Nos, itt a harmadik rész. Remélem élvezhető, érthető a folyamat, melyen Stiles megy át, a felépülésében.
Lora
Derek kocsija csendes volt. Nem zúgott a motor, ha mégis, az nem ért el hozzánk. A kocsi lassan ment, ha 100 km/h-t annak lehet nevezni, természetesen. Nem tudom mennyi a max sebesség, amit ez az autó elérhet, de én a Jeep-et nem szoktam ennyire meghajtani, csak ritkán. A végén még szétesne a szentem.
Nem, azt nem akarom. Szeretem a kocsimat.
Úgy tűnik valami gond, van velem, vagy a fejemmel, legalábbis a többiek ezt mondták még az előbb. Na jó, csak hallottam, mivel olyan rendesek és kedvesek voltak, hogy nem mondták a szemembe. De most, hogy így belegondolok, és eszembe jutott, mi baja is van a fejemnek?
Nem törtem be és nem is vérzik, vagy valami. Hm, lehet, hogy belül sérült?
Ki tudja...
A fejemet a kocsi ablakának döntöm, és jól esik a hűvös érzés a homlokomnak. A hajam megint megnőtt, érzem, ahogy elhajlik a fejemen. Vajon mikor nőtt meg ilyen hosszúra? Vagy egy ideje már ilyen volt?
Ah. Nem emlékszem.
Mindegy.
Nem tudom, hogy hova visz Derek. Hiába szemlélem titkon az anyósülésről, csendben van, nem szól semmit. Pedig szerintem, tudja, hogy bámulom. Ezt a megfeszülő arcizmaiból látom, elég jól. Tudjátok, mikor az ember összecsukott szájjal van, és összeszorítja a hátsó fogait. Akkor az állkapocs két oldalt mozogni kezd.
Elég vicces, én néha csak szórakozásból csinálom, de a legtöbben akkor, amikor feszültek vagy idegesek. Mint most, Derek. Bár nem tudom, hogy ő most melyiket is preferálja jobban.
Kedvem lenne megkérdezni, hogy vajon merre is megyünk, de félek, hogy megint elkezd velem kiabálni, és gyilkos pillantással méreget, mintha csak egy beteg emberhez próbálna éppen beszélni. Ha el tudta mondani az úti célunkat négyszer, akkor ötödszörre miért nem tudja?
Hm, nem értem.
Derek szerintem jobban nézett ki borosta nélkül. Jó, elég körülfontolt fogalom ez a „jobban" nézett ki, de mégis, fiatalabbnak. Nem azt mondom, hogy öregíti, legalábbis, nagyon nem.
Csak egy kicsit. Hehe.
Az eső kopogó hanggal pattog le az égből a kocsi szélvédőjére, meg egyéb részeire, és lassacskán kezdem azt hinni, hogy jégeső hullik, nem is víz. Hah. Unatkozom, de Derekkel nem lehet beszélni. Egy egyszerű póló van rajtam, szóval fázok is, de ő ezzel mit sem foglalkozik.
Lehet, hogy mondanom kéne neki?
Talán.
Az ablak üvege még mindig hideg volt, de most nem Dereket bámultam közben, hanem az erdőt, ami kint rohant el mellettünk, mint egy veszett egér a labirintusban. Vajon mi mozgunk, vagy maga az erdő?
Azt hiszem mi.
Az ujjammal kopácsolok a műszerfalon. Dereknek ez nem tetszik, ezt sejtem már a legelején, de úgy, úgy unatkozoooom.
Mi lenne, ha kinyitnám az ajtót és kiugornék? Vajon fájna? Vagy felébrednék a szörnyű, nagyon unalmas helyzetből?
Jé, hová tűnt Scott?
Lehet, hogy ő előbb kiugrott, mint ahogy én akartam?
Fenébe. Hülye másolós.
Az eső még mindig esik, és a hideg sem ment el. Na meg Derek is itt van, tényleg.
