– Két csipet ebből, három keverés az óramutató járásával ellentétes irányba, a színe halványkékre változik…
Perselus elmélyülten dolgozott a laborban, csaknem nyolc órája. A teljes bájitalkészletét feltöltötte, és ellenőrizte a hozzávalók mennyiségét a magánraktárában. Már második napja nem aludt szinte fikarcnyit sem, de eddig nem érezte az alvás hiányát. Tegnap este óta eléggé égetett, fájt a Sötét Jegy a karján. Már gyakorlatból tudta, hogy úgyse tudna egy percre sem elaludni. A Sötét Nagyúr bizonyára dühös, vagy valami nagyon nem tetszhet neki. De miért kell ezt a hívei tudtára adni?
Komótosan eltakarított az utolsó bájital készítése után, a fiolákat a polcokra helyezte. Ellenőrizte az üstben fortyogó Felix Felicis állagát, amit ezután három hétig kis lángon kell főzni, és nem szabad hozzányúlni.
– Tökéletes – állapította meg a munkájáról.
Fáradtan, remegő bal kézzel elhagyta a labort, s átment a magánlakosztályába. Azonnal megszabadult a laborköpenyétől, s kiszabadította bal alkarját az ing szorításából.
Nem tévedett, a Sötét Jegy szinte izzott, bár most nem úgy, mint amikor hívat valakit. Inkább csak hullámokban lüktetett.
Egy ideig hideg víz alá tartotta, viszont ez vajmi kevés volt a fájdalom csökkentésére. Bevánszorgott a hálószobájába, s az éjjeli szekrényen kisorakoztatott bájitalok egyike felé nyúlt.
Egy jó erős fájdalomcsillapító után kimerülten lehuppant a nappaliban levő karosszékébe egy könyvvel. A sorok pár oldal után összemosódtak, s később csak arra lett figyelmes, hogy a nyaka iszonyatosan hasogat.
Elbóbiskolt. Hát ez van mindig. Már le se ülhet egy könyvvel…
Az óra majdnem reggel fél nyolcra állt.
Fenébe… Hivatalosan is kijelenthetem, hogy Perselus Piton, a hírhedt halálfaló, a félelmetes bájitalmester és vén denevér, a kétszínű kém, öregszik…
A fürdőszoba tükrében egy teljesen elnyúzott alak bámult vissza rá, sápadtan, borostásan és karikákkal a szeme alatt.
Nyolc óra felé szalonképesre varázsolta magát, szó szerint. Egy újabb fájdalomcsillapító és egy erősítő bájital megtette a hatását, talán még jobb is volt, mint az alvás.
A nagyteremben már szinte mindenki jelen volt. McGalagony az órarendeket osztogatta. A legijedtebb Gabrielle volt, akinek vagy harmincat nyomott a kezébe egyszerre.
– Nos, kedvesem, itt van mindegyik évfolyam. Az év során figyelemmel kell kísérnie betegeinek óráit is, a dokumentáció miatt.
– Valóban? – Olyan arccal nézett vissza a boszorkányra, mint aki most tudja meg, mire vállalkozott.
– Igen, emellett maga is tart órákat szombaton, ugye mugliismeret vagy legendás lények gondozása óra keretében, már nem emlékszem, melyikről beszélt Albus… Ó, Lumpsluck professzor, várjon csak!
Úgy látszott, a vén McGalagony nagyon is elemében van.
– Bizonyára élvezi, hogy ő lehet a középpontban – jegyezte meg Perselus, miközben felvette Gabrielle lepotyogtatott órarendjeit.
A lány csak elmosolyodott, viszont ekkor McGalagony észrevette őket.
– Perselus!
– Igen?
– Itt vannak az órarendek és a felügyelet.
Gabrielle belekukkantott a felügyeletes papírba, és legnagyobb meglepetésére az üres volt. McGalagony csak legyintett a kérdő pillantására.
– Perselusnak felesleges szétírni, ő minden este szokott ügyelni.
– De hát miért?
– Élvezi, amikor büntetheti a diákokat… – súgta oda neki a boszorkány egy kicsit sem titkolva.
– Kac-kac… – grimaszolta a bájitalmester.
Ekkor Trelawney professzor sok különböző kendőt viselő alakja csoszogott oda hozzájuk. Vastag szemüvegén keresztül hatalmas szemekkel meredt a társaságra. Gabrielle-en kicsit elidőzött a tekintete. Bizonyára magában beszélt, mert mozgott a szája, de nem hallatott hangot.
– Sybill, tessék. Az ötödikesekét csak délután tudom mellékelni. Hetedikből viszont meglepetésemre két diák jelentkezett magához.
– A tantárgyamhoz tehetség kell… – jelentette ki a nő, s közben erős sherry illat áradt belőle.
Újra a lányra meredt. Gabrielle eléggé zavartan viszonozta a pillantását, ugyanis a jósnő tetőtől talpig végigmérte, majd Perselusra tévedt a tekintete, pontosan annak bal karjára. Ezután újra a lányt kezdte bámulni.
Hirtelen megragadta a karját és magához húzta.
– Megbánod még döntésedet! A herceg elárul... Tönkretesz... A kígyó nem jó tanácsadó... – Elég ijesztő volt. Mintha magában beszélt volna. – Halál, vihar, árulás... zordó... hmm... Óvakodj a szürke arctól, halálodat leled benne, kedvesem.
Gabrielle kitágult szemekkel, ijedten bámulta a jósnőt. Egész testében reszketett. A meghökkenésével azonban nem volt egyedül. Perselus és McGalagony is zavartan, összevont szemöldökkel nézték.
– Magának is jó reggelt, professzor... – nyögte ki a lány holtsápadtan, és kiszabadította magát a nő szorításából.
