Alig húsz perc alatt értünk Port Angeles határába, de addig egyetlen szót sem beszélgettünk. Mindkettőnket éppen eléggé lekötöttek a gondolataink. Én a farkasokon gondolkodtam, Bella pedig talán azon, hogy el kellett hagynia Forksot, és az apját. Elégé ijesztő lehetett neki csak úgy nekivágni az ismeretlennek. A város határában azonban lekanyarodtam egy erőbe vezető bekötőútra. Bella csodálkozva nézett rám, mire sóhajtottam.

- Figyelj, kislány, ezt a kocsit vissza kell vinnünk, de valamivel tovább is kell mennünk, úgyhogy a legjobb lenne, ha vennék egy másikat.

- Csak úgy veszel egy kocsit? – vonta fel a szemöldökét Bella. Elmosolyodtam. Őt soha nem érdekelték az ilyen dolgok. Imádta az ezer éves furgonját, és Edward hiába próbált kéthetente a nyakába sózni valami csillogó-villogó luxuskocsit, mindig elutasította.

- A gyerekeim évente vesznek maguknak egyet. Most már én is megengedhetem magamnak. A Mercedeszem három éves. És szükségünk is van rá. A kérdés csak az, hogy… addig mit kezdjünk veled?

- Megvárlak ebben a kocsiban – vonta meg a vállát.

- Biztos? Nem lesz gond? Ne hagyjalak inkább addig itt a kocsival, ahol nincsenek emberek, és nem túl nagy a kísértés?

- Lehet, hogy a városban nagyobb a kísértés, de jobban visszatart, hogy megláthatnak. Ha véletlenül erre tévedne valaki, itt tanúk nélkül elkaphatnám – érvelt, és be kellett látnom, valahol igaza van.

- Oké, akkor mehetünk tovább – bólintottam rá, és beindítottam a motort.

- Behajtottunk a városba, és egy BMW kereskedés előtt kötöttünk ki.

- Ez lehet, hogy hosszú lesz – mondtam Bellának, mielőtt kiszálltam. – Ha bármi gond van, csak mondd ki a nevem, és itt leszek, rendben?

- Persze. De ne aggódj, nem lesz gond! Majd hallgatok zenét addig, vagy olvasom a könyvedet. Látod, milyen jó, hogy elhoztam?

Csak halványan rámosolyogtam, kiszálltam a kocsiból, és biztos, ami biztos, bezártam az ajtókat. Nem mintha ez néhány másodpercnél tovább visszatarthatná Bellát, de ez talán elég idő ahhoz, hogy itt teremjek, és visszafogjam, ha bármi adódna.

Átkozott bürokrácia… ezer papírt töltettek ki velem, és az igazolványomtól kezdve a bankkártyámig mindent leellenőriztek háromszor, így több, mint két órába belekerült, mire autóhoz jutottam. Általában a végtelen türelmemről vagyok híres, de ez most kissé kiborított. Gyanítom, ebben leginkább az amúgy is feszült hangulatomnak volt legnagyobb szerepe.

Mikor végre megkaptam a kulcsokat, kijártam az udvarból, és gyorsan megbeszéltem Bellával, hogy kövessen a másik kocsival a kölcsönzőig. Ott megszabadultunk a bérelt kocsitól, és a BMW-vel folytattuk az utunkat.

Útközben teljesen elmerültem a gondolataimban. Fogalmam sem volt, hova menjünk, csak úgy hajtottam, bele a vakvilágba. Nem volt kedvem hazamenni, és még nem is volt igazán aktuális egy nyüzsgő kisváros szélére telepíteni Bellát. Így csak mentem, amerre kanyargott alattunk az út, és úgy gondoltam, majd spontán megállunk valahol, ahol nem olyan nagy a népsűrűség.

Egy órája száguldhattam már minden konkrét cél nélkül, mikor Bella rám szólt.

- Carlisle, állj meg!

A hangja olyan határozott volt, hogy engedelmeskednem kellett. Nem tudtam ugyan, hogy mi a baj, csak félrehúzódtam az út szélére. A forgalom határozottan gyér volt ezen a vidéken, úgyhogy nem kellett amiatt aggódnom, hogy bárkinek is útban leszünk.

- Mi a baj, Bella? – néztem rá kíváncsian.

- Nagyon haragszol rám? – kérdezte halkan, és nem nézett a szemembe, ami azt jelezte számomra, hogy tényleg tart attól, hogy neheztelek rá valamiért.

