Hosszú órákon keresztül játszottam, és magam is elvesztem a zenében. Szükségem is volt már arra, hogy az agyam teljesen ki tudjon kapcsolni a feszült pörgésből. Az elmúlt időszak nem volt könnyű, még akkor sem, ha próbáltam én lenni a legerősebb, és folyton tartani a lelket a többiekben. Ez azért elég sokat kivesz az emberből… még akkor is, ha vámpír.

Szóval most olyan volt a lágy dallamokban fürödni, mint egy jóleső zuhany, ami energiával tölt fel, és lemossa rólam az elmúlt nap porát.

Többnyire becsukott szemmel játszottam, csak néha vetettem egy pillantást Bella fele. Ő is lehunyt szemmel hallgatta a zenét, és órák óta mozdulatlanul ült a kanapén. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hittem volna, hogy alszik. Az arca olyan békés volt, amilyennek nem láttam az elmúlt napokban. Mintha egy kis időre minden gondjáról el tudott volna feledkezni.

Késő este volt már, mikor abbahagytam a játékot. Egy percig csak néztem Bellát, míg lassan kinyitotta a szemét, és rám nézett.

- Kifogytál a repertoárból? – kérdezte egy halvány mosollyal.

- Na azt azért nem – mosolyodtam el én is, és odasétáltam hozzá. – Csak gondoltam, most már vágynál egy kis csendre.

- Dehogy – csóválta meg a fejét. – Annyira jó volt hallgatni… De te már biztos elfáradtál.

- Nem, inkább feltöltődtem – nyugtattam meg. - De most, hogy te is újult erővel vagy tele, tényleg hagylak gondolkodni. Már eddig is sok butaságot fecsegtem neked. Később majd találkozunk – simogattam meg a kezét, és ezúttal lassan, emberi tempóban sétáltam fel az emeletre.

A szobámba mentem, és bár nagyon ritkán szoktam ilyet, eldőltem az ágyon. Talán jobb volt most így, vízszintes helyzetben gondolkodni. Esmén, ahogy mostanában mindig. Próbáltam megérteni… megértettem, hogy most minden, ami eddig az élete értelmét adta, szétzuhant körülötte. Hisz, neki a család, a gyerekeink jelentettek mindent. Ők pótolták az életében az elvesztett kisbabáját. Értettem én ezt, hogyne értettem volna… de akkor sem esett jól, hogy mindezt az én szememre vetette. Mintha bizony tehettem volna valamit ellene. És még így is… hogy tulajdonképpen ártatlan vagyok… még én kértem bocsánatot tőle… akkor, mikor ő is, azért a veszekedésért.

Nem haragudtam rá egyáltalán, de mégis… valahol, valami megszakadt. Nem volt ez látható, vagy kimutatható, csak éreztem. Néha talán olyan intenzíven, hogy Jasper rajtam felejtette kutató pillantását, de ilyenkor próbáltam elterelni a gondolataimat. És próbáltam a családnak azt a kis maradékát, ami még együtt volt, egyben tartani.

Egy órája töprenghettem ezen, mikor megcsörrent a mobilom. Esme hívott. Vettem egy nagy levegőt, és felvettem.

- Szia Kicsim!

- Szia Carlisle! Jól vagytok? Minden rendben?

- Igen, a körülményekhez képest mondjuk, hogy jól vagyunk. De ettől még nem túl rózsás a helyzet.

- Bella hogy viseli a dolgot?

- Jobban, mint vártam. Legalábbis a felszínen. Hogy mi zajlik benne, arról csak elképzeléseim vannak. Nem lehet könnyű szembenézni neki a történtekkel.

- Szegény kislány. És ez is csak amiatt van, hogy eljöttünk! – fakadt ki újra Esme. – Én megmondtam neked, Carlisle, hogy hiba volt! Ott követtük el az első hibát!

- Esme kérlek! – hunytam le a szemem. Tudtam, hogy ebből egy újabb vita fog kerekedni, és semmi kedvem nem volt hozzá. – Ezt talán akkor sem akadályozhattuk volna meg, ha itt maradunk!

- Akkor tudtunk volna róla, hogy idegen vámpír van a közelben!

- Talán… De mit csináltál volna Bellával? Bezárod a pincébe? Nem lehettünk volna minden percben mellette.

- Régen is megoldottuk. Akkor is valamelyikünk mellette volt.

- Kedvesem, ezen most már nincs értelme gyötrődni – próbáltam kitéríteni a dologból, de tudtam, hogy eleve reménytelen. - Már megtörtént a baj, és csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle.

- A legjobbat? – kérdezte cinikusan. – Abból, hogy egy kislány majdnem meghalt, és akarata ellenére vámpír lett?

- Ez igaz, de…

- Nincs de, Carlisle! Ez katasztrófa, mit akarsz ebből jót kihozni?

