, szerintem még lesz egy harmadik. :)
Nem 100 %-osan egyezik a találós kérdés megfogalmazása, de nem volt kedvem megkeresni a részt, amiben Nogitsune feltette. Sorryyyy :D
Lora
U:i. Srácok, ha valakinek tényleg lenne kedve lefordítania a történeteimet, az dobjon egy emailt. Leírtam mindent az adatlapomon, tessék megnézni! :D
A ház elég nagy volt. A nappalija, főleg. Oldalt polcok, hálós ajtók, mintha régi, történelmi szamuráj korba tértem volna vissza. Meg kellett csípjem a bal ujjaimmal a lábamat, hogy elhiggyem, nem álmodok. A jobbal nem tudtam. Nem, mert azt Scotty fogta, miközben leültetett a szoba közepén lévő kanapéra. Előttem egy kisebb asztalocska volt, valami fura, kockás táblával rajta. Nem sakk volt, az már a legelején feltűnt... mivel kis karika alakú bábuk voltak a táblán, és hiába voltak fekete-fehér színűek.
Mosolyogtam, mikor feltehetőleg – 1. 0-la - anyukája, lerakott elém egy gőzölgő forró teát. Legalábbis, messziről annak tűnt. Nyelvégetősen forrónak. Hümmögtem, amikor a kezemet a gőz fölé tartottam, hiszen jólesően felmelegítette az elfagyott ujjaimat. Pedig nem is volt hideg odakint. Mindegy.
Scott leült mellém, a jobb oldalamra, míg a másikat Isaac foglalta el. Rámosolyogtam mindegyikükre, és ők viszonozták ezt, kedvesen. Az ismeretlen lányok leültek velünk szemben, míg kicsit arrébb, két fotelba Jackson és Lydia foglalt helyet. A teás néni, aki már most ilyen kedves volt velem, ahhoz képest milyen képet vágott mikor meglátott, leült velünk szembe. Úgy néz ki nem zavarta nagyon, hogy a lányok mellé kellett ülnie, így felteszem ismerte, találkozott már velük. Hm, érdekes.
Ahogy az is, hogy Scotty meg a többiek, nem kaptak teát. Vajon csak én vagyok kivételes? Vagy csak azért kapom, mert jól nézek ki? Valaki igazán elmondhatná már!
Ittam egy kortyot, és csillogó szemekkel néztem az idegen nőre, aki bólintva jelezte, hogy folytassam nyugodtan. Nekem nem kell kétszer mondani, nekiálltam, és lassacskán az egészet megittam. Miután végeztem, letettem a csészét, és hátradőltem. Fura érzés kezdett el átjárni, mintha felhők között lebegnék. Olyan békés volt. Megnyugtató.
Lehet, hogy elaludtam, nem tudom, de amikor „felébredtem", még mindig ugyanott voltam, ugyanúgy. A kanapén, Scott és Isaac között. De nem ez volt a legfurcsább, a szobában, és az, hogy úgy figyeltek engem, mintha bármelyik percben kapnám magam és kirohannék az utcára azt üvöltözve, hogy... Nem is tudom. De nem, nem ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy megláttam valamit, amit talán nem kellett volna.
Egy másodperc törtrésze alatt felültem, oly hirtelen, hogy mellettem mindketten megugrottak ijedelmükben.
- Stiles?
Valahonnét mellőlem jött a hang. Nem ismertem fel, pedig tudom, hogy kellett volna. Nagyon is.
A könyvespolcnál bujdosó alakot figyeltem, aki először guggolt, majd percekkel később felállt. Hirtelen rossz érzésem lett. Nagyon, de nagyon rossz. Éreztem, hogy az izzadtságcseppek lefolynak a homlokomon, és hogy amikor nyelek egyet, az állkapcsom ropogni kezd. A kezem remegni kezdett, úgy éreztem magam, mintha... mintha... rettegnék. Valami ott mélyen, a bensőmben legbelül, bennem, mintha azt kiáltozta volna, hogy fuss. Rohanj. Menekülj.
Szakadozottan vettem a levegőt. Aztán elfelejtettem lélegezni. A képek a szemeim sarkában kezdtek egyre homályosabbá válni, és csak a szívem pattogását hallottam a fülemben. Félek. Próbáltam emlékezni, hogy is kell levegőt venni. Ki-be, ki-be, gyerünk Stiles, szép lassan... Ki-be, ki-be...
De valahogy nem ment.
Főleg akkor nem, amikor a bekötözött alak, mereven, csak engem bámult. És akkor, végre minden világossá vált, mintha fellebbentették volna a függönyt a szemem előtt. Mert tudtam, tudtam, hogy ki áll velem szemben. Felismertem.
