A Roxfort diákjai egy csodálatos napsütötte szombat reggelre ébredtek. Még érezni lehetett a tovatűnő nyár utolsó próbálkozásait.

Gabrielle a toalettasztalának tükrébe meredt, miközben hosszú arany fürtjeit próbálta uralma alá vonni egy fésűvel. Túl volt az első dolgos hetén a kastély falai közt.

A hét elején nem sok dolga akadt. Megkezdődtek a tanórák, s a lány magára maradt az üres kastélyban. Egy ideig olvasgatott, majd miután azt is megunta, hosszú sétákat tett. Az iskola folyosói kongtak az ürességtől, csak az osztálytermekből hallatszottak ki hangok.

Gabrielle a pincével kezdte, s ott belesett Lumpsluck professzor bájitaltan órájába, majd egyre tovább jutott a kastélyban. McGalagony óráján a diákok meglehetősen csöndben voltak, és csak a professzorasszony magyarázata hallatszott ki, akárcsak a régi szép időkben.

Az első óra utáni szünetben összetalálkozott Harryvel és Ronalddal, akik SVK órájukra igyekeztek. A lány szívesen kísérte el őket, s közben egy jót beszélgettek. Megismerkedett a griffendéles társasággal, ugyanis minden fiú igyekezett kezet csókolni neki. Ami valljuk be, elég fura volt.

A griffendéles diákok tehát meglehetősen kedvesek voltak, míg a mardekárosok gyanakvó pillantásokat vetettek feléje.

Az egyetlen mardekáros, aki nem nézett rá úgy, mintha most szabadult volna az Azkabanból, az Lucius fia volt. Az ifjú Draco Malfoy odalépett hozzá, kezet fogott vele. Gabrielle-nek kicsúszott a száján, hogy nagyon hasonlít az édesapjára, amivel a fiú meghökkenését váltotta ki. A következő kérdése persze az volt, hogy honnan ismeri, mire Gabrielle fennhangon megkérte a diákokat, hogy ne magázzák, még nem annyira öreg.

Ezután furcsa, nyomasztó hangulat vett erőt a diákokon, ugyanis a csengő megszólalt. Pár pillanat múlva a tanterem ajtaja kivágódott, és egy sötét alak lépett ki a még sötétebb ajtóból.

Perselus félreállt, hogy beengedje az áldozatait, és sötét szemével körbepásztázta a diákokat.

Gabrielle meglepődött, amikor a diákok arcán színtiszta rémület látszott. Bár amit ezután kapott, az még jobban meghökkentette.

Piton tekintete megakadt rajta, amint Draco mellett ácsorog, és szája gonosz vigyorra húzódott.

– Miss Moonlight, még sose láttam erre. Meg kívánja szemlélni a tantermet? Amint tudjuk, nem sokat időzött benne…

Gabrielle zavartan eliszkolt az őt figyelő szemek kereszttüzéből.

Megalázónak érezte a férfi szavait. Nyomós oka volt végül is arra, hogy mért kerülte régen a sötét varázslatok kivédése órákat…

Kezével hatalmasat rántott a hajába beleakadó fésűn. Fájdalomtól könnyes szemmel bámult újra a tükörbe.

Végül is, mindent összevetve, egész kellemesen telt a hete. A hét közepéig csak magányosan rótta a folyosókat, vagy a kollégáinak segített ebben-abban. Bimba professzornak segített a gyógynövényes kert kigazolásában, ami elég fárasztó munkának bizonyult.

Továbbá az első betegeit ápolta. Az egyik egy elsős kis fiúcska volt, aki sikeresen eltörte a kezét, miközben a seprűn repülés fortélyait próbálta elsajátítani. Gabrielle sok jó tanáccsal ellátta a kis sérültet az egy óra alatt, amíg a Pótcsont-Rapid megtette a hatását.

Igazából a lány kisgyerekekkel foglalkozott a legtöbbet eddig, és nehéz volt átszoknia a fiatal varázslópalántákra.

Másnap egy bájitaltan órai baleset áldozatait kellett ellátnia. Valamelyikük üstje felrobbant, és furcsa zöld trutyival terítette be a közelben állókat, ami hatására feldagadtak a testrészeik, és, aki több dózist kapott, azoknál még csúnya kelések is keletkeztek. Ez eléggé undorító munka volt, de a lány négy óra alatt rendbe hozta a hat diákot.

Az állandó esti ügyelet viszont kimerítette. Az alvásra szánt kevés időt se tudta kihasználni, ugyanis állandó visszatérő rémálmok gyötörték, amiktől nem tudott szabadulni.

Mérgesen nézett farkasszemet magával a tükörben. A fésű megadta magát, és eltörött a kezében. Fele a szőke zuhatagban maradt, a nyele meg a kezében.

– Ilyen nincs… – morgolódott félhangosan. Mérgében fogta a pálcáját, és egy jól irányzott vágóbűbájjal megszabadult a gubanctól. A kusza haj a padlóra hullott, és a lány dühe csillapodott. Néha a legkisebb dolog miatt is fel tudta kapni a vizet, és ilyenkor valamilyen esztelen dolgot követett el.

