Köszönöm Okaminak a csodálatos munkát

London utcái nem sokat változhattak gyermekkorunk óta…morfondírozott a lány.

Szándékosan az egyik elhagyatott utcába hoppanált, nehogy meglássa valami mugli. Amikor kitisztult körülötte minden, s visszanyerte az egyensúlyát, a szellő iszonyatos bűzt hozott felé.

Gyomra erre azonnal reagált. Orra elé tette a kezét, s sietett az utca végére. Régen egy halfeldolgozó üzem volt itt, ami mára már csődbe ment, mert a folyó olyan mértékben beszennyeződött, hogy nem lehetett belőle semmit se felhasználni.

Gabrielle a fejét csóválta amikor meglátta a kárt. Régen olyan tiszta volt a vize, hogy az alját is lehetett benne látni. Minden gond nélkül inni lehetett a vizéből, s gyerekkorukban itt tanultak meg úszni mindhárman.

A három jóbarát…hmm…milyen régen volt már, és azóta mennyi minden megváltozott. Mi is megváltoztunk. Szegény Lily…gondolta miközben elhaladt az egyik korhadt pad mellett. Nagyon szerettünk itt ücsörögni a meleg nyári napokon, hármacskán…

Szinte megjelent lelki szemei előtt az, ahogy a kis hét éves Lily a padon ücsörög, s figyeli, amint a csakugyan kiskorú, fekete hajú fiúcska éppen a víz fölé hajol azért, hogy megbizonyosodjék róla, Gabi valóban egy cápát látott az imént.

Ekkor én a vízbe löktem…Kaptam is utána! kuncogott a lány. Perselus akkor olyan hiszékeny volt, mégis…áhh, nagyon megváltozott. Egy hideg, mogorva, sérült felnőtt lett belőle. Bár legtöbbünkből csak egy csonk maradt meg.

Az egész utcán egy lélek sem mozgott, csak pár hajléktalan feküdt itt-ott részegen. Gabrielle nagyon szánta és sajnálta ezeket az embereket, mégis picit tartott tőlük, akárhányszor találkozott eggyel. Egyszer, még tinédzser korában, megtámadta egy hasonló férfi, amikor hazafelé tartott egy buliból.

Nagyon sokat bulizott akkoriban. Persze csak a nyári szünetben, de meglepően mugli közegben. Imádta, ha felbőszíthette szüleit egy ilyen aprósággal. Azt viszont nem tudta, hogy nagyanyja, akinél később lakott, mennyi álmatlan éjszakát töltött el azzal, hogy várta haza valahonnan. Mikor már kamaszok voltak, ha Lily nem is, a fiatal Perselus általában vele tartott. Ilyenkor az idős asszony egy picit könnyebben engedte útjára a lányt. Tudta, hogy a fiú megbízható és megvédi ha kell, mert Gabrielle akkoriban elég forrófejű volt.

Lassan elhagyta a Fonó sort, s az út kissé emelkedni kezdett. A füstös közeg is tisztulni látszott. A lány eddig olyan érzése volt, mintha szorongatnák a tüdejét és a gyomrát. Gyorsított a léptein, s hamarosan a macskaköves út végéhez ért, ahol kezdődött a füves terület.

Az út végénél magányos, öreg fák lógatták ágaikat. Legtöbbjük, szokatlan módon, akárcsak a roxfortbeli fák többsége, piros-arany színekben pompázott. Némely fa pedig csaknem teljesen csupaszon állt.

Körülnézett, de sehol se találta azt a kis ösvényt, amelyen régen el lehetett jutni a házhoz. A ház, biztonsági okokból, Fidelius-bűbájjal volt levédve, ezért az avatatlan szemeknek láthatatlan maradt. Aki arra tévedt, csak egy vad, gazzal benőtt területet láthatott.

Gabrielle is elgondolkodva bámult a távolba.

– Most merre?

Hezitálva elindult, majd megállt. A magas gazban egy kettétört táblát talált. Pár sor volt csak rávésve, s a megmaradt része néhol annyira elkopott, hogy nem lehetett megfejteni az írást.

