Egész délután és egész éjjel hagyom Bellát. Időre van szüksége, hogy rendezhesse a gondolatait, és én nem akarom közben zavarni, inkább elfoglalom magam. Éppen elég lexikont és szakkönyvet hagytam itt, hogy kitöltsem vele az időmet, és így még legalább hasznos is a végtelenül hosszú éjszaka. Töprenghetnék tovább a történteken, de mivel nem tudom kiszámítani, hogy Bella a továbbiakban hogy fog reagálni, így azt sem tudom megtervezni, én mit lépjek rá. Most minden rajta áll.

Kora reggel megyek csak le hozzá. A lépcső tetejéről már őt keresem a pillantásommal, de nincs a kanapén. A nagy üvegajtó előtt áll, nézi az erdőt, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem látja az előtte elterülő tájat. A vámpírok tartása általában szálegyenes és kissé merev, de az, hogy Bella válla mennyire beesik, pontosan jelzi, hogy mennyire magába van zuhanva. Bár nem rendelkezem Jasper különleges képességével, még így is érzem, milyen viharok dúlnak a lelkében.

Lassan sétáltam le, és léptem mögé, nem akartam megriasztani. Gyengéden megérintettem a két karját, és az üvegben tükröződő arcán láttam, hogy ő is a tükörképemre pillant, majd újra lesütötte a szemét.

- Ezer kérdés feszeget belülről – mondtam neki halkan. – Miért nem teszed fel őket?

- Talán, mert félek tudni a választ.

- Kislány, ha homokba dugod a fejed, az nem segít megoldani a problémákat.

- Tudom – suttogta, majd egy kis időre mindketten hallgatásba burkolóztunk. – Tudod, nem hittem volna, hogy képes leszek… meginni.

- Sok minden meg fog változni, Bella – simogattam meg a karját. Vett egy reszketeg levegőt, de egyébként nem rezdült. Igen, emberi szokások, amikről még évszázadok múlva sem fog lemondani. Hisz hiába nincs szüksége arra, hogy levegőt vegyen, egy sóhajjal annyi mindent ki tud fejezni. A reménytelenségét, a kiúttalanságát az egész helyzetnek.

- Igen, tudom… mégis… tudod, emberként csak legyintettem, hogy ugyan, nem lesz ezzel semmi gond. De mikor tegnap megkérdezted, hogy szomjas vagyok-e, és végiggondoltam, hogy mit kellene tennem… a lelkem tiltakozott. Egészen addig…

- Míg meg nem érezted a vér szagát.

- Igen – bólintott tétován, de a beismerése nélkül is tudtam. Pontosan láttam azt a pillanatot, mikor az ösztönei áttörték a lelkiismerete korlátait.

- És nem is volt olyan szörnyű, igaz?

- Nem – mosolyodott el halványan, ahogy felidézte a dolgokat. – Csak szegény nyuszit sajnáltam.

- Emberként is megetted az állatok húsát, Bella – próbáltam észérvekkel hatni rá, mert éreztem a bűntudatát.

- Ez igaz, csak a vér valahogy élőbbnek tűnik, mint egy szelet rántotthús.

- Pontosan. A vér az élet, és ez adja a mi életünket is. Ezt el kell fogadnunk.

- Persze, tudom… csak még… meg kell szoknom a gondolatot.

Megint hallgattunk egy sort, és én elgondolkodtam. Úgy tűnt, saját magával hamar meg fog birkózni, inkább a körülmények és a környezete fogja megülni a lelkét. Az, hogy úgymond sehol nem számíthat szívélyes fogadtatásra. Hisz, ugyan kitől számíthatna? Az apjától, akinek fogalma sincs, mi folyik körülötte, és valószínűleg képtelen lenne elfogadni? Vagy a vérfarkas barátjától, akit csak a régi közös emlékek tartanak vissza attól, hogy nekiugorjon? Vagy Edwardtól, aki úgy dobta el, mint egy használt felmosórongyot?

- Carlisle… mi lesz most? – tette fel végre azt a kérdést, amit már régóta vártam.

- Sok mindent meg kell gondolnod, Bells – öleltem át szorosan, és a szívem majd megszakadt érte, ahogy reszketve bújt meg a karjaimban. – Komoly döntéseket kell hoznod.