Ordítottam, ahogy a kanapén mögé másztam. Hátráltam, egészen a hálós ajtóig, rémüldözve, zihálva, egyenesen Nogitsunére bámulva. Ő oldalra döntötte a fejét, és vigyorgott, mire hegyes fogai teljes egészében kilátszódtak. Nevetett és csak nevetett, közben a nevemet mondogatta, és habár nem éreztem a leheletét az arcomon, mint régebben, tudtam, hogy ugyanolyan rothadó halálszagú, mint ő maga. Undorító.
- Stiles! Stiles, mi van veled haver?!
- Mégis mit tettél vele, anya?!
- Ez a tea, nem egy egyszerű tea. Ez-
- Ha nem mondja, fel sem tűnik!
- És én még azt hittem, hogy rossz házigazda... mert mi ugye nem kaptunk teát...
- Isaac... azt hiszem, minden gondunk nagyobb ennél.
- Sti-
Ismerős hangok. Tudom, tudom, hogy ismerem, legalábbis egyiket közülük. De sajnos nem tudom, miért nem emlékszem rá. Pedig nagyon jól tudom, hogy itt van valahol a nevük, benn a fejemben! Akkor miért, miért?! Miért nem jut eszembe?!
Hallottam, ahogy kiszakítom az ajtón lévő hálót. Ki, a könyökömmel. Tudom, mert kellemetlen, szúró fájdalmat éreztem ott, és nagyon zavart. De az jobban, hogy vagy öten, ha nem többen, bámultak rám, majdhogy nem már személyiségi teret meggyalázó közelségből. De képtelen voltam levenni a tekintetemet róla.
Lassú mozdulatokkal felém sétált, közben pedig kezdte levenni a fejéről a kötést. Ismerős volt, szinte éreztem, ahogy az én arcomról is lehullik a szövet. Ahogy végigkaristolja az arcomat, a kellemetlen bizsergést, a képtelen levegővételt...
Szédültem. Hányni volt kedvem. Hirtelen túlságosan fáradtnak éreztem magam, mint aki napok óta nem aludt. A testem gyenge volt, ahogy az elmém is. Nem értettem semmit, nem akartam semmit, csak, hogy minden tűnjön el.
Hangok mellettem kiáltoztak. Sajnos nem tudtam, hogy ezek tényleges hangok-e, vagy a fejemben lévők-e. Ez a felismerés, hogy nem tudom eldönteni, hogy hallok-e hangokat, avagy sem, rémisztő volt. Vérfagyasztó.
De annál nem szörnyűbb, mikor megláttam saját magamat. Zavaros volt az egész. Nem értettem, hogy hogy lehetek ott, ha itt vagyok? Ha itt ülök, akkor hogy állhatok ott? Mi ez az egész?
- Stileeees...
„Mindenkinek van, de senki sem tudja elveszíteni, mi az?
Éles rántás éreztem, ami mintha olyan érzés lett volna, amikor az embernek kimegy a válla. Egy rántás, ami után csillagokat látsz, de én nem láttam senkit, csak saját magamat. Ez egy vicc?
Én mosolyogtam. Én félredöntöttem a fejemet, majd elvigyorodtam. Én alig aludhattam valamit, és ezt a szemeim alatt lévő fekete, foltokban piros, félhold alakú minta jelezte. Én ott állt előttem.
„Egy árnyék."
- Stiles! Stiles!
Engem bámult, ahogy közelebb lépett. Lassú léptekkel jött, nem csoszogott, szinte már suhant. Kikerülte az embereket körülöttem, akiket most volt alkalmam észrevenni, teljesen. Hirtelen viszont kíváncsi lettem, vajon képes lenne átmenni rajtuk? Mint egy szellem?
Scott előttem térdelt. Ismét elkapott a Deja vu érzés. Mert mintha már történt volna ilyesmi... valamikor. Mintha nem először látnám bal oldalt Jacksont, jobb oldalt pedig Lydiát. De többiek nevére sajnos most nem emlékszem...
Fura volt saját magamat szemlélni. Kicsit olyan volt, akár egy tükör. De hiába pislogtam, döntöttem félre a fejemet, a tükörképem nem mozdult. Ekkor rájöttem, hogy nem a fürdőben vagyok. És nem is egy tükörbe bámulok. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem ezt a látképet – valóságot? – előttem, és hiába láttam mozogni a karomat, nem éreztem.
Valahogy olyan hátborzongató volt.
De az még jobban, mikor kész testet érintettek meg az ujjaim. A következő, ami történt, csak foszlányokban maradt meg. Hangos kuncogás és nevetés, meg kiáltozás. És a sötétség.