– Jaj! – nézett a tükörképére oldalra fordulva. Fenékig érő szőke tincsei hiányosan lógtak alá. Szemmel látható volt, hogy túlméretezte a vágóbűbájt. Tanácstalanul ült egy darabig, majd újra a pálcája után nyúlt.

– Úgyis untam már ezt a frizurát… lássuk csak. Egy kis rövidítés nem árthat… – Gabrielle erősen fókuszálva nekiesett a hajának.

Miután elégedetten megszemlélte tükörképét, vett egy hideg zuhanyt. Vasárnap estére várta a Madam Malkin által varrott új talárjainak érkezését, ugyanis a régiek már eléggé kopottak voltak. Gabrielle ezért nem szívesen vette fel őket, inkább a mugli öltözék mellett döntött általában.

Kissé izgatott volt, ugyanis ma tartotta az első „óráját", ami a lovaglás művészetét ölelte magába. A nagyteremben Dumbledore többször is felhívta a fiatal diákok figyelmét erre, és még a klubhelyiségekben levő faliújságokra is ki volt tűzve az első óra dátuma.

Szorongással egybekötött izgalommal öltötte fel magára a hófehér lovaglónadrágját, amit csak kivételes alkalmakkor volt hajlandó bepiszkítani. Fekete lovaglócsizmáját már tegnap csillogósra sikálta. Olyan tiszta volt, hogy még a légy is elcsúszott volna rajta.

Haját hullámosra varázsolta, ami hihetetlenül dússá tudta tenni a frizuráját. Engedte, hogy kusza tincsei kócosan lógjanak a szabadságukat élvezve.

Ezután rugalmas léptekkel elindult a nagyterem felé.

Perselus mogorva képpel meredt az igazgatóra.

– Azt akarja tőlem, hogy halasszam el Potter büntetőmunkáját?

– Igen, ha nem esik nehezedre – felelte széles mosollyal az igazgató.

– De, igenis nehezemre esik… – morogta félhangosan az SVK tanár. – Azt a kölyköt valakinek már meg kéne nevelnie…

– És mégis mivel vívta ki a mai büntetőmunkáját?

– Tiszteletlen volt, nem követte az utasításaimat, ellenszegült…

Dumbledore mosolyogva leintette a sápadt férfit.

– Perselus, te olyannak látod őt, amilyennek akarod…

Ezzel Dumbledore faképnél hagyta őt a néptelen folyosón.

Gabrielle-t iszonyatos gyomorideg kerítette hatalmába. Kissé szorongva lépett ki a kastély parkjába. Talpa alatt zizegtek a megsárgult őszi levelek. Madárcsicsergés hallatszott mindenfelől.

A lány lovai békésen legelésztek, miközben Hagrid Csikócsőrt etette mellettük. A hippogriff jóllakottan csattogott párat a csőrével, majd hatalmas szárnyait is kinyújtóztatta.

– Hagrid! És Szilajszárny! – Gabrielle egy mély meghajlást mutatott be, mire a hippogriff is jámboran fejet hajtott.

– Ma van a nagy napod! – vigyorgott a félóriás.

– Hát, egy kicsit izgulok… – jegyezte meg félszegen.

– Minden rendben lesz.

Gabrielle küldött a vadőr felé egy zavart mosolyt, majd bement az állásokat kitakarítani. Egyre inkább erőt vett rajta az izgatottság és elkezdett izzadni a tenyere is.

– Remek…

Dannsair és Sky érdeklődve méregették gazdájukat az ajtóból. Megérezték a lányon az izgatottságot.

– Semmi baj, ugyan már… Nem lesz semmi baj, ugye? Dannsair ígérd meg, hogy szót fogadsz!

A kanca magasra emelte a fejét, és hátracsapta a füleit, miközben Gabrielle odalépett hozzá. Kezét a kanca fejére kulcsolta és nagy nehezen lehúzta magához.

– Ha jól viselkedsz, akkor elintézem, hogy Perselus megsimogasson – kuncogott a lány.

A kanca halkan felnyihogott, majd békésen lehajtotta a fejét, és beleprüszkölt Gabrielle hajába.

– Fantasztikus, egy újabb szerelmes kisasszony. Ehhez szólj hozzá, Sky!

Gabrielle mindkét lovat lecsutakolta, majd a legszebb nyerget és kantárt rakta kedvenceire.

– Nagyon szépek vagytok…

A lány kivezette lovait a kifutóba, de ami fogadta, az enyhén szólva hajmeresztő volt.

Vajon mindenki kijött?

Úgy látszott, mindenki kíváncsi az órájára… vagy inkább rá?

Gabrielle kissé remegő térdekkel indult a sok diák felé. Volt, aki a fűben foglalt helyet, és voltak, akik a kifutó kerítésén ücsörögtek. Ronald kései reggelijét fogyasztotta egy szendvics képében, míg Hermione kezében egy könyvvel csapkodta az idétlenül nyammogó fiút.