- Miért? Mert kiosztottad a farkasokat? Megérdemelték – mondtam halványan mosolyogva, pedig sejtettem, hogy nem ez az aggodalma tárgya.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam… - nyelt egy nagyot.

- Nem, Bells, nem haragszom – fogtam meg a kezét. - Csak… nem akarom, hogy butaságot csináljunk. Nem akarom, hogy a kétségbeesett helyzetünk olyan lépésekre sarkalljon bennünket, amiket később megbánnánk mindketten. Most mindkettőnknek nehéz… mindketten elég mélyen vagyunk, és egymásra vagyunk utalva… de ez nem jelenti azt…

- Carlisle, ne… nem kell magyarázkodnod. Ha így érzed… sajnálom… felejtsd el – hajtotta le a fejét. – Nem akartalak megbántani.

- Bells… szó sincs erről… - próbáltam megnyugtatni. Megcirógattam az arcát, és finoman magam felé fordítottam. - Csak ez a helyzet… most nem vagyunk képesek tisztán látni még a saját érzéseinket sem…

- Elmondhatok neked egy titkot? – nézett fel rám először, mióta megálltunk.

- Ha úgy érzed, megtisztelsz a bizalmaddal.

- Emlékszel még arra az ezerszer elátkozott szülinapomra, mikor… összevarrtad a karom?

- Persze – bólintottam rá. Nehéz is lett volna elfelejteni azt az estét, mikor mindez a katasztrófa-sorozat elkezdődött.

- Ültem az asztalodon a dolgozószobádban, és görcsben volt a gyomrom. Hallottad, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről?

- Nem lehetett nem hallani – idéztem fel az emlékeimet összevont szemöldökkel. - De abban a helyzetben ez érthető volt.

- Frászt. Még mindig nem érted, miről beszélek. Nem Jaspertől féltem. Ez miattad volt. Soha korábban nem voltál még ilyen közel hozzám, és… nem tudom, mi történt akkor, de… az érintésed, a közelséged, a hangod… olyan hatással volt rám, amit korábban el sem tudtam képzelni. Halandóként éveket adtam volna az életemből, hogy akkor, ott megcsókolj.

- Bella… - lehajtottam a fejem. Abban a pillanatban nem tudtam mit mondani erre, pedig mindig azt hittem, hogy engem már nem érhetnek meglepetések. De akkor, ott Bellának sikerült meglepnie. Újra felidéztem azt a jelenetet, immár annak fényében, amit mondott, és be kellett látnom, hogy voltak jelei annak, amit mondott, még akkor is, ha akkor ezt nem vettem észre. Vagy nem akartam észrevenni. A ragyogó szeme, a határozott állítása, hogy én nem kárhozhatok el… a hangja…

- Ne… - nézett félre. – Mondtam, hogy nem kell mentegetőznöd. Nem azért mondtam, hogy ezzel… valamit kicsikarjak tőled. Csak akartam, hogy tudd, hogy ezt nem a… kétségbeesett helyzetünk hozta ki belőlem. És hogyha ezzel kellemetlen pillanatokat szereztem neked… sajnálom. És tudom, hogy neked ott van Esme…

- Ha ilyen egyszerű lenne a képlet, akkor arra kérnélek, felejtsük el, ami történt, és legyél a lányom – mondtam halkan, de ezúttal én nem tudtam a szemébe nézni. – De már nem tudom, hogy Esme tényleg ott van-e nekem… Ugyanakkor azt sem szeretném, ha… ha… elveszíteném őt… szóval nem szeretném, hogy a fájdalmam és a csalódás hajtson a karjaidba úgy, hogy magam sem tudom, mi van mögötte mélyebben. Várjunk ezzel az egésszel egy kicsit Bells, kérlek! Olyan sok dolog van függőben… várjuk meg, míg minden letisztul, és beszéljünk újra, rendben? – kértem, és minden szavamat komolyan gondoltam. Saját magam számára is furcsa volt, de nem akartam élből elutasítani. Ahogy akkor ránéztem, éreztem már, hogy valami mocorog a talán tényleg nem is létező lelkem mélyén. Valami, amiből még akármi is lehet. Ennek ellenére hiú ábrándokba sem akartam kergetni, hisz nem akartam ilyen könnyen feladni a házasságomat Esmével, ami egy évszázada kitöltötte az életemet.

- Rendben – sóhajtott. – Menjünk tovább!

