Az egyik elhagyatott folyosón léptek zaja hallatszott. Az éber, barna bundájú macska szőre felborzolódott a hang hallatára. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe. Erős fűszerillat csiklandozta meg az orrát.

A léptek egyre közeledtek. A macska lekushadt. Füleit hátracsapva várta a hang gazdáját. A folyosó végén egy fekete alak jelent meg. Ismerte ezt az embert. És utálta. Mindig is.

A macska fenyegetően fújtatott a férfi felé.

Perselus a nagyterem felé tartott. Az egyik folyosón Mrs. Norrisszal találta szembe magát. A macska mindig is utálatosan viselkedett vele, ahogy most is. Már diákkorában megfogadta, hogy egy szép napon végre belerúg. Szerette az állatokat, mert azok nem rendelkeznek előítéletekkel, de Mrs. Norris nem egy egyszerű macska volt. Ez valami más.

Perselus nem akarta felhúzni magát a reggeli előtt, ezért úgy tett, mintha az állat ott sem lenne.

Ma megérkezik az egész tanári kar. Mindenki…Kezdődhet a munka, mint minden évben. Körbe-körbe.

Perselus unottan lépett be a nagyterembe, s Dumbledore mosolygó tekintetével találta szembe magát.

Mint minden évben.

Perselus nem értette magát. Kém élete nagyon is izgalomdús és változatos volt, de a roxforti…Ha a kémkedés nem határozná meg minden percét, nem is tudna magával mit kezdeni.

A nagyterem mennyezete felhőtlen jó időt jósolt. A hófehér bárányfelhők mögül huncut nap kukucskált Perselusra, aki erre morogva takarta el arcát. A tanári asztal bőségesen, minden földi jóval volt megterítve.

A manók kitettek magukért, biztos bemelegítenek…Amikor a diákok megérkeznek, jóval több munkájuk lesz. Főleg az éhenkórász Weasley-fiúk miatt…Utolsó gondolatán nagyon jót mulatott.

Perselus leült a szokásos helyére, de direkt nem közvetlenül Dumbledore mellé, mert látta, hogy az szólni készül hozzá.

A tányérjára rakott egy kis szalonnás rántottát, s szórakozottan enni kezdett. Alaposan megrágott minden falatot, nehogy beszélnie kelljen az igazgatóval, aki végig kitartóan figyelte.

Perselus még mindig a rántottájával küszködött, amikor megjelent a teremben Gabrielle is.

Először nem szentelt neki sok figyelmet, csak futólag pillantott fel a tányérjából. Érdeklődését Dumbledore furcsa, vizslató pillantása keltette fel. Ő ugyanis meglepődve figyelte a közeledő nőt.

– Jó reggelt! – köszönt Gabrielle mosolyogva. – Szép napnak nézünk elébe!

Perselus kezéből kis híján kiesett a villa, amikor ránézett. Egy falat a torkán akadt, mert hirtelen elfelejtett nyelni.

Gabrielle furcsa öltözéket viselt. Haja be volt fonva, egy szál sem állt félre. Fehér blúza gondosan be volt tűrve a nadrágjába. Perselus pillantása azonban sokkal lejjebb állapodott meg: a lány vékony lábaira sötétkék lovaglónadrág simult, még jobban kiemelve a formásabb részeit. Lábszárára térdéig érő fekete, csillogósra csiszolt csizma simult. Hóna alatt egy szintén fekete, selyemmel bevont lovaglósisakot szorongatott.

Az asztalról elvett három darab száraz pirítóst, de nem ült le.

– Professzor úr! Volna egy javaslatom.

– Csak tessék! Miről lenne szó, gyermekem?

– Arra gondoltam, hogy a mugliismeret órát össze lehetne kötni egy kis egészséges sporttal. Szerintem a gyerekeknek is tetszene a lovasfoglalkozás.

Piton nem bírta levenni a szemét a lányról.

