A következő napok a lázas munka jegyében teltek, és a kis házra két nap múlva már rá sem lehetett ismerni. Mondhatni majdnem kész voltunk vele, így inkább visszavettünk a tempóból és délutánonként a környéket jártuk, vagy bementünk a városba beszerezni néhány bútordarabot. Bár Bellát még mindig nem engedtem kiszállni a kocsiból, így is örült, hogy kimozdulhat. Attól nem tartottam, hogy így valami olyat veszek, ami nem tetszene neki, mert két nap alatt rájöttünk, hogy az esetben egy rugóra jár az agyunk. Vagy ez esetben is.

Felfedeztük a környező hegyeket, és egy vadászat alkalmával Bellát is meggyőztem arról, hogy nem fogunk éhen halni a környéken.

Esténként, ha nem is fáradtan, de a jól végzett munka örömével pihentünk meg, és egymás után elvonultunk fürdeni. Bella lassan azt is elhitte, hogy nem kukkolok, sőt, még törölközőt is vettem neki, amitől aztán végképp megnyugodott a lelke.

Az egésznapos elfoglaltság és a gyönyörű környezet egy kissé helyre tette mindkettőnk lelkét, így ezekben a napokban nem zuhantunk magunk alá.

Egy hete voltunk már ezen a helyen, és én éppen pancsoltam a tóban, mikor Bella valamiért utánam jött. Épp a víz alatt nézelődtem, mikor meghallottam, hogy utánam kiabál. Felbukkantam, de attól megint olyan zavarba jött, hogy visszafordult, és otthagyott. Én azonban hallottam a pánikot a hangjában, láttam a rémületet a szemében, így szempillantás alatt a parton teremtem, és fel is öltöztem. Az ingemen itt-ott átütöttek a vízcseppek, de akkor nem törődtem vele, Bella után suhantam, megfogtam a kezét, és magam felé fordítottam.

- Mi történt, Bella? – kérdeztem aggódva, mert még mindig ott ült a pánik az arcán.

- Edward idejön – nézett rám még rémültebben, mintha attól, hogy kimondta Edward nevét, máris itt állna mellettünk.

- Mi? – kérdeztem vissza meglepetten. – Bella… mi történt?

- Edward… - nézett rám, de aztán inkább nem ismételte meg, amit az előbb mondott.

Így nem megyek vele semmire, gondoltam. Úgy kapkodott levegő után, mintha tényleg szüksége lenne rá. Leültettem egy kidőlt fatörzsre, és leguggoltam elé.

- Szedd össze magad, kislány!

- Oké – bólintott nagyot nyelve. – Alice… felhívott az előbb. Edward hazalátogatott, és Esme elmondta neki, mi történt.

Ez várható volt előbb-utóbb. Edward már hetek óta nem járt otthon, így ideje volt, és abban sem kételkedtem, hogy az anyja mindent kitálal neki.

- De Esme nem tudja, hol vagyunk – néztem tűnődve Bellára.

- Szerinted? – kérdezett vissza cinikusan. – Elég volt csupán egy másodpercre belenéznie Jasper gondolataiba. Még térképet is kapott.

- Ez igaz – sóhajtottam.

- Jasper nem tehetett semmit – nézett rám.

- Tudom, kislány. Eszembe sem jut hibáztatni. De… akkor Edward mást is láthatott – gondolkodtam el, és ez a tény jobban aggasztott, mint szimplán az, hogy Edward ide jön.

- Mire gondolsz?

- Ha Alice is ott volt…

- Arra gondolsz, hogy… rólunk? – esett még jobban kétségbe, ha ez egyáltalán lehetséges volt.

Csak bólintottam, de Bella még jobban megijedt.

- Gondolod, hogy Alice látta?

- Elég nagy a valószínűsége. Mondhatni biztosak lehetünk benne.

- Nem értem – csóválta meg a fejét.

- Pontosan mit? – kérdeztem vissza, mert félelem helyett ezúttal valóban értetlenséget láttam az arcán.

- Azt, hogy… ha látták, akkor miért nem… próbálkoztak beleavatkozni? Megakadályozni? Miért tűrték el, ami történt?

- Nos… gondoljuk csak végig higgadtan – ültem le mellé. – Először is… emlékszel, mit mondtál nekem pár napja? Mindenkinek joga van meghozni a saját… jó vagy rossz… döntéseit.

- Rád bíznák a döntést?