Sóhajtottam, és beindítottam a motort. Ragozhattuk volna még tovább a dolgot, de csak kínos perceket szereztünk volna magunknak és egymásnak. Annyi mindent át kellett volna gondolnom… de ahhoz nyugodt körülmények kellettek volna. Leülni a forksi ház verandájának lépcsőjére, nézni az erdőt, lecsillapítani a száguldozó gondolataimat, és józanul áttekinteni az egész helyzetet. Mérlegelni, hogy mit várhatok még a feleségemtől… beszélni Esmével… bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, ő mit akar. De nem tudtam, és a forksi ház is a múlté volt, jó időre. Reménytelen helyzet volt, és a közeljövő sem kecsegtetett fényes kilátásokkal.

Száguldottam, ki tudja hova, és próbáltam kissé elterelni a gondolataimat, és arra gondoltam, Bellát sem ártana kizökkenteni a töprengésből.

- Rájöttem… - sandítottam rá fél szemmel, míg a másikkal az utat figyeltem.

- Mire? – kapta fel a fejét Bella.

- Hogy mit kóstoltatnék meg veled.

- Mit? – ráncolta a szemöldökét.

- A musztángot.

- Mit? - nézett rám döbbenten. - Miért pont azt?

- Mert amikor dühös vagy, olyan vagy, mint egy makrancos, vad, szelídíthetetlen csikó. Szabad és öntörvényű – mosolyodtam el, mikor felidéztem, hogy leteremtette Bella a vele szemben álló, erősen túlerőben lévő vérfarkasfalkát.

Ezen egy pillanatra eltűnődött, majd újra rám nézett. – És amikor nem vagyok dühös?

- Akkor olyan vagy, mint egy kiscica. Kedves, szelíd, szemlélődő. De a cicát nem kóstoltatnám meg veled.

- Ennek örülök – mondta megkönnyebbülten, majd megcsóválta a fejét. – Érdekes ilyen megvilágításban látni magamat.

- Megbántottalak? – néztem rá óvatosan.

- Dehogy – nézett vissza rám. – Csak elgondolkodtam, hogy milyen állat lenne, ha magamban össze tudnám gyúrni ezt a két dolgot.

- Nem biztos, hogy össze kell – tűnődtem el. – Mindannyiunknak több énje van.

- Téged még sosem láttalak dühösnek.

- Ilyen a természetem – vontam vállat. – De nem vagyunk egyformák, pont ez a szép a világban.

- Én mindig is elég hirtelen természet voltam – vont vállat Bella.

- Ez nem baj – nyugtattam meg. – Sőt… ki tudsz adni magadból rengeteg mindent ami engem még sokáig belülről mardos.

Ebben a pillanatban a kocsi egy sípolással jelezte, hogy ideje lenne tankolnunk, és emlékeztem, hogy nem rég mentünk el egy tábla mellett, ami öt kilométerre jelzett egy benzinkutat.

Megálltunk tankolni, és utána bementem a shopba fizetni. Váltottam néhány szót az ott lévő idősebb hölggyel, akinek gondolom kapóra jött a ritka kuncsaft, így kiélhette a közlési szenvedélyét.

Mikor öt perccel később visszaültem a kocsiba, feltűnt, hogy Bella milyen ideges.

- Mi a baj? – kérdeztem, de mire válaszolt volna, megcsörrent a mobilom. Esme hívott. Kicsit meglepett ez a dolog, így bármilyen jók a reflexeim, hiába kaptam Bella után, kisurrant a kocsiból. Becsukta az ajtaját, és nyugalomra intett. Mutatta, hogy vegyem fel a telefont. Nem voltam nyugodt miatta, de mikor az épület mellett álló kis asztalkához telepedett, felvettem a telefont.

- Szia! – köszöntem a feleségemnek.

- Szia Carlisle! – szólt bele Esme kissé bizonytalanul. - Én… Bella hívott, és azt kérte, hívjalak fel. Azt mondta, megbántottalak a múltkor… én csak... Szeretnék bocsánatot kérni.

Bellára néztem, és legalább azt megértettem, miért volt olyan izgatott.

- Semmi baj, Kicsim – mondtam a telefonba. – Minden rendben otthon?

- Persze. A gyerekek hamarosan jönnek haza az iskolából, én pedig dolgozom. De inkább te mesélj, minden rendben veletek? Mintha Bella azt mondta volna, hogy már nem vagytok Forksban.

- El kellett jönnünk.

- De hát miért? – kérdezte Esme értetlenül.

- A farkasok miatt - próbáltam kíméletesen elmondani a történteket.

- Farkasok? – kérdezett vissza döbbenten.

- A vérfarkasok is visszatértek Forksba.

