Bella az útra figyelt, én pedig időnként nem tudtam megállni, hogy rásandítsak. Ez a második csók nem ment ki a fejemből hosszú ideig. Maga az a tény sem, hogy én kezdeményeztem, hát még az érzés, amit kiváltott belőlem. Beleremegtem, ha csak felidéztem Bella illatát, az érintését.
- Még mindig lassú vagyok? – pillantott felém Bella, mikor egy alkalommal észrevette, hogy rá sandítottam. Ellenőriztem a kanyargós út ellenére időnként százhúsz fele járó sebességmutatót, és elmosolyodtam.
- Viszonylag jól érzed, mit bírnak az új reflexeid. És ez csak jobb lesz.
- Sosem értettem, hogy vezettek olyan gyorsan – csóválta meg a fejét. - Időnként frászt kaptam Edward mellett, bár ő sokszor még rá is játszott, úgyhogy nem csoda. Ha akkor tudtam volna, hogy milyen érzés… nem izgultam volna.
Csak rámosolyogtam, és tetszett, ahogy élvezi a sebességet.
- Milyen messze lehetünk még? – nézett rám nem sokkal később.
- Még egy háromnegyed óra… aztán Cornville előtt letérünk az útról a hegyek fele. Majd navigálok.
- Rendben – bólintott rá, és megint békés csend borult ránk.
Ahogy letértünk a műútról, meggyűlt a bajunk a természettel. Eleinte még köves volt az út, és már ez is lassított rajtunk, később pedig a kő is elfogyott alólunk, csupán földúton haladtunk tovább. Mivel a kis BMW-t nem ilyen terepre találták ki, sokszor inkább haladtunk az út mellett a fűben, mint az eső által járhatatlanul göröngyösre mosott úton.
- Hát, erre aztán tuti nem jár épeszű ember fia – csóválta meg a fejét Bella, mikor már majdnem egy órája zötykölődtünk.
Kénytelen voltam igazat adni neki, de ez nekünk kifejezetten jól jött. Én sem vágytam nagyon társaságra, ő pedig a saját és az emberiség érdekében, jobb, ha csak lassan próbál visszailleszkedni a társadalomba.
- Cseréljünk? – ajánlottam fel neki.
- Dehogy, nem azért mondtam. Csak mindig ilyennek képzeltem, mikor a mesékben az volt, hogy „ahol a madár se jár".
- Megtapasztalhatjuk az érintetlen természetet – ugrattam.
- Hát azt meg. Lombsátor alatt… tölthetjük az éjszakát. Jó ég, majdnem azt mondtam, hogy aludhatunk… Mikor tűnnek el ezek a régi reflexek?
- Csak hosszú idő múlva.
Megcsóválta a fejét, de mivel éppen belehuppantunk egy nem látható gödörbe, a továbbiakban az útra szegezte a tekintetét.
Egy jó negyedórával később bukkant fel előttünk a házikó. Mit mondjak… olyan volt, amilyenre számítottam. Aprócska, kőből készült épület, talán három helyiség lehetett benne. A falait masszívra építették, így nem fogott rajta az idő vasfoga, a tető azonban beomlott, az ablakok kitörtek, és feltételeztem, hogy odabent még egy háromlábú széket sem találunk.
- Hát, nem egy mézeskalács házikó – tanulmányozta Bella félrebillentett fejjel, miután leállította a motort. A lassan lemenő nap fénye még inkább előnytelen oldaláról világította meg, de Bella ezt még nem tudta leszűrni.
- Hamar helyrepofozzuk, ha nekiesünk – győzködtem, és kiszálltam a kocsiból.
Bella követte a példámat, és közelebb mentünk. Láthatóan évek óta nem járt erre senki, ahogy az ablakon benéztem, láttam, hogy hatalmas por és száraz levelek borítják odabent a padlót.
- Hogy akarsz ennek nekiállni?
- Holnap bemegyek a városba…
- Itt hagysz? – kapta fel a fejét döbbenten.
- Itt hagyhatlak?
- Persze – vont vállat némi tűnődés után. - Csak túlélem. Mondtam, hogy erre még a madár se jár. Nem félsz, hogy éhen halunk?