Harryt is kiszúrta a tömegben, aki odébb állt tőlük. Néha-néha egy röpke pillantással illette az ifjú Ginevrát, aki egy fiúval hevesen… ölelkezett.

Gabrielle halvány mosollyal állt meg a diákoktól pár méterre. Teljesen lámpalázas volt, és kissé szédült is.

– Mindenkit szeretettel üdvözlök… – kezdett bele a mondandójába, amit már jó előre begyakorolt. Szemét végigjáratta a tömegen, és a tekintete megakadt az ifjú Malfoy fiún. Draco tiszta feketébe volt öltözve, és meglehetősen sápadt volt. Gabrielle figyelme egy kicsit tovább időzött rajta, mint kellett volna, s ezt a fiú is észrevette.

Gabrielle elkapta a tekintetét, és kissé elpirult.

– Nos, ő itt Sky, egy fríz csődör. Bármennyire is félelmetesen néz ki, nem esz meg – mosolyodott el egy elsős kislány arckifejezésén.

– Köszönj! – Gabrielle intett a lónak, mire az hangosan felnyerített, majd bólogatni kezdett a fejével. Végül meghajolt, amivel a közönség tetszését vívta ki.

– Ő pedig Dannsair, arab kanca. Egy kissé hercegnőnek képzeli magát. – A lány felfelé emelte a kezét, mire a kanca körbetáncolt.

Mindenkinek nagyon tetszett ez a kis rögtönzött előadás. Hangos tapssal jutalmazták a lovak minden egyes mutatványát, és érdeklődve hallgatták a lányt. Bár a fiúk inkább a szemüket legeltették rajta.

Gabrielle örömére páran megjegyezték, hogy tudnak lovagolni. A lány átnyújtott a diákoknak egy pergament, hogy írja fel a nevét az, aki szeretne továbbra is órákat venni tőle.

Na, ezekből a diákokból már kevesebb volt. Sejtette, hogy legtöbben inkább csak szívesen néznék, ahogy dolgozik, de…

A lány mosolyogva vette vissza a pergament.

– Ó, harminc ember? Csodálatos. Jóval kevesebbre számítottam – mosolygott a lány.

Eközben megérkezett a tanári kar fele is, Dumbledore professzorral az élen. Az idős mágus McGalagonnyal az oldalán sétált békésen.

– Ha valakinek van kedve, akár ma is kipróbálhatja magát. Csak bátran! – tette hozzá a lány biztatóan.

A tömegből előlépett egy hollóhátas lány, akinek hosszú, hullámos szőke haja szinte világított a napfényben.

– Én már lovagoltam – jegyezte meg a lány álmatag hangon. – Múlt nyáron apával részt vettünk egy mugli lovastúrán.

– Csodálatos. Hogy hívnak?

– Lunának, Luna Lovegood.

– Nagyon szép neved van. Illik hozzád. Jól látom, ez egy irány-ringló?

– Köszönöm. Igen az, otthon termesztjük őket – mosolygott Luna, majd könnyedén felpattant Dannsair hátára.

– Értem. Nagyon hasznos tud lenni. Vigyázz Dannsairral, néha kicsit szeszélyes.

– Áh, biztos nagyon jól kijövünk majd.

Gabrielle egy ideig figyelemmel kísérte Lunát és Dannsairt, s meggyőződött róla, hogy a lány valóban tud valamit. Dannsairt meggyőzni néha nagyon nehéz, de úgy látszik, Lunának szót fogad.

– Még egy áldozat? – mosolygott a lány.

Mindenki ártatlan szemekkel bámult rá.

– Na jó, akkor hölgyválasz… – nézett bele a pergamenbe.

– Seamus Finnigan? Jól mondom? – pásztázta körül a tömeget.

A tömegből kilépett Seamus, aki nagyon laza fiúnak tűnt. Az öltözködése szerint. Többen is vállon veregették, míg odaért a lányhoz.

Gabrielle felemelt szemöldökkel méregette a fiút.

– Ültél már lovon?

– Nem, még nem. Eddig még csak én voltam a ló – lökte oda a hatalmasnak hitt poént. A tömegben többen is felröhögtek, valaki meg bekiabált.

– Ugyan már, mit hazudsz!

Gabrielle meglepetten lebiggyesztette a száját.

– Finnigan, ha nem fogsz tisztelettel beszélni Miss Moonlighttal, személyesen fogom kimosni a szádat egy szappannal – jegyezte meg valaki a tömegben fenyegető hangon.

Természetesen Perselus Piton volt az, aki a karám szélénél állt meg. Minden diák széles ívben elhúzódott tőle. A férfi tett egy lusta pálcamozdulatot, majd Seamus pólója magától megigazította magát.

– Tíz pont a Griffendéltől – vetette oda foghegyről.

A tömeg felmorajlott, majd a diákok kezdtek szétszóródni.

Seamus az orra alatt motyogva ült fel a lóra, majd Gabrielle utasításait követve igyekezett annak hátán maradni. Igazából nem sok dolga volt, ugyanis Sky nyugodt, ritmusos léptekkel sétált körbe-körbe.