Be kéne tiltani a lovagló öltözéket…csóválta a fejét. Elvonja a figyelmet…De mi lesz még, ha a vénember engedélyezi az órákat? Minden diáklány így fog flangálni a kastélyban…

Perselusban már rég elmúltak a fiatalkori testi vágyak, de most valahogy felébredt benne a szunnyadó érzés. Nagyon is kívánatos volt a nem messze tőle álló szépség.

– Egyúttal szeretnék kérni öntől valamit. A múltkor elfelejtettem megkérdezni, de szükségem lenne minden hónapban egy szabadnapra. Csak egyetlen napra, és persze fizetés nélkül! – nézett bizonytalanul az igazgatóra.

Dumbledore kék szemei eltöprengtek.

– Jól van, meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében. A lovasfoglalkozás is ígéretesnek tűnik.

– Ma meg szeretném próbálni, hogy lovagolható-e már Dannsair, a lovam. Versenyló volt egy ideig, de amikor megsérült a lába, hirtelen senkinek se kellett. Szörnyű dolgokra képesek az emberek, azt mondom. Sokáig ápoltam, és úgy gondolom, felépült végre annyira, hogy újra lovagolni lehessen.

– Majd reggeli után kimegyünk egyet sétálni mi is. Igazam van, Minerva, Perselus? – Pillantása a tőle jobbra ülő boszorkányra, majd a nem messze ülő bájitalmesterre csusszant.

Piton tekintetét még mindig fogva tartotta a lány alakja és a saját dús fantáziája, amely nagyon hamar működésbe lépett. Meglepetten vette észre, hogy hat szem szegeződik rá.

– Majd…meglátjuk… – Erős köhögés fogta el egy újabb cigányútra tért rántotta miatt.

Érezte, hogy valaki erősen hátba veregeti. Fellélegzett, mikor végre újra kapott levegőt, hála Albusnak. Enyhén elpirult, mikor Gabrielle aggódó pillantásával találta szemben magát.

– Férfiak! – forgatta a szemét Minerva.

A lány még pár pillanatig a férfi arcát fürkészte, majd halvány mosollyal vállat vont, s a kijárat felé vette útját. Ruganyos léptekkel haladt a pirítósát majszolva.

Perselus kortyolt egyet a vajsöréből. Émelyítő érzése támadt, de nem a falat miatt. Furcsa, kellemetlen késztetést érzett.

Kezdek begolyózni…jegyezte meg, s tenyerét végighúzta az arcán.

– Jól vagy? – szólalt meg Dumbledore.

– Remekül! – húzta el a száját gunyorosan.

– Látom, végeztél. Mehetünk?

– Albus! Már csak pár nap van a diákok érkezéséig. Történetesen három. Sok dolgunk van még addig! Én inkább megyek, és intézkedem. – Minerva felpattant, s szokásos stílusával kiviharzott a teremből.

– Hát, akkor magunkra maradtunk. Elkísérsz egy sétára? Tudod, a lábaim már nem a régiek, ezért egymagam nem mernék elindulni – vigyorgott az öreg mágus.

Kint verőfényes napsütés fogadta őket. Dumbledore-nak felettébb jó kedve volt, többet csacsogott, mint egy nő.

Mire leértek Hagrid házához, Gabrielle már nagyban munkálkodott. Sky, a fiatal fríz csődör a réten legelészett, s néha-néha felemelte a fejét, hogy elhajtsa az idegesítő legyeket. Éjfekete szőrén megcsillant a reggeli napfény.

Gabrielle Dannsairral foglalkozott. Óvatos mozdulatokkal tapogatta a ló bal mellső lábának ízületeit.

– Hogy állunk, kedves? – kérdezte a jókedvű igazgató.

– Jól, köszönöm – mosolygott rájuk a lány.

Gabrielle felnyergelte a lovat, viszont az nyugodtan legelészett tovább.

