A Roxfortban ébredőket esős idő keltette. A Nagyterem mennyezete hol borult időt sejtetett, hol bágyadt napfénybe burkolta a reggelizőket.

Gabrielle reggel egyszerű farmernadrágot öltött magára egy világoskék blúzzal. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy egész évben talárban mászkáljon. Túlságosan hozzászokott a mugli öltözékhez.

Blúzát megigazította, miután leült a helyére a tanári asztalhoz. Kezébe vette a Reggeli Próféta egy friss példányát, majd unottan rágcsálni kezdett egy megvajazott pirítóst. A teremben csak egymaga volt, így elég nagy visszhangot keltett, amint foga alatt ropogott a kétszersült. Átfutotta az újság első oldalát, ami csakugyan elszomorító híreket tartalmazott. Számtalan eltűnésről volt szó benne. Gabrielle letette az újságot, majd gondterhelten nézett körül az üres teremben. Gondolta, hogy ez az év sem lesz problémamentes. A hírek ugyanis hozzá is eljutottak, hogy Harry Potter micsoda kalandokat tudhat magáénak.

Biztosan készül itt valami... tűnődött magában. Elvégre biztosan nem viccből biztosítja majd a Roxfort védelmét egy csomó bűbáj és auror.

Kollégái lassan elkezdtek szálingózni a terembe. McGalagonyon lázas izgalom lett úrrá. A történések középpontjába került. Mindenki egyeztetett, tervezgetett, pergamentekercs-halmokat hoztak, vittek. Gabrielle meg csak ült, és bámulta a többieket. McGalagony idegesen zuttyant le mellé.

– Nem látta Albust? Azt hittem, már itt van.

– Nem, még nem.

– Lassan megérkeznek az aurorok, őket is fogadni kell majd. Emellett minden tanárnak és alkalmazottnak a vadkanos kapuhoz kell gyűlnie a reggeli után – sorolta a boszorkány.

– A vadkanos kapuhoz? Minek?

– Albus említette még tegnap. Sejtésem az van, de biztosan jómagam se tudom. Emellett még az elsősöket is a kastélyba kell kísérnem, aztán a beosztási ceremóniát levezényelni. – A boszorkány gondterhelten sóhajtott. – Bár, meg kell mondjam, örülök, hogy Hagrid nem ér rá. Nagyon szeretem nézni a kis gólyák izgalomtól csillogó ábrázatát, amikor először pillantják meg a kastélyt.

McGalagony arca szinte kivirult, s boldogan mosolyodott el. Nagyon szerette a kisebb gyerekeket, bár neki sajnos nem adatott meg, hogy sajátjai legyenek.

– Én is szeretem a kisgyerekeket – nézett a mellette ülő boszorkányra. – Valahogy átragad rám a jókedvük és az életörömük.

McGalagony teljes meglepettséggel nézett rá.

Gabrielle egy szelíd mosollyal felállt, és a terem végében levő hatalmas ajtó felé vette az irányt.

Az ajtón kilépve majdnem egy magas alaknak ütközött.

– Bocsánat – nézett fel az ősz mágusra.

– Jaj, röstellem, rossz helyen állok – válaszolta Dumbledore.

A lány teljes döbbenettel nézett körül. Az előcsarnokban csaknem negyven ember tömörült. Magas, testes férfiak sora.

Dumbledore mellett egy alacsony férfi állt, a mágiaügyi miniszter. Oroszlánszerű sörénnyel szegélyezett fejét könnyedén fel lehetett ismerni. Nemrég a Reggeli Próféta címlapján díszelgett a bizarr alak.

Furcsa, fürkésző szemeivel úgy bámult a lányra, mintha minden egyes porcikájába bele akarna látni.

– Rufus Scrimgeour – biccentett az alak.

– Gabrielle Moonlight – nyújtott a lány udvariasan kezet.

A férfi a gondolataiba merült pár pillanatra, majd arcára furcsa, állatias kifejezés ült ki.

– Moonlight… Csak nem egy halálfaló-palánta? – nézett a lány kezére undorral, majd az arcára. Természetesen a felé nyújtott kezet figyelmen kívül hagyta.

Gabrielle megbotránkozva nézett rá, majd visszahúzta a kezét.

– Ugyan már, Rufus. Miss Moonlight a bizalmamat élvezi, és annyi köze Voldemorthoz, mint a trágyagránátnak a citromporhoz.

A miniszter mindenesetre nem volt erről meggyőződve.

Gabrielle kis idő múltán egy ismerős talársuhogást hallott, majd érezte, hogy valaki mellélépett. Kezét a lány bal alkarjára helyezte, és azt a miniszter felé nyújtotta, miközben felhúzta a blúz ujját.

Természetesen semmi mást nem láthatott rajta a miniszter, mint a finom napbarnított bőrét.

Perselus arca kifejezéstelen volt, csak a szemeiben lehetett észrevenni némi undort. Majd miután a miniszter rendesen megszemlélte a kezet, Perselus lágyan elengedte. Az alacsony férfi úgy tűnt, nem hisz tulajdon szemének.

A miniszter leplezetlen undorral és ellenszenvvel méregette a Gabrielle mellett álló magas férfit.

– A magáét inkább ne is mutassa, Piton. – Úgy ejtette ki a nevét, mintha valami nagyon undorító dolog lenne. – Az egyik cella már csak magára vár… – acsargott.

Gabrielle azt hitte, hogy Perselus eszét vesztve ráveti magát a köpcös alakra, azonban a férfi csak szenvtelenül állta a másik pillantását.

– Nem tudom, minek állok a rendelkezésére ennyi aurorral, amikor maga ilyen embereket alkalmaz – intett fejével kettőjük felé, tudomást se véve róluk.

– Aggodalmaid feleslegesek. Feltétlen bizalmamat élvezik. Tudom, mit miért teszek.

– Azt kétlem. – Scrimgeour hátat fordított nekik, majd az aurorok közé lépett. Hevesen magyarázni kezdett, majd útjára engedte társait.

– A vadkanos kapunál találkozunk – küldött egy fáradt mosolyt feléjük az igazgató, majd belépett a Nagyterembe.

Az aurorok kezdtek szétszóródni, mindegyikük elindult egy-egy irányba a kastély szíve felé.

Gabrielle szerencsétlenül állt a bájitalmester mellett egy darabig.

Az biztos, hogy a Reggeli Próféta címlapján szimpatikusabbnak tűnt. Miért kell minden embert egy kalap alá venni?!

– Bunkó… – morgott félhangosan Perselus, miközben a miniszter eltűnt a Nagyterembe vezető ajtó mögött.

– Nem mész reggelizni? – kérdezte a lány bágyadtan.

– Elment az étvágyam.

Több auror az udvar felé vette az irányt. Egy kivált közülük, és odalépett Gabrielle-hez.

– Szia – intett a fiatal boszorkány. – Emlékszem még rám?

– Nymphadora ugye?

– Inkább Tonks.

– Persze, Tonks. Hogyhogy itt vagy?

– Hát, iderendeltek. Én ezen a héten Roxmortsban ügyelek. A vonatállomáson. Többünket is iderendeltek a Rendből – tette hozzá halkan.

Gabrielle zavart mosollyal nézte az őszhajú fiatal boszorkányt.

– Rohannom kell. Már a helyemen kéne lennem.

Tonks bágyadt integetés közben elrohant. A lány mosolyogva nézett utána.

– Szerelmes – jegyezte meg halkan. – Emellett szomorúnak tűnik.