- Még ha Alice hirtelen ki is akadt… amiben biztos vagyok – mosolyodtam el halványan, ismerve a lányom vérmérsékletét -, Jasper meggyőzte, hogy az én életemről nekem kell dönteni. És legfeljebb ketten vannak, akik beleszólhatnak.

- Esme és én?

- Így van. És Jasper talán tud már valamit, amit mi még nem. Vagy egyszerűen tényleg csak nem akarnak beleszólni az életünkbe.

- Vagy ők is látják…

- Mit?

- Nem fontos – húzta el a száját.

- Bells… - fogtam meg a kezét.

- Tényleg – fordult el tőlem.

- Nem akarsz rosszat mondani Esmére? – értettem meg hirtelen, mit nem akar kimondani.

- Nem lenne fair… azt hinnéd, ellene akarlak hergelni. Pedig eszemben sincs. Megteszi ezt ő maga – csúszott ki a száján, majd összeszorította a szemét. – Bocs!

- Egy kicsit igazad van. De ez nem ilyen egyszerű…

- Tudom. Beszéljünk inkább Edwardról!

- Még mindig félsz tőle? – fürkésztem a tekintetét.

- Nem, félni nem félek… hisz én vagyok az erősebb, nem? – vont vállat. – Csak… semmi kedvem hozzá. Nem akarom látni. Hisztizni fog, és semmi kedvem bizonygatni az igazamat, mikor előre tudom, hogy meg sem fogja hallani, amit mondok.

- Erre van esély – láttam be. - Bells… figyelj rám egy pillanatra! Szeretnék kérdezni valamit, és jó lenne, ha nem kapnád fel a vizet, hanem őszintén próbálnál válaszolni. Ha nem is nekem… legalább magadnak.

Gyanakodva méregetett, de nekem tudnom kellett, mit gondol.

- Tudom, hogy nem olyan rég még szeretted a fiamat, és boldog voltál vele. Biztos vagy benne, hogy már semmit nem érzel iránta?

Láttam rajta, hogy a kifakadás határán van, így gyorsan az ajkára tettem két ujjam.

- Ne indulatból válaszolj, kérlek! Gondold át! A házban megtalálsz – mondtam, majd adtam egy puszit a homlokára, és magára hagytam.

Nekem is sok mindent át kellett gondolnom. Főleg azt, hogy mire számíthatok a fiamtól. Bár, ha Esme lefestette neki mindazt, amit akkor rólam gondolt, akkor sok jóra nem, abban biztos voltam. És ha még halvány sejtése van arról is, hogy mi folyik köztünk Bellával… csoda lenne, ha nem egy csúnya veszekedésbe torkollna a látogatása. Ennek ellenére próbáltam minden eshetőségre felkészülni, minden lehetséges kérdésre, szemrehányásra higgadt választ találni. A családról, Esméről, Belláról…

Bella csak az éjszaka közepén jött utánam. A legújabban beszerzett kanapén ültem, ő pedig letelepedett mellettem.

- Gondolkodtam, Carlisle. Igazad volt, szükség volt erre, de a véleményem nem változott. Valóban nem érzek már semmit Edward iránt. De… még ha éreznék sem lennék képes megbocsátani neki, amit tett. És már nem félek tőle. Jöjjön csak nyugodtan, ennek a beszélgetésnek egyszer meg kell történnie. Csak… remélem, a házat nem döntjük romba. Ahhoz túl sokat dolgoztunk már rajta.

- Ha nyugodtak tudtok maradni, és tekintettel lenni a másikra, nem lesz baj.

- Ezt a fiadnak is elmondhatnád.

- Szerintem nem lesz rá lehetőségem.

- Miért érzem úgy, hogy igazad van? – húzta el a száját. – Szerinted mikorra ér ide?

- Ha hozza a formáját, úgy holnap estefelé.

- Akkor holnap hosszú napunk lesz – meredt maga elé Bella.

- Biztos, hogy huszonnégy órán keresztül gyötrődni akarsz?

- Mi mást tehetnék?

Ennyiben maradtunk. Próbálhattam volna szóval tartani, vagy a kezébe nyomni a könyvét, de semmi értelmét nem láttam.

Már az éjszaka is őrjítően hosszúnak tűnt, ezért, ahogy felkelt a nap, inkább tettem-vettem a házon. Még voltak hátra apróbb simítások, és mivel ezúttal emberire vettem a tempót, ki is töltötte a nap nagy részét. Addig sem járattam olyan dolgokon az agyam, amin úgysem tudok változtatni. Nem úgy Bella. Ő kettőnk helyett is eleget töprengett.