– …természetgyógyász. Ha szükség van rám, megtalálnak! – olvasta a lány hangosan az utolsó pár sort. – Nincs az az orvosság, amely meggyógyítaná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani.

A mama mindig érdekes dolgokat tudott kitalálni, mosolygott, s utoljára még végigsimította a korhadt táblamaradványt.

Óvatosan elindult a derékig érő gazban, mágia jelét keresve. Már bánta, hogy túrabakancs helyett magassarkúban jött.

Fél órája bolyongott a rengetegben, mikor végre furcsa jelenségre lett figyelmes. Ahogy megállt egy vékony patakocskánál, furcsa bizsergést érzett a bőrén. Kezét maga elé emelte, s érezte, hogy az láthatatlan ellenállásnak ütközik. A régi címükre próbált koncentrálni, s újra kinyújtotta a karját. Ezúttal a láthatatlan anyag átengedte a kezét, s lágyan ölelte körül a lány alakját.

Sikerült! Megtaláltam, ennyi év után is…

Az erőtér másik oldalán láthatóvá vált a régi, ütött-kopott ház. Hófehér falait teljesen benőtte a borostyán. Az egész évben mámoros illatot árasztó, hajdan rózsákkal és gyógyfüvekkel teli kert teljesen elvadult, a vérvörös rózsák belepték az egész környéket, még a régi terasz omladozó maradványai közé is bekúsztak. Egészen ijesztőnek hatott a látvány. A lány megbotránkozva nézett maga elé.

Hogy mehetett ilyen hamar tönkre az épület? Úgy néz ki, mintha benn Csipkerózsika aludna, és várná a…khm…szőke herceget...

A terasz teljesen beomlott, némely ablak be is tört. Gabrielle-nek az az érzése támadt, hogy a ház bármelyik pillanatban a földre rogyhat, s azon nyomban a rákapaszkodó borostyánhadak martalékává válhat.

Többször is körbesétálta az épületet, s hitetlenkedve méregette a károkat. Teljesen olyan volt, mintha valaki direkt tönkre akarta volna tenni.

Gabrielle óvatosan kikerülgette a terasz romjait, majd letépte az élősködő növényt az ajtóról, s lenyomta a kilincset. Meglepetésére nyitva volt, pedig úgy emlékezett, hogy amikor utoljára elhagyta nagyanyjával a házat, bezárták az ajtót.

Biztos azóta járt itt valaki…

Pálcáját maga elé emelte, s óvatosan beoldalazott a nyikorgó ajtón. Bent sötétség fogadta.

– Lumos!

Az előszobán túljutva a konyhában találta magát. Itt törtek ki az ablakok, ezért elég huzatos volt a helyiség. A falakat penészréteg borította, s a növények egészen az ebédlőig kúsztak.

Gabrielle elborzadva haladt tovább a folyosón, s benyitott a nappaliba, amely régen könyvtárként is szolgált. Az üres kandalló, egy öreg karosszék és a plafonig érő könyvespolcok voltak csak a szoba díszei.

Gabrielle meglepetésére a könyvek többé-kevésbé jó állapotban voltak. Értékük immár nagyon nagy volt, létezett köztük egy négyszáz éves családi relikvia is, melyet a család női tagjai örököltek.

A könyvespolcokról csak a legértékesebb köteteket mentette meg. Legtöbbjük a gyógyításról, gyógyfüvekről és a bájitalfőzés technikáiról szóltak.

A nő továbbsétált, de minden lépéssel egyre feszültebb lett. Olyan érzése támadt, mintha figyelnék. Valójában ez így is volt, hiszen több szempár is figyelemmel kísérte. A fal tele volt festményekkel, melyek lakói zsörtölődtek, morogtak, esetleg rá is ordítottak a figyelmetlen bámészkodóra.

– Héé! Tedd lejjebb azt a pálcát! – kurjantotta el magát az egyik festmény lakója. Gabrielle levegő után kapkodott ijedtében.

– Elnézést, Arthur bácsi!