– Ejnye, Sybill! Nem kellene túlzásba vinni a Sherry fogyasztását! – nézett rá McGalagony fejcsóválva. – Jöjjön, reggelizzünk meg együtt.
A boszorkány magával ráncigálta a jósnőt, miközben az valami átkozott patásról morgott valamit.
Gabrielle ijedten nézett maga elé egy jó ideig. Rémesen festhetett, mert Perselus elég furcsán nézte.
– Nyugalom! Életében összesen két normális jóslatot mutatott fel. Nem kell komolyan venni. Minden évben megjósolja a fél kastély halálát – csóválta a fejét.
Gabrielle a szavak hatása alatt, volt még a reggeli vége felé is, amikor a nyúzott Gregory is megérkezett.
– Reggelt! – Biccentett a tanároknak, majd elfoglalta helyét Gabrielle mellett. Azonnal a kávé felé nyúlt, az ételre rá se nézett.
Gabrielle kivett a talárja zsebéből egy fiolát, és odatolta a fiú elé minden szó nélkül.
– Köszi... És nagyon bocs a tegnap miatt. Szégyellem magam.
– Van miért... – morgott közbe Perselus alig hallhatóan.
Gabrielle csak felsóhajtott, és felnyalábolta az órarendeket, majd szó nélkül kisomfordált a nagyteremből.
Zaklatottan lépett be az irodájába. Zavartan került egyet a szobában, majd egy régi képre tévedt a tekintete. Az íróasztaláról egy kedves idős hölgy mosolygott rá. Hullámos ősz haja függöny módjára keretezte csupa szív arcát. Borostyánzöld szeme ijesztően elütött fakó arcától.
Bárcsak itt lennél... vette kezébe szomorúan nagymamája fényképét.
Az íróasztala mögötti falra egy hatalmas faliújságot szerkesztett. Kirakta rá az összes kapott órarendet. Egész idő alatt Trelawney szavain töprengett, sőt, le is jegyzett mindent egy pergamenre, melyet jól elrejtett az egyik fiókjában, miután kopogtatás hallatszott.
– Tessék!
– Szia! – lépett be Gregory az ajtón. – Mégegyszer nagyon köszi a bájitalt, nem tudom, mi lenne velem nélküle.
– Én igen. Éppen a lakosztályodban szenvednél a másnaposságtól, fejfájással és erős hányingerrel.
Greg egy grimaszt vágott, majd érdeklődve körülnézett az irodában.
– Otthonos.
– Köszönöm.
Greg eltűnt az ajtóban, Gabrielle pedig követte.
– Szóval ez a Gyengélkedő szárny?
Gabrielle bólintott.
– Nem úgy néz ki, mint egy kórházi terem.
– Valóban. Szerintem így nem olyan nyomasztó. Hidd el, diák koromban sok időt töltöttem itt.
Gregory meglepve nézett rá.
– Vonzom a bajt és a veszélyes helyzeteket. Legyen elég ennyi.
– Értem. Zsír! – vigyorgott. – Veled nem unalmas az élet, ugye?
Gabrielle csak elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Az az ajtó hova vezet?
– Óh, melyik? Várj...
Gregory lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Gabrielle ezt a kórteremből nyíló termet pihenő szobának rendezte be eredetileg, de rájött, hogy fantasztikus az akusztikája, így beszerzett egy gyönyörű zongorát a szoba közepére. Mellesleg hófehéret.
– Ez nagyon baró – nézett körbe a fiú.
A zongorán kívül a sarokba állítva egy ősöreg akusztikus gitár álldogált, egy hegedű a falra akasztva, és egy hárfa az ablaknál. Az egész szoba világos volt, a krémszínű kanapénak és a világos függönynek köszönhetően. A szobában emellett sok cserepes növény is helyet foglalt. Némelyik hatalmas virágokkal ékeskedett, más pedig nagy zöld levelekkel.
Gregory megcélozta a zongorát és végighúzta a kezét a tetején.
– Óhh, ez nagyon öreg, igazi antik darab, ugye?
Gabrielle bólintott.
– Te ezeken mind tudsz játszani?
– Hát... Valamennyire.
Gregory olyan hiszem-ha-látom arcot vágott, így a lány leült a zongora elé. Kérdőn nézett a fiúra, de az tanácstalanul nézett le rá.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, majd pár pillanat múlva kezei kecsesen érintették a billentyűket.
Gregory elismerte, gyönyörűen játszott a lány, a dallam pedig felemelő volt. Megtörte a kastély csendjét, s tovább is elhallatszódott, mint hitték volna. Többen is felfigyeltek a szép dallamra.
A fiú csalódottan nézett a lányra, amikor abbahagyta.
– Ez mi volt?
– Für Elise. – A fiú értetlenül bámult rá. – Ludwig van Beethoven.
– Az a kutya?
– Nem, az a német zeneszerző.
– Jaa... Nagyon szépen játszol. – A fiú arcán elég nagy értetlenség látszott.
– Köszönöm. Tudod, a mi családunkban fontos volt a műveltség, mivel... – felsóhajtott – aranyvérű családból származom. Elég keményen vették ezt akkoriban.
– Ahha.
A továbbiakban Gregoryval egész jól elbeszélgettek, úgy össze-vissza. Gabrielle meglepődött.
Ahhoz képest, hogy fűrészpor van ennek az izompacsirtának az agyában, egész jól el lehet vele beszélgetni.
Így hát a lány kellemesen csalódott.
– Óhh, bocsi de Lumpsluck már biztos keres. Megígértem neki, hogy segítek rendberakni a pincében a bájitaltantermet. Piton ízlése rányomta a bélyegét. Az a sok úszó micsoda...
– Persze, menj csak. Jó volt beszélgetni – mosolygott rá a lány, mire Gregory olyan nagy macsó pillantással nyugtázta a dolgot.