– Hé, te nyavalyás! – szidta meg a kancát, mire az hirtelen felkapta a fejét s ártatlanul a lányra pislogott. – Most tisztítottam meg a zablát, és te máris összefüvezed. Tudod, milyen nehéz levakarni róla? – A kanca felnyerített, és a lány arca felé bökött.

A kis incidens után Dannsair már méltóságteljesen tartotta a fejét, izgatottnak tűnt.

Hagrid a háza lépcsőjéről figyelte őket. Kutyája, Agyar, egy jókora cupákot ropogtatott, s néha-néha boldogan fellihegett. Dumbledore csatlakozott az üldögélő vadőrhöz, s hamarosan mindketten Brandyt szopogattak, és beszélgettek.

Piton megtámaszkodott a kifutó kerítésén, s onnan figyelte Gabrielle-t, aki futószáron mozgatta a lovat.

Dannsair kecses mozgását néha egy-egy botlás szakította meg. Ilyenkor a lány megállította, s ismeretlen nyelven beszélt hozzá. A szavak hallatára a ló megnyugodott. Pár perccel később már zökkenőmentesen váltogatta a jármódjait. Lépésben kezdte, majd Gabrielle vágtába ugratta, utána ritmusos ügetésbe ment át.

Perselus azon kapta magát, hogy nem a lovat nézi, hanem a lovast. A lány nem volt közvetlen fizikai kontaktusban a lóval, az mégis a legkisebb rezdüléseire is engedelmeskedett.

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, de Perselus hamar elkapta pillantását, és a ló lábait kezdte figyelni. Amikor az ügetett, két- két lába mozdult átlósan, ha vágtázott, akkor az első lábával szinte ellökte magát a földtől. Gyönyörű látványt nyújtott.

Gabrielle megállította a lovat, s megpaskolta annak nyakát.

– Perselus, idejönnél egy percre?

A férfi habozott egy kicsit, aztán mégis átbújt a deszka alatt, s a közelükbe sétált. Persze a lovat nagy ívben kikerülte.

– Fogd meg! – Gabrielle átnyújtotta a kantár szárát.

Perselus szó nélkül megfogta, és óvatosan megsimogatta a ló orrát. Az megrázta magát, a férfira prüszkölt. Perselus undorodva törölte meg az arcát.

– Szeret téged! – vigyorgott Gabrielle.

– Nagyon vicces, mondhatom…Kac-kac…

Gabrielle lassan a kezét a nyereg tetejére helyezte. Dannsair rá se hederített, ezért a nő a hátára támaszkodott. A ló ijedten lépett párat oldalra, mert Perselus nem engedte előre. Gabrielle újra a furcsa, szinte éneklő nyelven nyugtatta.

Várt egy kicsit, míg a paci lenyugszik, s óvatosan a lábát a kengyelbe helyezte.

– Na, most mutasd meg, milyen erős vagy, Pers!

A férfi felvont szemöldökkel nézett vissza rá. Ekkora már a lány felhúzta magát a magas ló nyergébe, közben egy pillanatra sem hagyta abba az állat nyugtatását. Dallamos hangja az ember velejéig hatolt, átmelengette a szívet.

Dannsair azonban felkapta a fejét, s idegesen toporzékolt. Hófehér szőrén megcsillant a napfény, amint vadul megpróbált szabadulni. Idegesen lóbálta a fejét, toporzékolt, körbetáncolta Perselust.

A férfi már értette, hogy mire célzott Gabrielle. Elég nehéz volt féken tartani a lovat. A lány ezalatt ültében ráhajolt a ló kecses nyakára, s simogatta, átölelte azt. Búgó hangja még Perselust is elvarázsolta.

Pár perc múltán Gabrielle már minden gond nélkül ülte meg a lovat. Dannsair a lány legkisebb rezdülésére is engedelmeskedett.

Vagy fél órát lovagolt a karámban, ide oda cikázva, majd annak a széléhez ügetett.

– Azt hiszem, már minden rendben lesz – paskolta meg a lány a paci nyakát.