Pedig nem is voltam álmos.
XxX
Mikor magamhoz tértem, nem a szokásos ébredésen mentem keresztül. Ültem, és nyitva volt a szemem. De úgy éreztem, mint aki aludt, egy egész hetet. Mégis, ez olyasmi volt, lehetett, ami nem gyakran fordul elő, az emberrel. Nyitott szemmel való alvás? Érdekes...
A kanapén voltam. A kis asztal előttem volt, bábukkal telerakva. Körbenéztem, de egy lélek sem volt körülöttem.
Vajon hol van Scott?
Behunytam a szememet, de amikor kinyitottam, teljesen máshol voltam. Megijedtem. Nagyot nyeltem, és éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban ver. Már nem ültem, hanem feküdtem. A kis asztalocska is eltűnt, helyette egy hatalmas ablakot láttam meg tőlem balra. Nem tudtam, hol vagyok, és... Nem. Semmit sem tudtam. Kezdtem félni, hogy rám fog törni egy pánikroham, de ekkor megszólalt egy hang, tőlem nem is olyan messze.
- Nyugodj meg, biztonságban vagy.
Ilyen morcos fejet, még életemben nem láttam. Mint aki citromba, maximum egy narancsba harapott volna, esküszöm. Vajon mindig is ilyen búvalbélelt képet vághatott? Most már értem, miért ilyen kihalt, ez a hely...
Nyeltem egyet, majd gyorsan felültem. Próbáltam beleolvadni az ülőgarnitúrába, hogy ne vonzzam a férfi tekintetét, de... Az minduntalan, engem figyelt. Nem szólalt meg, szólaltunk meg, csak ki tudja meddig maradtunk együtt csendben.
Majd hirtelen fura érzés kerített hatalmába, és eszembe jutott, amit korábban elfelejtettem. Korábban? Mikor is...? Összehúztam a szemöldököm, de hiába törtem a fejemet, hogy mikor is volt az a „korábban", valahogy nem jutott eszembe. Aztán bátortalanul, megszólítottam a fekete hajú, borostás arcú férfit.
- Elnézést... megmondaná, hogy hol vagyok?
Nem is értem miért hord borostát, nem tűnik nagyon öregnek... Lehet, hogy csak-
Hirtelen meg akartam keresni Scottot. Tényleg, hol van? Muszáj megkeresnem, mert... mert miért is? Ah, igen, megvan. Már emlékszem.
Elfordítottam a fejemet az idegentől, akinek még csak a nevét sem ismerem, mégis, nem éreztem a közelében azt, hogy félnem kellene. Ez fura volt, de egy időre száműztem ezt a gondolatot, majd folytattam Scotty keresését a szobában. Jé, mekkora ajtó! Vajon el lehet húzni oldalra? Vagy úgy nyílik, mint a többi rendes ajtó? Kilincsel? De nem látok rajta kilincset...
Mikor visszafordultam a férfi felé, döbbenten láttam, hogy annak kitágulnak a szemei, és úgy bámul rám, mintha egy szellem lennék.
- Stiles? – kérdezte.
Azta! Tudja a nevemet! Ez meglepő!
- Bocsánat... de megmondanád, hogy ki vagy?
A férfi kezéből kiesett a könyv. Eddig észre sem vettem, hogy volt valami a kezében. De azt tudom, hogy mikor találkozott a padlóval, elég hangosat koppant. Fogadjunk, az alattunk lakók is hallották... Már ha van alattunk lakó...
Ah!
- De ez mindegy is, nem tudod, hogy hol van-
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és végre megtudtam, hogy eltolós, nem pedig kihúzós. Hm, ahhoz képest, hogy mekkora, elképesztő, hogy nem nyikorog. Abban a pillanatban, mikor megláttam, hogy Scott lépett be az ajtón – egy furán, az idegen férfire hasonlító másik férfivel az oldalán – nem tehettem mást, csak elvigyorodtam. Felpattantam, majd emlékezve, arra, amit alapjában véve is mondani akartam Scottnak, odarohantam hozzá, és megragadtam a vállait.
- Scott! Scott!
Vajon tetszene neki, ha Scottynak hívnám?
- Nem hiszed el, hallod! – Kezdtem bele izgatottan. – Apámék találtak egy félbevágott testet az erdőben! Viszont... – vigyorogtam -, a másik része még nincs meg! Menjünk, keressük meg!
Scott úgy nézett rám, míg eddig még soha.