A képen levő idős varázsló furcsán méregette a lányt.

– Ismerjük egymást?

– Gabrielle vagyok… – nézett vissza bizonytalanul a képre.

– Valóban…Jó éjt! – S ezzel az úr elterpeszkedett a pirosra festett kanapéján, majd tüntetőleg horkolni kezdett.

De kedves…

Arthur Gabrielle ükapja volt, s igazából senki se tudta meghatározni a portré korát. Egy biztos, a memóriája már húsz évvel ezelőtt sem szolgált rendesen.

Gabrielle léptei visszhangoztak, amikor a folyosó végére ért, ahonnan egy márványlépcső vezetett az emeletre. A lépcső ijesztően meredek volt mindig is, s mivel a ház megdőlt, nem tűnt igazán biztonságosnak. Lépcsőfokról lépcsőfokra haladt, s lassan felért az emeletre.

A szemben levőfalon ökölnyi hasadás tátongott. Bizonyára nagy vihar lehetett, s az egyik öreg fa nekieshetett a falnak.

Gabrielle kitekintett a kertbe a folyosó ablakán. Furcsa, de az ég hirtelen besötétedett, s a nap sápadt fényének még az emléke is eltűnt az égről. Nehéz köd szállt a talaj fölé.

– Sietnem kell…bizonyára nagy vihar közeleg.

Továbbhaladva végre meglelte a régi szobáját. A szép barna ajtó kilincsét markolva hátborzongató érzése támadt. Csupa rossz dolog fészkelte be magát a fejébe.

Dementorok lennének a közelben?

Ahogy kinyitotta az ajtót, hatalmas robaj támadt. Gabrielle felsikított ijedtében, amikor valami furcsa dolog, mintha ágyúból lőtték volna ki, kisüvített onnan. Kezét a szájára téve próbálta magát lecsitítani. Nem látta rendesen azt a dolgot…

Biztos csak egy macska volt…macska, igen…

Szíve vadul ostromolta bordáit.

Hogy lehet az, hogy az ember gyermekkora ilyen hamar eltűnik? Minden apró emlék, ami valaha létezett, az enyészeté lesz…

Újra bátorságot öntve magába lenyomta a kilincset, s az ajtó némi nyikorgással, csaknem magától, kinyílt.

A lány ebben az apró szobában töltötte a boldog gyermekkora egy részét. Ezeket a szép éveket szülei nélkül töltötte itt, s meglepő módon, amikor kikerült anyja és apja zsarnoksága alól, a lány barátokat szerzett, pedig kemény neveltetést kapott az aranyvérű varázslók„jó modoráról".

A szobába lépve kissé meglepődött, ugyanis az sértetlen volt. A bútorokon csak az ujjnyi vastagságú por mutatta az idő múlását.

A helyiség hangulata mindig is megnyugtatónak és otthonosnak hatott. A zöld színű falak mellett sárgás függöny takarta az ablakokat, s a bútornak még mindig friss barna színe volt. Kicsit olyannak tűnt, mintha az ember a falakon túl lenne, a természetben. Az ajtóval szemközt állt egy kisebb asztalka, melyen fényképek s rajzok foglaltak helyet. A lány leült az asztal mellé, s kezébe vette a képeket. Az egyiken a Szent Mungó bejárata előtt feszített nagyanyjával és egy magas, fekete hajú asszonnyal.

Emlékezett, mikor először kísérte el a Szent Mungóban gyógyítóként dolgozó nagyanyját a munkájába. Akkoriban dolgozott ott egy fiatal asszony, aki nagyon kedvesnek látszott. Magas, sudár alakja volt, s hosszú fekete haja mindig bámulatba ejtette őt. A néni sokszor volt szomorú, és néha fájdalmai is voltak. Ezt onnan is tudni lehetett, hogy sokat volt a kórházban betegként is.

Egyszer elmesélte Gabrielle-nek, hogy van egy vele egykorú fia, akit Perselusnak hívnak. Egy nap be is hozta őt magával. A lány nagyon megörült, s akkor a fejébe vette, hogy az a kisfiú mégpedig az első számú barátja lesz.