Kis idő múltán Luna vágtázott a tömeg felé Dannsairon, aki meglehetősen élvezte a vad száguldást. Pár méterre állította meg a lovat Harrytől, a fiú nem kis ijedtségére.

Ezután viszont Luna lepődött meg, ugyanis Dannsair minden ok nélkül oldalazni kezdett, majd boldogan odakocogott az egymagában álló bájitalmesterhez.

Mivel Perselus közelségében senki más nem állt, még félreértés sem lehetett abból, hogy kihez is siet boldogan. Amint a kanca odaért hozzá, lovasát feledve boldogan felnyerített, és a fejével csaknem fellökte a meglepett férfit.

Perselus egyensúlyát és méltóságát visszanyerve eltolta magától a szeleburdi kancát, de azért megsimogatta.

– Úgy látom, a professzor úr nagyon szimpatikus neki – jegyezte meg Luna széles mosollyal. – Milyen bájos.

A legtöbb diák nagy szemeket meresztett feléjük. Még Seamus is elfelejtett kapaszkodni meglepettségében, és oldalvást lecsusszant Sky nyergéből.

– Auu. – Seamus a hátsó felét simogatta, miközben nagy nehezen felkelt.

– Nem esett bajod? – rohant oda hozzá Gabrielle.

– Áh, csak eltört az ülőcsontom, de szerintem túlélem.

Ezután még pár felbátorodott diák lovagolt egy kicsit, Lunának viszont le kellett szállnia a kancáról, az ugyanis csakis Pitonnak volt hajlandó figyelmet szentelni. Békésen legelészett, miközben a bájitalmester a hátát az oldalának vetette.

– Nos, akkor azt hiszem, mára ennyi elég is volt. Köszönöm, hogy ennyien megtiszteltetek a figyelmetekkel. Jövő héten is várlak benneteket!

A diákok egymás közt sugdolózva széledtek szét.

– Nem is tudtam, hogy a professzor úr szereti az állatokat. Persze azt tudtam, hogy döglötten kedveli őket, elvégre akkor nem lett volna velük tele a bájitallabor az évek során, de… – csacsogta Luna. – Az élő állatok szerintem sokkal jobban meg tudják hallgatni a problémáinkat, igazi baráti közönség – nézett dülledt szemeivel a bájitalmesterre, majd intett és dudorászva továbbállt.

– Ebben igaza van – biccentett Gabrielle. – Nincs kedved megsétáltatni Dannsairt?

– Eltaláltad – vágta oda a bájitalmester.

A lány vállat vont, majd elindult az istálló felé a fekete ló kíséretében.

Perselus is indulni kívánt volna, de ahogy tett pár lépést, a kanca felkapta a fejét, és árnyékként követni kezdte. A férfi kérdő tekintettel nézett Gabrielle után, majd a kancára. Végül úgy döntött, tesz egy sétát a parkban, Dannsair pedig boldogan követte.

Az istállóban Gabrielle, miután lenyergelte Skyt, kezelésbe vette rakoncátlan sörényét.

Az istálló nagyon kellemes helységre sikeredett. Szellős volt, az ablakokon áradt be a napfény, s három elég nagy állás volt fenntartva az állatok számára. Édes szénaillat szállott a levegőben, ugyanis az állások fölött a tetőtérben Hagrid felhalmozott egy csomó szénát télre. Bár Gabrielle nem nagyon értette, hogy az odatámasztott létra hogyan élhette túl a Hagriddal való többszöri találkozást, volt egy olyan gyanúja, hogy az a rózsaszín esernyő nem csak a színe miatt fontos neki.

Finom mozdulatokkal bontogatta a gubancokat, és fésülte egyenesre a ló üstökét, miközben halkan dudorászott, és az utóbbi pár órán merengett. Észre sem vette, hogy valaki az ajtóból figyelte.

Mikor egy kefe után nyúlt, tekintete megakadt az ajtóban álló árnyékán. Összerezzent. Nem tudta felismerni az illetőt, ugyanis az az ajtóból áradó fényben állt.

A lány kihúzta magát, és hunyorogva nézett a fénybe. Magas, vékony alak sziluettje rajzolódott ki.

Kis habozás után az illető megmozdult, és odasétált lányhoz. Draco volt az.

– Áh… Draco, rám ijesztettél! – mérte végig a sápadt fiút.

– Nem állt szándékomban – jegyezte meg a fiú rekedten. – Segíthetek?

Gabrielle vállat vont, majd átadott a fiúnak egy kefét.

– Abba az irányba húzd a ke…

– Tudom – vágta rá a fiú tömören.

A nő meglepetten nézett a Malfoy sarjra, aki közvetlenül mellé lépett, és elkezdte tisztogatni a lovat. Mindketten némán dolgoztak egy ideig, miközben Sky boldogan ropogtatott egy kis szénát.