- Akkor, szerinted mit kellene tennem? – kérdeztem fáradtan.

- Nem tudom, Carlisle! Most már semmit. Ezt csak megelőzni lehetett volna. Azzal, hogy nem futunk el, bele a vakvilágba.

- Esme, kicsim… akárhányszor veted még a szememre, nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat. Nem láttuk előre, mi fog történni. Még Alice sem látta…

- Ne fogd a lányodra! Ezt a döntést te hoztad meg.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Ezt a döntést Edward hozta meg.

- Edward még gyerek! Neked kellett volna több eszed legyen.

- Sajnálom, hogy nem volt – sóhajtottam megcsóválva a fejem. - De ezen sem tudok már változtatni. Mit vársz tőlem, Esme? Őszintén. Mit kellene tennem?

- Csak ne mondd azt, hogy jót akarsz kihozni ebből az egészből!

- Jó, akkor kihozzuk belőle, amit lehet.

- Tégy, amit akarsz, Carlisle! Mindenesetre vigyázz Bellára, és legyetek óvatosak. Aztán majd valamikor találjatok haza.

- Úgy lesz. Te is vigyázz magadra!

Csak csüggedten megráztam a fejem, mikor Esme letette a telefont. Tényleg nem tudtam, mit kellene tennem, hisz mostanában bármit tettem, annak rossz vége lett, és valakinek bajt okozott.

Tíz perce ülhettem magamba roskadva az ágy szélén, mikor Bella óvatosan bekopogott, majd benyitott. Éreztem az illatát, majd néhány másodperccel később azt, hogy leül mellém az ágyra.

- Jól vagy, Carlisle? – kérdezte aggódva. Hát persze, végighallgatta az egész beszélgetésünket. Nincs ezzel semmi gond, odahaza is legalább öten hallották mindig, minden szavam. Ez ellen nem tehetünk semmit. És az aggodalma kifejezetten jólesett. Szükségem volt valakire, aki mellettem áll, és nem csak a hibát keresi minden szavamban. Ennek ellenére nem akartam több gondot okozni neki, mint ami már úgyis volt.

- Persze – erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.

- Nem kell hazudnod – ölelte át a vállam.

- Ugyan. Épp elég a saját bajod, nem kell még az enyém is.

- Addig sem gyötrődök a sajátomon – fintorgott. - De… ez nem hangzott túl jól.

- Nem – értettem egyet.

- De mi történt? Mindig ti voltatok az álompár… nem olyan rég még arról álmodoztam, hogy olyan boldogok leszünk Edwarddal, mint ti ketten. Tökéletesen összeillettetek… olyan harmónia volt köztetek, mint a mesében… boldogok voltatok… és most, tessék.

- Nem tudom, Bells… fogalmam sincs, mi történt - hajtottam le a fejem. – Bárcsak tudnám. De lassan az egész világ a feje tetejére áll, és én már nem értek semmit. Pedig ha már én sem…

- Carlisle… - fogta meg a kezem Bella. – Figyelj rám! Lehet, hogy a maximumot várod el magadtól… de hiába mögötted a majd négyszáz év tapasztalat, a bölcsességed… nem vagy isten. A világot, a történéseket, a körülötted élő embereket nem irányíthatod. Mind önálló akarattal rendelkeznek, és saját döntéseket hoznak. Néha jókat, néha rosszakat, de még akkor sem tudsz ezen változtatni, ha te magad látod, hogy rossz döntést hoznak. Joguk van hozzá. Joguk van úgy elszúrni az életüket, ahogy akarják. És nekik kell viselniük a döntésük következményeit, nem neked. Nem vállalhatsz magadra minden felelősséget! Önálló döntést hozott Edward, de még Rose és Emmett is.

- És úgy tűnik, Esme is. Most egy kicsit megértem, amit Edwardról mondtál. Hogy egy személyben döntött a kettőtök sorsáról – sóhajtottam.

- Úgy érzed, hogy… - nézett rám bizonytalanul, fürkészőn. Nem mondta ki, de tudom, a végighallgatott beszélgetésünkből ő is azt hallotta ki, amit én. Nem is annyira a szavakból, mert az nem volt vészes, inkább Esme türelmetlen, meg nem értő hangjából.

- Nem tudom, Bells… pillanatnyilag nem látom tisztán a jövőt, és fogalmam sincs, mit hoz a holnap. És nem tudom, mit akar Esme.

- És te?

- Ez a legszörnyűbb… hogy már azt sem látom, én mit akarok. De ez a „valamikor találjatok haza" nem volt meggyőző.

- Valóban nem – látta be ő is. – Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy ez veled történik, Carlisle! Olyan jó lenne… úgy szeretném, ha boldog lennél. Ha valaki, hát te megérdemled.

- Köszönöm, Bella! De mostanában úgy érzem, bármit teszek, az rosszul sül el. Hiába akarok jót, valakinek mindig fájdalmat okozok.