– A kettő általában kéz a kézben jár – motyogta Piton alig hallhatóan.

– Nem mindig.

Csöndbe burkolózva indultak ki az udvarra. Egyáltalán nem volt olyan szép idő, mint tegnap. Felhők takarták el a türkizkék eget. A nap sugarai gyengék voltak, melegüket alig lehetett érezni. Gabrielle fázósan húzta össze magán a blúzát, bár nem lett tőle melege. Most az egyszer irigyelte a mellette lépkedő magas alakot, akin meleg fekete talár volt.

Perselus azon kapta magát, hogy Tonkson és Lupinon gondolkodik. Azok ketten jócskán összemelegedtek az utóbbi időben. Lupint a vérfarkasok közé küldte Dumbledore kémkedni, így nem csoda, hogy Tonks teljesen kivan az aggodalomtól. Bár most kimondottan szánalmasan fest.

Körülnézett. Szemét nagyon is bántotta a gyenge nap fénye, olyannyira hozzászokott már a pince sötétségéhez. Gabrielle mellett elnézett a Fekete tó partja felé, ahol most két csuklyás auror masírozott. Hagrid házánál is aurorok őrködtek. Mindenfelé aurorok. Némelyek észre se vették őket, mások viszont rendesen megbámulták.

Na ennyit a nyugodt napokról.

Perselus elkapta Gabrielle furcsa pillantását, mire a lány azonnal lesütötte szemeit.

– Igen? – nézett rá a nála jóval alacsonyabb lányra.

– Semmi.

Perselus menet közben jól megnézte magának a mugli ruhába öltözött lányt. Igazából utálta, ha egy varázsló mugli ruhában mutatkozik, ugyanis azok olyan… olyan sokat mutatnak az ember testéből.

Nem zavarta volna őt talán ennyire, ha kettesben vannak, mert magától nem tagadta volna meg ezt a szemnek jóleső látványt. Gabrielle formás idomait, kissé átlátszó blúzát…

Azon kapta magát, hogy képzelete magával ragadja őt, s az már egy kicsit se kötődik a mugli öltözékhez. Bár most nagyon zavarta, hogy a legtöbb auror megfordul a lány láttán.

– Mi az? – kérdezte a lány, mivel Perselus kissé hátramaradt.

Kívánatos vagy, az… mindenki megbámul… vajon ez téged nem zavar? Gondolkozott magában Perselus.

– Csak elbámészkodtam.

– Hát igen, csodás a látvány – nézett a lány a hólepte hegycsúcsok felé.

De még mennyire…

Az érkezők láttán a kifutóban legelésző lovak felkapták fejüket. A fekete csődör hatalmas örömmel ügetett a karám széléhez, majd őt követte a szürke kanca is.

– Jó reggelt! – köszönt nekik Gabrielle mosolyogva. – Jól aludtatok?

Sky hangosan felnyerített, és lépkedett párat boldogságában. Gabrielle mosolyogva megsimogatta ébenfekete fejét.

Ez alatt a szürke kanca Perselus közelébe ért, és várta, hogy megsimogassa. Hatalmas csillogó szemeivel várakozóan tekintett rá.

Mikor Perselus megsimította a ló homlokát, az halk, duruzsoló hangot hallatott.

– Még sose láttam ilyet, hogy Dannsair ennyire rajongott volna valakiért.

Perselus arcán a vonások kissé ellágyultak, és már-már úgy tűnt, elmosolyodik. Aztán mégsem.

– Én elhiszem, hogy nem rajongsz a lovaglásért, talán a lovakért se, de egyszer majd be kell adnod a derekad. Addig nem fog békén hagyni, amíg nem ülsz a hátára – mosolygott Gabrielle.

Perselus elidőzött a lány formás alsó ajkán, majd titokzatos arckifejezést öltött.

Lehet, majd egyszer ráülök… Majd egyszer, talán…

Perselus egyedül hagyta a lányt, továbbindult a kapu felé. Dumbledore meg akarja erősíteni a Roxfort köré vont varázslatokat, és pár emberre rá akarja ruházni a kapu titkát. Vagyis, hogy hogyan kell majd kinyitni. Ahogy Dumbledore már említette neki, ezt McGalagonynak, Gabrielle-nek, Flitwicknek és neki, Perselusnak mutatja majd meg. A többieknek viszont tudniuk kell, kik lesznek azok, akik majd ezt végre tudják hajtani.

Talpa alatt vidáman ropogott a murva, miközben ruganyos léptekkel haladt a domboldalon. Lassan szitálni kezdett az eső, és nedves illatot hozott a szellő a Tiltott Rengeteg sűrűje felől. A kapu óriásként magasodott föléje. Megszemlélte a szépen ívelt, kovácsoltvas kapu szárnyait. Milyen mesteri munka, akár az egész kastély. Azért valamit tudtak régen, hogy ilyen csodás dolgokat hoztak létre. A kapu oszlopainak tetején két vadkan állt, büszkén nézve az érkezőkre.

A kapu tövében Perselus egy furcsa bokorra lett figyelmes. Hatalmas narancssárgás virágok lógtak vékony ágairól. Felvett egy lehullott virágot a bokor aljából, és szomorkásan ránézett. Kezében a virág integetni kezdett szirmaival. Már csaknem tizenhat hosszú éve, hogy meg kellett válnia élete szerelmétől, és ő még most is itt van. Egyedül. Furcsa mi mindent ki tud bírni az emberi lélek.

Mélyen beleszagolt a virágba. A bódító édes illat átmelengette a szívét, lelkét. Meglepetésére észrevett a fák közt egy ösvényt, melyet majdnem benőtt ez a csodás bokor. Tűnődve nézett a puha avar borította ösvényre. Lábai önkéntelenül megindultak arra felé, de hangokat hallott, és megtorpant. Újra megindult, de ekkor egy ismerős hang szakította félbe.

– Perselus! – intett neki Dumbledore kedvesen.

A bájitalmester teljes eufóriában ballagott vissza a kapuhoz, még a virágot is a kezében felejtette, amire többen is felfigyeltek.

Csak ő tudhatta mennyit is jelent neki ez a virág.

– Csak nem virágot szedtünk? – nézett rá kaján vigyorral Gregory.

Perselus oda se figyelt, csak bámult maga elé egy ideig. Mindenesetre Albus nem zavartatta magát, és bevezette kollégáit a szándékaiba. McGalagony és Filius büszkén húzták ki magukat nevük említésére. Gabrielle viszont zavartan lépett egyik lábáról a másikra.

Míg a két említett valamilyen latin bűbájt mormolt, Perselus óvatosan a mellette álló lány kezébe nyomta a virágot. Gabrielle először értetlenül nézett a férfira, majd a kezébe nyomott hideg, vizes valaminek szentelte a figyelmét. Ezután elkerekedett szemmel nézett vissza Perselusra.

Pár pillanatig némán nézték egymást, szinte szavak nélkül kommunikáltak.

– Perselus, Gabrielle!

Mindketten egyszerre riadtak fel a hangra. Dumbledore huncut mosollyal intette őket magához.

– Minden rendben?

Gabrielle lassan bólintott. Albus röntgenszemei most annyi melegséget sugároztak, hogy a lány önkéntelenül is elmosolyodott.

A mindentudó szempár most Perselusra fordult, akinek kezében már ott volt ébenfekete pálcája, amint a kapura szegezi.

– Ismételjétek utánam!