Első pillantásra nagyon hasonlított az anyukájára. Bár csöndes és tisztelettudó volt a felnőttekkel, ugyanakkor iszonyatosan távolságtartó és rideg is egyben. Néha kibírhatatlanul és utálatosan viselkedett.

Hát igen… én már akkor is a kihívásokat kerestem…

Perselus nagyjából nyolc éves lehetett, amikor az anyukája nagyon beteg lett, és bekerült a Szent Mungóba. Szegény nő úgy nézett ki, mint aki totálkáros autóbalesetet szenvedett.

A kisfia tudatta Jaquelinnal, hogy baj van otthon. Ekkor meglátogatta Pitonékat, és sajnos – vagy inkább szerencsére – csak a fiút találta otthon az anyukájával, aki nagyon rosszul festett. A kórházban több hétig nem tért magához, szegény fia pedig naphosszat az ágyánál ücsörgött, s csak nézte a sápadt arcot.

Míg anyja kórházban feküdt, Perselusnak nem volt hova mennie. Haza a nagyi nem engedte egyedül, hisz mit csinálna egy csupán nyolc éves fiúcska egyedül? Az apja elég furcsa ember volt, és nem tartózkodott sokat otthon. Nem is nagyon törődhetett a családjával. Gabrielle csak annyit tudott róla, hogy Perselus utálta, és tartott tőle. Elég mogorva volt, sose köszönt, kinézetre viszont Perselus sokat örökölt tőle. A sápadt bőrét, vékony ajkait és sárga fogait. Gabrielle gyanította, hogy a viselkedése is inkább az apja, mint az anyukája. Hiszen az anyukája nyitott volt és csupa szív, szeretett sokat beszélgetni, nevetni, élvezni az életet.

A fiú végül pár hétre Gabrielle-ékhez költözött. Ez volt a kezdete a barátságuknak, s ekkortájt ismerkedetek meg Lilyvel és Petuniával is.

Mindenesetre furcsa az élet…

Gabrielle a fejét csóválta, majd minden egyes fényképet és rajzot óvatosan a táskájába helyezett, először azonban mindent megszabadított az évszázados porrétegtől. Ezután felkelt, s az ágya mellé sétált. Valami furcsa anyag kilógott az ágy alól. A lány lehajolt érte.

– Nahát! A kedvenc mesekönyvem… és a… ez nem lehet igaz… a babám! Azt hittem, elveszett!

Az egyszerűrongybaba helye is mutatta, milyen rendszerető volt régen. A baba barna haja szinte felismerhetetlen volt, ahogy a sok porcica mind rátapadt. Kék szemei voltak, s szép piros, habos-babos ruhácskája.

A lány emlékezett, hogy egyszer, még kiskorában, amikor szomorú volt, kék színnel könnyeket rajzolt a baba arcára, amit később megbánt. Így őlett Szomorú baba.

Aztán szegényt több gyilkossági kísérlet is érte. Például volt egy macskájuk, aki neve ellenére – Rendes –, pont, hogy őrülten rendetlen és szófogadatlan volt. Naponta művelt ki dolgokat, az egyik csínytevése a baba kárára ment. Ezért kicsit úgy nézett ki, mint a mugli filmekben ismert Frankenstein…

Na, de sebaj…

Miután a táskája mélyébe rejtette a babát, a ruhásszekrénye felé vette az irányt. A szekrény hatalmasnak tűnt, de Gabrielle pár ruhát szeretett volna belőle megtartani.

Ekkor furcsa neszt hallott kintről, s egyre idegesebb lett. A pálcájával intett a szekrény felé, mire az egészen apróra zsugorodott. Gyorsan a táskájába rejtette, s az ajtó felé vette az irányt. Utoljára még visszatekintett, majd apró mosollyal becsukta az ajtót.

Kinn az ég beborult, s hatalmas szél kerekedett. A koszos ablakokon keresztül átszűrődő kevéske fény is eltűnt, semmivé foszlott. Egyre nagyobb feszültséget lehetett érezni a bizonytalan falak között. Ahogy a földszintre ért, hatalmas mennydörgés rázta meg az épületet.