Megfordult az ölelésemben, és a vállamra hajtotta a fejét. Egy percig némán állt így, majd elhúzódott tőlem, és dühösen fújt egyet.

- A francba, legalább sírni tudnék! – fakadt ki, és egy szempillantás alatt a kandallónál termett, és dühösen a párkányára csapott.

Ahogy a kandalló kövei szilánkokra törve röpködtek szerteszét, Bella hátrált két lépést, és döbbenten nézett a romhalmazra, majd rám.

- Még ez is – csóválta meg a fejét kétségbeesetten.

Odasétáltam mögé, és megfogtam a kezét. – Bella a sírás nem csak könnyekből áll – mondtam halkan, és megfogva a kezét, odavezettem a kanapéhoz és leültettem.

Leroskadt, és szinte azonnal a tenyerébe temette az arcát. Sírni szeretett volna, de már nem volt rá képes. Legalábbis nem úgy, mint régen.

- Mit tegyek, Carlisle? – nézett fel néhány perccel később.

- Legelőször is azt kell eldöntened, hogy szeretnél élni.

- Mi? – szörnyed el. – Én nem… én soha… képtelen lennék… - dadogott ijedten, és én nem akartam bántani, de ki kellett mondatnom vele, hogy mit szeretne.

- Nem szeretnél embervért inni?

- Carlisle, hogy… én…

- Mondd ki, Bells! – fogtam meg a kezét. – Ez nagyon fontos!

- Soha nem szeretnék…

- Mond ki, kérlek!

- Nem szeretnék embervért inni – suttogta, de nekem ez bőven elég.

- Jól van, kislány. Ez volt a legkeményebb döntés. A többi már részletkérdés, vagy legalábbis idővel az lesz.

- Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy bántsak valakit, Carlisle – csóválta meg a fejét.

- Tudom, Bells, hogy szándékosan nem tennél ilyet. És azon leszek, hogy megakadályozzuk, hogy véletlenül megtörténjen. Erős kislány vagy, hamar túl leszel a nehezén.

Csak bólintott, és a térdére könyökölve a két öklére támasztotta az állát.

- Hogyan tovább?

- A következő kérdés, amit el kell döntened, hogy velem tartasz-e, vagy a saját életedet szeretnéd élni?

- De ha veled megyek…

- Bella… Edward nincs velünk – nyugtattam meg, mert pontosan tudtam, mitől fél. Nem akart újra szemtől-szemben állni Edwarddal, miután az közölte vele, hogy már nem akarja őt. - Bár, ha hazajössz velem, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb összefussatok, de nem azonnal.

- Hogyhogy nincs… mi történt? – nézett rám csodálkozva.

- Mikor elmentünk… Edward különvált tőlünk – magyaráztam óvatosan. Nem akartam még jobban kiborítani, mint ahogy Edwardnak már sikerült. - Járja a világot, vagy ki tudja… néhány havonta felbukkan, de nem marad két-három napnál tovább.

- De miért?

- Ki tudja? Ki lát bele Edward fejébe? Ő olvas a gondolatainkban, de a sajátját soha nem osztja meg velünk. Talán bennünket is hibáztat, azért… ami a születésnapodon történt. Talán csak Jaspert, és őt nem akarja látni.

- Én nem hibáztatom Jaspert – húzta el a száját. – Akkor ő miért?

- Nem tudom, Bella. És azt sem tudom, mit reagálna, ha találkozna veled. De mindez csak akkor derül ki, ha megpróbáljuk.

- Félek tőle – borzongott meg, mire döbbenten néztem rá. Mit mondhatott neki az a kölyök, ami szó szerint félelmet vált ki belőle? Még most is, hogy már vámpír lett.

- Bella… a fiam szeretett téged.

- Egy nagy frászt! – nézett rám bosszúsan, és haragos szikrák villantak a vörös szemében. – Ha szeretett volna, akkor megkérdezte volna a véleményemet, és meghallgatott volna. Akkor a kettőnk közös döntése lett volna, hogy hogyan tovább. De őt nem érdekelte, hogy én mit akarok. Egy személyben döntött mindkettőnk jövőjéről! Nem érdekelte, hogy mit tesz velem ezzel, csak az, hogy neki jó legyen! Hogy megnyugtassa a saját lelkét! Hogy engem padlóra küldött, hogy úgy összetört, hogy soha többé nem leszek egész, az hullára hidegen hagyta!