- Akkor ne tegyél semmit! – mondta kedvesen. - Néha az a leghelyesebb megoldás. Várj! Várd ki, hogy alakulnak a dolgok. Talán megoldódik minden magától. Így, vagy úgy.

- És szerinted mindegy, hogy így, vagy úgy?

- Nem, persze, hogy nem. De néha éppen a görcsös ragaszkodással rontunk el valamit. És minél jobban el akarunk érni valamit, az annál inkább elszökik előlünk.

- Ezt akár én is mondhattam volna… - mosolyodtam el halványan.

- Ezt úgy érted, hogy a fiatal korom ellenére majdnem olyan bölcs vagyok, mint te?

- Igen, valahogy úgy – simogattam meg a karját. – Köszönöm, Bella!

- Ugyan… segítsünk egymásnak, ha már ilyen szépen egymásra találtunk, két szerencsétlen – nevette el magát.

- Igazad van - mosolyogtam vissza, bár a mosolyom még kissé szomorú volt. – Te jól vagy?

- Istenien – húzódott egy egészen picit cinikus mosolyra a szája. – Holnap elmegyünk vadászni?

- Szomjas vagy?

- Kicsit. Vagy nem tudom… még nem vészes. De rád is rád férne, úgy érzem.

- Még bírom egy darabig. Egy hétig is talán.

- Miért nehezíted a saját dolgod? – kérdezte szelíden.

Vettem egy nagy levegőt, és beláttam, hogy igaza van. – Rendben, holnap elmegyünk vadászni.

Ettől az ígérettől újabb ezer kérdés futott át az agyán, ez tisztán látható volt. Nekem viszont most nem volt kedvem erről beszélni, éppen eléggé magunk alatt voltunk mindketten. És különben is, azt az érzést nem lehet szavakba önteni, mikor az ösztönök átveszik felettünk az irányítást.

- Reggel mindent megbeszélünk, Bella – fogtam meg a kezét. – Most egy kicsit szedjük össze magunkat.

- Oké – adta meg magát. – De… mit lehet éjszaka csinálni? Úgy értem… ha már nem mehetek ki a házból…

- Hát, bezárva a négy fal közé valóban nem sok lehetőséged van. Olvashatsz, hallgathatsz zenét, megnézhetsz néhány filmet…

- Te mit szoktál csinálni?

- Tudod, nekem a munka mellett leginkább csak éjszaka jutott idő a saját kutatásaimra.

- Erről majd alkalomadtán mesélhetnél.

- Sort kerítünk rá – ígértem. – És… tulajdonképpen… ha nem vagy egyedül… akkor nem is olyan hosszú az éjszaka.

- De Carlisle – mosolyodott el Bella, és ha lehetséges lett volna, talán el is pirul.

- Ez az igazság.

- Jól van, jól… megyek, és keresek valami könyvet – vigyorgott, és kiment a szobából.

Mosolyogva néztem utána, és utólag visszagondolva talán az volt ez első pillanat, amikor nem úgy néztem rá, mint lányomra, hanem mint nőre. Egy gyönyörű, fiatal nőre. De ez akkor még nem volt tudatos, nem lehetett az. Hisz a fejem teljesen más problémákkal volt tele, amik megoldásra vártak.

~~ o ~~

Másnap reggel Bellát a földszinten találtam, egy vastag könyvbe merülve. Régi darab volt, még én hoztam magammal Európából, de úgy tűnt Bellának lekötötte a figyelmét.

- Jó reggelt! – köszöntem rá, és csak akkor nézett fel, mikor megálltam mellette.

- Szia! Jobb egy kicsit a kedved? – nézett rám fürkészőn.

- Persze - füllentettem. - És neked?

- Nekem is, most, hogy nem unatkoztam végig az éjszakát. Jó a könyved.

- Miből gondolod, hogy az enyém? – kérdeztem egy halvány mosollyal.

- A család többi tagjáról nem tudom elképzelni, hogy komoly könyvet olvasson. Talán csak Jasper.

- Hát igen… Jasper… tudod, mindenki csak úgy néz rá, mintha csak egy púp lenne a hátunkon – töprengtem el. - De én kedvelem. A gondolatai, a világfelfogása közelebb áll hozzám, mint a többieké. Talán a kora miatt. Tudod, hogy utánam ő a legidősebb?

- Nem, ezt nem tudtam – lepődött meg Bella. – De amúgy én is kedvelem Jaspert. Függetlenül attól… ami történt. Igazából őt nem lehet nem kedvelni. És Alice-t sem.