Gabrielle kelletlenül előhúzta hátsó farmerzsebéből a pálcáját, és ő is a kapura szegezte. Perselus vetett egy röpke pillantást a pálcára. Legnagyobb döbbenetére nem az a pálca volt a lány kezében, amit iskolás korában használt. Ez a pálca hófehér volt a markolatától a hegyéig, ősi rúnákkal tele róva. Markolatánál mintha zöld borostyán levelek futották volna körbe. Egy kicsit kopottnak tűnt, mintha évszázadok óta használatban lenne.

Többen is felfigyeltek a szokatlan pálcára.

Dumbledore elkezdte darálni a latin szöveget, Gabrielle Perselusszal karöltve ismételte utána. A lány minden egyes szóra odafigyelt, s döbbenetére le is tudta fordítani azt. Lelkében boldogan ujjongott, miközben a pálca hegyéből kékes lánc fonódott a kapura.

– Ezután már csak elég rákoppintani a kapura, az a kiválasztott embereknek azonnal kinyílik. Remélem jól fognak működni a védőbűbájok, tehetnénk is egy próbát. Gregory, lenne olyan kedves?

Gregory meglepetten lépett oda a kapuhoz. Először kézzel akarta megérinteni azt, de vörös fénye elrettentette, azután pálcájával koppintott rá, de akkor se történt semmi. Illetve majdnem semmi.

Gabrielle a fejében ismeretlen hangot vélt felismerni, ami akarata ellenére is egyre hangosabban szólt.

– Sziréna? Na de Albus! – fogta a fejét McGalagony professzor. – Nem tudott kitalálni valami kellemesebbet?

– Próbáltam kedves Minerva, próbáltam, de az nem állta ki a próbákat. Álmomból csak ez az egy zaj tudott felkelteni – tette hozzá bocsánatkérően az idős mágus.

– Filius valamelyik nap csodálatos ötletet adott nekem. Eddig a Roxfortban lehetetlen volt hoppanálni, mostmár az egész birtok területén se lehet. Emellett a minisztérium őrzi az összes kandallót az enyémen kívül, hogy a nem kívánatos személyek ne tudjanak a tudtunk nélkül bejutni az iskolába. És Filius az eszembe juttatta, hogy jó lenne, ha repülés útján se lehetne a kastélyt megközelíteni, csakis a kapun keresztül. Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy a legjobb lesz, ha egy úgymond védőpajzsot emelünk a kastély köré, ami innen fog kiindulni – mutatott a kapura.

– Úgy gondolom, ha többen készítsük el a pajzsot, erősebb lesz.

Sokan rezzenéstelen arccal néztek Albusra. Látszólag az idős mágus valamilyen megerősítésre várt. Pár perc habozás után McGalagony bólintott.

– A diákok védelméért minden tőlünk telhetőt megteszünk.

– Csodás – mosolygott az igazgató, mintha csak az időjárásról lett volna szó. – Talán páran még emlékeznek, ezt régen hogy is csináltuk. Aki nem, annak most mondom – nézett kék szemeivel Gregoryra, majd Gabrielle-re.

– Protego maxima… Repello Inimigotum… Fianto Duri…

Dumbledore pálcájábal ezüstös fénynyalábok repültek ki, egészen magasra, majd elkezdtek maguktól nőni, szélesedni, és gyönyörű kék fénnyel izzani.

Gabrielle nézte, ahogy társai megismétlik a varázslatot, és gyönyörű, tűzijátékszerű élményben volt részük.

– Protego maxima… Repello Inimigotum… Fianto Duri… – mutatott Gabrielle is az égre a pálcájával.

A sok kiszélesedett kék palacsintaszerű dolog egymásba olvadt, amikor széleik találkoztak. Lassan nyomult előre a kék fénnyel izzó képlékeny anyag, csaknem elérte a Roxfort tornyait. Mindaddig ismételgették a varázslatokat, amíg az egész kastély körül fel nem izzott fehér fénnyel a pajzs, majd teljesen áttetszővé nem vált.

Az eső is időközben elállt, bár a napnak semmi esélye se volt áttörni a felhőrétegeken. Dumbledore a dolgukra engedett mindenkit, csupán Perselusszal beszélgetett elmélyülten, miközben teljesen hátramaradtak.

Gabrielle – miután megetette Hagrid imádott „háziállatait" –, szinte felrohant a kastélyba, ledobta a nedves ruháit, felvette magára a szokásos lovaglónadrág-csizma párosítást, egy egyszerű rövid ujjú pólót, és egy fekete testhezálló bársonykabátot. Az utóbbit leperex bűbájjal kezelte, ugyanis az esőnek nagyon is lógott a lába. Már rohant volna ki a lakosztályából, amikor eszébe jutott a virág, amit Perselus a kezébe nyomott. Az ajtóból visszafordult, s kis híján hasraesett a földre dobott vizes ruháin. Nagy nehezen odabotorkált az íróasztalához, ahova lerakta a virágot. Hosszan nézett rá, majd hirtelen rádöbbent, hova is tegye emlékezetében. Lily imádta ezt a bokrot, és el is hozott egy példányt a Roxfortba. A Tiltott Rengetegben ültette el egy csodás kis réten, ahova régen többször is visszajártak.

– Vajon honnan szedhette ezt Perselus? – tűnődött.

Erősen gondolkodott, majd elindult az udvar felé. Mikor már majdnem a kőkörnél járt, eszébe jutott.

A kapu… a kapu mellett ott virított az a bokor. Vajon hogy szaporodott el ez a virág ilyen gyorsan? Lehet, hogy még vissza tudnék találni arra az ösvényre, amely a rétre vezet?

Gabrielle-en már régen nem érzett izgalom lett úrrá. Remegő kézzel benyomta a virágot bársonykabátja zsebébe, és futásnak eredt a domboldalon. Kis híján lebuckázott, mert megbotlott egy hatalmas kupacban. Nem érdekelte mi az, tovább rohant.

– Bocs, most nem érek ráá! – kiáltotta oda Gregorynak, aki szemmel láthatólag le akarta szólítani.

Teljes gőzzel majdnem bedőlt a fészerbe. A többféle lószerszám között bizonytalanság lett rajta úrrá. A térdére támaszkodott miközben kifulladtan lihegett. Úgy szúrt az oldala, hogy azt hitte, ki se fog tudni egyenesedni. Szemével a lószerszámokat nézte.

Melyiken lovagoljak ki? Sky lenne a biztos választás, de ha az erdőben olyan szűk ösvényen kell menni, nem férek el vele. Vele szemben Dannsair karcsú és magas, viszont nem tudom, hogy lenyugodott-e már. Veszélyes lehetne a hátára ülni…

Gabrielle összevont szemöldökkel nézett fel. Végül egy szép, díszes, de egyszerű kantár mellett döntött, mellé egy egyszerű fekete nyerget vett a kezébe, fehér nyeregalátéttel. A nyeregalátét arra szolgált, hogy a ló hátát ne törje fel a kemény bőrből készült angol nyereg.

Dannsairt még sose lovagolták könnyű felszerelésben. Egyszerű zablára nem tudom, hogy fog reagálni. Lehet szót se fogad majd… Gabrielle megtorpant a kifutó felé menet. Végül haladásra bírta magát, és egyenesen Dannsairhoz lépett. A kanca magasra emelte a fejét, és kecsesen lépett párat a lány felé.

– Légy jó kislány. Ígérem, csodálatos helyre viszlek.

Minden gond nélkül a ló hátára teremtette a nyerget, a zablát is kedélyesen rágcsálgatta a kanca.