– Apámnak régebben voltak lovai, még amikor nagyon kicsi voltam. Valami még dereng. Nagyon sok időt töltöttünk együtt a szabadban. Emlékszem, apám maga elé ültetett a nyeregben, és körbejártuk a birtokot – nézett a fiú maga elé emlékektől ködös tekintettel.

– Lóhátról szebb a világ…

– Valóban, az lehet. A kérdésemre viszont még nem felelt…

– Légy szíves, ne magázz. Nem szeretem, ha magáznak.

– Honnan ismered az apámat? – kérdezte Draco fürkésző tekintettel.

Gabrielle egy pillanatig habozott, majd folytatta a munkát.

– Egykor én is roxfortos diák voltam, amint azt már tudod. Apád pár évvel felettem járt. Prefektus volt, amikor én elsős voltam, bár akkor már a családunk jó barátja volt. Tudod, a nővérem egész jóban volt vele, sok időt töltött nálunk nyaranként.

Draco arca teljes meglepettséget tükrözött. Egy ideig emésztette a hallottakat.

– Sosem említett téged.

– Azt nem csodálom – mosolyodott el Gabrielle.

– Tudod, apád akkoriban nagy Don Juan volt, egy ideig udvarolt a nővéremnek. Mikor megunta, hozzám fordult, de én azt hiszem… hogy is mondják… csúnyán kikosaraztam. Legalábbis azután már nem nagyon próbálkozott. Hogy is hívják az édesanyádat?

– Narcissa, Narcissa Black.

– Á, édesanyád viszont nagyon kedves nő. Bár sose hittem volna, hogy Luciusnak fog igent mondani. Hasonlítasz rá. Ugyanilyen mosolya volt. Bájos hölgy, bájos, ahogy a jó öreg Lumpsluck szokta emlegetni.

Draco is elmosolyodott, fiatal arca Luciusra emlékeztette Gabrielle-t. Akkoriban a férfi volt a Roxfort első számú legjóképűbb pasija, nem volt lány, aki ellen tudott volna állni a mosolyának.

Csak hát, olyan mások voltunk… Erőszakos, büszke, fennhéjazó ficsúr volt. Mellesleg, köztudottan szimpatizált Tudjukki eszméivel.

– És, hogy vannak szüleid?

Draco meredten nézett egy ideig a lányra.

– Történt valami? – viszonozta a pillantását aggódva.

– Te nem olvastad a Reggeli Prófétát?

– Nem, már rég nem jutott kezembe egy darab sem… attól félek, fel kell világosítanod.

Draco töprengett egy kis ideig, majd fejét lehajtva lassan megszólalt.

– Az apám… az Azkabanban raboskodik… Édesanyámat meg teljesen kikészíti a dolog. Nehéz… nagyon aggódik apa miatt. Teljesen kétségbeesett, és most egyedül van otthon… vagyis hát, a nagynéném, Bellatrix, is vele van, de ez semmit sem enyhít a dolgon. Meg hát, sok ember fordul meg naponta a házunkban. Megbízhatatlan alakok is…

– Megbízhatatlan? Mégis miért járnak hozzátok olyan sokan?

Dracon látszott, hogy töpreng egy kis ideig, szavakat keres.

– Apám főnöke meg pár kolléga.

– Szépen fejezted ki magad – jegyezte meg a lány, ugyanis volt sejtése, miféle főnök vendégeskedik náluk. Egy s más azért a tengeren túlra is eljutott hozzá.

Gabrielle megértő, szomorú mosolyt küldött feléje. El kellett ismernie, hogy egyáltalán nincs tisztában az utolsó évek történéseivel, viszont azt nem merte megkérdezni a fiútól, hogy miért tölti büntetését az Azkabanban Lucius. Biztosan nehéz beszélnie a dolgokról, elvégre még fiatal.

Draco eléggé szófukarnak tűnt. Miután Gabrielle megbizonyosodott róla, hogy semmi mást nem áll szándékában mondani, dudorászni kezdett. Draco ügyesen dolgozott. A nyugtató csendben egyetlen zavaró tényező volt, mégpedig az, hogy sokszor kapta azon a fiút, hogy bámulja.

– Szép hangod van – váltott témát a fiú. – Fogadjunk, hogy színésznő vagy énekesnő voltál. Mit dolgoztál? Mindig is orvosnak készültél? Mi vagy? Bocsánat a kérdésért, de…

– Ez valami vallatás? – mosolyodott el Gabrielle. Draco tekintete csak színtiszta érdeklődést mutatott.

– Bocsánat, ha tolakodó voltam.

– Jó az, ha kiváncsi az elme, az lenne a baj, ha nem lenne. Ezt régi jó mesterem mondogatta mindig. Amúgy fogalmam sincs, mi vagyok… Igen, kiskoromtól orvosnak szántak. A családunkban számtalan gyógyító volt. Tehetséges gyógyítók… De, voltam már színésznő is, utazó, legutoljára pedig önkéntes munkás Afrikában.

Gabrielle hirtelen elkapta a tekintetét a fiúról.