- Van, akinek mégis sikerül – húztam el a számat. Nem vártam, hogy tovább folytassa a felsorolást, tisztában voltam vele, hogy a család egy része nem áll közel a szívéhez. Rosalie-t például nagyon nem kedvelte, és annyira Emmettet sem. És talán Esmével sem volt túl közvetlen kapcsolata. Edwardot pedig most kifejezetten utálja, úgy tűnt. – És most már beszélgethetsz úgy Jasperrel, hogy nem feszülnek pattanásig az idegeitek.

- Igaz… látod, van pozitív oldala is a történteknek – mosolyodott el némi cinizmussal. – Akkor… megyünk vadászni? – kérdezte végül bizonytalanul.

- Persze, megígértem.

- Hogy megyünk ki?

- Lenyomjuk a kilincset, kinyitjuk az ajtót, kilépünk, és betesszük magunk mögött – vigyorogtam rá. – Vannak dolgok, amik azért nem változtak meg attól, hogy átalakultál.

- Carlisle… - nevette el magát ő is. – Tudod, hogy nem erre gondoltam. Azt azért nem felejtettem el, hogy a legegyszerűbb dolgok hogy működnek. De…

- Próbálkozunk, Bella – néztem ki az óriási üvegajtón. - Feszegetjük a határainkat. Nem fog nekik tetszeni, de amíg nem bántunk senkit, nem léphetnek közbe.

- Oké – adta meg magát. – Akkor… Isten nevében előre!

Megálltam, és ránéztem. – Ha tudnád, hányszor hallottam ezt a mondatot – csóváltam meg a fejem.

Egy pillanatra döbbenten nézett rám, aztán rájött, hogy vajon hol. – Ne haragudj, Carlisle! Nem akartam… felidézni…

- Semmi baj, kislány! Ez már rég volt. Ritkán jut eszembe – tűnődtem el.

- Mesélsz majd?

- Hisz már meséltem – néztem rá értetlenül.

- Nem – csóválta meg a fejét. - Nem a hivatalos történetre gondoltam, hanem valami… őszintébbre.

- Talán. Talán majd egyszer. De most menjünk!

- Rendben, mehetünk – bólintott rá, de azért félénken nézett az ajtón túl elterülő erdőre.

- Gyere! – nyújtottam felé a kezem, mire megfogta, és halványan elmosolyodott.

Kiléptünk az ajtón, mire még intenzívebben csapott az orrunkba a farkasok bűze.

- A szaguk minden mást elnyom – ráztam meg a fejem.

- Akkor hagyjuk itt őket a fenébe! – mondta türelmetlenül Bella.

- Nyugalom, kislány! Ha azt látják, hogy feszült vagy, a világ végére is utánunk jönnek.

- Oké, nyugodt leszek – bólintott rá, belátva, hogy igazam van. – Hogyan tovább?

- Itt hagyjuk őket a fenébe, ahogy te mondtad.

- Helyes – bólintott rá pimaszul.

- Bella…

- Mi a baj?

- Szeretném, ha mellettem maradnál… - kezdtem óvatosan. Nem akartam megbántani, de ugyanakkor nem akartam karnyújtásnyi távolságnál messzebbre engedni, hisz nem akartam, hogy bármi baj történjen. És akkor pillanatnyilag Bella volt az erősebb és a gyorsabb.

- Nem engedem el a kezed, megígérem – nézett rám komolyan, mikor megértette, mitől tartok.

- Remek. Akkor fussuk le őket – néztem körbe az erdőben.

Bella rábólintott, mire eliramodtunk.

Jó tíz percig futottunk, és Bella becsületére legyen mondva, nem próbált lehagyni, pedig akkor képes lett volna rá. Csak akkor álltunk meg, mikor úgy éreztük, hogy kikerültünk a farkasok hatósugarából, és már a szagukat sem éreztük.

Mikor megálltunk Bella a levegőbe szimatolt.

- Sok lesz ez kettőnknek, kislány – mosolyodtam el halványan.

- Mi ez?

Vettem egy nagy levegőt, és csak az után válaszoltam, hogy ő is követte a példámat. – Vörös szarvas.

- Hmmm… jó illata van – húzta össze a szemöldökét Bella, de megszorítottam a kezét, mire rám nézett. – Nem bírnánk vele?

- Dehogynem.

- Akkor?

- Felesleges megölnünk egy ekkora állatot, ha csak ketten vagyunk.

- Ez annyira… carlisle-os – nevette el magát Bella, de azért már éreztem benne a feszültséget. Nem sokáig húzhattam már az idegeit.

- És ez mi? – kapta fel a fejét. Kissé elragadtak a gondolataim, így bele kellett szaglásznom a levegőbe, hogy válaszolni tudjak a kérdésére.

- Őz. Hm… szeretni fogod – sandítottam rá.

- És hogyan…

- Gyere ide – mondtam neki, mire megállt előttem, és megfogtam a két karját. – Hunyd le a szemed! Ne gondolkodj… csak érezd az illatát… engedd el magad… bízd magad az ösztöneidre.