- Attól nem – nevettem el magam, végighordozva a tekintetem a környező hegyeken. Vadjuhok, antilopok, és hegyikecskék százai rejtőzhetnek a szirtek között. - Szóval bemegyek a városba, és megpróbálom kideríteni, kinek a tulajdonában áll ez a hely.
- De azzal felhívod magunkra a figyelmet - csodálkozott.
- Bells… ha nekiállok felújításhoz szükséges eszközöket és bútorokat venni anélkül, hogy ismernének, hogy egyáltalán tudnák, hogy mire használom… az sokkal feltűnőbb lenne. Olyan pletyka indulna belőle egy ekkora kisvárosban, hogy nem mossuk tisztára magunkat. Valószínű, hogy a kutyának se kell ez a hely, és ha még pénzt is kapnak érte… tárt karokkal fognak fogadni.
- Te tudod – hagyta rám végül, de azért még nem barátkozott meg a helyzettel.
- Gyere! – nyújtottam felé a kezem, és leültettem úgy tíz méterre a háztól a fűbe. Mellételepedtem, és a házikó romjaira szegeztem a tekintetem. – Engedd szabadon a fantáziád… - mosolyodtam el halványan. – Mit tudsz belelátni?
Bella egy pillanatra úgy nézett rám, amiben minden véleménye benne volt a helyről, meg az én fantáziámról, de aztán engedelmeskedett. Hátradőlt a fűben, és a könyökére támaszkodva nézte a házat.
- Bármi belefér?
- Bármi az égvilágon.
- Oké – gondolkodott el, és szinte hallottam, ahogy zörögnek a fogaskerekek a fejében. - Először is… hm… nem kellene kilógnia a környezetből… valami természetes tetőt szeretnék… és zöld ablakokat. Virágokkal. Sok virággal. És a ház körül is. Odabent pedig… úgy néztem, van két nagyobb helyiség, és egy kicsi. Mivel konyhára nincs szükségünk, mindegyikünknek lehet egy szobája…
Egy pillanatra elhallgatott és rám sandított, talán az járhatott a fejében, hogy elég lenne kettőnknek egy szoba, de végül nem tette szóvá a dolgot.
- Tudod, hogy tudom elképzelni ezt a házat? – nézett rám néhány másodperccel később összevonva a szemöldökét.
- Na hogy?
- Abszolút régimódian. Úgy értem… egyszerű, hagyományos bútorokkal… faragott székek, szép függönyök, mit tudom én.
Mosolyogva néztem rá, egyrészt, mert ő is egyre inkább látott fantáziát a helyben, másrészt, amit leírt, felidézett bennem régi emlékeket, mikor még Európában barangoltam.
- Mi az? – nézett rám fürkészőn, mikor látta, hogy elkalandozott a figyelmem.
- Igazi alpesi házacskát írtál le. Mintha Európa szívében járnánk.
- És nem tetszik?
- Dehogynem. Már látom is magam előtt. Csak néhány dolog hiányzik a képről.
- Mi?
- Néhány tehén a domboldalon, kolomppal a nyakában, macska, amint napozik a fal tövében, a ház körül rohangáló juhászkutya…
- És ez elképzelhetetlen? – tűnődött el.
- Még nem próbálkoztam ilyesmivel. Az, hogy a körülöttem élő emberek biztonságát próbáltam szavatolni, épp elég volt, soha nem akartam még egy kutya-macska miatt is aggódni. És ha nem köztünk nőne fel, valószínűleg el sem tűrné a jelenlétünket.
- Kislány koromban mindig szerettem volna kutyát, de Renée sosem foglalkozott vele.
- Bella, te lennél az első, aki… - nem fejeztem be a mondatot, így is megértette. Lehajtotta a fejét, és belátta, hogy igazam van, legalábbis egyelőre.
- A fürdőszobáról még nem beszéltünk – váltott témát hirtelen.
- Ahhoz vizet kell találnunk valahol a környéken – néztem körül, de látótávolságban nem volt. - Bár gyanítom, hogy van, mert a pásztorok mindig olyan helyen telepedtek le, ahol az állatoknak volt mit inni. Holnap megkeressük.
- De holnap nem leszel itthon…
- Délutánra már itt leszek. Lesz még bőven időnk.
- Lehet, hogy addigra felderítem a környéket – töprengett el.
- Ha megpróbálod, légy nagyon óvatos, rendben? – néztem rá.