Edward késő délután érkezett meg. A bejárati ajtó egyetlen lépcsőjén üldögéltem, és mivel már messziről hallottam az autó hangját, vártam, hogy megérkezzen.

Még ki sem szállt a kocsiból, de már láttam, hogy milyen feszült és ideges. És egy kicsit talán dühös is. Reméltem, hogy csak rám, és nem Bellára. Szegény lánynak még más sem hiányzott volna.

Próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből, ami nem tartozott rá, és olyanra koncentrálni, amiből nem lehet gond. Régen is dühítette, hogy ezt kijátszom ellene, engem pedig az, hogy ilyet kell tennem. De most kapóra jött, hogy rutinom van a dologban.

- Hol van Bella? – szállt ki a kocsiból. Az, hogy úgymond köszönés nélkül nekem rontott, csak még inkább meggyőzött arról, hogy nem lesz ennek jó vége.

Felálltam, és határozottan közé és az ajtó közé léptem. – Odabent. De szeretném, ha egy kicsit megnyugodnál, mielőtt bemész hozzá.

- Ne állj az utamba, Carlisle! – nézett rám egy kiismerhetetlen pillantással.

- Edward, ennek a kislánynak éppen elég most a saját baja, nem hiányzik, hogy még te is nekironts! – figyelmeztettem.

- Minek nézel engem?

- Nem nézlek semminek, csupán azt látom, hogy kiszámíthatatlan hangulatban vagy. Edward – léptem oda hozzá, és a vállára tettem a kezem. – Bellának most támogatásra van szüksége…

- Itt vagyok! – szólalt meg mögöttem Bella hangja, így egy sóhajjal elvettem a kezem a fiam válláról, és én is felé fordultam.

Azt még a szemem sarkából láttam, hogy Edward arca azonnal megenyhült. Odasuhant hozzá, és megölelte. Mondanom sem kell, hogy ez a gesztus nem talált viszonzásra, így néhány másodperc múlva elhúzódott Bellától, és értetlenül nézett rá. Bella azonban kissé bosszúsan nézett vissza rá.

- Mit vársz tőlem, Edward? Eldobsz, mint egy rossz mosogatórongyot, és most omoljak a karjaidba? Emberként nem kellettem? Nem voltam elég jó? Most, hogy vámpír lettem, azonnal itt vagy… Mit vársz tőlem, mondd?

Edward lehajtotta a fejét, és idáig éreztem, hogy szenved a kemény szavaktól. Sajnáltam, őszintén, tiszta szívemből. Még akkor is, ha tudtam, megdolgozott azért, amit kap. Kis ideig töprengett, hogy mit válaszolhatna, de végül rám nézett.

- Carlisle… beszélhetnék Bellával négyszemközt? Tényleg… négyszemközt.

Pár másodpercig fürkésztem, hogy vajon mire számíthatunk tőle, aztán Bellára néztem.

- Nem lesz gond?

- Ezen túl kell esnünk – mondta határozottan. – Menj, Carlisle!

- Egy óra – néztem egyikről a másikra. – Utána itt vagyok.

Edwardnak láthatóan nem tetszett a figyelmeztetésem, és az sem, hogy ennyire a védelmembe vettem Bellát, de kelletlenül rábólintott.

- Ha bármi gond van – léptem Bellához -, gyere utánam. A tónál leszek.

Nem néztem Edwardra, csak elsétáltam, de így is éreztem a dühös pillantását a hátamban.

Alig néhány másodperccel később már a tóparton ültem, lehunyt szemmel, a hátamat egy fa törzsének döntve.

Aggódtam értük, mindkettejükért, ezer szempontból. A kapcsolatuk már nem menthető, erről az éjjel Bella tökéletesen meggyőzött, ennek ellenére nem töltött el kitörő lelkesedéssel, hogy valószínűleg haraggal fognak elválni. Abban bíztam, hogy nem fognak egymásnak esni. Bella talán megfontoltabb ennél, Edward pedig talán nem bántana egy nőt, és amúgy is figyelembe kell vennie, hogy Bella az erősebb. De hát bántani nem csak fizikailag lehet valakit. Egy szó, egy meggondolatlanul odavágott mondat sokkal nagyobb sebet képes ejteni, mint egy ökölbe szorított kéz, vagy bármilyen fegyver. És ők most csúnya dolgokat vághatnak egymás fejéhez, a saját szempontjukból nézve mindketten jogosan.