Gabrielle reszketve állt meg egy pillanatra, még a levegő is megfagyott benne ijedtségében. Kinn teljesen elsötétedett az égbolt, kövér esőcseppek hullottak a megmaradt ablakokra.

Táskájából elővette a vastag utazótalárját, s a vállára kanyarította. Szinte futva tette meg a távot a Fidelius bűbáj határáig. Ezután gondolkodás nélkül dehoppanált.

Perselus végre magára maradhatott irodájában, miután „körbevezette" Gregoryt a kastélyban. Már az első öt perc után kezdett az agyára menni a sok buta beszédével. Többet csacsogott, mint egy nő.

Ennél még a vén McGalagonyt is jobban el lehet viselni, rogyott bele karosszékébe a bájitalmester.

Fáradtan nézett maga elé pár pillanatig, amikor tudatosult benne, hogy a szomszédos magánlaborjában egy bájital várja, melyet még ma be kell fejeznie. Emellett akart készíteni pár fiolányi Felix Felicist is, mert készletei csaknem teljesen kimerültek. Nem mintha állandóan használná a szerencselét, csak néha jól jött, ha magához hívatta a Sötét Nagyúr.

A laborba lépve mintha minden fáradtság eltűnt volna belőle, arca kisimult, s átadta magát szenvedélyének.

Estére a Felix Felicis már nagyban rotyogott, viszont teljes elkészítéséhez hat hónap szükséges. Elég macerás bájital, és ha elrontják, akkor nagy bajt okozhat. Perselus azonban már nem tartott tőle. Ha álmából felébresztik, akkor is eltudna készíteni bármilyen bájitalt.

Erős koncentrációjából a falon lévő öreg óra hangja zökkentette ki.

Az óra mutatója este fél hatot mutatott, azaz lassan készülődnie kellene a vacsorához. Igaz, legszívesebben magára zárta volna az ajtót, mondván, hagyják őt békén, de a nagyteremben mindenkinek meg kellett jelennie. Az évnyitó előtti napokat a tanárok egyeztetéssel szokták tölteni.

Gyorsan vett egy fürdőt, majd egy kicsit jobb kedvvel indult el.

A nagyteremben csaknem minden kolléga jelen volt. Perselus csak biccentett mindenkinek, nem nagyon volt kedve szóba elegyedni másokkal. Gregory mégis azonnal felé vette az útját.

– Áhh, ez a hely nagyon zsír! – vigyorgott.

Ekkor Dumbledore is lassan megérkezett, jobbján a lélegzetelállító Gabrielle-lel. Az igazgatónak nagyon jó kedve lehetett, ugyanis könnyeit törölgette ép kezével. Gabrielle kicsit zavartan nézte, majd elmosolyodott ő is. Minden szem rájuk szegeződött, s elhalkult a terem.

Eközben a Perselus mellett álló Gregory ábrándos szemeivel csaknem felfalta az igazgatót támogató lányt.

– Már értem, mért szeret itt annyira – jegyezte meg a srác még mindig a lányt bámulva, majd baráti gesztusnak szánva oldalba bökte Pitont. Az méltatlankodva felhorkant, s mellkasa előtt sértődötten összefonta a kezét.

– Drága barátaim– nézett a társaságra az igazgató –, nagyon örülök, hogy ismét látjuk egymást ebben a csodálatos, új tanévben!

Mindenki megmosolyogta az idős mágust. Bármennyire is bolond volt, a jelenlévők mind mély tisztelettel voltak iránta.

Csakhamar Dumbledore és még páran gondtalan csevegésbe kezdtek, így Gabrielle inkább elvonult onnan, hagyva az igazgatót kibontakozni… Bár elég furcsa volt, mikor találkozott vele a folyosón. Nézett kifelé a szörnyű időbe, figyelte, mint koppannak az esőcseppek az ablaküvegen, és a beteg kezét a mellkasán nyugtatta.