– Semmi gond nem lesz. Szeretlek! – nézett a szürke kanca huncut szemeibe. A ló halk nyerítést hallatott, majd Gabrielle óvatosan felszállt a hátára. A kanca idegesen toporzékolt egy helyben egy kicsit, amíg a lány elhelyezkedett. Óvatosan oldalba bökte a csizmája sarkával, mire a lónak sem kellett több. Peckes léptekkel indult el, majd ütemes ügetésbe kezdett. Mire Gabrielle vágtába ugrasztotta, túl közel voltak a karám széléhez.

A lány tudta, hogy lovának egy pillanatra sem kellene ilyen magasságú akadálynak gondot okozni, hiszen díjugrató-versenyekre használták. Bár mégis kicsit tartott az akadálytól. Szemét behunyva óvatosan számolta a ló lépteit.

Egy-két-há-egy-két-há-négy… Ekkor oldalba bökte csizmája szárával. A kanca minden ellenkezés nélkül erőteljesen elrugaszkodott a földtől. Gabrielle érezte, hogy a súlytalansági állapot közelében van, ekkor már baj nem lehet. Óvatosan kinyitotta a szemét, miközben előrehajolt a ló hátán. Boldog mosollyal fogadta, amikor lova patái földet értek. Megpaskolta a kanca nyakát, amire az csak fújtatott egyet.

Egyenesen a vadkanos kapu felé irányította a lovat. A kapu tövében valóban megpillantotta azt a bizonyos virágos bokrot. Megállította a lovat, hogy megszemlélhesse.

– Dannsair! – kiáltott rá lovára. – Nem szabad! Az mérgező! – rántotta meg a szárakat.

Dannsair mérgesen prüszkölt egyet, majd lehajtott fejjel legelészni kezdett. Gabrielle elővette zsebéből a virágot és összehasonlította a bokron levőkkel. Lehajolt egészen a bokorhoz. Mélyen beszívta a csodás virágillatot. Nem sejthette, hogy nemrég egy fiatalember csinálta ugyanezt, nosztalgiázva.

Gabrielle kiegyenesedett a lovon, majd indulásra késztette. Dannsair magasra emelte a fejét, kecsesen ruganyos léptekkel indult el, ám a bokrok árnyékába érve megtorpant.

– Nyugi, semmi baj! Gyerünk!

Nagy nehezen beügetett a sok növény közé. Itt még kisebb fák nőttek, de az aljnövényzet hatalmas volt. A virágzó bokor egy ösvényen nőtt, amin Gabrielle elindult. Leborult fatönkök, lelegelt fű jelezte az egyszarvúak jelenlétét. Kellemes édes illatot hozott a fák között táncoló szellő. Halk kopogás arra figyelmeztetett, hogy eleredt az eső, de a hatalmas fák levelei mindet felfogták.

A nyirkos levegő tőrként hatolt Gabrielle tüdejébe. Nyugtalanság fogta el, ugyanis már annyira mélyre hatoltak az erdőben, hogy az ösvény kezdetét már látni se lehetett, emellett a fák félhomályba vonták az erdőt. Lassan az aljnövényzet is kisebb pázsitokká változott, meg mohává. Ellenben a virágos bokor itt is jelen volt, hosszú ösvényt képezve. Gabrielle ez mellett haladt el Dannsairral. Vágtába ugrasztotta a lovat, ellenben visszafogta, hogy ne menjen gyorsan. Negyed órányi lovaglás után az erdőben újra feltűntek a különböző apró bokrok. Furcsa volt, ugyanis madárcsicsergést nem lehetett hallani. Csupán a Dannsair patái alatt ropogó ágacskák törték meg a síri csendet.

Gabrielle-en kezdett úrrá lenni valamiféle pánik. Talán a bezártság érzésétől, amit ez a sötét erdő keltett. Úgy érezte, mintha a mellkasát erőteljesen nyomná valami. Gyorsabb haladásra késztette a lovat. Furcsa mocorgást vélt látni az egyik fa törzse mögött. Félelme átragadhatott Dannsairra, ugyanis az most teljesen felkapta a fejét és kitágult orrlyukakkal szimatolt a levegőbe.

– Nyugi, semmi baj. Mindjárt ott leszünk.

Erre Dannsair hangos nyihogással válaszolt.

– Cssss… Ne ilyen hangosan.

Ekkor már késő volt. Furcsa dobogó hang hallatszott hátulról. Gabrielle ijedtében pálcát rántott.

Egy magas kentaur méregette őket. Gesztenyebarna szőre baljósan sötétnek tűnt a fák árnyékában. Gabrielle odahajolt lova nyakához és megsimogatta. Dannsairon azonban páni félelem lett úrrá pár pillanat alatt. Megszemlélte magának a kentaurt, majd amikor az pár lépést tett feléjük, teljesen józan eszét vesztette. Nekiiramodott az ellenkező irányba. Gabrielle próbálta az uralma alá vonni, de ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy sikerüljön. Inkább ráhajolt a nyakára és engedte, hogy a ló addig meneküljön, amíg jól esik neki. Végül sűrű növényerdőbe vetette magát. Ekkor Gabrielle erős ütést érzett a fején, bizonyára egy alacsonyabban fekvő ág lehetett az. Óvatosan felegyenesedett, és hátranézett. A kentaur nem követte őket.

– Dannsair, légy szíves nyugodj le! Semmi baj, semmi! Hóóó…!

A kanca idegesen rázta meg a fejét, és egész testében reszketett. Gabrielle nyugtatgatta, de mindhiába. Idegesen kapta fel a fejét, ahányszor neszt hallott.

– Most majdnem teljesen letértünk az ösvényről.

Gabrielle tanácstalanul nézett körül. Egy tájoló bűbáj után nagyjából tudta, merre kéne mennie, viszont Dannsair nem volt hajlandó. Beleszimatolt a levegőbe, és inkább arra ment, amerre ő szeretett volna. Kecsesen kikerült minden kidőlt fatönköt, manőverezett a fák közt.

– Márpedig arra megyünk – húzta meg Gabrielle a kantár szárát. Hirtelen ötletből odanyomta a kanca orrához a bokorról származó virágot. – Ezt keresd meg.

A kanca teste hosszan elnyúlt, minden eddiginél magasabbra emelte a fejét. Ezután a lány megerősítést adott neki, hogy elinduljon. Kellemes ügetésben indult meg, de reszketése nem hagyott alább.

– Mi lesz veled itt, ha ennyire gyáva vagy?

Csakhamar Gabrielle újra megpillantotta a virágot. Gyorsabb iramban haladt mellette, mígnem kiért egy napsütötte tisztásra. A felhők épp nem takarták el a napot, úgy látszik itt nem is esett.

Óvatosan beporoszkáltak a tisztás szélére. A vadvirágokkal díszített fű a ló térdéig ért fel.

Gabrielle lassan felismerte a tisztást. Érezte, hogy jó helyre került, bár az út régen ide nem tűnt ennyire ijesztőnek.

A tisztás északi részén egy hatalmas oda nem illő fa álldogált magányosan. Egy ősöreg fűzfa. Ágait lomhán mozgatta a szellő, mintha integetett volna.

A lány kissé felbátorodott, ezért leszállt a ló hátáról. Maga mellett vezette. Tudta, hogy a fa tövében egy kis patakocska folyik, amiből szomját olthassa a lova. És valóban.