Hisz Edward a saját szemszögéből valóban csak jót akart azzal, hogy elhagyta Bellát. Meg akarta védeni… önmagától, a mi világunktól. És most, hogy erre már nincs szükség, szeretné visszakapni a szerelmét. De azt is tökéletesen megértem, hogy Bella képtelen a történteket megbocsátani. Abból a szempontból, amit ő világított meg előttem, tökéletesen igaza van. Edward csupán egy tárgynak tekintette, ami nem rendelkezik önálló akarattal.

Életem egyik leghosszabb egy órája volt a következő, pedig volt már részem néhány idegőrlően hosszúra nyúlt egy órában. Kétpercenként néztem az órámra, és intettem magam nyugalomra. Ezúttal is állni akartam a szavam, és adni nekik némi időt, hogy maguk között tisztázhassák a dolgaikat. Ami köztük elhangzott, valóban nem tartozott rám. Sem az, amit egymás szemére vetettek, sem az, amivel próbálták meggyőzi a másikat az igazukról.

Eszembe jutott a család… az a csupa nagybetűs… ami ettől csak még inkább darabokra hullik, ha egyáltalán van még akkora darabja egyben, ami széthullhatna. Edwardot talán örökre elveszítjük, és ez Esmének is megadhatja a kegyelemdöfést. Nem is akartam erre gondolni.

Néhány perccel az egy óra letelte előtt indultam el, ezúttal kényelmesen sétálva. Hiába vártam meg azonban, hogy leteljen a kiszabott idő, még mindig vitatkoztak, mikor odaértem.

- Tudod – mondta Bella halkan, de hidegen -, sokszor adtam hálát az égnek, hogy az én fejembe nem látsz bele, de most az egyszer bármit megadnék, hogy megmutathassam, mire kérsz bocsánatot. Annyira megmutatnám… hogy érezd te is azt, amit én!

Elgondolkodtam, mit mondhatott neki Edward, amivel ezt a hangsúlyt, és ezt a mondatot kiprovokálta belőle. Bella sosem akart senkinek szándékosan fájdalmat okozni, de akkor, ott, tudtam, azt szeretné, ha Edward ugyanúgy szenvedne, ahogy ő szenvedett hosszú ideig.

- Sajnálom, Bella! Azt hittem, könnyebb lesz… neked – mentegetőzött a fiam, de éreztem a hangjában a bűntudatot. Ezek szerint Bella elmondásából is tökéletesen tudta, mi történt a lánnyal, anélkül, hogy az meg tudta volna neki mutatni.

- Minek néztél engem, Edward? Azt hitted, este majd sírdogálok egy kicsit, és másnap bebújok Mike Newton ágyába? Így gondoltad?

- Nem, persze, hogy nem…

- Akkor mégis hogy?

- Nem tudom. Nem tudom, mit gondoltam! – fakadt ki Edward. – De most, hogy már te is vámpír vagy…

- Most mi van? Most mindjárt kellenék? Megmondtam, Edward: nem! Sajnálom, nem megy!

- Ilyen könnyen elfelejtettél mindent? Mindent, ami köztünk történt? Talán valaki segített?

Ennél a mondatnál felkaptam a fejem, de Bella úgy tűnik, épp eléggé belelovallta magát a mondandójába, így fel sem tűnt neki.

- Könnyen? Te nem vagy eszednél! Amúgy pedig… köszönd saját magadnak! Bőven tettél róla! Összetörtél, és még csak nem is érdekelt, mi lesz a darabjaimmal. Hogy lehetek-e újra egész. Nem akartál megfosztani a lelkemtől, de amit tettél, azzal pusztítottad el a lelkem! De te még csak vissza sem néztél… Gyáva voltál szembenézni a tetteid következményével!

- Tudom. Tudom, hogy hibáztam, Bella! Adj nekem még egy esélyt, kérlek! Bocsáss meg! – könyörgött Edward.

- Hát még mindig nem érted? – szelídült meg Bella hangja. – Én nem haragszom, Edward. Ez nem erről szól. Ha még ötvenszer kérsz is bocsánatot, akkor is csak ezt tudom mondani. Nem haragszom. Egyszerűen széttéptél minden köteléket közöttünk. És én nem tudom ezt összefoltozgatni, és nem is látom értelmét.