Miután a fiú eltűnt, Gabrielle egy jót kacagott. Szinte ki is ment a fejéből Trelawney jóslata. Ebédelni egész jó kedvűen sétált le, Sir Nicholas – azaz Félig Fej Nélküli Nick – kíséretében.
Lumpsluck professzor mosolyogva fogadta.
– Áh, látom már jobb kedved van. Gregory mesélte, milyen kellemes délelőttöt töltöttetek együtt.
Gabrielle kissé elpirult, majd bólintott. Majdnem mindenkinek kicsattanó jó kedve volt a szép időtől, kivéve a mellette ülő Pitont, aki elég mogorvának tűnt.
– Hol van Greg?
– Kicsit késni fog, ugyanis átvállalta az egész bájitaltanterem rendberakását. Nagyon rendes fiú, tudja, hogy az én vén csontjaim már nem igazán bírják a fizikai munkát.
– Na de professzor, hogy mondhat ilyet? Hol van maga a véntől... – csóválta a fejét a lány.
– Igaz, nem az a fontos, hogy hány év süvít el az ember feje fölött, az a fontos, hogy belül hány évesnek érezzük magunkat!
Gabrielle zavartan elmosolyodott.
Hát, ha ez valóban igaz, akkor én körülbelül a nyolcvanas éveimet taposom... sóhajtott.
A lány nem gondolta volna, hogy a mellette ülő mogorva alak is éppen ugyanezt gondolja saját magáról.
Az ebéd fenséges volt.
Ha így folytatom, nem férek majd bele a ruháimba.
Így a desszertet megint kihagyta. Elhatározta, hogy ebéd után kimegy egyet lovagolni a kastély körül. Egy kis mozgás nem árt.
– Csak nem vigyázol a vonalaidra? – kérdezte gúnyosan Perselus.
– Képzeld el, hogy igenis vigyázok rá! Fontos az egészséges táplálkozás – válaszolta, s utánozta a bájitalmester mozdulatát: a mellkasa előtt összefonta a karját. Ezután Perselus hátradőlt a székén, a lány pedig követte. Szinte már el is felejtette, milyen az, amikor Perselus csúnyán néz. Most pedig nagyon is gyilkos szemekkel meredt rá. Bizonyára megszokta, hogy ilyenkor a diákjai visszavonulót fújnak, és sikítva rohannak el. De Gabrielle-nek eszébe se jutott abbahagyni.
– Gyerekes vagy – mordult rá.
– Te is.
Perselus készült felállni, de a lány megelőzte. Felpattant és elhagyta a termet.
A férfi morcosan utána indult. Senki se mert hozzászólni, mint általában.
Gabrielle szinte felrohant a lakosztályába, gyorsan átöltözött, és már száguldott is lefelé a lépcsőkön. Gregorynak, aki épp hozzá tartott, csak futólag köszönt. A fiú mindenesetre rendesen megbámulta. Hát, a lovaglónadrág meg a fehér blúz mindig megteszi a hatását. A csizmáról nem is beszélve.
Kint hét ágra tűzött a nap, kellemes édes illatot hordott a szél. A kastély gyönyörű volt a napsütésben, mint mindig.
Meglepődött, amikor Hagrid házához érve az ideiglenes karámnál Perselust látta meg, amint épp Dannsairt simogatja, és beszél hozzá. Direkt nem ment oda, inkább egyenesen a szerszámokért indult. Amikor kilépett, a férfi még mindig a fehér kancával foglalkozott, és mintha a lóra nyugtatólag hatott volna.
Gabrielle látszólag nem figyelt rájuk, magához hívta Sky-t, a fekete fríz lovát. Befogta, majd kivezette a karámból. Ezután kikötötte egy cölöphöz, majd alapos kezelésbe vette, ugyanis a gyönyörű fekete ló szőre most sokkal inkább tűnt szürkének, mintsem ébenfeketének.
– Jaj, te! Mondtam már neked, hogy ne koszold ennyire össze magad – csóválta a fejét, miközben sárdarabokat vakart le a ló hátáról. – Tudom, hogy biztos élvezetes a sárban hempergés, de megpróbálnád néha a sárfürdőt hanyagolni?
A ló prüszkölt egyet, mintha értené, és dobálta a fejét.
– Gondoltam... – mosolygott.
Mire végzett a csutakolással, addigra a fáradt Gregory is leérkezett a kastélyból, Lumpsluck professzor kíséretében.
Perselus, aki ezalatt még mindig Dannsairral foglalkozott, észre se vette őket. Egész különös érzése támadt a kancával szemben. Mintha hívogatná, csábítaná őt a hátára. Igaz, nagyon rég lovagolt, de azért nem volt teljesen oda ezért a sportágért.
– Na mi az? Megjött az ihlet? – nézett rá Gregory kíváncsian.
– Perselus régen lovagolt – mosolygott szelíden Gabrielle, aki eközben Sky-t teljes harci felszerelésbe öltöztette.
– Valóban, drága fiam? Akkor akár el is kísérhetnéd a hölgyet. Veszélyes egyedül császkálni, még ha a Roxfort területén is van az ember – tette hozzá fontoskodóan Lumpsluck.
Ha tudná mennyire... Morgott magában a bájitalmester. Bizonyára el se tudják képzelni, hogy én vagyok itt a legnagyobb fenyegetéssel mindenkire... elvégre meg vagyok bélyegezve, halálfaló vagyok, a Sötét nagyúr bizalmasa.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Dannsair nincs jó passzban mostanában, nagyon szeszélyes.
– Ugyan már! Nők! – vigyorgott Gregory. – Egy erős férfi kéz alatt mindegyik megpuhul.
Gabrielle tátott szájjal bámult rá. Érdekes, hogy így gondolja.
– Ha úgy gondolod, akkor csak tessék – mondta cinikusan Piton. – Szerintem a nők sokkal többet érdemelnek egy kemény kéznél.