Nem értettem, a háta mögött lévő idegen, barna hajú férfi döbbent arcát. A hitetlenkedő hangot a hátam mögött. Én csak oldalra döntöttem a fejemet, és néztem Scottot.
És tényleg nem értettem, hogy ő meg mi a frászért sírta el magát.
Talán elvesztette az inhalálóját?
XxX
Amikor felkeltem, anyát kerestem. Lementem a konyhába, de nem készítette el nekem a szokásos reggeli rántottámat, kenyérrel és szalonnával. Pedig tudja, hogy szeretem. Hétvégenként nagyon is. De csak azért, mert ilyenkor meg van tiltva, hogy göndör krumplit egyek. Amúgy csak ezért szeretem, semmi másért. És tényleg, vajon milyen nap van ma?
Belenéztem a hűtőbe, de nem találtam ott, az elcsomagolt reggelit. Talán túl korán keltem fel? Vagy inkább túl későn?
Visszasétáltam az emeletre, hogy felkeltsem anyát. De mikor benyitottam a szobába, csak apát láttam meg az ágyban, a baloldalon. Értetlenül néztem a jobb oldalt, amihez mintha évek óta hozzá sem nyúltak volna. Szép, rendezett volt, pedig apa nem a tisztaságról és a rendezettségéről híres. Azt mindig anyára hagyta.
Megrántottam a vállamat, és a szobámba indultam. Lehet, hogy a mami bújócskázik, és ott akar megijeszteni engem. Mikor azonban a szobába értem, megláttam magamat a tükörben. Tudtam, hogy itt bizony valami nincs rendjén. Felemeltem a kezemet, mire a tükörben lévő srác is ezt tette. Abban a pillanatban...
Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok tízéves. Sem gyerek.
Akkor ki vagyok?
És...
Hol van anya?
XxX
Hangok beszélnek körülöttem, így tudtam, hogy az előbbi, csak álom volt. El sem hiszem, hogy elfelejtettem, hogy anya meghalt. És azt is képtelen vagyok felfogni, hogy vannak dolgok, amire nem emlékszem.
Például, mit ettem tegnap vacsorára?
Lehetséges, hogy azért nem emlékszem, mert nem ettem semmit? Áh, arra az ember csak emlékszik, hogy mikor evett-e vagy sem.
Akkor én miért nem?
Vettem egy mély levegőt, de körülöttem a zaj nem maradt abba. Egyből felismertem Derek és Scott hangját, ahogy vitatkoznak. De vajon min vesztek össze már megint? Egy hangos kiáltásban felismerem Isaac hangját, majd egy éles csitításban, Lydiáét. Kira hangját nem hallom, sem Jacksonét, talán ők nincsenek itt? És Malia?
- Scott, ez nem olyasmi, ami felett nyugodtan el lehetne siklani.
- Akkor ne merd őt bolondnak hívni!
- Ilyet, ha jól emlékszem, nem mondtam!
- De ez érződött ki a szavaidból!
Micsoda? Ki itt a dilis?
- Fogd már fel végre Scott – morogta Derek -, ez nem számít! Egyáltalán nem! Stilessel valami gond van, és hiába próbálod elhitetni magaddal, hogy minden rendbe jön, nem fog!
Mi? Mi a gond velem?
- Érted? Nem fog! Már több mint három hónapja ilyen. – Vette halkabbra a hangját. – Három hónapja próbáljuk kitalálni, hogy hogyan segíthetünk rajta... Hiszen azt sem tudjuk, mi ez.
- Nem olyasmi, amit ne tudnánk orvosolni.
Egy női hang. Ismerős, de tényleg.
- Mrs. Yukimura...
Ah! Kira anyukája!
- Stilesnek nincs komoly baja, bármennyire is tűnik annak.
A hangja halk volt, alig tudtam kivenni. Ilyenkor jövök rá arra, hogy ha én is vérfarkas lennék, nem lenne a hallgatózással gondom. Hm, mindegy. De mégis, elmondaná végre valaki, hogy mi az a „nem komoly baj" velem?!
- Szóval... azt mondja, hogy ki lehet... ebből gyógyítani? – hallom Lydia kedves hangját.
Ebből? Ebből? Mit jelent ez?
- Stiles nem őrült meg, ha ez az, ami miatt aggódtok. Nem lesz újra az Eichen ház lakója. – Biztosította őket, mire én is megnyugodtam a többiekkel együtt. Kinek lenne kedve még egyszer oda visszamenni?
- Nem válaszolt a kérdésre. – Mondta Lydia ismét, olyan hanggal, ami mellé mindig azt a berögzült ajakmozgatást, teszi. És tényleg. Kira anyja nem válaszolt, hogy meg lehet-e gyógyítani, avagy sem.