- Ez is miattunk…

- Esme, kicsim… - próbáltam leállítani, mielőtt valami újabb butaságba lovallja bele magát. – A farkasok régen is ott voltak, és békésen megfértünk egymás mellett. Az egyezségünk lehetővé tette, hogy minden gond nélkül…

- Te, meg az egyezséged – szakított félbe a feleségem cinikusan. – Mindig, mindennél fontosabb volt neked. Csak azt tehettük, csak oda mehettünk, amit a hülye egyezséged engedett!

- Esme, az egyezség két dologban köti a kezünket, és úgy tudtam, egyiket sem állt szándékunkban soha megszegni. Vagy tévedek?

- Nem, Carlisle, nem tévedsz – mondta némileg békülékenyen. - Csak ezt én akarom így látni, és nem azért, mert a buggyant indiánjaid rákényszerítenek. Érzed a különbséget?

- Igen, azt hiszem igen. Ettől függetlenül a farkasok visszatértek Forksba, és elkergettek bennünket.

- Miért? Történt valami?

- Nem, nem történt semmi, csak nem bíznak abban, hogy Bella be tudja tartani az egyezséget.

- És te ennyitől feladtad? Néhány kölyökfarkas megijesztett?

- Nem ijesztett meg, csupán megértettem az aggodalmukat. És nem állt szándékomban szembeszállni velük. Nem kényszeríthettem Bellát sem arra, hogy szembeszálljon Jacob Blackkel, hisz pár napja még barátok voltak. És még arra a helyre is szükségünk lehet a későbbiekben. Bár most ötven évig nem mehetünk vissza. Ezt a feltételt szabták.

- Ötven év? Az alatt a ház is összedől. Hogy mehettél ebbe bele? – jött a számonkérő reakció.

- Nem igazán volt választásom.

- Ez a legegyszerűbb mentség. Észrevetted már, hogy bármi történik, két dologgal mentegetőzöl? Ez az egyik, a másik pedig, hogy a családért tetted.

- Ez azért vagy így, mert általában ez az igazság, és ezt te is tudod - sóhajtottam.

- Hát persze. Mindegy, nem is számít. Most hazajöttök?

- Nem tudom. Nem biztos, hogy ilyen hamar be kell dobnunk Bellát a mélyvízbe. Túl közel lenne az emberekhez.

- Te választottad ezt a házat, Carlisle – szakított félbe újfent Esme, és éreztem a szemrehányást a hangjában.

- Veletek egyetértésben. Igaz, hogy akkor még csak négyünk érdekeit kellett figyelembe vennem, de mind a négyen beleegyeztetek.

- Gondolhatod, hogy Jasper csak a te kedvedért!

- Jasper sosem vállalna kockázatot senki kedvéért, ha nem biztos benne, hogy nem lesz gond.

- A fiadról beszélsz, Carlisle! Jasper ugyanolyan gyerek, mint a többiek, hiába bizonygatod időnként az ellenkezőjét!

- Jasper több mint kétszer olyan idős, mint te, Esme! – figyelmeztettem finoman.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy én is gyerek vagyok? – kérdezte sértődötten, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor végleg belefáradtam a vitába.

- Esme, mégis mit vársz tőlem? Őszintén… mit kellene tennem?

- Nem tudom, Carlisle… tényleg nem tudom. Talán már nem várok semmit – mondta szomorúan. Egy kicsit a szívembe vágott ezzel a mondattal, de már percek óta számítottam valami hasonlóra. Ennek ellenére nem mondtam rá semmit, míg meg nem ijedt a saját kijelentésétől.

- Ne haragudj, Carlisle! Én… én nem…

- Semmi baj, Kicsim! Csak arra kérlek, gondold át ezt a dolgot még egyszer. Nyugodtan… gondolj át mindent. És ha jutottál valamire, hívj, rendben?

- Rendben, Carlisle, hívni foglak – ígérte, és letette a telefont.

Üveges szemekkel meredtem magam elé egy percig, pedig igazából semmi olyasmi nem történt, amire nem számítottam. Az első vitánk óta benne volt a levegőben, hogy már semmi olyat nem tudok tenni, ami jó lenne Esmének, hiába próbálkozom. A család széthullása benne is megszakított valamit. Nem hibáztattam ezért, de arra sem voltam hajlandó, hogy magamat hibáztassam. Fura ellentmondás volt ez, időnként szinte teljesen szétszakított. Ennek ellenére most végképp a kezébe adtam a döntést, és csak várhattam, hogy mire jut. Úgy gondoltam, bárhogy dönt, el fogom fogadni, hisz hiábavaló lenne ráerőltetni bármit is. Csak mindkettőnket boldogtalanná tennénk. Ennek ellenére szerettem volna, ha még egyszer megpróbáljuk helyrehozni a dolgainkat, bár nem sok esélyt láttam arra, hogy sikerüljön.