Mikor kinyitotta a szemét, már láttam rajta, hogy már nem teljesen önmaga, és tudtam, hogy nálam sem sokon múlik már, hogy elveszítsem a fejem.

A következőkről nem sok képem van, és nem is állna szándékomban beszélni róla. Nem emberi szemnek és fülnek való. Még Bella is lehunyt szemmel támaszkodott egy fának, miután sikerült csillapítani a szomjúságát.

- Jól vagy, kislány? – léptem oda hozzá.

- Persze – nézett fel rám. – Sokkal jobb. Igazad volt… szeretem.

- Igazi nőies választás – cirógattam meg az arcát. – Aztán majd kitalálod, mi a kedvenced.

- Szerinted mi lesz?

- Nem is tudom – néztem rá tűnődve. – Had gondolkodjak még ezen. Most menjünk haza!

- Rendben. Mehetünk – adta meg magát, és ezúttal ő nyújtotta felém a kezét.

A háztól egy jó húszpercnyi sétára lassítottunk le, és csak bandukoltunk hazafele. Bella most is fogta a kezem, és nézelődött. Tudtam, nem könnyű megszokni az ezer új ingert, ami a külvilágból éri. A színek milliónyi árnyalatát különbözteti meg a szeme, a fények, az illatok millió információt hordoznak, amit eleinte nehéz feldolgozni.

- Tudod, Carlisle – sandított rám egy tíz perccel később -, nem is olyan rossz dolog, hogy vámpír lettem.

Csak egy mosollyal válaszoltam, nem akartam elrontani a hangulatát. Kevesen fogták fel ezt így. Kevesen voltak képesek meglátni az életünk pozitív oldalait. Holott kétségkívül vannak. De ha az ember körül folyamatosan van legalább egy olyan valaki, aki a legkisebb mértékben is lázad a sorsa ellen, hajlamos csak a rossz dolgokat látni. És nálunk, ha más nem is, hát Rosalie folyamatosan képviselte ezt az oldalt. De időnként mások is. Időnként még én is.

Akkor azonban, ahogy ránéztem Bellára, tudtam, hogy bármi nehézséggel is találja magát szembe, a vele született optimizmusa le fogja győzni.

- Már megint ez a bűz – térített vissza a jelenbe Bella fintorgása.

- Többen vannak – ráncoltam össze a szemöldököm. – Eddig legfeljebb csak ketten köröztek a ház körül, de most négyen. Érzed?

Bella megállt és figyelt, majd bólintott. – Igen. Ez nem jelent jót, igaz?

- Nem tetszik nekik, hogy kijöttünk. Ez várható volt.

- El fognak zavarni minket. Mit fogunk csinálni?

- Bella, ketten kevesek vagyunk, hogy szembeszálljunk velük, és nem is akarom bántani őket. Gondolom te sem.

Csak megrázta a fejét, mire folytattam.

- Akkor két dolgot tehetünk. Az egyik, hogy próbálunk értelmesen beszélni velük, a másik pedig, hogy lelépünk.

- Hát, egyik kecsegtetőbb kilátás, mint a másik – csóválta meg a fejét, ahogy visszaértünk a házhoz, és bementünk. – Melyiket válasszuk?

- Először az elsőt, aztán, ha nem járunk sikerrel, akkor úgysem marad más, mint elmenni – telepedtünk le a földszinti nappaliban.

- De ez a mi területünk, nem? Illetve… a tiéd.

- A családé. És annak már te is része vagy, ha úgy akarod. De meg kell értenünk őket is. Védik a törzsüket… a szüleiket, a testvéreiket, a gyerekeiket.

- De mi nem bántunk senkit!

Szigorúan néztem rá, mire lehajtotta a fejét.

- Legalábbis nem szándékosan – egészítette ki.

- Látod… ez az, amit ők nem bízhatnak a véletlenre.

- Tudom, hogy igazad van, csak… úgy ragaszkodnék ehhez a helyhez.

- Ezt az érzést ismerem. Én is ragaszkodtam volna. De már mindegy – hajtottam le a fejem, mire Bella átült a fotelom karfájára.

- Tudom, hogy tényleg fejre állt az egész világ, de… meg kell találnunk benne a helyünket. És idővel meg is fogjuk – ölelte át a vállam.

- Tudod, hogy te többet segítesz nekem, mint én neked? – néztem rá.

- Á, ezt csak te érzed így – állt fel kuncogva. – Te sokkal többet segítesz nekem.

Az ajtó fele nézett, és elkomolyodott. Én is éreztem már percek óta, amit most ő.

- Közelebb jöttek – mondtam ki helyette.

Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom, de bármilyen gyorsan is kaptam utána, mire felvettem volna, már el is hallgatott. Bella csodálkozva nézett rám, míg megnéztem, ki volt a hívó.

- Jacob – néztem Bellára.