- Csak meg akart védeni – néztem rá meglepetten. Ilyen kifakadásra nem számítottam tőle.

- Hát nem jött össze! Úgy gondolkodott, mint egy gyerek. Ha én nem látom, hogy baj van, akkor nincs is baj. Érdekes megközelítés, nem? Jó, oké, rendben, meg akart védeni, ezt elfogadom, de szerinted ez volt a jó megoldás?

- Nem – láttam be sóhajtva. – Eltűnhetett volna veled együtt… vagy megkérhette volna Jaspert, hogy ők tűnjenek el egy időre. Vagy bármi mást kitalálhatott volna.

- Na látod – rázta meg a fejét még egyszer. – De őt senki és semmi nem érdekelte, csak a saját rögeszméje. És te is tudod, mi lett volna a legegyszerűbb megoldás…

- Ha átváltoztat – bólintottam rá. – De ő csak…

- Ne akard mindenáron tisztára mosni, Carlisle! A fiad nem egy szent – mondta akkor már viszonylag lecsillapodva. – De már mindegy. Tudod… mikor leléptetek… sokat gondolkodtam. Nem, nem is akkor… akkor még nem tudtam gondolkodni. Tudod, milyen az, mikor a világ nem képes behatolni az agyadba? Mikor olyan, mintha egy búra alatt élnél? Az emberek tátognak körülötted, de te nem hallod a hangjukat… reggel felkelsz, mint egy robot, de azon kívül, hogy a program azt diktálja, hogy egyél, menjél suliba, mosogass el… az egésznek semmi értelme. Csak teszed, mert ez a dolgod… de minek?

- Bells… én… - nem tudok neki mit mondani. Tudtam, hogy nagyon kikészítették a történtek, de szembenézni a valósággal egészen más. Csak nézek a szomorú piros szemébe, és mint feneketlen kút mélyén látom az égő fájdalmat.

- Ne, Carlisle… - simogatja meg a karom. - Nem neked kell mentegetőznöd miatta. Te csak azt tetted, amit a fiad kért tőled. De visszatérve arra, amit mondani akartam... miután valamelyest magamhoz tértem… vagy legalábbis a külvilág hangjait beengedtem a fejembe… rájöttem minderre… és arra, hogy nem szeretett ő engem annyira, mint amennyire hittem.

- Én ezt nem tudom megítélni Bella… - hajtottam le a fejem bűntudatosan, mintha én is hibát követtem volna el azzal, hogy nem vettem észre, ha esetleg mindez így volt.

- Tudom. És nem akarom, hogy te érezd rosszul magad emiatt. Nem a te hibád – fogta meg a kezem. – Hisz te mindig, mindenkinek csak jót akarsz. Nem kell mások hibái miatt neked vezekelni. Itt vagy mellettem, és ez kimondhatatlanul sokat segít. Hálás vagyok…

- Próbálok segíteni. De… még mindig nem tudjuk, hogyan tovább – térítettem vissza az eredeti témához, és ezzel legalább eltereltem a figyelmét Edwardról.

- Szívem szerint azt kérném, hogy maradjunk itt – nézett rám szomorúan sóhajtva. – De ezer okból nem tehetem.

Folytatta volna még tovább, de felkapta a fejét, és a levegőbe szimatolt.

- Mi ez a bűz? – húzta el az orrát.

Akaratlanul is elnevettem magam. – Farkasok. Mondtam neked, hogy a ház körül ólálkodnak. Szemmel tartanak bennünket.

- Eszméletlen büdösek – csóválta meg a fejét. – Eddig nem vettem észre, hogy Jacob…

Félbeharapja a mondatot, és nagy kerek szemekkel néz rám.

- Jacob?

- Nem, két napja nem éreztem már a szagát – ráztam meg a fejem. Biztos voltam benne, hogy Sam nem engedi a közelünkbe. - Mióta itt volt…

- Úgy érted, itt? Hogy beengedted? – nézett rám Bella ijedten.