Bella néhány perccel később ült vissza mellém az autóba.

- Miért volt erre szükség? – néztem rá szomorúan.

- Csak adni akartam neki egy esélyt, hogy helyrehozza a dolgaitokat, mielőtt… Így tartottam fairnek. De úgy tűnik, ezt is elszúrta.

- Bella, én nem akarom ezt ilyen könnyen feladni!

- Tudom – fogta meg a kezem. – Meg akarod várni, míg ő maga mondja ki…

Ebben a pillanatban felkapta a fejét, és mélyen beszívta a levegőt, bennem pedig csak akkor tudatosult, hogy egy újabb kocsi érkezett a benzinkútra, és veszélyesen közel álltak meg hozzánk. Bella elsötétülő szemén láttam, hogy ezt ő is így érzi. Minden további kérdés nélkül beindítottam a motort, és elindultam.

Pár perccel később fordultam hozzá.

- Jól vagy?

- Ez szörnyű volt – szorította össze a szemét. – Kis híján…

- Tudom, kislány, tudom – fogtam meg a kezét egy pillanatra. – De ügyes voltál.

- Ha nem indulsz el másodperceken belül…

Lassítottam, és végül lehúzódtam az út szélére.

- Bella, ez az érzés most még teljesen normális – fogtam meg a kezét. – Hosszú idő kell, míg le tudod küzdeni. Mindannyian így kezdtük, még én is! És nem vagy egyedül… segítek!

- Köszönöm, Carlisle – szorította meg a kezem. – Nyugodtam mehetünk ám tovább… csak meg kell emésztenem ezt az érzést. Szörnyen letaglózó…

Csak bólintottam, és beindítottam a kocsit. Nem akartam még tovább kínozni ezzel a szituációval, úgyis bőven lesz még hasonló.

- Amúgy hova megyünk?

- Fogalmam sincs – vallottam be őszintén.

- Az jó – mosolyodott el halványan. - Majdnem olyan, mint Renéével. Mindig így mentünk nyaralni. Csak beültünk a kocsiba, hogy valahol majd kikötünk.

Csak visszamosolyogtam rá, és aztán megint hallgatásba burkolóztunk.

Alig tettünk meg tíz mérföldet, mikor újra megcsörrent a mobilom. Csak megcsóváltam a fejem, és fel sem akartam venni. Mikor Bella látta ezt, megnézte, hogy ki a hívó.

- Jasper – nyújtotta felém a telefont. Úgy gondolta, csak a feleségemmel nem akarok beszélni. Igaza volt, így egy sóhajjal elvettem a telefont, és felvettem.

- Szia! – szóltam bele.

- Szia Carlisle! Jól vagy?

- Remekül – mondtam lehangoltan. - Hallottad?

- Ezt nem lehetett nem hallani. Segíthetek?

- Ilyen messziről nem tudsz… és különben is…

- Egy próbát azért megér, nem? Ha esetleg sikerül, felcsapok telefonos csodadoktornak – mondta Jasper, én pedig nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy némi nyugalommal töltse el a lelkem, ha csak időlegesen is.

- Rendben, próbáld meg – adtam be a derekam. – Hol vagy? Tudsz beszélni?

- Igen. Fent vagyok a szirten.

Elmosolyodtam, ahogy magam elé idéztem Jasper kedvenc helyét. Bárhol is éltünk, ő néhány napon belül megtalálta a környék leggyönyörűbb pontját. Elvégre ő mindig mindenkit elárasztott békével és nyugalommal, de valahol saját magának is meg kellett találnia ezeket az érzéseket.

- Ezért most egy kicsit irigyellek – mondtam neki, ugyanakkor én is éreztem már, hogy egy kicsit könnyebb a lelkem. Nem volt olyan intenzív a változás, mintha itt lett volna mellettem, de azért érezhető volt. – El tudod mondani, mi folyik otthon?

- Hát… apa… sok jóval nem tudlak kecsegtetni.

Jasper ritkán szólított apának, már csak azért sem, mert nem volt lényeges korkülönbség köztünk. Legalábbis közel sem annyi, mint a többiekkel. Inkább csak akkor akadt erre példa, mikor éjszakákat beszélgettünk át mi ketten, világmegváltó filozófiai kérdésekről, vagy más komoly dolgokról. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy most is kemény dolgokról lesz szó.

- Erre már rájöttem – sóhajtottam. – De mi történt?