Várjunk, miből is kéne meggyógyítani?
A nő sóhajtott.
- Ez nem gyógyítható. Meg kell várni, míg magától elmúlik.
- Várjunk, amíg elmúlik magától? – kérdezte Isaac. – Stiles, alig három napja, nem emlékezett rám! – Sziszegte, én pedig kezdtem elveszíteni a fonalat. Megesik néha az emberrel, hogy elfelejt dolgokat, de... Ilyen is történhet? – Csak a nevemet tudta, és hogy megölték az apám. És ez az egész, több mint két éve történt! Azon kívül nem emlékezett másra!
- Ránk se emlékezett...
Malia!
- ...pedig azt hittem, hogy rám fog...
Malia?
- Úgy bámult rám, mint régebben, mikor ez az egész még nem volt.
Jackson? Mért, hogy néztem rád?
- Amikor még mind gyűlöltük egymást.
- Nem tudunk várni...
Scott!
- Stiles... ő még csak arra sem emlékezett, hogy Allison meghalt.
Hogy lehet egy ilyesmit elfelejteni? Scott nem hülyéskedj, ez nem vicces. Tényleg nem. Elfelejteni, hogy Allison meghalt? Ne röhögtess.
- Én rám sem emlékezett... A nevemet sem tudta, csak...
Na, pont Derek nevét elfelejteni. Komolyan srácok, ez valami vicc, amit együtt találtatok ki? Csak, mert valahogy nem jön át a poén...
Csend. Miért van mindenki csendben?
- Egyedül – jé, Kira is itt van -, egyedül mindig csak te rád emlékszik Scott. Egyes egyedül te rád...
- Ez nem igaz, Lydiára is-
- Igen, de te vagy az első.
Scotty felsóhajtott. Vagy csak egy nagy levegőt vett? Kellene neki az inhaláló... de hol is hagyta pontosan?
- Ez nem fontos... hogy várhatnánk meg, míg magától elmúlik? Ez lehetetlen...
- Nincs más lehetőség. A legjobb, ha a test, a lélek, az elme... magától gyógyul.
- És ez mennyi idő? – kérdezte Malia reménykedve és kissé szomorúan.
Talán meg kellene őt ölelnem.
- Lehet, hogy pár nap múlva már jobban lesz, bár nagyon kicsi a valószínűsége. Az is lehetséges, hogy csak hónapok vagy... vagy évek múlva fog rendbe jönni. Addig lehetnek gyengébb, sötétebb napjai, mikor az emlékei bizonyos dolgokról kiesnek, vagy felcserélődnek, de... Olykor meglehetősen tisztább pillanatai is lesznek, sőt.
- De... valójában mi is ez?
Igen, mi is ez pontosan?
- Ez Nogitsune.
Éreztem, hogy lehűl a levegő a szobában.
- Még mindig hatással van Stilesra. Látat, elfelejtet vele dolgokat... Még most is, hogy már nincs többé. Stiles elméje megrongálódott, de minden bizonnyal, egyszer helyre fog jönni.
Nogitsune? Nogitsune még mindig hatással van rám? Az elmémre? Félek... Már rég eltűnt, de én még mindig szenvedek tőle? És... Úristen.
Mióta?
Mióta vagyok így? Ilyen állapotban? Várj... emlékezz Stiles, gyerünk... Derek épp az előbb mondta... nem lehet, hogy ilyen hamar elfelejted... Ah. Három hónapja? Vagy több? Kevesebb? Miért nem emlékszem?! Hisz az előbb volt!
És... és mennyi idő? Mennyi idő ameddig újra rendbe nem jövök? Félek. Szakadozottan kapkodom a levegőt, ahogy felülök. Tehát amúgy feküdtem. Ismét egy kanapén. Ismét? Feküdtem már egyen nem sokkal ezelőtt? Nem tudom. Nem tudom.
Megint csend lett. Pedig ÚGY utálom a csendet! Miért nem értik meg?!
Lihegtem, lihegtem, és hirtelen azt hittem, hogy menten felrobban a fejem. Nem akartam mást, csak hogy végre vége legyen. Apró csillagokat láttam a szobában, majd mikor ránéztem a többiekre, csak az aggódó arcukat láttam. És hirtelen meg akartam kérdezni, hogy ténylegesen ez az állapotom mióta is tart.
Hány napja? Hány hete? Hány hónapja? Mennyi éve?
De egy szempillantás alatt, minden elmúlt. Normálisan vettem a levegőt. Nem láttam csillagokat. Kinyitottam a számat, de csak egyetlen egy kérdés érdekelt csupán.
Hol van Allison?