- Kivették a kezéből a telefont – húzta össze a szemét.

- Valószínű. Akkor innentől nem számíthatunk a segítségére.

- De… honnan tudod a számát? Már az előtt tudtad, hogy idejöttél értem…

- Még akkor tároltam el sok számot, mikor elmentünk innen.

- De pont az övét?

- Mindenkiét a környékről, aki jó vagy esetleg rossz befolyással lehet az életünkre a jövőben. Olyan emberekét, akikkel kapcsolatban voltunk… vagy te.

- És hogy szerezted meg?

- Ez szakmai titok – mosolyogtam rá. – Majd később elmondom. Sok apró trükk van, amit az óvatosság érdekében érdemes megtanulnod.

- És ő honnan tudta a te számod? És hogy jutott eszébe egyáltalán téged hívni?

- Gondolom, a te telefonodból szerezte meg, miután Laurent rád támadt. És talán engem tartott leginkább beszámíthatónak.

- Még szerencse, hogy visszaírtam a számaitokat. Mikor elmentetek, Edward kitörölt a telefonomból is mindent, csak azt nem tudta, hogy a fontos számokat a naplóm hátuljába is beleírom. De… ha Jacob most hívni akart… az azt jelenti, hogy valami készül…

- Igen, ez abból is valószínű, hogy közelednek a házhoz.

- Te tudsz róluk valamit? Valamit, ami segíthet?

- Róluk nem… a visszatérésükről is csak Jacobról tudok. A tapasztalataim még a régi időkből származnak. De gondolom az akkori farkasok egyenesági leszármazottai, és örökletes úton adódik át a képességük.

Bella elgondolkodott a hallottakon, így egy darabig szótlanul ültünk.

- Lassan kibukkannak az erdőből – vizslattam a fák sűrűjét.

- Mit akarhatnak? Szerinted megtámadnak minket? – nézett rám egyre rémültebben.

- Nem tudom, Bells – mondtam, és felé nyújtottam a kezem. Felállt, megfogta, és odaült mellém a kanapéra. – Nem hinném, hogy egy épeszű figyelmeztetés előtt ránk támadnának. De mint mondtam, ők is kiszámíthatatlanok.

- Félek, Carlisle – vallotta be lehajtott fejjel.

- Tudom, kislány – öleltem át. – De most nem ígérhetek semmit. Megpróbáljuk menteni a helyzetet.

- Ez nekem elég, Carlisle.

- Jól van – sóhajtottam, és kissé eltoltam magamtól. – Előbb-utóbb ki kell mennem hozzájuk.

- Ne, Carlisle! – kapta fel a fejét ijedten. – Ne menj ki, kérlek! Bántani fognak!

- Ne aggódj, Bells, nem lesz semmi baj! – simogattam meg az arcát.

- De nem akarom, hogy bajod essen! – suttogta. – Féltelek.

- Ne aggódj! Vigyázok magamra, és rád is! De valahogy fel kell oldanunk ezt a lehetetlen helyzetet. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha szembenézek velük.

- Légy nagyon óvatos, rendben? – nézett rám könyörgő szemekkel, amikben aggodalmat láttam és még valami eddig soha nem látott csillogást, majd lehajtotta a fejét.

Már-már rábólintottam a kérdésre, mikor újra felnézett rám, majd váratlanul közelebb hajolt hozzám, és óvatosan megcsókolt.

Egy pillanatra ledermedtem, de aztán valami megmagyarázhatatlan okból visszacsókoltam. Egy pillanatra átöleltem a derekát és magamhoz húztam, de aztán a józanságom győzött, és elhúzódtam tőle.

Bella továbbra is lehunyt szemmel lehajtotta a fejét. Talán félt attól, hogy leszidom azért, amit tett, de nekem eszembe sem jutott ilyesmi.

- Óvatos leszek – súgtam neki, majd adtam egy puszit a homlokára, felálltam, és kisétáltam a házból.

Akkor már az összes farkas ott volt, legalábbis úgy gyanítottam. Hárman középen emberi alakban, egy lépéssel a többiek előtt a vezérük, és mindkét oldalukon két-két farkas.

- Üdvözöllek benneteket az otthonomban – álltam meg három méterrel előttük. Már az szerződésszegésnek minősült volna a részükről, hogy beléptek a tisztásra, de ebben a pillanatban nem vitázni akartam velük, hanem valami békés megoldást találni.

- Nem azért jöttünk, hogy udvariaskodjunk – förmedt rám a vezér jobb oldalán álló fiatal fiú. Pontosan ez a reakció volt az, ami miatt tartottam tőlük. Kölykök… forrófejűek, nem gondolják meg, mit csinálnak, csak utólag.

- Paul! – mordult rá a vezér, majd felém fordult. – Sam Uley vagyok. Tudja, hogy miért vagyunk itt, Dr. Cullen.