– Jelenleg gyógyító, de amúgy nem tudom. Nem tudom igazából, hova tartozom… – sóhajtotta. – Sose találtam a helyem, bárhova vetett a sors.

Draco meglepettnek tűnt. Sky nyakát simogató keze megállt, és idegesen a száját rágta. Tűnődve fürkészte Gabrielle arcát. Volt valami gyanakvó a pillantásában.

Hosszú percekig néztek egymásra. Ezalatt Gabrielle konstatálta, hogy nagyon fura párost alkotnak. Hogy lehet az, hogy Draco annyira magas, pedig a fia lehetne. Ő meg olyan alacsony, akár egy kislány… pedig Draco a korába kétszer is belefér.

A fiú oldalra döntött fejjel meredt rá. Gabrielle zavarában elpirult.

– Nem ismerhetlek valahonnan? Nem tudom, de annyira… annyira ismerős vagy.

Gabrielle megrázta a fejét, majd elvezette Skyt az állásába. Gondoskodott a friss vízről, és a ropogós szénáról. Ezalatt Draco hátát az istálló falának vetette, és lehunyt szemmel az orrnyergét masszírozta.

– Aztán ne dagonyázz! – paskolta meg Gabrielle a ló farát.

Fáradtan nyúlt a seprű után. Miközben ő dolgozott, a fiú meglehetősen mélyen belemerült a gondolataiba.

A másik állást is ki akarta takarítani, ugyanis már így is lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért Hagridnek ennyi gondot okozott. Egy rövid időre felegyenesedett, kifújta magát. Ezután újra nekiindult dolgozni.

– Ez nem valami női munka – jegyezte meg Draco. Féloldalas mosollyal lépett Gabrielle mellé, miután levetette kabátját, és feltűrte fehér inge ujját. Gabrielle figyelmét nem kerülte el a bal karját borító kötszer, de inkább nem szólt semmit. A fiú hozzálátott a koszos szalma összegyűjtéséhez.

– Bevallom, jól jön a segítség. És neked sem árt meg.

– Ez most célzás volt? – kérdezte gúnyosan Draco, és végignézett magán.

– Eléggé sápadt vagy és sovány. A kis munka jót tesz – vigyorodott el a lány. – Melyik fiú ne szeretne izmos lenni a te korodban…

– Engem nem igazán érdekel a kinézetem. Bár nem vagyok valami csúnya.

Kínos szünet következett. Majd Gabrielle-ből kitört a kacagás.

– Na, jellemben apádra hasonlítasz.

Jókedvűen folytatták a munkát. Draco kedvesnek tűnt, a nő nagyon jól érezte magát vele. Talán túl jól is.

– Lekéstük az ebédet – jegyezte meg egy jó bő óra után.

– Nem nyomaszt. Mostanában úgysincs étvágyam. – Draco unottan rágcsált egy szalmaszálat, miközben Gabrielle mellett ücsörgött a padláson. A lány szerszámokat pucolt eddig, most meg fáradtan terült el a szénában. Draco is követte a példáját.

– Nagyon kellemes itt, nem? Olyan nyugalom van, semmi nyüzsgés, főleg a sulihoz képest.

– Ja.

Gabrielle hosszan kinyújtóztatta fáradt tagjait. A tető résein, mint valami függönyön át, szűrődött be a fény. Kellemes meleg áradt a száraz szénából.

– Tudsz szalmából fonni? – nézett oldalvást Dracóra.

A fiú megrázta a fejét.

– Pedig hasznos tud lenni. – A lány kicsit feljebb tornázta magát, és pár keményebb szálat vett a kezébe. – Emlékszem, még nagyon régen Afrikában tanítottak nekem különböző technikákat. Az ember el se hinné, mi mindent lehet készíteni pár vékonyka szálból.

Draco selymes pillantását érezte magán amíg csűrte, csavarta a szalmát. A fiú érdeklődve nézte a kezeiben alakuló micsodát.

Mikor elkészült vele, a markába zárta az apróságot, majd a fiú felé nyújtotta. Draco meglepetten nézett a lányra, majd le a kezére.

Gabrielle halvány mosollyal kinyitotta a markát, melyből egy madárka röppent ki. Tett egy széles kört felettük, majd Draco vállán pihent meg.

– Azta… – vette a kezébe az apró szalmacsodát. Ujjai közt forgatta a mozdulatlan madarat. – Ezt hogy csináltad? – ült fel végül.

– Egyszerű, veszel pár szálat, és így behajtod… – mutatta a lány Dracohoz hajolva.

– Ügyes vagy!

– Nem, szerintem tök béna… – méregette a saját művét.

– Ugyan! Badarság.

– A tied sokkal kecsesebben repül. Meg nézd csak… az enyém mintha sántítana – grimaszolt a fiú.

– Sántítana? De hisz repül! Bár lehet… – Gabrielle ügyesen elkapta a levegőben. – Igen, az egyik szárnya kicsit hosszabb lett. Inkább a faroktollait kellene hosszabbítani. Úgy ügyesebben menne neki a kormányzás. Látod?