– Bármilyen fúriát meg lehet hódítani, csak elhatározottság kérdése. – Elég nagy meggyőződés volt Gregory hangjában.
– Hát, nem tudom, te hogy vagy vele – morogta Piton lenézően –, de engem a nők tiszteletére tanítottak hajdan. Sokkal többre képesek, mint gondolod, bugyuta barátom – tette hozzá, miután elég mélyen a fiú arcába fúrta tekintetét.
Gabrielle meggyőződése volt, hogy Perselus az okklumencia segítségével merült el Greg gondolataiban.
– Ugyanmár! Mi lenne, ha a nézeteinket egy finom vajsör és egy adag cukrozott ananász mellett beszélnénk meg? Mi úgyis Roxmortsba indultunk, nemde Gregory? Mi lenne, ha szórakoznánk egy kicsit?
Gabrielle bizonytalanul lépett egyik lábáról a másikra.
– Hát végül is…
– Naa, tök jó lesz – biztosította a fiú, aki egy cseppet se zavartatta magát az előbbi eszmecsere miatt.
A lány most Perselusra nézett.
– Úgyis bájital-hozzávalókért indultam – vonta meg a vállát a férfi.
Lumpsluck nagyon megörült a társaságnak. Miközben nyújtózott egyet, hatalmas pocakja eléggé próbára tette a talárja gombjait.
– Nos, akkor indulhatunk is. Ne várakoztassuk meg Madam Rosmertát. A drágának már reggel üzentem, hogy tiszteletemet teszem nála.
Gabrielle egy könnyed mozdulattal paripája hátán termett, amivel Greg újabb vizslató pillantását nyerte el.
– Ha megbocsátanak, akkor én egy kicsit előre indulok – jegyezte meg Gabrielle mosolyogva, ugyanis a lovának nagyon mehetnékje volt. Rázta a fejét, idegesen lépkedett egyik lábáról a másikra.
A pálcáját a csizmája szárába rejtette, majd egy pillanat alatt elnyargalt. A fekete paripa, mintha ágyúból lőtték volna ki, csak úgy szelte a levegőt, egyre nagyobb távolságot hagyva a gyaloglók és közte.
Lumpsluck fejcsóválva nézett utána.
– Óvatosabb is lehetne. Ezek az állatok hatalmasak és megbízhatatlanok. Ezekben a vészterhes időkben nem szabadna ennyire…
Perselus nem hallotta az öreg további beszédét, ugyanis teljesen gondolataiba mélyedt. Gépiesen lépkedett Lumpsluck mellett, mígnem a vadkanos kapunál találták magukat. Gabrielle már ott várt rájuk, és Hagriddal csevegett. Nagyjából, így a ló hátán ülve érte fel a vadőrt.
Mikor melléjük értek, Piton csak biccentett Hagridnak, Greg viszont elég nagy érdeklődéssel méregette a kollégát.
– Óh, mi még nem is találkoztunk! – nézett az óriás a bámuló fiúra.
– Valóban. Hagrid, ő itt Gregory Winbolt, Lumpsluck professzor segédje ebben a tanévben.
– Örvendek – fogott kezet vele, amihez iszonyatos csontropogtató érzés társult.
– Ő itt Rubeus Hagrid. A Roxfort vadőre és egyben a legendás lények gondozása tanár.
– Félóriás vagyok – tette hozzá Hagrid, hogy elejét vegye Gregory kérdésének.
– Áh, értem. Baró! – vigyorodott el a fiú.
– Kérem? – nézett rá csodálkozva a vadőr. – Na mindegy. Szóval holnap nem leszek itt, úgyhogy reggel meg tudnád etetni a hippogriffet és a thesztrálokat? Nagy segítség lenne – fordult újra a lányhoz.
– Persze, ez csak természetes – mosolygott Gabrielle.
A vadkanos kapu időközben hangos nyikorgással utat engedett nekik, Piton jóvoltából. Miután mindannyian elköszöntek Hagridtól, és már a kapun túl álldogáltak, a férfi újra rákoppintott a kapura, mire az engedelmesen bezárult, majd kékes fénnyel felizzott.
– Őrület, hogy itt mennyi minden van! – áradozott Gregory. – És még azt hittem, a Durmstrang a legjobb varázslóképző a világon.
– Valóban, ebben az iskolában a diákok életük legszebb éveit tölthetik. Izgalmas, kalandokkal teli éveket... – somolygott Lumpsluck. – Az első sikeres varázslattól az első szerelemig, a sikeres RAVASZ vizsgák utáni bálig, itt élnek át mindent. Egykor jómagam is nagyon nehéz szívvel hagytam el az iskolát, és most még nehezebb volt ellenállni a hívásnak – nosztalgiázott Lumpsluck.
Az idős varázsló szóval tartotta a társaságot egész idő alatt, amíg meg nem pillantották Roxmorts faluját. Régi tanítványairól áradozott, akik ma nagy emberek, meg hogy milyen jól kiérzi, hogyha valaki sokra viheti.
– Nagyon szép állat. Furcsa lovagolni? – nézett fel a lányra Gregory.
– Nem, szerintem a világ legtermészetesebb dolga… akár mint a seprűn repülés – mosolyodott el.
– Kipróbálhatom? Tudod, csak hogy legyen hasonlítási alapom. A seprűlovaglás már jól megy, hisz tudod, apám…
– Nem bánom, gyere! – adta be a derekát a lány, s megállította unottan sétáló lovát. Kezet nyújtott a fiúnak, s az a harmadik próbálkozásra nagy nehezen felmászott valahogy Gabrielle mögé.
– Atyaég, ez de magas! Azt hittem sokkal alacsonyabb… érdekes! – vigyorgott zavartan.