A patak még mindig ugyanott csörgedezett ahol régen. Gabrielle otthagyta Dannsairt a pataknál, míg ő maga továbbindult a másik fa felé. Az egy öreg tölgy volt, melynek olyan göcsörtös ágai voltak, hogy élvezet volt rajta mászni. Az egyik vastag ágára egy kötél volt erősítve, azon pedig egy hosszú elkorhadt deszka-micsoda. Ez volt régen a hinta, amin a három jóbarát oly sokat üldögélt.

Gabrielle lelkére mintha tél szállt volna. Olyan erővel nyomta el szívét a szomorúság, hogy képtelen volt könnyeit visszatartani. Leroskadt a hinta tövébe eszkábált padra, és felzokogott. Minden bánata kijött rajta, a régi emlékek súlya alatt.

– Ó Lily…

Csak hosszú idő után csendesedett el zokogása. Dannsair odakullogott mellé, és puha orrát az arcához nyomta. Finom szénaillatú leheletével megmelengette Gabrielle-t. A lány megtörölte könnyáztatta arcát, és felállt. Kezét végigsimította a fa kérgén. Oda e szavak voltak vésve:

Itt járt Lily E. Perselus P. és Gabrielle M.

1971. május 13.-án

Gabrielle végighúzta kezét a fába vésett betűkön. Szinte a szeme előtt volt, ahogy az ügyes Lily varázslattal belevájta a fa kérgébe a szavakat.

Mennyit mókáztak itt… birkóztak, hancúroztak, sőt, később még vizsgák előtt is itt tanultak.

Gabrielle lábai elgyengültek, és hátát a fa törzsének vetve lecsusszant a puha fűbe. Néma zokogás rázta a vállát újból. Eszébe jutottak Lily utolsó szavai hozzá…

Arra lett figyelmes, hogy a rétet bejáró édes virágillatba esőillat is vegyült. Halk susogással jelezte az erdő, hogy megérkezett a várva várt csapadék. Gabrielle komótosan felállt, s utoljára ránézett a vésetre, majd a hintára. Felült Dannsair hátára, és az erdő széle felé vezette. A virágbokrot követve indultak el, ezúttal Gabrielle engedte, hogy Dannsair válasszon tempót. A ló olyan gyorsan suhant el a fák között, mintha a lába nem is érintette volna a földet. Az avarréteg tompította a patadobogást, és a lány lelkébe nyugalom költözött.

Mivel ráhagyta a lóra, hogy merre menjenek, hamarabb beértek a sötét erdőbe, ahol is a ló lelassított, és felkapta a fejét.

Gabrielle is fülelt, mintha talársuhogásra lett volna figyelmes. Újra megtörölte könnyes szemeit, ugyanis elmosódottan látott.

– Ki van ott? – hajolt előre a nyeregben.

Meglepetésére Dannsair eloldalazott, majd elvágtatott onnan pár méterre. Újra reszketni kezdett.

Gabrielle összevont szemöldökkel méregette a sötétséget.

Pár pillanat múlva erős fény támadt, teljesen megrémisztve a lovat, és lovasát egyaránt.

Dannsair megugrott, így a lányt teljesen felkészületlenül érte. Oldalt lecsusszant a ló hátáról, de a puha avarréteg tompította az esését.

Dannsair idegesen odébb lépkedett.

– Ha nem ismernélek, azt mondanám, többet esel le, mint amennyit lovagolsz – nézett rá a pálca fényében a sötét talárba burkolózó férfi.

Gabrielle hátán a hideg futkározott, szíve hevesen vert.

– A frászt hozod ránk… – morogta a lány sírástól rekedt hanggal, miközben a karját masszírozta.

– Nem volt szándékomban – mondta komolyan a bájitalmester, és segített felkelni a lánynak.

Dannsair ahogy felismerte, orrát a férfi arcának nyomta. Míg Gabrielle tisztogatta magát, látta, hogy lova remegése alábbhagy, ahogy Perselus simogatja.

– Megrémítette egy kentaur… Azóta reszket.

– Kentaur? – nézett a férfi felhúzott szemöldökkel. – Szokatlan, hogy erre járkálnak.

Gabrielle aggódó pillantásokat vetett a félhomályban mindenfelé.

– Jól vagy?

– Persze, miért?

A lány hálát adott az égnek, hogy a fák általi félhomályban nem látszott rendesen egyikük arca sem. Biztos volt benne ugyanis, hogy még mindig vörösek a szemei.

– Induljunk. Már majdnem három óra.

Gabrielle meglepődött rajta, hogy az idő így elszaladt. Perselus intett, hogy üljön fel a lóra. Gabrielle fáradt mosollyal megsimogatta a lovat. Mikor fel akart szállni, a keze erősen ellenkezni kezdett.

Ahogy felnyújt a nyereghez, iszonyatosan sajogni kezdtek megnyúló izmai.

– Au… Azt hiszem meghúztam… biztos amikor leestem.

Perselus kezet nyújtott a lánynak, és felsegítette a lóra. Gabrielle hideg kezeinek annyira jólesett Perselus forró érintése. Eddig nem érezte, hogy fázott volna, viszont most iszonyú reszketés vonta uralma alá.

– Lehűlt az idő – jegyezte meg Perselus. – Gondolom a kaputól indultál. Az a hosszabbik ösvény.

– A virágbokrot követtem…

– Gondoltam – mosolyodott el gúnyosan. – Gondoltam, hogy eszedbe juttatom a tisztást… a virággal.

Gabrielle némán bólintott.

Perselus hosszú ruganyos léptekkel elindult, de nem az ösvényt követve. Dannsair a fejét a férfi válla mellett lógatta, és önként ballagott mellette.

Gabrielle hideg kezeit a ló forró nyakára helyezte.

– Ez így hosszú lesz. Mi lenne, ha felülnél? Itt senki sem lát – tette hozzá.

Perselus továbbment, elengedte a füle mellett az ötletet.

– Tudom, hogy úgyis az a bajod, hogy mindenki lát… szégyenlős vagy.

Perselus gyilkos pillantással méregette a lányt, a válla fölött hátra nézve.

– Légy szíves. Gyere máár, megfagyok, ha így fogunk bandukolni tovább.

Gabrielle még jó pár méteren nyafogott egy sort, amivel a bájitalmester mérges sóhajtását érte el. A férfi olyan hirtelen fordult meg a tengelye körül, hogy az még Dannsairt is megijesztette. A lány huncut mosollyal a szája sarkában kivette a lábát a kengyelből, hogy azt is használhassa a felszálláskor. Perselus egy szempillantás alatt mögötte termett, és egy kicsit feszengve nézett le a talajra.

Gabrielle haladásra ösztökélte a lovat. Hosszú megnyújtott lépésben haladtak, de még így is gyorsabban, mintha a férfi gyalogolt volna mellette. A lány észrevette, hogy a másik mögötte azon ügyeskedik, hogy még véletlenül se érjen hozzá.

Ahogy haladtak, Gabrielle egyre jobban vacogott. Ajkai kissé ellilultak. A kezeit a ló sörénye közé rejtette. Errefelé egy kicsit egyenetlen volt a terep, ezért kicsit hátradőlt miközben egy lejtőn haladtak. Háta Perselus mellkasának nyomódott egy pillanatra, de azon nyomban zavartan ki is egyenesedett.

– Merre?

Perselus két görbe tövű fa közé mutatott. A lány bólintott.

Dannsair kecsesen lépkedett, egyik lábáról a másikra. Kellemes ritmus volt.