Draco széles mosollyal illette a tökéletesített madárkát. Hosszú percekig figyelték, ahogy a két kismadár vitorlázik a levegőben. Az együtt töltött rövid idő alatt a lány úgy érezte, hogy nagyon is megkedvelte a fiút. Kellemes társaság volt.

Kint a nap már bágyadtan sütött, késő délután volt. Gabrielle felsóhajtott, és a fiúra függesztette tekintetét.

– Gyorsan megy az idő, amikor jól mulat az ember. Örülök, hogy megismerhettelek. És annak is örülök, hogy nem kezelsz úgy, mintha valami fertőzött lennék.

– Mi okom lenne rá úgy kezelni téged?

– Hát… – Gabrielle beharapta a száját. – Eléggé zavaró, ahogy ellenségesen megbámulnak…

Draco legyintett.

– A lányok azért, mert irigykednek rád, a fiúk meg… mert szép vagy. – A fiú kertelés nélkül kimondta a véleményét. – Amúgy meg, mostanában nem is csoda, amilyen időket élünk. Az ember nem bízhat még a saját családjában sem…

A lány töprengve nézte a fiút. Kissé zavarba hozta az őszinteségével, emellett nem tudta mire vélni a családjára tett utalást sem.

– Szerintem csak egy kis idő kell nekik, hogy megismerjenek. Általában csak a Mardekáron belül barátkozunk. Nagyon ritka, ha más házakból is összebarátkoznak – mosolyodott el a fiú. – És így első benyomásra szerintem te sem mardekáros voltál…

– Mire tippelnél? – Kérdezte a lány felemelt szemöldökkel, kihívóan.

– Hmm. – A fiú végigmérte tekintetével. – Szerintem Hollóhát.

Gabrielle az égre emelte a tekintetét.

– Nem, egyáltalán nem mondhatnám, hogy éles az elmém, sőt, a tanulás számomra kínkeserves volt, nem kaland.

– Akkor Hugrabug. Türelmes, békés, igazságos, jámbor… – sorolta Draco a jól ismert dal részeit.

A lány csak megcsóválta a fejét. Draco erre keserves arckifejezést öltött, mintha kínoznák.

– Ugye nem griffendéles voltál…

– Jaj, ugyan menj már! – bökte oldalba játékosan a fiút. – Még csak az kellett volna!

Draco álla leesett.

– Csak nem…

– De. De igen, mardekáros voltam anno. És igen, tudom, hogy néz ki a klubhelyiség. Mintha egy tó fenekén lennél, csupa zöld meg ezüst árnyalat. Gondolom még az a kényelmes kanapé is ott van a sarokban, a tűzhely mellett. Régen sokat ücsörögtünk benne.

A fiú csak nézte nagy szemekkel, őszintén meglepődhetett.

– Csukd be a szád, mert berepül rajta egy furmász, és beszövi az agyadat! – A lány kacagva nyúlt a fiú álla alá.

– Hihetetlen – nevetett Draco. – Mindenhol el tudtalak volna képzelni, csak a Mardekárban nem.

– Hát igen, vannak még csodák – mosolygott a lány oldalra hajtott fejjel.

Draco lazán ült, egyik lábát lóbálva. Arca kipirult a nevetéstől. Sokkal jobb kedvűnek tűnt, mint akkor, amikor idejött. A lány észrevette, hogy öntudatlanul a bal karjához nyúl, s az arckifejezése kissé megváltozik.

Csend állt be köztük. A fiú észrevette, hogy Gabrielle a bal karját figyeli. Zavartan elkapta onnan a kezét, és helyette a tarkóját vakarta meg. A lány zöld szemével a tekintetét kereste. A szürke szempárban iszonyatos szomorúságot és fájdalmat vélt felfedezni.

A fiú kezéért nyúlt, de az meglehetősen hirtelen elkapta onnan. Szemében félelem, és bizalmatlanság elegye vegyült. A lány összevont szemöldökkel nézett maga elé, de ezután a fiú másik kezéért nyúlt.

Draco arckifejezése megváltozott. Újra helyet kapott benne az ellenszenv és a bizalmatlanság. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt.

Gabrielle végigsimított a fiú karján, majd a sajátjába fogta a meglehetősen nagy férfikezet. A gazdája nem húzta el.

– Tudod, csodás dolog az, hogy letettem a Megszeghetetlen Esküt az orvoslás terén.

A fiú felvont szemöldökkel méregette.

– Ami azt jelenti, hogy titoktartási fogadalom kötelez. Ha úgy gondolod, hogy valami nyomja a lelkedet, és meg szeretnéd valakivel osztani – nézett mélyen a fiú szemébe –, akkor rám bármikor számíthatsz. Akármennyire is fura, egy mardekáros is szerethet lelkizni. Tudom, mit gondolsz… hogy holmi mugli pszichológust akarok játszani, meg ilyenek…

Draco szája széle mosolyra görbült.

– Csak azt szerettem volna, ha tudod, hogy rám bármikor számíthatsz. Egykoron én is örültem volna annak, ha valaki felajánlja nekem a segítségét.