Gabrielle ügyesen kinyitotta a karám ajtaját, kioldalazott rajta, majd becsukta.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte a nem messze ülő Hagrid.

– A bizalomra épül az egész – sóhajtotta a lány.

Mivel az igazgató úrnak kedve támadt sétálgatni a Tiltott Rengeteg szélén, Piton kénytelen volt elkísérni. Sejtette, hogy nem lesz valami kellemes a beszélgetésük tárgya.

– Nos, Voldemort információt akar róla?

– Igen, nagyon is érdekli az új munkaerő. Vajon mennyit árulhatunk el?

– Szerintem jobb lenne ezt az érintettel megtárgyalni – jegyezte meg az igazgató, miközben egy sárga falevelet nézegetett.

Perselus morgott valamit a bajsza alatt.

– Jaj, fiam, olyan szép az élet, s te mégis itt lógatod az orrod. A dolgok majd alakulnak, ahogy kell.

– Maga megőrült! – csóválta a fejét a bájitalmester. – Háború van készülőben. Óvatosnak kell lennünk, semmit sem hagyhatunk a véletlenre. Csak nem akarja az új kedvencét megint a halálfalókra bízni? – kérdezte sütő gúnnyal. Egy kicsit durvának hatottak a szavai.

Dumbledore lehajtott fejjel baktatott tovább. Úgy tűnt, mélyen elgondolkodott.

– Tudod, másként tekintesz a világra, ha már tudod, hogy a napjaid meg vannak számlálva.

Perselus ironikusan felhorkant.

– Szerintem jobb lenne Miss Moonlightnak egy jó alibit biztosítani. Szerinted felismerné őt Voldemort? – kérdezte Dumbledore.

– Van rá esély. Bár, azt hiszem…

– A nővére Azkabanban raboskodik – szögezte le a mágus, mintha meghallotta volna Perselus gondolatait. – Nem valószínű, hogy le tudná leplezni.

– A Sötét Nagyúrnak nagy tervei vannak a régi híveivel. A dementorok már a szolgálatába álltak, akárcsak az óriások. Nem lenne nehéz megszöktetnie a foglyokat.

– Hm…Egyelőre hagyjuk ezeket a feltételezéseket. Új személyazonosságot kell kitalálnunk. Keresztnév?

– Az a lány makacs, sose menne bele egy ilyen játékba. Túl büszke ahhoz, hogy megfutamodjék, higgye el, ismerem…ismertem – vetette ellen a bájitalmester. – Meg amúgy is, a Főnix Rendjének tagjai mind tudják, hogy ki is ő valójában, akárcsak a kölykök – gondolkodott hangosan.

– A Rend tagjaiban megbízom, ahogy Harryékben is. Nem hiszem, hogy elárulnák bárkinek is a titkunkat.

Lassan haladtak a Rengeteg szélén. A fák koronái fáradtan susogtak, mintha dallal köszöntenék az ősz közeledtét. Furcsa dolgokat művelt mostanában a természet. A kastély területén minden fa kopasz lett pár nap alatt, puha avarréteggel bevonva a zöld pázsitot.

A kastély felől ütemes lódobogás törte meg a madarak énekét. A két mágus bevárta az érkezőt. Gabrielle haját szétfújta a szél, s kipirult arccal fordult hozzájuk:

– McGalagony professzor üzeni az igazgató úrnak, hogy megérkeztek a tanárok – lihegte két levegővétel közt. – A bájitaltanáron kívül mindenki jelen van, és magára várnak.

Dumbledore gondterhelt arca újra felhőtlen jókedvbe csapott át.

– Remek, akkor jobb is, ha… – Szavait egy furcsa hang törte meg. A bokor irányából jött, mintha valaki bujkálna mögötte.