Perselus észrevette, hogy a lány keze mennyire hideg, ugyanis véletlenül hozzáért. Nagyon nagy zavarban volt, de azért csak rászánta magát, hogy közelebb csusszanjon ültében a lányhoz.

Gabrielle érezte, hogy a férfi meleg talárja a hátához ér, majd Perselus a fekete köpenyét kettejük köré vonta. A lány derekánál fogta össze, ami egyet jelentett azzal, hogy úgy ahogy átölelte.

Gabrielle zavartan nézett hátra a válla fölött. Egy hálás pillantást küldött régi barátja felé. Az kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, viszont érezte, hogy a talárt összehúzó kezek még szorosabban fűződnek a derekára.

– Ezt meg hol szerezted? – nézett rá a lány homlokára.

Gabrielle meglepetten kapott az említett helyre. Homlokán pár karcolást érzett.

– Áh, biztos egy bokor volt…

– Milyen veszélyes bokor… – jegyezte meg gúnyosan a férfi.

– Igenis az volt… vagyis inkább én vagyok veszélyes a bokorra nézve… – motyogta zavartan.

Gabrielle előre figyelt, nézte a félhomályba burkolózó fák törzseit Dannsair fülei között. A kanca megtorpant. Hiába noszogatta, megint nem volt hajlandó elindulni.

– Naa, kérlek… Minél hamarabb vagyunk Hagrid házánál, annál hamarabb szabadulsz.

Perselusnak volt egy olyan érzése, hogy a lány túlságosan is személyiségként kezeli lovait. Csizmája szárával egy kissé erélyesebben bökte meg a lovat Gabrielle-nél.

Dannsair vonakodva megindult, majd lépte ügetésbe váltott át. Gabrielle rövidebbre fogta a szárakat, hátha megint megjelenik a kentaur.

Ezalatt a lány reszketése teljesen alábbhagyott. Perselus meleg köpenye nagyon jól szolgált. Emellett a lány önkéntelenül is a férfi mellkasának dőlt. Annyira kellemes illata volt a talárjának. A sok fűszernövény keveréke a menta és a narancssárga virág illatával vegyült. Mélyen beszippantotta ezt a mámorító illatkeveréket.

Perselus ugyanígy volt vele. Ő a narancssárga virág illatát érezte a lányon, ugyanis az az egy árva virág ott lapult a zsebében. Mivel a lánynál magasabb volt még így ültében is, minden gond nélkül ellátott a feje fölött. Megfigyelte a szőkés tincseit, ahogy a menetszél belekap, a komor arckifejezését, ahogy körbepillant.

Amikor a ló ügetésbe váltott, nehezen tudta csak megtalálni az egyensúlyát. Kissé előrehajolt, amivel megint túlságosan közel került a lány hátához, de így nem rázta annyira a ló ütemes mozgása.

– Ügyesebb vagy Gregorynál – nézett hátra a lány a válla fölött.

– Alap… Nem vagyok olyan majom, mint ő.

– Ő nem majom, csak kicsit szeleburdi…

Perselus tiltakozóan felhorkantott.

– Kedves fiú és…

– Azt akarod mondani, egy kicsit se idegesítő?

– Nem, nem azt akartam… amúgy meg, csak egy kicsit…

Perselus előrehajolt, állát egyenesen a lány vállára hajtotta, és oldalt nézett rá. Veszélyesen közel kerültek egymás arcához. Kezeit szorosabban fűzte a derekára, emellett mellkasa teljesen hozzátapadt a lány hátához.

– Óó, Perselus, ezt neked is ki kell próbálnoood – imitálta Gregory hangját elég pazarul. – Eez naagyon magas… fúú, király! Főleg így… – Két erős karja a lány dereka köré tekeredett.

– Eressz el… te, hé – kacagott fel a lány. – Nem éri, én nem bírom, ha csiklandoznak!

Gabrielle alig kapott levegőt. Először is a megdöbbenéstől, mert egy pillanatig azt hitte, a férfi megcsókolja, másodszorra meg azért, mert olyan erősen szorította magához. Aztán mert aljas módon az oldalát csiklandozta meg, mikor ő régen is teljesen kész volt attól, ha csak már hozzáért alaki.

Meghökkent arccal nézte, ahogy a férfi elmosolyodik. Nem gúnyos mosolyra húzta a száját, hanem őszinte mosolyra. Mire felfogta volna mi is történt, a szorítás abbamaradt, s Perselus arca újra a háta mögé került.

A férfi furcsának érezte, hogy ennyire elengedte magát. Már nagyon rég érezte magát ennyire falszabadultnak, de ez mégis hallatlan. Ez a kis fruska furcsa dolgokra készteti…

Dannsair menet közben hátrahajtotta a fejét, és fürkésző szemekkel meredt két utasára. Megrázta a fejét, majd halkan felnyihogott, és ezután lágy vágtába kezdett.

Gabrielle örült az arcába csapó hideg levegőnek, ugyanis fülig elvörösödött. Égő arcára gyógyír volt a hűvös fuvallat. A vágtának köszönhetően Perselus karjainak szorítása újra erősödött. Érezte, hogy néha-néha hozzáér.

Pár perc után a semmiből kibukkant a kastély sziluettje a délutáni napsütésben. Gabrielle megállította Dannsairt az erdő szélén. Tekintetét végigjáratta a magas, szélfútta tornyokon, s a közeli zöldellő dombokon.

– Itthon… – csúszott ki a lány szájából halkan.

Találkozott a pillantása Perseluséval, és érezte, hogy ő is egyetért vele. A lány rámosolygott, majd ezután a férfi lecsusszant a háta mögül. Kicsit bizonytalan léptekkel, de elindult a kastély felé. Dannsair csalódottan nyihogott fel, majd minden figyelmeztetés nélkül a férfi után akart menni.

– Hé! Elég volt.

Gabrielle határozottan Hagrid háza felé fordította a lovat, majd rövid hadakozás után el is indultak arra.

A nap utolsó sugarai is eltűntek a dombok mögött. Gabrielle égszínkék talárban állt a Nagyterem közepén, és nem győzött álmélkodni.

A teremben megbűvölt gyertyák lebegtek a fejük fölött, fáklyák égtek a falakon. Az asztalokon iszonyatosan sok aranytányér és serleghad sorakozott. Minden asztalon több váza virág díszelgett. Házimanók sokasága sürgött-forgott. Dumbledore professzor a helyén ült, és jókedvűen dudorászott.

McGalagony fél órával ezelőtt ment le a vonatállomásra, a diákok már úton voltak a kastély felé. Gabrielle dolga csak annyi volt, hogy a beosztási ceremóniához odakészítette a háromlábú széket és a Teszlek Süveget. Az utóbbit úgy fogta meg, mintha leprás lenne. Két ujjal leeresztette a székre, majd a tanári asztal mögé sétált.

– Teljesen olyan, mint amikor még réges-régen mi léptünk be legelőször a kastélyba.

– Hát, a hagyományok sose változnak – nézett rá az igazgató. – Vagy csak minimálisan.

Ekkor a Nagyterem kitárt ajtajába nézett, ahol két auror háttal állt nekik. A legügyesebb diákok már a bejárati ajtóban álldogáltak és várták, hogy Frics áldását adja a bemenetelükre. Mindenkit megdöfködött valamilyen gépezettel, mielőtt beléptek.

– Semmilyen veszélyes tárgyat nem hozhatnak be az iskolába. Bár meg kell valljam, a Weasley Varázsvicc Vállalat termékei nagyon is szórakoztatóak tudnak lenni.