Utoljára végigsimított a fiú hosszú ujjain, majd rámosolygott. Draco biccentett, és kissé zavartan nézte a lány kezében nyugvó kezét.

Ekkor kintről léptek hallatszottak. Szinte azonnal fel is tűnt az ajtóban a sötét bájitalmester. Miután észrevette őket a padláson ücsörögve, arca furcsa fintorba váltott. Felemelt szemöldökkel, szinte gyilkos pillantással mérte fel a helyzetet.

Draco ijedten kapta ki a kezét a lányéból.

– Most már jobb, ha megyek. Köszönöm, és örülök, hogy megismerhettelek.

– Én is – mosolyodott el a lány.

Draco egy macska ügyességével landolt a padlón, majd felkapta a kabátját. Kiegyenesedett, és egyenesen a kijárat felé vette az irányt, ez esetben a zavarodott Piton felé.

– Professzor úr – nézett farkasszemet a férfivel, meglehetős bátorsággal. Biccentett, egy utolsó pillantást vetett Gabrielle-re, majd kiviharzott.

A lány jó ideig nézett utána. Észre se vette Piton számonkérő bámulását.

– A diákokkal enyelgünk?

A lány figyelemre se méltatta gúnyos szavait. Lemászott a létrán, és felakasztotta a lószerszámokat.

– Beszélgettünk. És ha tudni akarod, egész jól éreztük magunkat.

Piton undorodó képet vágott, de azért követte a lányt kifelé menet.

– Jobb lenne, ha kissé mellőznéd a személyeskedést a diákokkal.

– Mért, az talán jobb, ha mindenki sírva rohan el az utadból? Ugyan már, Perselus, nevetséges vagy.

A férfi arcán hirtelen fellobbant harag látszott. Váratlanul elkapta a lány kezét, megfordította a tengelye körül, és az istálló falának szorította. Minden erőfeszítése ellenére indulatai felszínre törtek.

Gabrielle megijedt. Arcán furcsa érzelmek suhantak át. Elkerekedett szemmel nézte a csuklóját markoló kezet, ami régen oly gyengéd volt. Végül tekintetét az indulattól izzó fekete szempárra helyezte.

– Nem vettél észre semmi furcsaságot? – hangja az arckifejezése ellenére halk volt, de annál fenyegetőbb.

Gabrielle levegő után kapkodott. Összevont szemöldökkel meredt a férfira.

– Kissé zavart volt az elején, és kérdezősködött, de ez természetes…

– Erőltesd meg magad! – Perselus türelmetlenül megrázta kissé.

– A bal karja… be volt kötve.

– Pontosan! – jegyezte meg Perselus valamivel hangosabban, amitől a lány összerezzent.

– Lehet, hogy csak megsebesült.

– Ugyan már, ne légy ilyen naiv. Pontosan tudod, mit jelent ez. – Gabrielle úgy érezte, Perselus belelát a fejébe. Mintha a hideg fekete szemek nyers acélként mardosnák a gondolatait.

Légy szíves, Perselus, tűnj ki a fejemből.

Draco a keresztfiam. Pontosan tudom, mi történt vele az utolsó hónapokban. És hidd el, rád nézve ez semmi jót nem jelent. A Nagyúr úgy érzi, a fiún keresztül megbosszulhatja apja botlását. Bevette a halálfalók közé. Mióta Lucius nincs otthon, Narcissa teljesen tanácstalan. Elvesztette a férjét, és most a fiát is el fogja. Mindenki tudja, hogy Dracónak semmi esélye. Gyenge még. Neked meg inkább nem kéne beleütnöd az orrodat ebbe.

Draco erősebb, mint hinnéd.

Valóban?

Perselus hangja gúnyosan csengett az elméjében.

Azt ajánlom, tartsd magad távol a fiútól.

De támaszra van szüksége! Szegény össze fog omlani, ha magára marad!

Ne avatkozz bele!

Hogy mondhatsz ilyet?

A lány hangja teljes megdöbbenést tükrözött. Érezte, hogy a szemei égni kezdnek.

Hagyod, hogy a keresztfiad tönkretegye magát? Ez elég… elég undorító, Perselus!

Nem így értettem.

A férfi szembetalálta magát Gabrielle szomorú zöld szemeivel. Az egyik sarkán kiserkent egy könnycsepp, és végigsiklott egészen az álláig.

– Ez fáj – jegyezte meg a lány rekedten.

Perselus elengedte a csuklóját, ami csúnya vörössé vált a szorítás hatására.

– Sajnálom, nem akartam – szabadkozott.

A lány nem kereste többé a tekintetét. Csuklóját masszírozva kioldalazott a férfi mellett, és a kint legelésző Dannsair hátára pattant. Nem akart semmi mást, csak érezni a hűsítő szelet az arcán. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a kanca a tópartra vigye.

Mikor már elég messze volt, szabad utat adott gondolatainak. A hallottakon töprengett. Vajon miért árthatna neki Draco?