hozzáadta a főzethez, s közben hármat kevert rajta balra. Ekkor a folyadék lassan zöld színt vett fel, hála a sárkányvérnek.
Perselus a szeme sarkából figyelemmel követte a nőt. Azt nem tudta, hogy mit készít, de a hozzávalók valamilyen sebgyógyító főzetre adtak gyanút. Nagyon gyakorlottan mozgott a doldozóasztal mögött. Mindent kétszer is átmért, precizitással aprította fel a hozzávalókat is.
Perselus főzete már kész volt, így a lányhoz lépett. Figyelte, amint hozzáadja a felaprított édesgyökeret, majd újra háromszor kever rajta, ezúttal jobbra. Újabb fél deci sárkányvért adott hozzá, majd ötször megkeverte balra. A főzet enyhén gőzölögni kezdett, s színe mélyzöldre váltott. A lány szemeihez hasonló árnyalatú lett. Gabrielle levette az üstöt a tűzről, s intett a pálcájával. A folyadék önként folyt bele a felsorakoztatott fiolákba.
– Ez mire van?
– Sebgyógyító – válaszolt tömören.
Gabrielle nekitámaszkodott a munkapadnak, s felhúzta talárja ujját. Alatta a keze gézzel volt bekötve.
– Segítenél? – mutatott rá a csomóra.
Perselus mérge már elpárolgott, ezért bólintott, s óvatosan leszedte a gézt. Kiváncsi volt, mennyire gyógyult be a tegnapi seb.
Az utolsó pár réteg át volt vérezve. A lány aggódva szemlélte meg fájó kezét. A seb be volt gyulladva, és nedvedzett.
– Ennek nem így kellene kinéznie, ugye? – kérdezte Perselus.
Gabi csak megcsóválta a fejét, s ujjával végigsimított a seb szélén. Piton kezébe nyomta az egyik fiolát, ő maga pedig egy tőrt ragadott.
Perselus megborzongott, amikor látta, hogy a lány a saját eleven húsába váj a késsel, szétnyitja a sebet, s közben még csak a szeme se rebben. A kezét Perselus felé tartotta. A vágás mentén a vére csörgedező patakocskában folyt bele a fiolába, amitől a folyadék kavarogni kezdett, s piros színűvé vált.
A lány halvány elégedettséggel nézte a férfi megdöbbent arcát. A piros bájital felét a sebre csepegtette. Az vesztett vörösen izzó színéből, s mire Perselus feleszmélt, már csak egy rózsaszín heg maradt utána.
Gabrielle elmosolyodott.
– Odaadjam a receptet?
– Nem kell, köszönöm. Megjegyeztem.
Kellemetlen csend telepedett közéjük. Gabrielle a hajába túrt, alig bírta elfojtani a nevetéséts. Végül feladta, s kitört belőle a kacagás. Gyorsan szája elé emelte a kezét. Egész testében rázta a nevetés.
Piton felemelt szemöldökkel tekintett rá. Sose értett a nőkhöz, az szent igaz, de Gabrielle-t még annyira se tudta megfejteni.
– A jó öreg Pers! Te aztán nem változol ezen a téren – jegyezte meg huncut mosollyal.
Ahogy meghallotta régi becenevét, lelkében melegség és szomorúság vegyült. Csak két ember hívta így valaha.
Perselus apró mosollyal a szája szélén fordult el a lánytól. A dolgozóasztalához lépett, s felnyalábolta az apró fiolákba zárt bájitalt. Az ajtó melletti polcra helyezte őket, egy befőttesüvegbe zárt trollszem mellé.
A férfi egy szó nélkül magára hagyta Gabrielle-t a laborban.
Mikor visszatért, Gabrielle már újból egy üst mellett állt. Épp jegyzeteket firkantott egy zsúfolt pergamenre. Szemöldökét annyira ráncolta, hogy az majdnem teljesen összeért. Bizonyára erősen összpontosított, mert észre sem vette Perselust.
– Azt hiszem, itt az ideje egy kiadós reggelinek. Velem tartasz?
A lány teljesen összerezzent a hangra.
– Öhm, tessék? Ja, nem, köszönöm, azt hiszem még dolgozom egy kicsit – felelte szórakozottan.
Gabrielle szemügyre vette a felfrissült bájitalmestert. Furcsa volt ennyi év után látni. Olyan... férfias lett... állapította meg. Miket is gondolok?Azt hiszem, nagyon fáradt lehetek.
Perselus bólintott, majd tekintete újra a pergamenkupacra irányult. Gabrielle ösztönösen kapott a pergamenhalmaz után.
– Saját kutatások, számodra semmi izgalmas…
A férfinek nem úgy tűnt, mintha valami nagyon unalmas dolgon munkálkodna, de ráhagyta. A kijárat felé indult, de egy utolsó pillantást még vetett az üstben fortyogó bájitalra.
– Én a helyedben megkeverném az óra mutatójának irányába, és azután tennék hozzá egy kis porított mandragórát a hatás érdekében – nézett vissza az ajtóból.
A lány csak a szemeit forgatta, s ajkán újra a mindentudó mosoly jelent meg.
A kis kotnyeles…