Az események hirtelen felgyorsultak, szinte másodpercek alatt történt az egész. Perselus pálcát rántott, ami már szinte természetes reakciónak minősült. A Tiltott Rengeteg szélén levő cserjésben valami megmoccant, megrémítve Dannsairt. A ló hátrahőkölt, felcsapta a fejét, s felnyihogott. A bokrok tovább mozogtak, mintha egy láthatatlan élőlény törne benne utat. A kanca éles nyerítése sebes nyílként hasította a levegőt. Eszeveszett iramban arrébb vágtatott, mintha rémeket látott volna. Idegesen kapkodta a levegőt, majd egy váratlan pillanatban felágaskodott, olyan hirtelen, hogy a lovasának esélye sem volt megkapaszkodni.

Gabrielle lezuhant a lóról, egyenesen Dannsair patái alá. Szerencséje volt, ugyanis a megbokrosodott kanca nem taposott rá.

– Thesztrálok! – állapította meg Dumbledore professzor, s Perselusszal az oldalán az ájult lányhoz sietett.

A thesztrál nem szentelt különösebb figyelmet a társaságnak, csakhamar újra eltűnt a lombok közt.

Gabrielle nagyon megrémült a thesztráloktól. Tudta, hogy a lovaknak nem épp a kedvenc legendás lényük, mégse hitte volna, hogy a dolgok idáig fajulnak. Leesett! Ilyen még nem történt vele. Nem értette, hisz mindig is jól kijött a lovakkal, de ez a kanca most kifogott rajta.

A lány éles fájdalmat érzett. Arccal a nedves földön feküdt. Nagyon kellemesnek tartotta a föld illatát, ha egyáltalán van ilyen. A fülei zúgtak, minden hang egybemosódott. Olyan jó volt feküdni a hűvös fűben, így nem mozdult egy ideig. Érezte, amint a föld megremeg alatta, majd léptek zaja közeledett.

Hosszú időnek tűnt, mire valaki letérdelt mellé. Eddig csak a tulajdon szívverésére figyelt. Olyan furcsa volt minden…

Megpróbált feltápászkodni, mert kezdték zavarni a fogai között ropogó homokszemcsék. Valaki a hátára fordította, s ő kinyitotta a szemét. Nem csak a látása volt homályos…

– Hol vagyok? – kérdezte bágyadtan.

– A Roxfortban, kedvesem. Jól van? – érdeklődött egy kedves hang.

– Igen…azt hiszem, igen. – Nagy nehezen megtámaszkodott a könyökén. Az erdő széle felé tekintett, ahol előbb a thesztrálokat látta. Olyan álomszerűnek hatott minden.

Gabrielle hirtelen úgy érezte, megfullad, ezért ügyetlenül levetette a lovaglósisakját. A mozdulatsor közben iszonyatos fájdalmat érzett a bal karja felől, mire halkan felnyögött.

Dumbledore professzor a lány vállára tette a kezét, s óvatosan végigmérte. Felettébb sápadt volt, arca felhorzsolódott az esést követően, s a sebeit belepte a finom szemcséjű fekete föld. Blúzát is tiszta sár-fű keveréke borította.

A lány lesütötte a szemét. Arcát a tenyerébe temette, mintha elszégyellte volna magát. Fejében visszapörgette az eseményeket: ahogy Dannsair megvadult a thesztrál látványától, s ő meg egy zsák krumpliként lepottyant.

– Hol van Dannsair? – nézett körbe.

A két férfi a szemét forgatta.

– Nyugodjék meg, Hagrid gondoskodik róla.

Gabrielle megpróbálta ülő helyzetbe tornászni magát. Mikor már majdnem sikerült, éles fájdalom hasított újból a bal kezébe. Ha Perselus nem támasztja meg, visszahanyatlik a pázsitra.

Gabrielle zavarba jött kissé. Nem szerette, ha kiszolgáltatott állapotban látják.

Perselus félig átkarolva tartotta egy ideig, s közben észrevette, milyen félreérthető ez a helyzet. Ráadásul erre Dumbledore huncut mosolya hívta fel a figyelmét. Láthatóan a lányt is zavarba hozta, ugyanis az elpirult.