- Hosszú ideje figyelem Esmét… - kezdett bele Jasper. – Napról napra növekszik benne a feszültség… elégedetlenség… nem is tudom. Nem tudnám szavakba önteni. Időnként dühös, időnként…

Jasper keresgélte a szavakat, hogy megfoghatatlan érzéseket szavakba öntsön, de engem aggodalommal töltött el, amit mondott. – Ugye nem fog semmi butaságot csinálni?

- Nem, emiatt nem kell aggódnod. Amit érez…nem ilyen jellegű. Inkább csak… nem találja önmagát… a helyét a világban, és ez megijeszti… sőt, legtöbbször dühíti. Sok minden átértékelődött benne, ez tény, de nem akar bántani senkit, ebben biztos vagyok.

Ez legalább egy szempontból megnyugtatott. Féltem attól, hogy Esme a miattam érzett dühe, vagy csalódása, vagy ki tudja mi miatt elveszíti a fejét. Azt aztán végképp nem bocsátaná meg nekem, sem önmagának.

- Azt mondod, sok mindent átértékelt?

- Carlisle, amit mondani fogok, csupán az én feltételezésem, ne vedd készpénznek. Én csak az érzéseit ismerem, nem a gondolatait.

- Mondd, Jasper!

- Tudod, ő öröknek és megingathatatlannak hitte a családunk egységét. És most hogy ez megbomlott, rájött, hogy semmi nem lehet örök…

- Még a kapcsolatunk sem – sóhajtottam szomorúan. – Így gondolod?

- Nem tudom. Talán csak folyton arra emlékeztetjük, ami történt. Arra, hogy bár mi itt vagyunk, a többiek elhagytak bennünket. Tudod, hogy Edward volt a kedvenc fia – találgatott Jasper. – Velünk szemben is kiakad néha, nem csak veled. Tulajdonképpen nem tudom, mi indította el benne ezeket a dolgokat, csak azt érzem, amit érez. És sokszor kifutna a világból, és semmi sem jó neki, ami történik. Talán valami nagyon nagy változásra lenne szüksége, hogy újra magára találjon.

- Úgy érted, hogy…

- Nem, apa, nem… nem feltétlenül arra gondoltam, hogy a kapcsolatotok… Talán csak el kellene utaznia valahova messzire… valahova, ahol még nem járt… egy olyan világba, ahol minden más, mint itt… nem tudom. Ezt a döntést neki kell meghoznia.

- Tudom. Én is rá bíztam. Csak… szeretnék valahogy segíteni – sóhajtottam fájdalmasan.

- Tudom, de most nem tudsz – próbált vigasztalni Jasper. - Én néha próbálok neki segíteni, de ha észreveszi, akkor rám is mérges lesz.

- Tényleg nem tehetünk semmit? – kérdeztem reménytelenül.

- Nem. Nem, addig, míg ő nem tisztázta magában a dolgokat.

- Hát jó… ha te így látod… te vagy most mellette, jobban tudod, mi zajlik benne. De ha bármit tehetek mégis, kérlek, szólj! És… vigyázzatok rá nagyon!

- Úgy lesz, Carlisle! Veletek mi van? Merre jártok?

- A hegyekben. De nem tudom, hova mehetnénk.

- Hm… ha elfogadsz egy szükségjavaslatot…

- Bármit, Jasper – csaptam le a lehetőségre. Tudtam, hogy Jasper is nagyon sokat kóborolt, mielőtt találkozott Alice-szel, így van tapasztalata, és az ötleteire érdemes odafigyelni.

- Régen volt egy kisház Cornville-től egyórányi autóútra a hegyekben. Abban az időben pásztorok éltek ott...

Egy pillanatra elhallgatott, amiből azt a következtetést vontam le, hogy annak idején összetűzésbe keveredhetett azokkal a bizonyos pásztorokkal, de eszembe sem jutott a múltja miatt szemrehányást tenni neki. Épp elegen megtették helyettem, inkább abban akartam segíteni neki, mióta csak ismertem, hogy elfelejthesse azokat az éveket.

- Lehet, hogy már meg sincs, de egy próbát megér – folytatta végül. - Átküldöm a térképet a telefonodra egy órán belül.

- Köszönöm, Jaz! – mondtam hálásan. – Jó, hogy rád most is számíthatok.

- Ez a minimum. Vigyázzatok magatokra! És ha bármit tudok segíteni, csak hívj!

- Rendben, Jasper, hívni foglak – ígértem, mire Jasper letette a telefont.

- Üveges tekintettel bambultam magam elé, míg Bella meg nem fogta a karom.