- Bella, ő Jacob, még akkor is, ha azóta vérfarkas lett. Ahogy te is Bella vagy, még akkor is, ha azóta vámpír lettél.

- Igen, de akkor is ijesztő, hogy… meg akarnak ölni.

- Az a dolguk Bella, hogy megvédjék az embereket. Most éppen tőlünk.

- Tőlem.

- Mindannyiunktól.

- De a megállapodásod…

- Minket azért tűrtek el, mert egyezséget kötöttünk velük. Hogy soha nem harapunk meg embert, és nem vadászunk az ő területükön.

- De ez rám nem vonatkozik, igaz?

- Nem veled van bajuk.

- Dehogynem – bólint határozottan. – Bajuk van a vámpírral, aki lettem, ergo bajuk van velem. Pedig azt hittem, Jake a barátom. Ha így lenne, nem fordult volna ellenem csupán emiatt.

- Nem fordult ellened. Azt ígérte, hogy próbál minket értesíteni, ha a falka valamire készül. Nem szeretné, ha bajod esne.

- Hát, ez nem vígasztal. Nem szeretné, ha bajom esne, csupán azt, hogy minél előbb kotródjak el innen a lehető legmesszebbre, és soha többé ne jöjjek vissza.

- Tudja, hogy ha itt maradsz, a többiek előbb-utóbb rád támadnak. És ő maga sem szeretne szembefordulni a falkájával.

- Tudom – sóhajt Bella. – Én sem kérem ezt tőle. De azért jólesett volna, ha megkeres. Vagy felhív. Csak annyit, hogy mi van velem. De őt sem érdekli. Senkit sem érdekel, hogy mi van velem.

Lám, ő is eljutott arra a következtetésre, amire én. És ez lesz a legnehezebb neki. A külvilággal szemben megtalálni az egyensúlyt. Rájönni arra, hogy akkor is van értelme, ha az eddigi barátai elfordulnak tőle. Vagy neki kell elfordulnia tőlük. Ettől még van miért élni.

- Charlie-t érdekelné – fordítja el a fejét. – Biztosan halálra aggódja magát miattam.

Erre most mit mondhatnék? A keserű igazságot, hogy jobb, ha soha többé nem megy az apja közelébe? A lelke mélyén úgyis tisztában van vele.

- Ha akarod, kikémlelem, mi van vele – ajánlom fel, de megrázza a fejét.

- Csak sokkal nehezebb lenne minden. Csak… tudod, ő egyedül marad. Anyának ott lesz Phil, de Charlie-nak nincs senki más, csak én voltam.

- Tudom, Bells – karoltam át a vállát, és magamhoz húztam. – Szörnyen nehéz lesz neki. És neked is. De csak te ismered őt annyira, hogy tudd, mi a helyes megoldás.

- Nincs más megoldás, csak hogy nyom nélkül eltűnök – sóhajtja. – Egy idő után talán feladja a reményt. Istenem… ez olyan kegyetlen, Carlisle! Én nem akarom őt bántani – nézett rám, és tudtam, hogy ha lehetséges lenne, patakokban folynának a könnyei.

- Tudom, kislány – öleltem magamhoz. – Tudom, hogy nem akarod bántani. De már nem tehetünk semmit.

- Nem mondhatnánk el neki? – nézett fel rám rimánkodva, de ezúttal kegyetlennek kellett lennem, bárhogy fájt nekem is.

- Nem lehet, Bells. Nem kockáztathatunk. Ezer okból. Nem lenne biztonságban a közeledben. És azt sem tudhatjuk, hogy reagálna. Talán kikészül, talán… talán bosszút akar állni, vagy akár véletlenül is kifecsegheti a dolgot… és akkor megölik.

- Kik? – nézett rám kétségbeesve.

- Ezt majd később elmondom. Egyelőre elég annyit tudnod, hogy azért köztünk is működik a rendfenntartás. Ha nem tartjuk be a törvényt, megbüntetnek. Senkinek nem beszélhetünk a létezésünkről.