Biztos az idős kor teszi ezt a fura hangulatingadozást…

Gabrielle örült, hogy szabadulhatott a professzort körülvevő tömegből, s távolabbról figyelte kollégáit. Teljesen átfázott, amíg felért a kastélyba. Őrület, hogy milyen változékony tud lenni az időjárás.

Megpillantotta a mogorva Perselust, amint Gregory és Horatius Lumpsluck társaságában ácsorog, kicsit elszeparáltan a többiektől. Nem nagyon volt kedve kérdések kereszttüzébe kerülni, ezért úgy döntött, jobb lesz, ha Piton közelébe megy, ugyanis úgy tűnt, az ő társaságát a legtöbb kolléga mellőzi.

Kicsit arra emlékeztetett, amikor iskolás korukban Perselus mindig is egymagában volt, bár ez sose zavarta különösebben. Mindig is tisztelte őt, az intelligenciája nagyon csodálatra méltó volt, bár sokan csak a furcsa csodabogarat látták benne, és kiközösítették.

Gabrielle tisztán emlékezett arra az estére, amikor egyszer Perselus elkísérte egy buliba, aminek Kuba-Havanna-reggae volt a témája. Igazából Gabrielle se érezte jól magát a bulin, és Perselus csak kontrázott, amikor kijelentette, hogy ő nem hajlandó itt tovább bámulni a háttérben levő kivetítőn a Niagara-vízesést, miközben kubai est van. Ez az emlék mindig megmosolyogtatta.

– Uraim! –biccentett a lány közéjük érve.

– Áh! Csak nem?– nézett nagyot meglepetten Lumpsluck.

Gabrielle széles mosollyal bólintott.

– Drága lányom, milyen régen láttalak már! Hogy képzelted, hogy csak úgy nem hallatsz magadról? – kérdezte huncut mosollyal harcsabajsza alatt a férfi.

– Örülök, hogy látom professzor úr!

– Szintúgy, kedvesem, szintúgy!

Gabrielle ekkor tekintetét óvatosan Gregory csokibarna szemeire emelte, majd az átcsúszott Perselus éjfekete dühös ábrázatára.

– Óh, Gregory, hadd mutassam be neked Miss Gabrielle Moonlightot. Régi tanítványom és kedves barátném.

– Gregory Winbolt, szolgálatára! Lumpsluck professzor segédje leszek a tanévben, így ha bármire szüksége van, csak nyugodtan szóljon. Ja, és nyugodtan szólítson Gregnek.

A majom, még meg is hajolt… gondolta Perselus. És hogy megbámulja! Ez undorító…

Bár nem csoda, hisz' majdnem mindenki megbámulta a lányt, aki lélegzetelállítóan csinos volt a szép halványzöld dísztalárjában.

Gabrielle kezet akart fogni a fiúval, viszont az kézfogás helyett meghajolt, és csókot nyomott a kezére.

Érdekes, délelőtt még nem így viselkedett, mosolyodott el rajta a lány, majd kissé elpirult.

– Nem szükséges!– intette le mogorván Perselus Lumpsluckot, aki épp újra szólni készült. – Hogy van a kezed?

– Már sokkal jobban, köszönöm!

Ezután még egy ideig Lumpsluck Gabrielle-t vallatta. A nő sok mindent elmesélt a professzornak, amit Perselus és Greg is végighallgatott. Gregory bámulása egy idő után kezdett nagyon kellemetlen lenni. Még szerencse, hogy Dumbledore felszólította őket, hogy most már álljanak neki a vacsorának.

Mindenki szépen helyet foglalt a tanári asztalnál, csak Gabrielle volt, aki nem nagyon találta a helyét. Annyira fura, hogy most azon a tanári emelvényen fog ülni nap mint nap, mint régen a tanáraik.

– Lenne kedved velünk tartani? – kérdezte Gregory, maga mellé mutatva.

– Áh, persze, örömmel. – A biztonság kedvéért azért még körülnézett, hátha van valahol egy szabad hely.