- Hát jó… - adta meg magát Edward, és innen hallottam a hangjából, mennyire összetört. – Ha így érzed, valóban nincs értelme annak, hogy rád erőltessek valamit, amit nem szeretnél. Elmegyek. Te pedig… tégy belátásod szerint. És vigyázz magadra!

- Te is, Edward! És kérlek, ne haragudj rám! Képtelen lettem volna azt hazudni neked, hogy minden rendben van.

- Tudom. Tudom, hogy te nem tudsz hazudni. Talán jobb is így… őszintén - mondta, és kifele indult, de akkor meglátta, hogy ott állok, és keménységet erőltetett az arcára.

- Elviszem anyát – mondta keményen, mikor odaért hozzám.

- Ezt azért tőle szeretném hallani – néztem a szemébe, ami jó néhány árnyalatot sötétült az érkezése óta.

- Még te szabsz feltételeket? – kérdezte nyersen, amiből két dolog vált világossá a számomra. Az egyik, hogy mindent tud rólam és Belláról… mindent… jó ég, hisz alig történt valami… A másik pedig, hogy Esme csak a saját szemszögét osztotta meg vele. Úgy döntöttem, ideje megismernie a másik oldalt is, úgymond első kézből.

- Bella! – hívtam ki a házból Bellát, aki az ajtóból kinézett. – Beszélhetnék én is négyszemközt Edwarddal?

- Persze. A tónál megtalálsz – mondta, majd odasétált hozzánk, és Edwardra nézett. – Ég veled! Remélem, egyszer… megbocsátasz – simogatta meg a karját szelíden, majd otthagyott bennünket.

Edward szomorúan nézett utána, majd annál dühösebben rám.

- Mit akarsz még tőlem?

Szabad fordításban ez úgy hangzott, hogy mit akarsz még tőlem, azok után, hogy elvetted tőlem a lányt, akit szeretek? Nem válaszoltam, csak nyíltan a szemébe néztem, ami egyértelmű jelzés volt a számára, hogy most szabadon olvashat a gondolataimban.

Sorban mindent megmutattam neki. A vitáinkat az anyjával, az önkínzó gyötrődéseimet, Bella ébredését, és az azt követő napokat, ahogy lassan magára talált, a farkasokat, azt, hogy hogy hagytuk el Forksot, és végül a csókunkat is. Tudtam, tartozom neki annyival, hogy őszintének kell lennem, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozok. Hosszú idő ment rá erre a folyamatra, de mi csak akkor vettük észre, hogy közben leszállt az éjszaka, mikor a végére értem a történetnek.

Edward tekintetén látszott a sokk… igen, tudom, kemény lehetett neki ezt így végignézni. Ő már úgy jött ide, hogy kikiáltott engem bűnösnek, és most szembesülnie kellett azzal, hogy ez nem is annyira egyértelmű.

Az egyetlen lépcsőnkhöz botorkált, és leroskadt rá.

- Figyelj rám, fiam! – guggoltam le elé, és megfogtam a kezét. – Egy dolgot kell megértened… nincs olyan, hogy „hibás". Sem közted és Bella között, sem köztem és anyád között. Nem azt kell keresnünk, hogy ki miatt romlottak el a dolgok. Mindannyian azt tettük, amit adott pillanatban helyesnek véltünk. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy így volt.

Csak bólintott, és képtelen volt megszólalni, csak hosszú idő után.

- Én akkor is elviszem anyát.

- Rendben, vidd, ha ő is úgy akarja – szorítottam meg a kezét. - De előtte hívjon fel, szeretnék beszélni vele! Kérlek, Edward, mondd meg neki! Tőle kell hallanom, hogy el akar menni.

Újra csak bólintott, és hosszú ideig nem szólt. Csak fogtam a kezét, remélve, hogy ezzel erőt adhatok neki most is, mint régen, amikor még ő volt olyan fiatal, mint most Bella. Jó tíz perc telt el, mire újra a szemembe nézett.

- Mindkettőjüket szereted – állapította meg csendesen. Nem tudom, azóta mit látott még a gondolataimban, hisz most semmit nem rejtettem el előle, de elgondolkodtam a szavain.

- Igen, így van – ismertem be, talán saját magamnak is először. - De soha… nem hagynám el Esmét, ha ő nem akar elmenni.