Lumpsluck és Piton párosa észre se vette eddig, hogy társaik lemaradtak kissé. Perselus torpant meg először, majd hátranézve jót derült magában a fiú bénázásán.
– Ne hozzak egy létrát? Ahogy látom nagy szükséged lenne rá – morogta oda neki a bájitalmester.
Lumpsluck és Piton figyelemmel kísérte, amint a lány oldalba bökte csizmája szárával a lovat, hogy indulásra bírja, azonban Greg kis híján elsőre lefordult.
– Nyugi, csak kapaszkodj! Érezd a ritmusát…
– Mégis mibe?
– Légy kreatív! – A megjegyzést Gabrielle cinikusnak szánta, ez viszont a visszájára sült el.
– Ahogy gondolod! – Ezzel két izmos karjával átölelte Gabrielle derekát, s hozzásimult. Állát a lány vállára helyezte, s a fülébe suttogott. – Így tényleg jobb…
Gabrielle kissé zavarba jött, ugyanis férfi hozzá ennyire közel már rég volt. A másik test melege, és illata… utoljára tizenhét évesen volt hasonló helyzettel dolga. Hogy zavarát leplezze, elkezdte a fiúnak magyarázni az alapvető dolgokat a lovaglásról, az meg érdeklődést színlelve hallgatta. Egy jó dolog volt ebben a srácban, és az az, hogy nagyon jó hallgatóközönség, szinte csak úgy itta a szavait.
Perselus kárörvendő arckifejezése undok fintorba fordult. Lelki szemei előtt Gregoryt legszívesebben szétátkozta volna. Azért ilyet már hogy engedhet meg magának?
Lumpsluck jóízűen felkacagott, majd valami olyat mondott, ami „Bezzeg az én időmben..." mondattal kezdődött.
– Szánalmas… – morgott félhangosan Perselus.
– Ezt neked is ki kell próbálnod! – Greg mint egy fellelkesült kisgyerek, úgy nézett le rá.
Gabrielle oldalra nézett, ahol Greg arca került a látóterébe egész közelről, meg egy másik arc, ami teljesen eltért a közelebbitől. Perselusra nézett, majd a szemeit forgatta, amivel kivívott egy kis szájszélrándulást a férfinél.
A Három Seprű nevű fogadóhoz érve Gabrielle végre megszabadult a rá tapadó Gregorytól, aki Lumpsluck hívására utánasietett.
– Már el is felejtettem, hogy néz ki ez a falu. Az égbetörő háztetők, a hólepte hegycsúcsok, Madam Rosmerta finom vajsöre… hmm. Annyira jó lehet, hogy te már egy ideje a Roxfortban tanítasz. Bármikor lejöhetsz egyet sétálni.
– Hidd el, amilyen hosszú az év, én még csak meg se környékezem a falut. Csak ha a kölykök kimenőt kapnak, és akkor azért felügyelni kell őket, mint házvezető tanár.
Perselus lesegítette a lányt a lóról, Gabrielle meg egy mosollyal megköszönte.
– Házvezető tanár?
Perselus bólintott, majd együtt beléptek a kocsma ajtaján. A férfi persze udvariasan ajtót nyitott neki, amivel egy kis pírt varázsolt a lány arcára.
Mindig nagyon nagy volt a forgalom itt. Sokan sürögtek forogtak az asztalok körül, baráti társaságok nevettek hangosan e falak között. Azonban most meg kellett lepődniük. Alig pár asztalnál ültek csak, és meglehetősen csöndben beszélgettek egymással az emberek.
Miután rendeltek maguknak egy italt, a kandallóhoz közeli asztalnál telepedtek meg. Lumpsluckot és Gregoryt semerre se látták.
– Biztos megrendeli az öreg a szokásos italkészletét az évre hátul – biccentett a raktárba vezető ajtó felé Piton.
– Lehet. És a szokásos cukrozott ananász se hiányozhat – mosolyodott el a lány. – Fura, hogy pár dolog sosem fog változni. Akárcsak ez a hely. Még mindig ugyanolyan, mint tizenvalahány évvel ezelőtt. És milyen tanárként sétálni a kastélyban? – terelte más vizekre a témát.
Perselus kicsit habozott, mielőtt válaszolt.
– Semmi érdekes. Sok rosszcsont gyerek, és nagyon kevés tehetséges. Nagyon nehéz találni olyat, akit érdemes is tanítani.
– Túlságosan magasak az elvárásaid, azt gondolom. Biztosan vannak „ragyogó elmék", akárcsak régen.
Perselus csóválta a fejét.
– Már semmi se olyan, mint régen. Ezek nem tisztelnek senkit és semmit.
– Akárcsak mi régen, vagy már elfelejtetted?
Gabrielle tekintete a távolba révedt. Elgondolkodásából csak a mogorva pincérnő zökkentette ki, aki lehelyezte, vagy inkább ledobta az asztalra a vajsörös korsókat.
– Dumbledore elvitt magával egy Főnix Rendje találkozóra. – Az utolsó pár szót csak némán tátogta.
– Ezt ne itt.
– Csak arra akartam kilyukadni, hogy megismerkedtem ott több diákkal is.
– Öhm, az Aranyifjúval is, ha jól sejtem. – Annyi megvetés volt a hangjában, hogy a lány megbotránkozott.
– Igen, és szerintem nagyon kedves fiú. Akárcsak Lily. Tiszta Lily, bár a kinézete az apjáé.
Perselus arcvonásai megkeményedtek. Nem szólt semmit, csak lassan kortyolt egyet a vajsöréből.
– Az a Granger lány kissé szétszórt volt… Jaj hát és az a két Weasley iker. Nagyon tehetségesek lehetnek. Mindenki csak a találmányaikról áradozik. A minisztérium is használja a termékeiket. – Az utóbbit megint súgta.