Merev léptekkel elfoglalta helyét a srác mellett, jobbjára pedig a bájitalmester huppant le. Kezében a Reggeli Próféta mai száma volt, és látszólag nagyon belemélyült. Gregory nem zavartatta magát, állandóan szóval tartotta a lányt az egész vacsora alatt.

Az étel valami fantasztikus volt, Gabrielle rég evett már ilyen finomat. Bár ősem vihette túlzásba, elvégre gyógyító, és tisztában van az egészséges étkezés fogalmával. A háromfogásos vacsorát túlzásnak tartotta, így ő a desszerthez már hozzá sem nyúlt. Ehelyett merev háttal, kicsit feszélyezetten ült, s Gregoryt hallgatta.

Már értette, Perselus miért ilyen mogorva: ezt a fiút nem lehet sehol kikapcsolni. Egyre jobban felszínre tört a modern stílusú beszéde, és egyre murisabb lett, ahogy próbál kulturáltan viselkedni.

Perselus is hamar végzett, ő sem evett a desszertből, ugyanis ő már kiskorától nélkülözte az édességeket és a különféle nyalánkságokat.

– Nem tudom, ismerős-e neked a nevem – kezdett bele Gregory egy újabb szónoklatba. – Mármint a Winbolt. Tudod, Winboltnak hívták a Tűzvillám prototípusát. Apám a gyártója, azért. Csak később úgy gondolta, megváltoztatja nevét. Nem értem, miért…

– Valóban? Felettébb érdekes… – Látszólag Gregory nagyon büszke volt a családjára.

Gabrielle már nagyon unta az állandó csacsogást. Fáradtan fordult jobb felé, ahol egy nagyon elgondolkodott bájitalmesterrel találta szemben magát.

– Kölcsönvehetem?– nézett az egyik bájitalokról szóló újságra.

Perselus csak biccentett, majd újra gondolataiba merült.

Fellapozta az elsőpár oldalt, majd megakadt a szeme az egyik címen.

A farkasölőfű-főzet – farkast öl, vagy kigyógyít?

A cím alatt egy apró kép volt a mogorva Perselusról, majd egy egész oldalnyi szöveg a kutatásairól, s azok sikeréről.

– Gratulálok!

Piton kérdőn emelte fel a fejét.

– Tényleg részben kigyógyítja az újonnan kifejlesztett bájitalod a farkaskórt?

– Az attól függ. Egyelőre nem volt elég kísérleti alanyom, de feltételezéseim szerint egy évi használat után az átváltozások mértéke csökkenhet.

A lány elismerően biccentett.

– Gondoltál már arra, hogy talán a még meg nem született, fertőzött szülőktől származó gyermeknél is meg lehetne előzni a kórt?

A férfi egy ideig töprengve nézett a lány szemébe, majd válaszra nyitotta a száját. Azonban ekkor Dumbledore felemelkedett a székéről, és szót kért.

– Nos, gondolom az ínycsiklandozó vacsora végének meg kéne adni a módját! –Intett, s az asztalon feltűnt pár üveg Lángnyelv whisky és sok kis teli pohárka.

– Csak hogy jól menjen az alvás – mosolygott az igazgató, és szétnézett a színes társaságon.

– Mielőtt azonban a pohár fenekére néznénk, szeretnék bejelenteni néhány változást a tanári karban. Nagy örömmel köszöntöm újra köreinkben Horatius Lumpsluck professzort, aki az idei tanévben a bájitaltant fogja majd tanítani, míg Piton professzor átveszi a sötét varázslatok kivédése tantárgyat. Egyúttal szeretném bemutatni Mr Gregory Winboltot, aki Lumpsluck professzor segédjeként érkezett a Roxfortba.

Nevének említésére Gregory felpattant, s gyorsan meghajolt minden tanár irányába. Dumbledore figyelmen kívül hagyta a kis közjátékot.

– Végül, de nem utolsó sorban, szeretném bemutatni a Roxfort új ápolóját, Miss Gabrielle Moonlightot, aki sokunknak ismerős lehet.

Gabrielle zavartan biccentett a kíváncsi szempárok felé.

– Nos, akkor a Roxfortra! – emelte fel poharát az igazgató.