Gabrielle a csizmája szárát kezdte el tapogatni.

– A pálcám… – nézett körbe bizonytalanul. – Azt hiszem, kiesett valahol.

Jobb kezét felemelte, s csakhamar egy pálca ugrott a kezébe.

– Ezt meg hogy a csudába csináltad? – kérdezte Hagrid, aki épp akkor ért oda a trióhoz.

– Hosszú história – mosolygott a lány. – Majd egyszer elmesélem.

Pálcájával elvégzett pár fájdalomcsillapító varázslatot, majd nehézkesen felállt. Teljesen normális arckifejezéssel tapogatta meg a bal karját.

– Köszönöm, de úgy gondolom, már szükségtelen támogatnod. Azt hiszem, megállok a lábamon. És a kezem sem tört el, csak majdnem – kacsintott Perselusra, majd tett pár lépést, s kinyújtózott.

Pár bűbáj elvégzése után már nyoma sem maradt az esésének. Ruhája patyolat tisztán fedte testét.

Az igazgató szemeibe felnézve aggódást pillantott meg.

– Nyugodjék meg, igazgató úr, történtek már velem rosszabb dolgok is – mosolygott az idős férfire.

Gabrielle a lovak felé vette irányát.

– Ez nem jó ötlet – jegyezte meg Perselus gúnyosan. Mint mindig, maró gúnyba rejtette zavarát, aggodalmát és bizonytalanságát.

A lány vissza se nézett, hanem határozott léptekkel haladt tovább.

– Úgy látszik, ugyanolyan makacs lány maradt, mint volt – mosolygott a bajsza alatt az igazgató.

– Egyetértek – bólintott Perselus. – De remélem, nem úgy érnek véget a makacsságából adódó dolgok, mint diákkorunkban.

– Hát igen…Vele sosem unatkozott az ember – vigyorgott az igazgató. – Hálás lehet neki.

– Maga viccel? – vonta fel Perselus a szemöldökét.

Gabrielle délcegen tartott Dannsair felé.

Sky gond nélkül odaügetett hozzá, s puha orrával megbökte az arcát.

– Dannsair – szólította meg a kancát.

Dannsair idegesen kapálta lábával a földet. Hófehér szőrét verejték lepte, s egész testében remegett.

– Nyugodj meg, semmi baj. Ezek a thesztrálok nem bántanak.

A ló felágaskodott, amikor a lány hozzá akart érni. Piton, aki időközben Gabrielle mellé ért, azonnal elrántotta onnan.

Az incidens után a lány szótlanná vált. Lehajtott fejjel baktatott a férfiakkal a kastély felé.

– Nem kellene megvitatnunk vele a… – súgta oda az igazgató Perselusnak.

– Most ne! – szűrte társa a szavakat a fogai közt, s leintette.

Gabrielle a délutánja nagy részét a gyengélkedő szárnyon töltötte. Még ebédelni sem ment le, nem kívánt társalgásba bonyolódni. Háromszor is átrakosgatta a bájitalokat a polcokon, megvetette az ágyakat, virágot tett a vázákba.

Az egész kórteremnek új arculatot adott. Az ablakokra kellemes, narancssárga függönyöket helyezett, a falakra pedig mozgó festményeket, melyek közül az egyik kedvence a köhögő bájitalos fiola volt. Mókás képeket próbált választani, mert úgy gondolta, hogy egy nyomasztó, egyhangú helyiségben sokkal nehezebb gyógyulni.

Ezután úgy döntött, ellátogat az angliai birtokára, melyet a nagymamája után örökölt. Pár dolog onnan is jól jöhet.

Mugli ruhában indult útnak, ugyanis London külvárosába tartott. Egy csinos, nőies ruha mellett döntött.

Piros nyári ruhát vett fel, melyet a derekán egy övvel díszített, és egy fekete magassarkúval koronázta meg az összeállítást. A ruha szabadon hagyta a vállait, szép szabása kiemelte az arcát. Nyakába egy selyemsálat kötött, majd magához vette a lila válltáskáját is.