Miért nem válaszol, mikor megkérdezem, hogy hová megyünk? Azt mondja, már kérdeztem, de nekem ez egyáltalán nem rémlik. Hm, lehet, hogy csak elfelejtettem, nem tudom, ez sem rémlik. Ez kezd nagyon fura lenni...
Derek megáll valahol. A ház ismerősnek tűnik, és a férfi is aki kisétál az ajtaján. Scott ott van mellette, de gőzöm sincs, hogy hogyan került oda. Mikor egyáltalán...?
Áh, nem vágom. Mindegy, Derek kiszáll, és engem is megkér rá. Megkér! Jé, ez új. De nem fűlik hozzá a fogam, viszont a képéből leolvasom, hogy ha ellenkezek, lekever egy nyaklevest. Vagy borsólevest. Valamelyiket. Hehe.
Ahogy közelebb tol, tudom, kezdem felismerni a férfit. Aztán végül vigyorogva csak azt veszem észre, hogy szorosan átölelem, és azt suttogom a fülébe, hogy jól vagyok.
Igen, mivel ez apa.
Leültetnek a kanapéra, én pedig felsóhajtok. Már megint, ez a kanapé, olyan mintha ez lenne maga a világ közepe. Nekem legalábbis. Ahogy leülök rá, nem tudom megmondani, hogy vajon mikor keltem fel róla egyáltalán. Vagy hogy az előbb egy másik kanapén egy másik házban ültem-e, vagy ezen? Miért? Miért nem emlékszem?
Miért nem jut semmi az eszembe?
A kanapénk piros. Mert ugye ez a mi kanapénk, remélhetőleg. Bár ezt sem tudom. Az előbb mintha sárgán ültem volna...
Apa leül velem szembe, és mozogatja a száját. Azt hiszem, beszél is hozzám, csak kár hogy nem hallom. Biztos valami fontos, mert akkor nem bámulna rám így. És Scotty sem ülne mellettem, sőt, Derek sem állna úgy mögöttem, mint most, összefont kézzel, feszült arccal. S habár nem látom az arckifejezését, a lélegzéséből hallom, hogy nem a megszokott nyugodt hangulatában van.
Várjunk csak... milyen egyáltalán Derek megszokott hangulata?
A-fogaimmal-tépem-ki-a-torkodat-típus?
Hm...
Apa most hallgat, és bámul. Nagyon nagyon bámul, én meg a miheztartásképp bólogatok. Ő elmosolyodik, feláll, megveregeti a hátam, és felmegy.
Feltehetőleg a szobámba.
Feltehetőleg összepakolni.
Legalábbis Scott ezt mondta, miközben felkísért engem is. Derek eltűnt útközben, és én csak néztem, ahogy a legjobb barátom és az apám összepakol egy nagy bőröndbe. Ruhákat s miegymást. De minek? Ezt nem tudom, és nem hallottam a választ, mikor megkérdeztem. Fura, lehet, hogy megsüketültem?
Viszketni kezd a fülem, ahogy a kisujjammal piszkálom. De a hallásom nem lett jobb, és ez még mindig fura. Felsóhajtok, leülök az ágyamra, majd a kezembe veszek egy képkeretet. Egy fa van rajta, gyökérzettel, lombkorona nélkül, egy füzetre rajzolva, ceruzával. Ismerős, mégis ismeretlen.
Hirtelen egy név ugrik be: Lydia.
Ez érdekes.
Scott kiveszi a kezemből a rajzot, és a bőröndbe rakja. Pár másik rajzzal és képpel együtt, és én fel nem fogom, hogy miért.
Miért pakoltok?
Kérdeztem.
Apa kocsijának üvege ugyanolyan hideg volt, mint Dereké. A homlokomnak viszont még így is jól esett, és egyetlen vigaszom volt az úton, hogy az eső már nem esett. Bár hamar megálltunk, én nem szálltam ki a kocsiból. Sok ember ténfergett körülötte, és hiába voltak ismerősek, nem akartam elhagyni a már megmelegített ülést. Túl jó és puha volt, hogy most kiszálljak.