- Carlisle, állj meg! Ilyen lelkiállapotban nem lehet vezetni. Álljunk meg valahol!

Nem akartam hallgatni rá, de végül megadtam magam, és az első földútra, ami az erdőbe vezetett, befordultam. Leállítottam a kocsit, és lehunytam a szemem.

- Magadra hagyjalak? – kérdezte szelíden Bella, de csak megráztam a fejem.

- Nem kell elmenned. Nálad sokkal rosszabbhoz vagyok szokva.

- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül.

- Edward – húztam el a számat, mire megértőn bólintott. – Edward mindig, minden gondolatomat hallotta, és ezt az érzést nagyon utáltam. Nem lehettem dühös, nem lehettem szomorú úgy, hogy ő ne tudott volna erről. Nem gondolhattam végig semmit a tudta nélkül. Te el nem tudod képzelni, hogy ez milyen érzés. A vége fele már tudtam kontrollálni a saját gondolataimat. Kizárni a fejemből azt, amihez semmi köze nem volt. De ezzel megfosztott a saját gondolataim nagy részétől. Az, hogy te itt vagy mellettem… ezzel nincs semmi gond.

- Oké - bólintott rá. – De azért kiszállnék egy kicsit kinyújtani a lábam. Itt leszek a kocsi mellett, megígérem.

A levegőbe szagoltam, de mivel még messziről sem hozta emberek szagát a szél, rábólintottam, és Bella kiszállt a kocsiból.

Újra lehunytam a szemem, és a gondolataimba mélyedtem. Képtelen voltam elhinni, hogy egy százéves házasság, egy százéves szerelem így véget érjen. Bár, ha megvizsgáltam a saját érzéseimet… én magam is úgy éreztem kissé, hogy semmi értelme tovább erőltetni, hisz csak a vitákat folytathatnánk tovább.

Szerettem volna Jaspert megkérdezni, hogy az én érzéseimből mit tud kiolvasni, de ezt aztán végképp nem akartam Bella előtt. Nem mintha nem bíztam volna benne. Még azok után is bíztam benne, hogy bevallotta, érez irántam valamit. Igen, még ennek ellenére is bíztam benne, hisz a viselkedése felnőtt embereket megszégyenítően tisztességes volt. Hisz még a saját érzései ellenére is a házasságomat próbálta menteni elsősorban. Eszembe jutottak az ápolónők a kórházban, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül kikezdtek velem, holott tudták, hogy nős vagyok. És velük szemben itt van ez az alig tizennyolc éves kislány, aki azt próbálja szem előtt tartani, hogy nekem mi a jó. Hihetetlen volt.

Aztán a gondolataim visszatértek Jasper szavaira, és elgondolkodtam rajta. Igen, azt én is éreztem, hogy Esme valahol elveszítette önmagát, csak sokáig abban bíztam, hogy ezt a folyamatot vissza tudjuk fordítani, vagy legalábbis abban, hogy én és a kapcsolatunk is képesek leszünk vele együtt változni úgy, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Hisz a világot a változás tartja lendületben, még akkor is, ha mi vámpírok vagyunk a legjobb példái a változatlanságnak. De akkor, abban a pillanatban úgy tűnt, hogy a kettőnk változásai már nem futnak tovább egymás mellett. Ijesztő elképzelés volt, és még akkor sem akartam feladni a reményt. Bellának ebben is igaza volt. Meg akartam várni, míg a feleségem maga mondja ki a végszót. Egészen addig bizakodtam, hogy még minden visszatérhet a régi kerékvágásba.

Úgy fél órával később a telefonom csipogása jelezte, hogy megérkezett Jasper térképe. Kinyitottam a szemem, és a telefonért nyúltam. Nagyjából beazonosítottam, hol lehetünk, bár nem volt könnyű, lévén sok mérföldre erdő vett körül minket minden irányból.

- Messze vagyunk? – kérdezte Bella. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a kocsitól néhány méterre, egy kidőlt fatörzsön ücsörög, és valószínűleg a környezete szemlélésével töltötte az elmúlt bő fél órát. Kiszálltam, és odasétáltam mellé.

- Ha jól saccolom, másfél órányira lehetünk Cornville-től…

- A te tempódban?

- Igen – mosolyodtam el halványan. – Az én tempómban. És onnan még egy óra.

- Milyen lehet az a hely?

- Fogalmam sincs, Bells – tártam szét a kezem tanácstalanul. - Jasper szerint lehet, hogy már nem is létezik. Mindenesetre sok luxusra ne számíts.