- Az leszek, megígérem – próbált megnyugtatni, majd hanyatt dőlt a fűben, és a lassan felbukkanó csillagokra szegezte a tekintetét.
Követtem a példáját, de a ránk zuhanó enyhe éjszakában csak ritkán szólaltunk meg. Néhány apróságot beszéltünk csak meg a házzal kapcsolatban, vagy Bellát beszéltem le két ízben, hogy a szél hátán érkező illatok nyomába eredjen. Nem volt igazán szomjas, inkább csak a kíváncsisága vitte volna egy-egy antilop után, így inkább nem engedtem.
Másnap reggel nem túl nyugodt szívvel hagytam magára Bellát, de megnyugtatott, hogy úgysem jön erre senki, így nem lesz gond.
Bementem a városba, és a polgármesteri hivatalban kezdtem a reggelt. Ahogy sejtettem, a senkiföldjén lévő kis házikónk a város tulajdonában állt, és semmi hasznuk sem volt belőle. Ennek ellenére némileg bizalmatlanok voltak, és jó ideig próbáltak lebeszélni a dologról. Hogy nehezen megközelíthető, hogy nem tudják az ingóságaink biztonságát garantálni, ha nem tartózkodunk ott, hogy megtámadhatnak bennünket a vadállatok, hogy ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak, hogy ott nincs villany és más egyéb szolgáltatás… Egyikkel sem bírtak meghatni, úgyhogy néhány órával később beadták a derekukat.
A következő órákban a várost jártam, hogy minél gyorsabban be tudjak szerezni minden szükséges dolgot, amire első körbe szükségünk lesz rendbe szedni a házat, aztán siettem vissza Bellához.
Nem volt kirobbanó jókedve, és ez aggasztott.
- Történt valami, Bells? – léptem oda hozzá. A ház mellett ült a földön, és bambult maga elé. A kérdésemre csak megrázta a fejét. – Járt itt valaki? – csak újabb fejrázás. – Vadásztál?
Mikor erre sem válaszolt, megfogtam és megszorítottam a kezét.
- Szólalj meg, Bells, kérlek!
- Tudod, hogy ha egyedül vagy, megáll az idő? – nézett rám végre.
- Ez máskor is előfordul – mondtam. Tudtam, hogy ezzel nem vigasztalhatom, de ez volt az igazság. Én is ismertem ezt az érzést, ezért dolgoztam annyit, amennyit csak feltűnés nélkül lehetséges volt. - De most foglaljuk el magunkat, mit szólsz? Attól jobb kedved lesz. És írhatnánk egy fontossági listát a dolgokról. Rád bízhatom?
- Persze – élénkült fel a tekintete most, hogy volt mit csinálni. Hát igen, ennek a helynek ez a hátulütője. Azon kívül, hogy számoljuk a bárányfelhőket, sok mindennel nem tudjuk elfoglalni magunkat. Bár, ha majd eljutunk odáig, egy laptoppal és internettel fel lehet dobni a hangulatot. Nem voltam ugyan túlságosan megszállottja a modern technikának, de Bella legalább nem lenne elszigetelve a külvilágtól.
Akkor azonban még csak a takarítással voltunk elfoglalva, de még így is szárnyra kapott az idő. És estére Bella is elkészült a listájával. Csak átfutottam, és megdicsértem, milyen alapos munkát végzett.
- Holnap szeretnék veled menni – nézett rám, mikor aznapra befejezettnek nyilvánítottuk a munkát.
- Ez még nem túl jó ötlet – néztem rá szigorúan.
- Kérlek, Carlisle! Én itt megőrülök, ha még egy napig egyedül kell lennem.
- Oké, próbáljuk meg – adtam meg magam kelletlenül. – De a kocsiban maradsz!
- Behunyom a szemem, és nem veszek levegőt – ígérte lelkesen. Azt hiszem, bármit megígért volna, csak hogy ne kelljen egyedül maradnia.
~~ o ~~
Másnap még mindig nem voltam túl lelkes az ötlettől, hogy Bellát emberek közé vigyem, de olyan könyörgőn nézett rám, hogy nem tudtam visszautasítani. Hálából rám vigyorgott, adott egy puszit az arcomra, és mire egyet pislogtam volna, már a kocsiban ült. Ráadásul a kormánynál. Megcsóváltam a fejem, vettem egy nagy levegőt, és beültem mellé.