Pedig csak öt perce ülhettem benne, azt hiszem. Kifogásnak még így is pazar volt.
De nem úsztam meg.
Egy göndör hajú srác ölelt meg először, és amikor megéreztem az illatát, jöttem rá, hogy Isaac az. Aztán Lydia jött, s róla valahogy beugrott egy fa. Nem tudom miért, de tényleg. A mellette álló, karót nyelt srác csak bólintott, de úgy nézett ki, mint aki nagyon meg akarna ölelni.
A Japán – de lehet, hogy kínai – lány rám mosolygott, megveregette a vállamat, míg a másik lány megcsókolta az arcom két oldalát.
Ah. Malia.
Aztán mindeketten egyszerre öleltek meg.
Derek csak bámult. Na nem mintha azt akartam volna, hogy megöleljen, vagy valami. Kuncogtam, és megjegyeztem, hogy olyan mintha most éppenséggel búcsúzkodnánk. Mindenki csendben maradt egy ideig, majd Mrs. McCall szintén megölelt. Jó érzés volt, meleg, boldog, puha. Emlékeztetett valamire. Valakire.
Óh, tényleg.
Hol van anya?
Volt egy férfi, aki Derek mellett állt. Rémlik, hogy a neve K-val kezdődik... Nem nem, L-lel... vagy P-vel? A lényeg, hogy hasonlít Derekre.
Még beszélgetnek, mosolyognak körülöttem, de kezd az a halvány érzés körbeölelni, hogy valamiről én nem tudok. Például, miért ölel meg Scott sírva? Miért zokog a vállamon, és mondja azt, hogy minden rendben lesz, és hogy jöjjek minél hamarabb vissza? Hogy ne koncentráljak másra, csak saját magamra, a gyógyulásomra?
Miért ültet apa az anyósülésre? Miért integet nekem mindenki?
És... hová megyünk?
Apa felültet egy repülőre. Legalábbis úgy tudom, hogy az az, mivel egy hatalmas fémmadár nem lehet, mivel biztosan nem él. Hehe. Élő fémmadár, ami belül üres, tele emberekkel. Ez vicces.
A nagyira emlékszem. Kedves öreg hölgy, aki mindig adott csokit. Ahogy most is. Meg egy kis zsebpénzt is, mikor meglátogatott minket. Úgy emlékszem, anya akkor még élt. Nem tudom apa, hogy értette, hogy egy ideig itt maradunk. Legalábbis én, ő majd később visszamegy, a munkája miatt.
Eltelt egy nap.
Majd kettő.
Három.
Négy.
Tíz. Apa visszament.
Egy hét.
Két hónap.
Négy hónap.
Fél év.
A napjaimat a kertben töltöttem, a kinti levegőn a melegben, és terápiára jártam, elvileg. Nekem nem tűnt terápiának, hiszen csak egy férfinek mondtam el heti négy órában a gondolataimat, emlékeimet, álmaimat, ami éppen az eszembe jutott, mikor nála voltam. Sam kedves, nem az a bunkó típus, mint mondjuk Derek. Bár neki is vannak jobb napjai.
Itt jó idő van. Várom már, hogy hazamenjek.
A nagyi kiszól nekem, hogy ideje bejönnöm.
És akkor rájövök, hogy már otthon vagyok.
Ugye?
Valami rémlik egy kis városkáról...
Hm, majd csak eszembe jut. Remélhetőleg.
Esik a hó, mikor még a nagyinál vagyok. A napjaim még most is ugyanabban az egyhangúságban telnek. A nagyival nem lehet vérfarkasokról és kanimákról, meg egyebekről beszélni. Megijedne, vagy bedugna valami gyogyóba maximum szegényke. Lehet, hogy infarktust kapna, ami szörnyű lenne. Nem tudom hol a telefon, nem tudnám hívni a mentőket.
De néha én magam sem tudom, hogy csak beképzeltem, vagy valójában is megtörténtek-e velem ezek a dolgok. Vérfarkasok? Ugyan már.