- Igen, ha reálisan gondolkodom, tudom, hogy igazad van. De én most erre képtelen vagyok.

Tisztában voltam ezzel, így megint próbáltam elterelni a figyelmét, ezúttal az apjáról.

- Szóval szeretnél itt maradni?

- Jó lenne – sóhajt vágyakozva. – De nem lehet. Charlie miatt…

Puff neki, ennyit a figyelemelterelésről. Bármiről is kezdünk beszélgetni, mindig fájdalmas témáknál kötünk ki. És még jó ideig így is lesz. Bella nem vette észre, hogy elkalandoztak a gondolataim, így zavartalanul folytatta.

- … és a farkasok miatt sem. Nem akarom, hogy Jake-nek össze kelljen vesznie velük… bár lehet, hogy meg se tenné értem… De azt sem akarom, hogy állandó készültségben kelljen lenniük miattam. És persze miattad sem maradhatunk.

- Miattam? – kaptam fel a fejem.

- Nem szakíthatlak el hosszabb időre a családodtól – hajtotta le a fejét. – Biztosan hiányzol nekik, és ők is neked.

- Bella… a család kissé szétzuhant, mióta elmentünk. Rosie és Emmett egy hosszabb vakációra mentek Afrikába. Csak Jasper és Alice vannak velünk, de időnként ők is lelépnek a színről néhány hétre. Jasper még mindig elég rossz passzban van, szükségük van arra, hogy csak kettesben legyenek. Alice az egyetlen, aki képes lelket önteni belé.

- Edward… - csóválta meg a fejét. – Ez is miatta van. Képtelen meggondolni, hogy amit tesz, annak milyen következményei vannak.

- Bells… - fogtam meg a kezét, mire rám nézett. – Ezen már nem tudunk változtatni. És nem hibáztathatjuk mindenért Edwardot.

- Tudom. Sokszor hibáztatom én is inkább magamat… hogy azzal a vacak papírral elvágtam az ujjam. Ha nem vagyok olyan béna…

- Bella! Ez butaság… ha nem az, hát történt volna valami más. Elesel és felhorzsolod a térded, vagy bármi…

- Hát igen, egy ilyen kétballábas alak, mint én… azt csodálom, hogy eddig nem történt semmi – mosolyodott el kicsit cinikusan. – És Esme? – nézett rám aggódva. – Vele minden rendben?

- Nagyon megviselték a történtek – vallottam be töredelmesen. – Időnként teljesen magába zárkózik. Ha pedig valaki szóba hozza Edwardot, akkor ránk csapja az ajtót. Hiányzik neki, és aggódik érte. És dühös rá, amiért semmi elérhetőségét nem adja meg nekünk. Gyakran kapom azon, hogy csak ül, és üveges szemekkel bambul maga elé. De mikor kérdezem, hogy mi bántja, csak elüti a kérdést. Régen nem így volt. Azelőtt mindent meg tudtunk beszélni.

- És nem próbáltál vele Edwardról beszélni?

- De igen – néztem félre, ahogy felidéztem azt az egyetlen alkalmat, mikor komolyan próbáltam beszélni Esmével a történtekről.

- És?

- Összekaptunk.

- Ti? Te és Esme? Ezt nem eteted meg velem – csóválta meg a fejét hitetlenkedve Bella. Tudtam, mire gondol. Száz éve egyetlen hangos szó nem hangzott el köztünk Esmével. Kivéve ezt az egy alkalmat.

- A szememre vetette, hogy nem lett volna szabad elengednem Edwardot. És hogy nem lett volna szabad elmennünk innen. De Edward felnőtt ember, nem köthetem az ágy lábához! – fakadtam ki már én is, ahogy egyre jobban felidéződött bennem az a vita. Mikor ez tudatosodott bennem, megpróbáltam lehiggadni. – Másnap aztán bocsánatot kért. Azt mondta, feszült és kétségbeesett, csak ezért mondta azokat a dolgokat… Ennek ellenére talán tényleg sok mindenért engem hibáztat.

- Sajnálom, Carlisle – szorította meg a kezem Bella. – Remélem, tudjátok majd tisztázni ezt a dolgot.