– A Roxfortra! –Mindenki kiürítette poharát.

Gabrielle kissé zavartan meredt a rá várakozó pohárra. Perselus és Gregory egy emberként fordultak felé.

– Mi baj? –kérdezte Greg, míg a jobbra levő csak felemelt szemöldökkel bámult rá.

– Én nem iszom alkoholt – tolta el magától Gabrielle a poharat.

Gregory, akinek már így is túl jó kedve volt a mézbortól, rávigyorgott a lányra.

– Megmentlek tőle, hercegnő! – Elvette a poharat, s egy szuszra lehajtotta a tartalmát.

Perselus először mintha elmosolyodott volna, de aztán a fiú kijelentését követően egy fintorral az arcán elfordult tőlük.

Gabrielle iszonyat kínosan érezte magát. Gregory az utolsó pohár alkohol hatására felbátorodott, de olyannyira, hogy még meg is ölelgette.

Pár dolog egyeztetése után Dumbledore pihenni küldte utazástól megfáradt kollégáit. Gabrielle majdnem elsőnek kelt fel az asztaltól –Perselust nem lehetett kielőzni –, s próbált megszabadulni Gregtől.

– Bocsáss meg, elfáradtam. Jó éjt! – intett a fiúnak, az viszont nem adta meg magát ilyen könnyen.

– Okés! Elkísérlek!

– Köszönöm, kedves vagy, de szerintem egyedül is odatalálok.

Greg átölelte a lány vállát, Gabrielle viszont megpróbált elmenekülni az izmos karok szorítása elől. Sikertelenül.

– Jó éjt, kincsem! Örülök, hogy megismerhettelek. Veled fogok álmodni.

– Te jó ég, inkább ne!

Greg jó éjt puszit akart nyomni az arcára, a lány ellenkezése ellenére is, azonban valaki oldalról meglökte, amikor elhaladt a pár mellett. Greg célt tévesztett, s lecsókolta a falat. Gabrielle egy sötét talárt látott elvonulni az ajtóban. Elég dühösnek tűnt az illető.

– Jó éjt! –búcsúzott, s gyorsan otthagyta a zavart fiút.

Gabrielle arca égett a… nem is tudja, mitől. Most szégyent érzett az miatt, hogy egy félig idegen rámászott mindjárt az első estén, vagy mert dühös volt valami miatt? Mindegy.

Bolyongott egy jó órát a folyosókon, mint régen. Nosztalgiázott egy sort a csendes kastélyban. Nem is tudta merre ment, csak vitték a lábai. Végül a csillagvizsgáló torony erkélyén találta magát.

És nem volt egyedül.

Az eső miatt a szellő kellemes illatot hozott a Tiltott Rengeteg felől. A koromfeketeségbe szinte beleolvadt az a bizonyos sötét alak sziluettje, aki elgondolkodva, szomorúan tekintett a semmibe.

Gabrielle odasétált mellé, s figyelmét a fekete tó csillogó tükrére emelte, majd tekintete a Hagrid házából kiszűrődő fényre csúszott.

– Kösz' –motyogta zavartan a másiknak, oda se nézve. Nem kellett látnia semmit, hogy érezte, társa elmosolyodik. Ha nem igazából, akkor legalább lélekben.

Válasz csak egy nagy sóhajtás volt. S két vékony kéz tűnt elő a fekete talár alól, ami a korlátot markolta.

– Miért nem fogadtad el a Merlin-díjat a kutatásaid elismeréseként? Azt hittem, az sokat számít neked.

A csend szinte üvöltött köztük egy jó ideig. Majd egy gyenge, bársonyos hang válaszolt.

– Nem számít. Már nem…

Gabrielle a szájába harapott, s óvatosan odafordult a férfi felé. Nagy megdöbbenésére azonban senki se volt mellette. A lépcső alján még látta megcsillanni a fekete köpenyt, majd teljesen magára maradt.

Nekitámaszkodott a korlátnak, s képzeletében körberepülte a kastélyt. Gyönyörűérzés volt.