- Nem azért kérdeztem. Én egy barlangban is elvagyok, ha úgy van. Csak kíváncsi voltam.

- Ha régen állt ott egy kis ház, és még maradt belőle valami, hamar helyrepofozhatjuk – tűnődtem el.

- És szerinted meddig kell ott maradnunk?

- Nem tudom, Bells. És pillanatnyilag nem is akarom törni a fejem. Semmi nem vár haza, máshova pedig ugyan hova mehetnék? Neked pedig egyelőre jó helyed lesz ott, távol az emberektől, és csak lépésről lépésre engedlek közelebb hozzájuk.

- Sajnálom, Carlisle – mondta, miközben a vállamra hajtotta a fejét.

- Talán ez volt megírva a csillagokban, és én nem tehettem semmit – sóhajtottam, és átkaroltam a vállát.

- Kérdezhetek valamit? – sandított fel rám félénken. - Bár nem akarlak én is kínozni, tudom, hogy van elég bajod…

- Kérdezz csak!

- Szóval… tudod, nekem tényleg az az elsődleges, hogy ha lehet, akkor… hogy rendbe jöjjön a házasságod Esmével… de hogyha mégsem, akkor…

- Akkor is szükségem lenne egy kis időre, Bells… száz évet nem tudok csak úgy sutba hajítani. Nem is akarok.

- Nem is ezt kérem. Csak annyit akartam tudni, hogy… esetleg… lenne-e esélyem arra, hogy egyszer majd…

- Bells… te egy gyönyörű, kedves lány vagy… és nagyon… jó vagy hozzám. Már akkor is jó voltál, mikor még nem voltál vámpír, és ez már akkor is sokat jelentett nekem.

- De?

- Nincs de – simogattam meg az arcát. – Most ennyit tudok mondani. És, hogy jó, hogy itt vagy velem.

- Ez nekem elég – mosolygott rám, és valami reményfélét láttam csillogni a szemében.

- Jól van, akkor ideje továbbmennünk – mondtam, és Bella rábólintott. Felálltunk, és elindultunk a kocsi fele.

- Már nyitottam a kocsiajtót, mikor megszólalt mögöttem.

- Carlisle…

Megfordultam, de nem számítottam arra, hogy ennyire közel áll hozzám, és talán ő sem számított arra, hogy ilyen hamar megfordulok. A tekintetünk összeakad, és bár Bella szeme vörösen izzott, engem teljesen elbűvölt abban a pillanatban. Felemeltem a kezem, és megcirógattam az arcát, majd a hüvelykujjammal végigsimítottam az szája gyönyörű ívét. Egy apró, izgatott sóhaj hagyta el az ajkát, és én már nem bírtam tovább ellenállni a csábításnak, odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.

Először csak nagyon óvatosan, alig érintve az ajkát, majd ahogy éreztem, hogy beleremeg a teste, már határozottabban. Bella hozzám bújt és átölelt, amire válaszul elmélyítettem a csókot. Éreztem, hogy elgyengül a lába, így én is átöleltem, és erősen megtartottam. Hosszú percekig nem tudtunk elválni egymástól. Képtelen voltam betelni az ajka édes ízével, az ölelése pedig kimondhatatlanul jó érzés volt.

Mikor végül elhúzódtam tőle, még hosszú másodpercekig nem nyitotta ki a szemét. Talán meg akarta őrizni az érzést olyan sokáig, amíg csak lehet. Mikor végül rám nézett, megcirógattam az arcát.

- Tulajdonképpen mit szerettél volna?

- Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem vezethetnék egy kicsit én is? – mosolyodott el halványan.

- Akkor három óra alatt sem érünk Cornville-be – hunyorítottam rá, mire csípőre tett kézzel megállt előttem.

- Na csak figyelj! – nézett rám pimaszul. – Amúgy pedig… nem érünk rá?

- De – bólintottam rá. – Tessék – nyújtottam felé a kocsikulcsot, mire elvette, és beült a kocsiba. Egy másodpercig még rajta felejtettem a tekintetem. Eltűnődtem, hogy mi lehet az, ami elbűvöl ebben a kislányban, de képtelen voltam megmagyarázni magamnak. Az egész lénye, a személyisége, a csodálatos mosolya… úgy összességében maga Bella… egyre jobban vonzódtam hozzá, ezt be kellett ismernem magamnak.

Vettem egy nagy levegőt, majd egy szempillantás alatt beültem mellé. Rám mosolygott, majd indított, és elindultunk utunk ismeretlen végcélja felé, ahol a következő… ki tudja, mennyi időt el fogjuk tölteni.