- Nyomós okotok kell, hogy legyen, ha a területünkre léptetek – néztem rá, mert úgy vettem észre, ő talán idősebb és komolyabb a többinél.

- Egy újszülött vámpír elég nyomós ok a számunkra. Magát, meg a vérszívó társait eltűrtük, mert már bebizonyították, hogy képesek betartani a szerződést. De ő – intett a fejével a ház felé -, ő még nem tudja kontrollálni magát. És mi nem kockáztathatunk.

- Kezességet vállalok érte – ajánlottam neki.

- Ez kevés, maga is tudja. Ha megöl valakit, hiába állunk bosszút magán, a bajon már nem tudunk segíteni.

- Szóval azt akarjátok, hogy menjünk el. És hogy útközben mi történik, az már egyáltalán nem érdekel benneteket, igaz? Itt tudnék vigyázni Bellára… messze vagyunk az emberektől…

- Hát majd vigyáz rá útközben is – nézett rám gyűlölködve a Sam mögött álló másik fiú.

- Embry! Nem azért jöttünk ide, hogy nekik essünk!

Ez a kijelentés valamelyes megnyugtatott, de azért nem töltött el kitörő lelkesedéssel. Valahogy azt szűrtem le belőle, hogy nem nyugszanak, míg el nem hagyjuk a környéket.

- Mit szeretnétek? – tért vissza a pillantásom Samre.

- Miért kérdez olyat, amire úgyis tudja a választ?

- Azt akarjátok, hogy hagyjuk el a környéket.

- Vagy ötven évre – villant rám Paul szeme.

- Ötven év hosszú idő – néztem rá, de tulajdonképpen még kevesebben is mondott, mint vártam.

- Talán elég ahhoz, hogy egy vámpír megzabolázza az ösztöneit, ha egyáltalán akarja – nézett rám komolyan Sam.

- Nem hagytok nekünk más lehetőséget, igaz?

- Hogy hagynának? – szólalt meg mögöttem Bella hangja. – El akarnak űzni innen bennünket, minél előbb. Igaz, Sam?

- Te ne szólj hozzánk! – förmedt rá az Embrynek nevezett fiú.

Bella egy fél lépéssel ment tovább, mint én, de utána nyúltam, és átfogtam a derekát.

- Ugyan miért? – kérdezte, miközben visszalépett mellém, de nem engedtem el. – Pár napja még barátok voltunk – nézett rá felvont szemöldökkel.

- Egy vámpír nekünk nem lehet barátunk! – nézett rá Sam, aki a többiekkel ellentétben most is megőrizte a hidegvérét.

- Gratulálok, hogy ennyi megváltoztatta a véleményeteket – csóválta a fejét Bella.

- Ennyi? – kérdezte gúnyosan Paul.

- Az a Bella, akit mi ismertünk meghalt – nézett rá Embry. – Egy mocskos vérszívó megölte a tisztáson.

Erre az egyik farkas alakban lévő társuk felmordult, gyanítottam, hogy Jacob lehetett. Sam szigorúan nézett rá, mire lesunyta a fejét.

- Jól van, gyűlöljetek csak – nézett végig rajtuk Bella. – Ettől könnyebb a sekélyes lelketeknek.

- Te is tudod, hogy nem tűrhetjük el, hogy itt maradj – nézett rá a vezér.

- Téged még meg is értlek, Sam – nézett rá. – Véded a néped. De ők… - nézett a magas fiú háta mögé – ők szimplán gyűlölnek. Gyűlölnek valamiért, amiről még csak nem is tehetek. Szánalmas. Tudjátok, mit gondolok? Állandóan megszóljátok a fehér embert, hogy lenéz és megkülönböztet benneteket. Hogy ki vagytok közösítve mindenhonnan, és rezervátumba zártak benneteket. Hogy van képetek ezt mondani, miközben ti sem viselkedtek másként? Legszívesebben bezárnátok, vagy a világból is kiirtanátok bennünket.

- Ne hasonlítsd össze a két dolgot – vetette ellen Sam. – Az emberek nem végeztek akkora pusztítást bennünk, mint amit egy vámpír képes.

- Nem? Megkérdeznéd erről a kérdésről a nagyapádat is?

- Ennek semmi köze hozzád! – hárították el a kérdést idegesen, mert azért érezték, hogy van igazság abban, amit Bella mond.

- Talán – nézett végig rajtuk hidegen Bella. - De talán elgondolkodtat néhány dolgon. Már amennyire képesek vagytok gondolkodni. És tudjátok, mi a másik szánalmas dolog? Hogy ti neveztétek magatokat barátnak… ti, akik a bajban hagyjátok magára az embert. Akkor, mikor szükség lenne a segítségetekre. És tudnátok is segíteni, ha akarnátok. De tudjátok mit? Ha így látjátok helyesnek, tegyétek ezt. De alkalomadtán ezen is elgondolkodhatnátok.