– Tapasztaltam – mosolygott a lány. – De én felkészültem egy csomó ellenszerrel.

– Jól teszi, kedvesem. A mai fiatalok rendkívül találóak.

Mikor már kezdtek az idősebb diákok beözönleni a terembe, már majdnem mindegyik tanár a helyén ült, McGalagony kivételével.

Az idős boszorkánynak Dumbledore a jobbján foglalt egy helyet, balján Perselus ült merev háttal, mellette Gabrielle, utána pedig Gregory és Lumpsluck. A lány már megfigyelte, hogy diákkorukban is valamiféle hierarchia szerint ültek a tanárok sorrendben. Megtisztelőnek érezte, hogy közel ül az igazgatóhoz. Azonban egyre idegesítőbb kezdett lenni, hogy a diákszemek kereszttüzébe kerültek. Gabrielle maga is újdonság volt a tanári karban, nemhogy a jóképű Gregory, és Horatius Lumpsluck, a figyelemreméltó pocakjával.

Meglepetésére a jobbján ülő bájitalmesterre elég kevesen vetettek pillantást, azt is csak lopva és utálattal. Kis idő múltán Perselus felállt, és diákjai közé lépett. Udvariasan beszélgetni kezdett velük. Nagyjából így tett minden házvezető tanár is. Gabrielle, aki most McGalagony „helyetteseként" volt kitüntetve, érdeklődve pillantott a griffendélesek asztala felé. Azonnal megpillantotta Ronaldot, Hermionét és Ginevrát, akik mindenesetre elég idegesen kapkodták a fejüket.

Mivel iszonyatos zavarban volt, felállt, és leballagott a tanári emelvényről a sok fekete taláros diák közé.

– Sziasztok! – lépett oda a két Weasleyhez és Hermionéhez.

– Szia! – küldött felé egy vigyort Ginevra, majd újra az ajtó felé fordult.

– Mi a baj?

– Harry nem szállt le a vonatról, vagyis hát, nem tudjuk, hogy leszállt-e, mer' nem láttuk, és most Hermionét szétveti az ideg – intett a bozontos hajú lány felé Ronald.

– Harry nem szállt le?

– Vagy lehet, hogy valakivel beszélgetésbe elegyedett, és azért késik, nyugi – veregette vállon Hermionét Ginny.

Több kíváncsi griffendéles pillantását tartotta foglyul Gabrielle alakja. Sokan összesúgtak a háta mögött, és a fiatalabbak mutogattak rá.

– Nem illik mutogatni! – dörrent rájuk egy szigorú hang, ami a mardekáros asztal felől érkezett. Perselus volt az, ki más. – Mr. Finnigan, ha így folytatja, kiesnek a szemei. Viselkedjen már! Ne akarják, hogy még évkezdés előtt a Griffendél mínuszba menjen... – A bájitalmester hatásszünetet tartott és gúnyos pillantással nézett szét a diákok közt. – Lám, lám… Hol az Aranyifjú? – Az utolsó szót megfelelően kihangsúlyozta. – Talán rangon alattinak tartja, hogy időben megérkezzen? – lépett oda Gabrielle mellé.

– Mért nem száll le Harryről a denevér? – súgta oda Ron a mellette ülő Finnigan nevű diáknak.

– Tíz pont a Griffendéltől. Vigyázzon a szájára, Weasley.

A lány leesett állal bámult rá pár pillanatig. Tekintélye az volt a diákok közt, az biztos, de nem igazán szerethették. Mindenki elfordult, vagy éppen csúnyán nézett a magas férfire.

– Tanár úr, nem tudjuk mi van vele… – kezdett bele Hermione. Ginevra azonban csendre intette.

– Miss Granger? – A férfi felvont szemöldökkel méregette.

Ekkor a férfi pillantása az ajtóra vándorolt. Egy magas, tejfölszőke hajú fiú lépett be rajta, diadalittas arckifejezéssel. Perselus megindult feléje, majd mikor odaért, kezet fogtak.

– Olyan ismerős… kire is hasonlít… – Gabrielle elgondolkodva figyelte őket.

– Draco Malfoy a neve.

– Luciusnak már ilyen nagy fia van? – nézett a lány döbbenten Ronaldra.

– Ismered? – fordult meg a tengelye körül Hermione.

– Igen, prefektus volt, amikor elsős voltam.

A terem megtelt vidám diákhangokkal. Mindenki köszöntötte rég nem látott barátait, és hevesen magyarázták nyári élményeiket.

Gabrielle visszaballagott a tanári emelvényre, és lezuttyant a helyére. Észrevette Dumbledore gondterhelt pillantását.

– Történt valami?

– Nem, csak... Á, Perselus, gyere ide!

Piton lehajolt Dumbledore-hoz, és az igazgató heves suttogásba kezdett.

– Jobb lenne, ha megnéznéd, mi van vele… Vigyázz magadra!

Perselus kimérten bólintott, majd merev léptekkel lerohant az emelvényről. Talárja denevérszárnyként suhant végig a termen utána. Mindenki elhallgatott, aki mellett elhaladt, szóval síri csend támadt a Nagyteremben.

Dumbledore fáradtan felállt, és mosolyogva köszöntötte a diákokat. Amint magas alakja felemelkedett a székéből, a csend még kézzelfoghatóbbá vált.

– Akkor hát következzék a beosztási ceremónia!

A nagyterem ajtaja kitárult és McGalagony vezetésével egy csomó kis gólya bukdácsolt be a terembe. A fiatal varázslópalánták ámuldozva néztek hol a sok iskolatársukra, hol a megbűvölt mennyezetre.

A Teszlek Süveg belekezdett a szokásos énekébe, ami most egy csomó újdonsággal volt megtűzdelve. Gabrielle tűnődve hallgatta, miközben tekintete végigsiklott az elsősök megszeppent arcán.

– Kevesebben vannak, mint általában – jegyezte meg magának a lány.

– Mért, ti többen voltatok? – nézett rá érdeklődve Gregory.

– Mi nem annyira, ugyanis akkor ugye háború készülődött, de azért ennél mégis többen voltunk.

Lumpsluck professzor, aki élénken hallgatta beszélgetésüket, nagyokat bólogatott.

A Teszlek Süveg sorban osztogatta be a diákokat a különböző házakba. Legtöbben a Griffendélbe és a Hollóhátba kerültek. A Mardekár asztalához valamivel kevesebben kerültek, míg a Hugrabughoz alig huszonvalahány elsős.

Miután az utolsó diák is elfoglalta a helyét, Dumbledore újra méltóságteljesen felállt.

– Úgy gondolom, kezdődhet is a lakoma! – tárta szét a karját.

Az asztalokon megjelenő ínycsiklandozó fogások hamar elfeledtették a diákokkal Gabrielle bámulását, Piton furcsa kiviharzását és a griffendélesek pontjainak eltűnését.

A lány hamar jóllakott, így a helyén hátradőlve azon gondolkodott, merre is lehet Harry. Merre van Perselus?

Ekkor a Nagyterem ajtaja kinyílt, és egy mérhetetlenül zaklatott fiatal tinédzser rohant be rajta, mugli öltözékben. Gabrielle csodálkozva nézte a fekete hajú szemüveges fiút. Akárcsak a többiek.

Harry arca csupa vörös folt volt. A lány látta, hogy bepréseli magát a társai közé, majd azok azonnal kezelésbe is veszik. Emellett a Mardekár asztalánál hangos vihogás fogadta, miközben az ifjú Malfoy heves mozdulatokkal mutogatott valamit társainak.