Van, amikor beszélgetek a legyekkel. Egész jó társaság, mindig meghallgatnak. Fura, némelyik olyan, mintha vonzódna hozzám, persze nem olyan értelemben. Csak akkor is visszaszáll, ha már tizedszerre hessegetem el.
Kedvesek.
Zümmögnek, és baktériumokat terjesztenek, de kedvesek. Legalábbis „hű de nagy" gondot még nem okoztak még a számomra.
Samnél rókákat rajzolok, néha napján. Amelyik tetszik neki, azt mindig neki adom, és ki is szokta tenni a falra. Nem tudom, hogy vannak-e gyerekei. Vagy felesége. Mindig csak én beszélek, ő hümmög, bólogat, és csak néha szól hozzá a mondókámhoz.
De lehet, hogy ez a feladata nem? Hisz terapeuta vagy mi a fene.
Egyik nap, mikor már a hónak nyoma sem volt, és a kinti kertben is rügyezett már a cseresznyefa, megjelent apa. Mintha máshogy nézne ki, ami persze természetes, hisz jó idő eltelt már, hogy elhozott volna Beacon Hillsből.
Mosolyog, mikor felém, jön, mire én felállok a hintaágyból. Megölelem, vigyorogva, és átbeszéljük az eddig kimaradt dolgokat.
Apa pár napot marad.
Körülbelül egy hetet.
Kettőt.
Az utasszállító olyan, mint amiket az égen szoktam látni a nagyinál. Csak sokkal közelebbről, sokkal nagyobbnak, és sokkal hangosabbnak tűnik, mint tisztes távolságból. Mégis, azt hiszem mindenki nevében, beszélhetek, mikor egy ilyen masinát az ember szeret csak egy fehér pontként látni a kék égen.
Hosszú volt az út. Tudom, legalábbis apa mondta, hogy ültem már gépen, a nagyihoz, még egy évvel ezelőtt. Kár, hogy arra nem emlékszem, de így is van pár dolog, ami ködös még. Talán az idő múlásával kitisztulnak az információk a fejemben.
A kocsi üvege most nem volt hideg, csak kellemesen hűvös. Az eső szerencsére nem esett, bár nem tudom, miért ezt vártam az éghajlattól. Deja vu érzés szele csapott meg, de hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi sem. Ezt még gyakorolnom kell.
Apa azt mondja, nem szabadna elmondania a titkot, de mégis megteszi, nehogy megijedjek, vagy valami ehhez hasonló. Scott és a többiek a házunkban bulit szerveztek nekem, persze nem ezt az „erezd el a hajamat" típust. Apa ezt monda, legalábbis.
Mosolyogtam, mikor kiszálltam a kocsiból, és vigyorogni kezdtem, mikor megláttam a Jeep-et a ház előtt. Hál' Istennek, apa rendbe tartotta, nem hagyta berozsdásodni.
A cuccaimat a vállamra veszem, apa is segít, majd bemegyünk a házba. Hirtelen mindenki előugrik, vigyorognak, de látom rajtuk, hogy kíváncsiak az állapotomat illetően. De ahogy körbenézek, mindenkivel tudatom, hogy rendben vagyok, már sokkal jobban érzem magam. Élőnek, s nem élő halottnak.
Hiszen az első kérdésem, már soha sem az lesz, hogy hol van Allison.
END
Gondolom azért észrevehető volt a Nogitsune jellem, mint pl a legyekkel való beszélgetés képzete, a róka rajzolás... Próbáltam belevenni, szerintem sikerült. Nekem tetszik, jó volt egy kissé megbomlott elmét klaviatúrára vetni. :D Persze, a vége Happy End, Stiles kezd meggyógyulni, ezt a legutolsó mondat is bizonyítja. Míg az elméje nem volt éppen a toppon, addig ugye mindig arra volt kíváncsi, hogy Allison hol van. Nagy traumaként akartam megjelentetni számára a lány halálát :)
Lora