- Befejezted? – kérdezte Sam.

- Azt sem tudom, eddig minek strapáltam magam, úgysem fogtatok fel belőle egy szót sem.

- Remek. Akkor egy órátok van, hogy elkotródjatok innen!

Normális hangnemben akartam válaszolni, de Bella megint megelőzött.

- Tartsd meg az egy órádat, Sam! Tíz percet kérünk itt, és tíz percet Charlie-nál.

- Ne merj a város közelébe menni! – rivallt rá Embry.

- Oké. Akkor kérlek, menj el Charlie-hoz és hozd el a bugyiimat – mondta egy gúnyos mosollyal Bella.

Ezúttal is Sam tűnt a legértelmesebbnek köztük.

- Egy óra – ismételte. – Utána nem akarunk itt látni titeket.

- Ötven évig – figyelmeztettem arra, amit ígért.

- Ötven évig – bólintott rá.

- Rendben. Gyere, Bella – fogtam meg a kezét, és magam után húztam a házba.

- Idióták – vágta be maga mögött az ajtót. Önmagához képest viszonylag finoman, hisz nem tört ki belőle az üveg.

- Bells, nyugi! Tudtuk, hogy ez lesz.

- Akkor is idióták!

- Indulnunk kéne – léptem oda hozzá, és megfogtam a kezét.

- Oké – józanodott ki a határozott hangtól. – Elvihetem a könyvedet?

- Persze – vontam vállat. – Rajtad kívül úgysem érdekel senkit. De… biztos, hogy haza akarsz menni? Csak még nehezebbé teszed a dolgot.

- El kell hoznom a cuccaimat. A papírjaimat, és néhány ruhát.

- Elhozom neked – ajánlottam fel.

- Itt mersz hagyni egyedül? – nézett rám értetlenül.

- Van annyi eszed, hogy ne menj ki a farkasok közé – cirógattam meg az arcát. – Legfeljebb negyed óra és itt vagyok.

- Várj! – nézett fel rám. – Írnék egy levelet Charlie-nak. Elviszed?

- Ha megígéred, hogy nem írsz benne semmi olyasmit…

- Megígérem. Csak szeretném, hogy tudja, jól vagyok…

- Rendben. De akkor gyorsan láss neki, fogynak a perceink.

Bella tíz perc alatt megírta a levelet, és tudom, zokogott volna, ha teheti. Így azonban csak néhány fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkát, míg végül félbehajtotta a lapot, és a kezembe nyomta.

Még megbeszéltük, mi az, amire feltétlenül szüksége van, és mit hol találok.

- Siess vissza! – nézett rám szomorú szemekkel, mire bólintottam, és otthagytam.

Kiléptem az ajtón, és máris magamon éreztem a farkasok pillantását. Ennek ellenére, mivel még bőven benne voltunk az egy órában, nem aggódtam miattuk.

Alig két perc kellett csak, hogy elérjem Swan rendőrfőnök házát, és mivel tudtam, hol a kulcs, minden nehézség nélkül be tudtam jutni. Összepakoltam a Bella által kért cuccokat, majd a konyhaasztalra letettem a levelet, és már indultam is vissza Bellához. Tudtam, hogy ő nem merészkedik ki egyedül, de a farkasokban nem bíztam.

Be tudtam tartani, amit Bellának ígértem, még negyed óra sem telt bele, de már visszaértem hozzá.

- Készen állsz? – néztem rá, mikor beléptem a házba. A fotelban ült, lehajtott fejjel, csak akkor nézett fel, mikor szóltam hozzá.

- Persze – állt fel, és odajött hozzám, én azonban láttam, hogy csak megjátssza a könnyelműséget, belül igen csak össze van törve.

- Bells… - fogtam meg a kezét. – Ez mostantól mindig így lesz. Mire megszeretsz egy helyet, mindig odébb kell állnod. Ez kemény, tudom. De egy idő után nem fog ennyire megviselni.

- Tudom. Menjünk! – nézett fel rám, és elindultunk az ajtó felé.

Gondosan bezártam mindent, majd ahogy lesétáltam a veranda lépcsőjén, még egyszer jól megnéztem magamnak a házat. Rövid időn belül már másodszor búcsúztam tőle… szívszorító érzés volt. Bella, aki már elindult a kocsi fele, visszalépett hozzám.

- Te is nagyon szereted ezt a helyet, ugye?

Csak sóhajtottam és bólintottam.

- Ötven év múlva visszajöhetünk – emlékeztetett a kikötésre, de ez engem abban a pillanatban annyira nem vígasztalt.

- Tudom – pillantottam rá. – Induljunk!

Határozottan rábólintott ő is, így beszálltunk a kocsiba, indítottam, és nekivágtunk az utunknak az ismeretlen fele.