Gabrielle összerezzent, amikor a bájitalmester hirtelen levágódott melléje, és azonnal Dumbledore-hoz fordult.

Egy kis idővel ezután megjelentek az asztalon a különböző édességek, és a diákok jóllakottan beszélgettek egymással.

Perselus arcán diadalittas kifejezés ült, látni lehetett rajta, hogy valami nagyot dobott a kedvén.

– Mi történt? Hol volt Harry?

– Amint említettem… – kortyolt bele a férfi a serlegébe –, látványos belépőre vágyott.

– Csak nem te törted el az orrát?

Piton olyan „Most minek nézel engem?" arckifejezéssel nyugtázta a dolgot. Gabrielle aggodalmasan tekintett a fiatalok irányába.

– Én mentettem meg a bőrét… mint általában – motyogta oda a lánynak. Gabrielle elmosolyodott. És ez több diáknak is feltűnt. Ugyanis bárki is ült hosszú évek során Piton mellett, egyik se bírta ki a bájitalmesterrel sokáig. A lány pedig szemmel láthatóan mosolygott és élvezte a társaságát…

Egy szempillantás múlva feltűntek a kastély kísértetei. Némelyek kecsesen körberepülték a Nagytermet, jól megszemlélve a kis gólyákat.

– Az csak nem Hóborc? – nézett Gabrielle a kopogószellemre, aki épp pogácsával dobált meg pár hugrabugos elsőst.

Perselus némán bólintott. Tudta, hogy Gabrielle és Hóborc nem igazán szívlelték egymást. A szellem keresztbe tett neki, ahol csak tudott.

A lány hangosan nyelt egyet, majd mintha mélyebbre süllyedt volna ültében.

– Nyugi. Elméletileg te is tanárnak számítasz. Megfenyítheted minden gond nélkül.

– Azt hiszem, ez őt nem igazán fogja érdekelni.

Ekkor Dumbledore felállt, és kisétált a tanári asztal elé.

– A legszebb estét kívánom nektek! – mosolygott az idős mágus a diákokra.

Fekete keze több diák figyelmét is felkeltette, halk sugdolózás vette kezdetét. Dumbledore csak legyintett.

Köszöntötte a diákokat, és különféle tudnivalókat sorolt fel, mint például, hogy a Weasley Varázsvicc Vállalat termékei tiltott eszközök.

Ezt követően bemutatta a diákseregnek Lumpsluck professzort és segédjét, Gregoryt, akit a lányok harsány tapsa köszöntött.

– Lumpsluck professzor a meghívásunknak eleget téve ismét bájitaltant fog tanítani nálunk. Sok sikert, professzor úr! – intett a mágus az öreg Lumpslucknak.

A teremben elszabadult a pokol. Csaknem mindegyik diák nagy szemeket meresztve bámulta hol Pitont, hol Lumpsluckot. A hangzavar egyre kezelhetetlenebbé vált, ugyanis mindenki fontosnak tartotta megvitatni a tényt barátaival.

Perselus lenézően tekintett végig a diákseregen.

Gabrielle is meglepve nézett az igazgatóra. Tudta ugyan, hogy régen Lumpsluck bájitaltant tanított, de akkor Perselusnak mi dolga lenne az iskolában?

– Piton professzor úr ezzel egyidejűleg átveszi a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását. – Dumbledore hangja ostorként csattant a teremben.

– Nem! – hallatszott egy fiú hangja a teremben mindenkinél hangosabban. Minden szem arra fordult.

Harry Potter csalódottan nézett a tanári asztalra, mérgében még kissé fel is állt. Dühösen meredt az igazgatóra, majd esdeklő pillantással Gabrielle-re. A lány csak megvonta a vállát, mire Harry keserű, gyilkos pillantást küldött a bájitalmester felé, és visszahuppant a helyére.

Iszonyatosan sok diák osztotta Harry felháborodását. Hangosan tiltakoztak, csalódott képpel bámulták az igazgatót, volt olyan is, aki hangosan káromkodni kezdett.

– Úgy gondolom, ezt vehetem hadüzenetnek is… – nézett gyűlölködő pillantással a griffendéles fiúra. – Jól van Potter, készülj fel a legkeserűbb SVK óráidra… – morogta a férfi félig magának.

A mellette ülő lány tátott szájjal bámult hol az egyikre, hol a másikra. Biztos volt benne, hogy Harry most pont ugyanezt fogadta meg magában.

Hogy utálhatja egymást két ember ennyire?!

A mardekárosok örömujjongása és hangos tapsolása elnyomta a káromkodásokat, és Piton szelíd tekintettel mérte végig tanítványait.

Dumbledore felemelte a kezét, és a teremben csaknem azonnal mindenki elhallgatott.

– Végül, de nem utolsó sorban, nem csak a tanári karban történt pár változás. Szeretett javasasszonyunk, Madam Pomfrey kivett egy kis pihenőt – köztünk beszélve, meg is érdemli –, és ezévben egy régi-új diákunk, Gabrielle Moonlight kisasszony fogja helyettesíteni. Tehetsége vitathatatlan, és úgy gondolom, bármilyen gonddal bizalmasan fordulhattok hozzá. A gyengélkedő szárnyban bármikor megtalálhatjátok.

Gabrielle kissé elpirulva felállt, és küldött egy félénk mosolyt a diákok felé. Azok még mindig a Piton-hír hatása alatt voltak, de azért nem kis tapssal fogadták.

– Fúh, elképzelitek milyen lesz a lábadozás egy ilyen dögös ápolócsajjal? – nézett Seamus Deanre.

– Haver, nagyon… nem semmi a nő… – Erre Ginny gyilkos pillantással elhallgattatta.

Ezután Dumbledore még jó pár dolgot közölt a diákokkal. Óva intette őket a problémaokozástól, és az aurorok jelenlétének fontosságát is hangsúlyozta.

A fiatalok laposakat pislogtak, és fáradtan ásítoztak. A vonatút nagyon megviselte őket. Dumbledore széles mosollyal elküldte a fiatalokat aludni, s a terem lassan kezdett kiürülni.

– Nos, akkor hát, jó éjszakát, és sok sikert holnap! – mosolygott az igazgató boldogan kollégáira. Ezután ő is a lakosztálya felé vette útját.

Gabrielle egy hosszút nyújtózott, majd ráérősen sétált ki a teremből.

– Éjfélig én ügyelek – jegyezte meg Gregory várakozó pillantása miatt.

– De jó neked… én éjféltől hajnali háromig. Az öreg meg egyáltalán nem – bökött az elégedett Lumpsluck felé.

McGalagony sietett oda hozzájuk.

– Nos, akkor ma este maga Gabrielle, Gregory, Pomona, Frics és Perselus ügyelnek. Ja, és Hagrid az udvaron. Perselus, maga a pincében, és vigyázzon a kölykeire, mert még el sem kezdődött a tanév, és már kihúzták a gyufát… – csóválta a fejét a boszorkány. Piton kelletlenül biccentett, majd sarkon fordult.

– Gabrielle, magát Filius váltja éjfélkor. Gregory, maga a hatodik és hetedik emeletet kapja. – Ezzel otthagyta őket.

A lány intett Gregorynak, és elindult a sötét folyosón. Éjfélkor Filius Flitwick leváltotta, így végre álomra hajthatta a fejét. Boldogan feküdt be a frissen vetett ágyába, s összegezte az aznap történteket. Elhatározta, hogy a tisztásra még később visszatér.