– Valóban? Hát igen, ők érdeklődtek is a bájitalmesterség iránt. Egyszer titokban kísérleteztek a laborban, és rajtakaptam őket… Ha az öreg Lumpsluck hamarabb tért volna vissza a nyugállományból, biztos a gyűjteménye ékkövének tartotta volna őket.
A lány kortyolt egyet a fenséges italból, s pár pillanatra behunyta a szemét. Perselus ezalatt arra lett figyelmes, hogy hosszú évek óta csak most beszélget normálisan egy emberrel. Persze, Dumbledore-ral nagyon sok eszmecserét folytatott már, de azért ez mégis más. Baráti a hangnem és felszabadultabb.
– Jól vagy? – nézett rá a lány vizslató pillantással.
– Csak elgondolkodtam.
– Sokszor teszed mostanában. Tudnám, mi mindenen tudsz annyit gondolkodni. Néha azt kívánom, bárcsak belelátnék mások fejébe…
Erre a férfi gunyorosan elhúzta a száját. Neki ez természetes…
– Ha foglalkoznál az okklumenciával, akkor ez számodra is lehetségessé válna.
– Tudod, hogy nem szeretem az ilyen dolgokat…
– Milyen?
– Sötét. – A lány kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
– Mit tudsz te a sötét mágiáról… – dőlt hátra a székén a férfi.
– Sajnos egyre többet, bár téged sose tudnálak lekörözni… amint hallom, közelebb vagy hozzá, mint a Chudley Csúzlik a tabella aljához…
A lány arca elsötétedett, hangjában egy cseppnyi aggodalom, félelem és megvetés elegye hallatszott.
Perselus szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. Dumbledore szavaira gondolt, amit a barátokkal kapcsolatban mondott. Ekkor mintha megtisztult volna az elméje. Mi van, ha a lányt azért szervezte be, hogy őrá támaszkodjon? Töprengve nézett egy kevés ideig a vajsörös korsójára, majd felemelte a fejét.
– Nem értheted ezt. – Alaposan megrágva ejtette ki a száján.
– Elmagyarázhatnád – felelte a lány dacosan, s közelebb hajolt az asztalon keresztül.
– Nem tartozik rád, magánügy. Úgy látom, a szokásod, hogy beleütöd az orrod mások dolgába, még mindig ugyanolyan idegesítő.
A lány összevont szemöldökkel pislogott párat, majd csalódottan visszacsusszant a székére. Tekintetét lesütötte, hogy még véletlenül se kelljen a másikra néznie.
Szemeit könnyek égették, tudta a férfinek igaza van, pedig most csak kedves akart lenni. Egy régi baráttól ezek a szavak jobban fájtak, mint bárki mástól. Magában hangos önmarcangolásba kezdett. Beharapta alsó ajkát és üres tekintettel meredt maga elé.
Valóban, mi közöm hozzá? Idegesítő vagyok… hát igen ez van… de én nem akarok olyan lenni… mennyi hiba van még bennem? Rosszabb vagyok, mint egy… mint egy… Kereste magában a megfelelő szavakat.
Perselus nem akarta megbántani őt, a szavak csak úgy megszokásból kicsusszantak belőle. Nézte a lányt, amint az falfehéren bámul maga elé, sőt egy pillanatra mintha könnycsepp csillogott volna a szemében. Régen ilyen helyzetben a lány visszavágott volna valamilyen frappáns beszólással.
Úgy látszik, az évek hosszú során gyökerestül megváltozott a lelkülete. Érzékeny lett. Ezt pár évvel ezelőtt lehetetlennek titulálta volna, természetellenesnek.
Felsóhajtott, s odahajolt a lányhoz.
Jól látta, a szeméből egy árva könnycsepp gördült le.
– Csak nem sírsz? – nézett elképedve.
– Dehogy, csak valami belement a szemembe. Ez az átkozott por…
– Igen, valóban nagyon poros itt a levegő. – Ezzel egy pici mosolyt csalt a szép arcra.
Kezét a lányéra helyezte, és kicsit megrázta, hogy figyeljen rá.
– Figyelj, én… ez…
Ekkor meglátta, amint Lumpsluck és Gregory jókedvűen feléjük tartanak. Azonnal elhúzódott a lánytól, s újra mogorva ábrázatot öltött.
A vén professzorék olyan jól szórakoztak, hogy az ebédet is Roxmorts-ban költötték el.
Elsőként Gabrielle hagyta el a színes társaságot, mondván a lova már biztos fáradt. Azután kis idővel Perselus is elindult a bájital-hozzávalókért az egyik boltba.
Egyedül indult el a faluból, a napsütötte felhajtón, immár több különleges hozzávalóval a zsebében. A fák kellemes árnyékot vetettek a dűlő útra. A földön észrevette a monoton patanyomokat. A madarak csicsergésén és a szél zúgásán kívül semmi más nem hallatszott a környéken. Nyugalom volt, akárcsak a kastély területén.
Meglepetésére a vadőrkunyhó melletti kifutóban Gabrielle épp Dannsairon lovagolt. A kanca kissé idegesnek tűnt, de a lány kitartó volt vele. Különböző gyakorlatokat hajtottak végre, az erős koncentrálás miatt egészen kipirult az arca. Franciául mondott néha-néha valamit a lónak.
Perselus nem állt meg, felsétált a kastélyba. Dumbledore irodája felé vette az irányt.
– Csokibéka – vetette oda az ajtót őrző kőszörnynek, amely engedelmesen félreugrott.
Fekete talárja hangtalanul suhant utána.
– Csodálatos munkát végeztél, fiam! – állapította meg Dumbledore, miközben szénfekete ujjait nézegette a magasba emelve. – Már nem is fáj annyira, sőt még mozgatni is tudom. – Bizonyítékként intett egyet a magas alak felé.