– Hát ez így nem nagyon illik össze – mosolyodott el.

Piros alapszínűvé változtatta a táskát, melyen fekete virágok díszelegtek.

– Így már mindjárt más!

Pálcáját kivételesen a feneketlen válltáskájába rejtette. Azért hívta feneketlennek, mert tértágító bűbájokkal volt ellátva. Bármi belefért, akár a fél lakását is elhozhatta volna.

Sietős léptekkel masírozott végig az elhagyatott folyosókon. Cipője sarka keményen koppant a kőpadlón, visszhangot keltve. Már a lépcsősor alján járt, és Merlinhez fohászkodott, hogy ne találkozzon senkivel. Szerencsétlenségére azonban az igazgató urat pillantotta meg, ahogy épp egy alacsony, kövérkés varázslóval beszélget.

Töprengeni kezdett, hogy vajon ne forduljon-e vissza. Hosszas gondolkodás után egy briliáns ötlete támadt. Régebben előszeretettel használta a kiábrándító bűbájt, ha el akart tűnni a világ szeme elől.

Csodálatos…imádtam így sétálgatni!

Gabrielle előkotorta a pálcáját, majd saját fejére koppintott vele. Néhány pillanattal később a hidegvízre emlékeztető csordogálás megszűnt, s immár áttetsző testtel haladt tovább, közben igyekezett a folyosó árnyékos részein maradni. Átkozta magát, amiért ilyen kopogós cipőt vett fel, ugyanis az első lépés megtétele után majdnem lebukott. Cipőjét a kezében vitte tovább.

Gabrielle tévedett. Nem ketten voltak ott, hanem hárman. Az igazgató mellett állt az alacsony férfi. Harcsabajsza volt, és kiguvadt szemei. A társa, ellentétben vele, magasabb volt, figyelemre méltó izomtömeggel. Gesztenyebarna haja kócosan meredt az égnek, s csokoládészínű szemei voltak. Kreol bőre kiemelte babaarcát. Zsebre vágott kézzel álldogált a két idős mágus mellett.

Gabrielle szemügyre vette az alacsony, kopasz mágust.

Hisz ez Lumpsluck professzor! De rég láttam…semmit se változott…az őszülő haja kivételével, mosolygott a lány.

Miközben elbámészkodott, észre sem vette, hogy valaki pont felé közeledik. Pers! Ijedtében hátrálni kezdett, de a nagy sietségben megbotlott, s a földre zuttyant. Akaratlanul is felnyögött, mire Perselus összevont szemöldökkel kapta oda a tekintetét. Gabrielle biztos volt benne, hogy a férfi meglátta halovány körvonalait szétterülve a folyosó kövén. Ha így is volt, Perselus nem mutatta semmi jelét.

– Á, Perselus! – hallatszott Lumpsluck professzor öblös hangja.

A férfi elfordította tekintetét a kőpadlóról, és a társaság felé vette irányát.

– Uram.

– Jaj, Perselus, olyan rég láttalak. Merlinre, de megnyúltál! Olvastam ám… – kacsintott rá az alacsony varázsló.

– Kérem? – Perselus nem értette, mire céloz.

– Hát a kutatásaidról, kedves fiam! Benne volt az egyik bájitalokról szóló folyóiratban a farkasölőfű-főzeted, amit kifejlesztettél. Fantasztikus, ha régebben ezt tudtam volna…Na de sebaj! Ami volt, elmúlt. Őszinte rajongóddá tettél!

– Köszönöm. – Piton vágott egy grimaszfélét.

– Perselus, ha már itt vagy, szeretném bemutatni Lumpsluck professzor segédjét, Gregory Winboltot. Ő is itt marad a Roxfortban.

Gabrielle még mindig a földön ült, és némán figyelte az eseményeket. Félt, hogy ha felkel, akkor az iszonyatosan sajgó hátsó fele miatt még felnyög. Ezért inkább figyelte, ahogy a két férfi kezet fog.