- Talán – bólintottam rá. Sok álmatlan éjszakán gondolkodtam már ezen a dolgon. Rosszul estek Esme szavai, még akkor is, ha tényleg csak a kétségbeesés dolgozott benne. Hisz ebben az esetben is azon voltam, mint mindig, hogy a lehető legjobban oldjuk meg a dolgokat. Hogy mindenkinek jó legyen Vagy legalább a lehető legkevésbé rossz. Ezúttal kudarcot vallottam, ezt kénytelen vagyok beismerni. Próbáltam egyben tartani a családot, de az eredményt meg lehet nézni. Majdnem annyi felé szakadtunk, ahányan vagyunk, és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy lehetünk-e újra úgy együtt, mint azelőtt.

Teljesen elmerültem a gondolataimban, csak arra eszméltem, hogy Bella megsimogatja a karom.

- Minden rendben lesz, Carlisle! – mosolygott rám halványan.

- Nekem kellene téged vigasztalnom, nem?

- De – bólintott rá határozottan. – Mindjárt kezdheted azzal, hogy elmondod, meddig lesz ilyen randa piros a szemem. Reggel tükörbe néztem, és majd frászt kaptam magamtól.

- Pedig gyönyörű vagy – mértem végig. – Embernek is nagyon szép voltál, most pedig…

- Carlisle… - mosolyodott el. – Válaszolnál a kérdésemre?

- Ha nem…

- Nem – vágta rá határozottan.

- Akkor körülbelül egy hónap. Talán picivel több.

- És ha csak nyuszivért iszok, akkor örökre piros marad?

- Nem – ráztam meg a fejem halványan elmosolyodva. – És különben sem irthatjuk ki a környék nyuszi-populációját. Ki hozná akkor a gyerekeknek a húsvéti ajándékot?

Erre már Bella is elnevette magát.

- Nem venném a lelkemre a dolgot!

- Jól van, akkor most egy kicsit hagylak – mosolyogtam Bellára. Nem akartam egyszerre mindent a nyakába zúdítani. Tudtam, sokkal egyszerűbb és célszerűbb szépen fokozatosan bevezetni az új élete rejtelmeibe.

- Oké – bólintott rá. – Csak még egy kérdés.

- Mondd, Bella!

- Mikor megyünk vadászni? És egyáltalán, ki tudunk menni? Kiengednek…?

- Szomjas vagy? – néztem rá fürkészőn.

- Nem, most még nem – rázta meg a fejét tűnődve. – De még nincs rutinom abban, hogy tudjam, ez milyen gyorsan változik. Fogalmam sincs, mi lesz reggel, vagy holnap este.

- Tudom, tudom – nyugtattam meg. – De a legfontosabb, Bells… hogy ne kínozd magad! Ha úgy érzed, csak szólj… és valahogy megoldjuk. A mi területünkön elvileg nem korlátozhatnak minket, bár ez most rendhagyó eset. De akkor is megoldjuk.

- Oké, rendben – sóhajtott Bella. – Köszönöm, Carlisle!

- Igazán nincs mit, kislány! – öleltem meg egy pillanatra.

- Ne menj el! – kérte, ahogy elhúzódtam tőle.

- Nem kell ma megváltanunk a világot – próbáltam csillapítani.

- Tudom. Csak nem szeretnék egyedül maradni.

Eltűnődtem, majd óvatosan felvetettem egy ötletet. – Játszhatok neked valamit a zongorán, ha van kedved – ajánlottam, de nem akartam, hogy még ez is Edwardra emlékeztesse. – Persze, csak ha szeretnéd.

- Az jó lenne. Azt hiszem, jót tenne mindkettőnk lelkének.

A tekintetünk összeakadt, és láttam a szemén, hogy ezzel a kijelentéssel is lázad Edward hite ellen, miszerint nekünk nincs lelkünk.

- Jól van – szorítottam meg a kezét, majd felálltam mellőle, és odasétáltam a zongorához. Hosszú ideje nem játszottam már, Edward jó ideje kisajátította magának a zongorát, és Esme is azt szerette, ha ő játszik. Ennek ellenére a sok évszázados gyakorlatot nem lehet elfelejteni, így leültem, felhajtottam a fedelét, és játszani kezdtem.