Piton arckifejezése az undor, szánalom, és lenézés elegyét vette fel.
– Ha tudtam volna, hogy ennyire élvezni fogja, akkor nemcsak a kézfejébe zárom – morgott a bájitalmester.
Dumbledore, mint aki meg sem hallotta, tovább nézegette a kezét.
– Erre az egy évre még szükségem van, hogy minden szálat elvarrjak, és biztosítsam Harry életben maradásának feltételeit.
Piton mély megvetéssel felhorkantott.
– A Kiválasztott elveszett lesz maga nélkül. Potter képességeit ismerve a Sötét Nagyúrnak nem lesz vele nehéz dolga.
– Nem lesz elveszve, dehogyis, hisz az egész Rend biztosítani fogja, és – az igazgató itt kicsi hatásszünetet tartott, és mélykék szemeit Perselus arcába fúrta – itt leszel neki te, Perselus.
Pitont áramütésként érték a szavak. Arckifejezése a felháborodottság és az értetlenség között ingázott. Végül dühösen rátenyerelt az igazgató asztalára, és közel hajolt az idős mágushoz.
– Soha! – sziszegte. – Soha többé… Hogy képzeli? – hápogott. – Hogy képzeli, hogy az életem fölött döntsön?! Az én életem… – Perselus arcán immár keserves fájdalom látszódott.
Dumbledore kitartóan nézte a férfit, ami azt elgondolkodásra késztette.
Életem... Mikor volt valaha nekem saját életem? Egész idő alatt csak mások parancsait teljesítgettem, minden percemet kitölti a kémkedés.
Az idős mágus látta, hogy a férfi szemében milyen zavarodottság vett erőt. Megértette a felháborodását.
– Ülj le – szólt csendesen Dumbledore.
Perselus pár pillanatnyi habozás után rárogyott az ülőalkalmatosságra.
– Csak báb vagyok. Egy egyszerű marionettbábu, ami groteszk módon összecsuklik, ha nem rendelkeznek fölötte. – Perselus ezt inkább csak önmagának morogta, Dumbledore viszont tökéletesen hallotta.
– Sajnálom, hogy így gondolod. Sokkal többre vagy képes, mint gondolnád. – Az igazgató odalépett hozzá, és ép kezével megszorította a férfi vállát. – Bár az igaz, hogy nem szabadna önsajnálatba menekülnöd, sokkal inkább a tettek mezejére léphetnél.
– Szegüljek ellen a parancsoknak? – horkantott fel Piton gúnyosan.
– Nem ezt mondtam, de ha így értelmezed…
– Mégis hogy értelmezzem? – bukott ki a kérdés a férfiből. Hangja csendes volt immár, csendes, de cinizmussal teli.
Dumbledore fáradt mosollyal nekidőlt az íróasztala szélének, egyenesen Perselus elé.
– Tudom, mi célból ajánlotta fel neki a munkát – szólt csendesen a bájitalmester, s ezt követően kitartóan figyelte társát. – Úgyse fog sikerülni a terve – tette hozzá egy kicsit később.
Dumbledore idegesítő, mindentudó mosollyal nézett le rá. Félhold szemüvegén megcsillant a gyertyák keltette fény.
– Alábecsülöd az emberi érzelmeket, pedig te ismerhetnéd ezeknek az erejét a legjobban.
Perselus gyilkos pillantással illette az igazgatót. Rossz emlékeket idézett fel benne, melyektől igyekezett megválni.
– Potter sose fog bennem annyira megbízni, hogy az életét a kezembe adja.
– Úgy gondolom, arra nem is lesz szükség. A fiúnak megadom a kezdő löketet, a te feladatod csak az lesz, hogy egyengesd az útját. Harrynek nem muszáj róla tudnia, amíg el nem jön a megfelelő pillanat. És – tette hozzá az igazgató, mert Perselus épp közbe akart vágni –, az a pillanat el fog jönni.
Perselusnak ezernyi kérdés cikázott a fejében. Mindegyik a jövővel volt kapcsolatos. Nagyon is úgy érezte, hogy az igazgató minden feladatát őrá akarja majd ruházni. Akárcsak Potter ajnározását.
– Honnan fogom tudni, hogy elérkezett a megfelelő pillanat?
Dumbledore tűnődve nézett rá egy ideig, majd hátat fordított neki, és visszaült a helyére.
– Hidd el, megérzed. Kortársaid többségénél bölcsebb vagy, annyi mindent átéltél már. Rendületlenül megbízom benned, tudom, hogy jól fogsz cselekedni. Ha lennének gyermekeim, azt kívánnám, bárcsak ilyen bátor emberek lennének, mint te, Perselus.
Ahogy az igazgató kiejtette a nevét, annyi melegség és tisztelet volt benne. Hirtelen hatalmas rokonszenvet érzett a mágus iránt.
Gondolatokkal teljes csend telepedett közéjük. Perselus az előbb hallottakon rágódott, míg társa apró mosollyal az ajkán fürkészte az arcát.
Valamivel nyugodtabban szólalt meg.
– Azt hallottam, ezévben aurorokat küld a Minisztérium a kastély védelmére.
Dumbledore lassan bólintott.
– Igen, valóban szokatlan figyelmesség tőlük. A holnapi nap folyamán maga a Mágiaügyi Miniszter is tiszteletét teszi nálunk, megint – somolyogta. – De óva intelek. Az aurorok nem foghatnak gyanút a kémtevékenységedről.
– Ha a Sötét Nagyúr hívat, azonnal mennem kell.
– Tudom. Ezért mostanában jó lenne, ha többet sétálnál a kastélyon kívül. Úgy nem lenne annyira feltűnő, amikor elhagyod a birtokot.
Perselus bólintott.
– És jó lenne, ha a mardekárosaid körmére néznél. Sokkal jobban oda kell majd figyelned rájuk, nehogy bajba keveredjenek.