Gregory iszonyatosan jóképű pasas…mérte végig a segédet.

Perselus ijesztően magas és vézna Gregoryhoz hasonlítva. Én is elég alacsony vagyok – sajnos –, csupán százhatvan centi. Perselus nálam két és fél fejjel magasabb, Gregory pedig lehet olyan egy fejnyi…töprengett.

Mit hordok itt össze? Gregory? Úgy álmodozok, mint egy buta tinédzser!

– Örvendek, professzor – nyújtott kezet a fiatalember Perselusnak. – Nagyon állat, amit csinál. A kutatásai, fuhh…egyszerűen király! – A srác bizonyára egy modern köszönési szokással is boldogítani akarta a bájitalmestert, azonban hiába várt az ökölbe szorított kézzel, amit Perselus felé nyújtott.

Az érintett arca csúf fintorba változott a szokatlan beszédre. Fitymálóan a kézre tekintett, majd elhúzódott.

– Sajnos ez az érzés nem éppen kölcsönös – köpte a szavakat.

Perselus olyan, mint egy sértődött kisgyerek…kuncogott félhangosan a láthatatlan lány.

– Biztosan jól ki fognak majd jönni, csak idő kérdése – kacsintott Lumpsluck Albusra.

– Merem remélni – sóhajtotta az igazgató. – Nos, most már felmehetnénk az irodámba, megbeszélni a részleteket.

– Igen, igen menjünk. Gregory, mi lenne ha addig Perselus megmutatná neked az iskolát? Szerintem csodálatos ez a hely, majd megszokod. Na de gyerünk! – S Dumbledore-ral a nyomában eltűnt a lépcsőfordulóban.

Perselus kétségbeesetten pillantott az igazgató után, de hiába. Gregory várakozva bámulta őt.

– Egy pillanat! Mindjárt jövök, addig menjen be oda, és nézze meg a nagytermet.

– Okés…

Azzal Perselus faképnél hagyta őt, s Gabrielle felé indult. Utoljára még megbizonyosodott róla, hogy a „kolléga" biztosan eltűnt-e a láthatárról.

Gabrielle nem lepődött meg, amikor a bájitalmester pontosan a lábai előtt megállt, s a kezét nyújtotta a semminek. Egy ideig tétovázott, de végül kezét a férfiébe csúsztatta, s Perselus könnyűszerrel talpra segítette.

– Nocsak, ki elől bujkálunk? – kérdezte felemelt szemöldökkel.

Gabrielle nem szólt semmit, csak megpróbált kiszabadulni Perselus erős markából.

Hiába volt minden, a férfi nem engedte el egykönnyen áldozatát. Amikor érezte, hogy szabadulni akar a lány, közelebb vonta magához, de szorításán nem engedett.

– Engedj el! – hallatszott a semmiből.

Perselus csak egy gunyoros mosollyal válaszolt.

– Légy szíves!

A bájitalmester elővette a pálcáját, s oldalba bökte a lány. Álcája azon nyomban lehullott róla.

– Már látsz! Most boldog vagy? – nézett hátra a válla mögött.

Perselus egészen meglepődött a lány kinézetén. Csinos, állapította meg.

– Hova készülsz?

– Londonba.

Perselus a szemöldökét kérdőn felvonta.

– Pár cuccomat át kell hoznom. A mama házából… – Az utolsó mondatnál elhalt a hangja. – De ahogy látom, te se unatkozol, szóval ha megbocsátasz…

Elhúzódott a férfitól, lehajolt válltáskájáért, majd a cipellőjét is kecsesen felvette.

Ezután egész közel hajolt a bájitalmesterhez, aki egy kicsit meg is lepődött.

– Sok sikert! Au revoir, Monsieur! – duruzsolta tökéletes francia kiejtéssel. Ezután ruganyos léptekkel eltűnt a bejárati ajtó mögött.