- Hova? – kérdezte, miközben elindultunk.
- Veszünk anyagot a tetőhöz, ajtót, ablakot, festékeket. Mára ennyi. És délután visszajövünk és bejárjuk a környéket.
- Remek – bólintott rá határozottan Bella, és egészen addig nem is beszélgettünk többet, míg ki nem értünk a műútra.
Nem kicsit aggódtam Bella miatt, de ezt nem akartam neki mutatni, mert az csak bosszantotta volna, és úgy még nehezebb kontrollálnia magát. Mindenesetre, ahogy beértünk a városba, tényleg nem vett levegőt, ami nagyban megkönnyítette a dolgát. Mikor harmadszor hagytam magára, már képes voltam egy kis hitelt adni neki, de attól még minden idegszálammal figyeltem rá, hogy ne legyen semmi gond.
Béreltünk egy utánfutót néhány napra, ami nagy segítségünkre volt a szükséges dolgok szállításában. Másra is bízhattuk volna mindezt, de egyelőre semmiképp nem akartam, hogy mások is tudjanak a rejtekhelyünkről, így inkább megoldottunk magunk.
Délben azonban kezdett kitisztulni az idő, várható volt, hogy hamarosan, ha csak rövid időre is, de kisüt a nap, így inkább úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk.
A felhők közt átszűrődő derengésben Bella még jobb kedvre derült, és ennek örültem. Fel volt dobódva attól, hogy kimozdulhatott, büszke volt magára, hogy képes volt a kocsiban maradni, ami magunk között szólva tényleg nagy dolog volt, és amikor már letértünk az útról, lehúzta az ablakot, kirakta a kezét, és gyönyörködött, hogy csillog a bőre a napsütésben. Nem tehettem róla, de a jókedve rám is átragadt.
Mikor hazaértünk, annyi energia volt benne, hogy a tervezett séta helyett még jobban szétromboltuk a házat, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. Mire leszállt az este, már csak a falak álltak. A régi ablakok, ajtók szomorúan hevertek a fűben, a padló maradványaival együtt.
Bella csípőre tett kézzel állt meg velem szemben, és pimaszul nézett rám.
- Igen? – álltam a pillantását egy kérdő félmosollyal.
- Eszméletlenül jól áll neked.
- Mégis mi? – néztem rá értetlenül, majd végignéztem magamon. Csupa poros és piszkos voltam, még az ingem is több helyen elszakadt. Nem hiába, még egy vámpírt is megvisel a komoly fizikai munka, még akkor is, ha tizedannyi idő alatt, minimális erőkifejtéssel tudja végrehajtani. Főleg, ha közben arra is figyelnie kell, hogy a ház falai épek maradjanak.
- Az, hogy… hogy is mondjam, hogy ne értsd félre… - kereste a szavakat - az, hogy nem vagy… tökéletes.
Ettől még értetlenebbül néztem rá, mire zavarba jött.
- Tudod, mióta csak ismerlek… minden pillanatban olyan voltál, mint akit akkor húztak ki a skatulyából. Lehetett reggel, este, éjszaka… munkában vagy otthon… egy ránc nem volt az ingeden, egy szösz a zakódon… annyira tökéletes voltál, hogy az már túl… sok. De ez most olyan… emberi… ha mondhatok ilyet – lépett közelebb, és ahogy megsimogatta az arcom, kőpor pergett mindkettőnk bőréről.
- Hm… - tettem úgy, mintha elgondolkodnék. – Szóval nem vagyok tökéletes… és én közel négyszáz éve élek már ebben a tévhitben.
- És akkor jövök én, egy újszülött, és rácáfolok – nevette el magát. – Nem is tudom, hogy jövök én ehhez! Rontani a nagy Dr. Cullen renoméját… De tényleg tetszik – tette hozzá már csak halványan mosolyogva.
- Örülök, hogy tudok még kellemes meglepetéseket okozni – mondtam állva a pillantását, de aztán vettem egy nagy levegőt. – Viszont bármennyire tetszik, le kellene mosnunk magunkról ezt a port. Szóval keressünk végre valami vizet!