– Tudom. A diákjaimnak eddig is mindig feltétel nélkül elérhető voltam, bármikor, bárhol. Úgy tervezem, ezévben még jobban közelebb kerülök hozzájuk. Sokak családját ismerem, nagyon kevés az a gyerek, akinek a szülei nincsenek a Nagyúr szolgálatában.
– Bölcs döntés, nagyon bölcs. Ezévben azt szeretném, ha a diákok jobban összemelegednének. Igaz, hogy ehhez nem segítenek hozzá a kviddicsmeccsek, de sebaj. Egy kis egészséges versengés nem árt. Mindazonáltal megbeszéltem McGalagony professzorral, hogy lesz egy karácsonyi kis ünnepségünk, és egy Valentin napi bálunk. A hetedikeseknek persze megrendezzük a Végzősök Bálját az év végén. Jó lesz a közös kikapcsolódás. Ezeket megelőzhetné majd egy kis táncoktatás is. Szerintem nagy sikernek örvendene az ötlet a lányok körében. Kevesebb kétballábas partnerük lehetne – mosolygott.
Perselus kedvelte a bálokat. Egy okból kifolyólag. Ilyenkor szétrebbenthette az egymást faló párocskákat, elkaphatta az italozgató kamaszokat. Kedvére osztogathatta a büntetőfeladatokat.
Az igazgató a zsebórájára nézett.
– Hogy elszaladt az idő! Viszont még egy dologra időt kell szakítanunk. Azt mondtad a múltkor, hogy Tudjukki érdeklődik Gabrielle után. Nos, úgy gondolom, mérlegelnünk kellene ennek fontosságát.
– Elég fontosnak tűnt számára – szögezte le Piton. – Információkat akar a lányról, mihamarabb.
– Értesítenünk kellene őt.
– Megijesztenénk – vetette oda Perselus.
– Mégis úgy gondolom, fontos lenne erről tudnia. Veszély fenyegeti. Bár nem tudom, miért olyan fontos számára a lány.
– Tudjukki azt hiszi, hogy ez egy csel a maga részéről. Hogy ő fontos lehet a háborúban, talán… talán azt hiszi, hogy valamilyen különös képességgel bír – tűnődött félhangosan a férfi.
– Gabrielle szülei a hívei voltak, nemde? Ha megtudná, hogy az a lány tért vissza, aki egykor megtagadta szolgálatait neki, még nagyobb veszélyben forogna.
– Viszont ha hamis információkkal szolgálok neki, és kiderül – ami elég valószínű, ugyanis Draco biztos nem ülne ölbe tett kézzel –, akkor elvesztené a belém vetett bizalmát, sőt, az még a jobbik eset lenne, ha azt hinné, hogy maga nem bízik bennem eléggé ahhoz, hogy megosztja velem az igazi információkat. Ha viszont rájönne, hogy csak elhallgatom előle… megölne – ejtette ki a száján szárazon. – Nem mintha annyira félteném az irhámat, én nem vagyok gyáva, mint Karkarov volt.
– Nehéz ügy, nehéz ügy. És a ti kapcsolatotokról nem tud?
– Kapcsolatunkról?
– Igen. Gabriellel régebben eléggé jó barátok voltatok. Kötve hiszem, hogy Lucius vagy bármelyik másik évfolyamtársatok ezt meg ne említette volna neki irigységből.
Perselus ellenkezni akart, de az igazgató leintette.
– Nagyon sok irigyetek volt, higgy nekem. Bárki odaadta volna mindenét azért, hogy az a lány úgy nézzen rá, mint ahogy rád nézett. Gabrielle nővére is tanúja volt ennek, de vele egyelőre nem kell számolnunk, úgy tudom, az Azkaban lakója.
Perselus meglepődött. Hogy sokan irigyelték azt, ahogy Gabrielle rám nézett? Mért, hogy nézett rám? Nézett nagyot a férfi. Igaz, hogy évfolyamunk egyik legszebb lánya volt, bár Lily szerintem vetekedhetett volna vele.
– Szerintem nyugodtan áruld el neki, hogy Gabrielle az, aki visszatért. Amíg a lány a kastélyban tartózkodik, addig nem eshet bántódása. Mindenesetre… figyeld Voldemort reakcióját. Mondj igazat, de a fontosabb dolgokat…
– Hallgassam el előle. Értettem.
– Én azon a véleményen vagyok, hogy mondjuk el a lánynak, de ha te úgy gondolod, hogy még nincs itt az ideje, akkor a feladat majd rád hárul később – biccentett Dumbledore.
Perselus lassan bólintott.
– Mostmár abba kell hagynunk, vár a vacsora.
– Én ma inkább a lakosztályomban szeretném elkölteni. Ez a nap eléggé lefárasztott.
– Aludj egyet, rád fér. Elvégre holnaptól megkezdődik a munka.
Perselus felkelt, majd az ajtó felé vette az irányát.
– Még egy kérdés. Ha Hagrid holnap nem lesz jelen, akkor ki kíséri az elsősöket a kastélyba?
– Ezt már megbeszéltem McGalagonnyal. Ő szívesen átvállalta a gólyák terelgetését.
Perselus bólintott, majd eltűnt az ajtóban.
A folyosók az ürességtől kongtak, csak a Nagyterem közelében ólálkodtak házimanók. Perselus egyre kimerültebbnek érezte magát, minden egyes porcikája ellenkezett a további mozgás iránt. Nagy nehezen elvonszolta magát a lakosztályáig.
A tükörbe inkább bele se nézett, lezuhanyozott, majd gondolkodás nélkül az ágya felé indult. Az ágyba szinte beledőlt, s lehajtott egy fájdalomcsillapító bájitalt. Jólesőn felsóhajtott, majd egy kis idő múltán elnyomta az álom.