- Már jó két napja keressük, nem? – lépett mellém Bella. Volt némi szemtelen kihívás a hangjában, hisz valóban minden nap elhatároztuk, hogy felfedezzük a környéket, de sosem jutottunk el odáig.
- Akkor ideje javítani a hatásfokunkon – bólintottam rá, és elindultunk.
- A víznek is van szaga? – nézett rám Bella kíváncsian.
- Nem jellemző, bár előfordulhat. Inkább fülelj, úgy előbb észreveszed.
- Fogadjunk, hogy te már hallod – vetett rám egy hitetlenkedő pillantást, mire csak vállat vontam.
- A tökéletesség már csak ezzel jár – ugrattam.
- Ez nem fair – bosszankodott. – Én is hallani akarom!
- Akkor állj meg, higgadj le, és fülelj! – torpantam meg, mire követte a példámat. – Mit hallasz?
Egy kis ideig nem szólt, lehunyta a szemét, és figyelt. – A szél zúgását – kezdte végül. – Valami apró állat matat a fűben… és valami vijjog…
- Sas – pillantottam az égre. – Magasan lehet. Ügyes vagy. Fülelj tovább!
- Hallom! – pattant fel a szeme boldogan. – Arra! – mutatott tőlünk balra, ahol egy kis facsoport zárta el előlünk a távolabbi kilátást. Mivel én is arra az irányra tippeltem volna, csak rábólintottam, és elindultunk.
Lassan keresztülsétáltunk az erdősávon, és az elénk táruló látvány festői volt. Kristálytiszta vizű tavacska verte vissza a lemenő nap narancs sugarait, amit egy nagyobb szikla közepéből csordogáló forrás táplált. Odasétáltam a partjára, és leguggoltam, hogy belemárthassam a kezem. Számomra kellemes volt, de gyanítom egy ember sziszegve rántotta volna vissza a kezét a hidegétől.
Bella néhány méterre állt tőlem, és teljesen megilletődött a természet eme rejtett gyöngyszemétől. Felálltam, és most én voltam, aki pimaszul néztem rá.
- Hölgyeké az elsőbbség – mondtam mosolyogva, mire kimondhatatlanul zavarba jött. Odasétáltam hozzá, és átkaroltam a vállát. – Mi a baj, Bells? Nem fogok leskelődni, ígérem. Úriember nem csinál ilyesmit, nekem még azt tanították.
- Kösz, Carlisle! – mondta, de még mindig nem oldódott fel. Számomra pedig ez a szemérmes zavar az arcán valahogy roppant vonzó volt. Mielőtt azonban eluralkodott volna rajtam az érzés, elindultam visszafele, és mivel még mindig átkaroltam Bella vállát, ő is jött velem.
- Keress egy váltás ruhát, és gyere le fürödni! – mondtam neki. – És ne aggódj, nem mozdulok a háztól, míg vissza nem jössz.
- Én nem… csak… - dadogott továbbra is. – De… törölközőm sincs, és…
- Bella, jó idő van, egy perc alatt megszáradsz. És már meg sem fázol.
- Oké – adta meg magát, és visszasétáltunk a házhoz. A kocsiban lévő táskájából kiszedte a ruháit, majd zavartan lehajtott fejjel elmenekült előlem.
Mosolyogva néztem utána, annyira aranyos volt. Egy pillanatra kísértett csak meg a gondolat, hogy utána menjek, de megígértem neki, hogy nem teszek ilyet, és én be akartam tartani a szavam. Inkább csak a lelki szemeim előtt képzeltem el a jelenetet, ennek a kísértésnek viszont képtelen voltam ellenállni. Láttam magam előtt, ahogy lassan megszabadul a ruháitól, ami az enyémhez hasonlóan piszkos és megviselt, és felfedi a gyönyörű testét. Tudtam, hogy még így is nagyon zavarban van, hogy biztosan tudja, nem lopakodtam utána, és a fákon és a madarakon kívül nem látja senki. Aztán lassan belesétál a vízbe, aminek a szelíd hullámai centiméterről centiméterre újra eltakarják előlem.
Csak sóhajtottam, és kinyitottam a szemem. Nem szabad erre gondolnom, szidtam le magam. Még semmiképpen sem.
Türelmesen megvártam, míg Bella visszajön, majd abban a reményben indultam én is fürödni, hogy a hűs víz majd lehűti az érzékeimet és a fantáziámat.