- Ő…

- Ne, Edward, kérlek! – hajtottam le a fejem. – Ezt tőle kell hallanom. Bármi is legyen… Mondd meg neki, hogy bármit szeretne… el fogom fogadni.

- Tudom – suttogta. – És anya is tudja. De most… ideje mennem. Én… - felállt, és tétován rám nézett.

- Edward – álltam fel én is, és szelíden megfogtam a karját. – Ne haragudj rám… és Bellára se!

- Vigyázz rá, Carlisle… - mondta kikerülve a választ, és tudtam, hogy azért, mert mégis neheztel ránk. - Bárhogy is alakul az életünk… erős lány, de most szüksége van… rád.

- Mellette leszek, Edward, amíg csak úgy akarja. Akkor is, ha… de nincs értelme jóslásokba bocsátkozni. Nem tudom, mit hoz a holnap… még mindig. De a jövő mindig kellő időben felfedi önmagát. És remélem… remélem, nem örökre veszítelek el.

Hosszú pillanatokig nézett a szemembe, majd közelebb lépett hozzám. – Az apám vagy, Carlisle, bármi történik is – mondta, és egy pillanatra megölelt. – Eljön majd az idő, mikor újra egymás szemébe tudunk nézni.

- Remélem hamarosan, fiam! És te is vigyázz Esmére, kérlek! Ő még sosem… volt egyedül. Szüksége lesz rád, hogy mellette legyél – szorítottam meg a vállát, mire szomorúan bólintott, majd beült a kocsijába, és elhajtott.

~~ o ~~

Megtörten néztem utána, majd leroskadtam a lépcsőre, ahol néhány perccel korábban még ő ült. Gondolkodnom kellett volna, de olyan volt az agyam, mint egy lyukas lábos, amiből minden kifolyt, amit beletöltöttem.

Bella a hajnal első sugaraival tért vissza hozzám. Csak lekuporodott mellém a lépcsőre, átölelte a derekam, és a vállamra hajtotta a fejét.

- Jól vagy, kislány? – sandítottam rá.

- Mindenesetre jobban, mint te – húzódott el egy pillanatra, hogy rám nézhessen.

- Miből gondolod?

- Tudod – tűnődött el két szemét a távoli, alig pirkadó horizontra szegezve – számomra ez a beszélgetés… nagyon kemény volt, kínos, és szörnyű… de csak egy pont volt egy mondat végén, amit már ideje volt kitenni. Benned viszont sok mindent lerombolt.

Csak lehajtottam a fejem, és az összekulcsolt kezeimre támasztottam a homlokom. Bella visszabújt hozzám, és jó ideig nem is szólt semmit.

- Gondolod, hogy Esme tényleg elmegy Edwarddal? – kérdezte később.

Ez volt az a kérdés, amit az agyam egész éjjel próbált távol tartani, de így, hogy Bella kimondta, átszakadtak a gátak, és elárasztottak a gondolatok.

- Nem tudom, Bells. Valószínű… - sóhajtottam, és a tenyerembe temettem az arcom.

- Annyira sajnálom, Carlisle! – szorított magához Bella egy pillanatra.

- Tudom – nyugtattam meg, de nem néztem fel. Nem volt erőm. Ideje volt tudomásul vennem azt, amit eddig minden erőmmel próbáltam tagadni, hogy a házasságomnak vége.

- Gondolod, hogy fel fog hívni?

- Nem tudom.

Erre a kérdésre már azt sem mondhattam, hogy valószínű, hisz egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Esme képes lesz felhívni. A félelem visszatartja. Pedig tudja, hogy sosem lennék képes bántani. Még ha kést szúrna a már régen nem dobogó szívembe, sem tudnám bántani egy szóval sem. És talán nem is tőlem fél, csupán szembenézni azzal a fájdalommal, amit okozni fog.

Arra eszméltem a gondolataimból, hogy Bella megmoccan mellettem.

- Nem kínozlak tovább a hülye kérdéseimmel – mondta halkan, majd adott egy puszit a halántékomra, aztán felállt és elsétált. Hálás voltam neki most ezért, szükségem volt arra, hogy kicsit magamra maradjak a gondolataimmal.

Az agyam, mint a kapcsolatunk valamiféle nekrológját, elém vetítette az elmúlt száz év képeit, a legkülönbözőbb sorrendben. Először azt a tépelődést, amit akkor éreztem, mikor Esme ott feküdt előttem a kórházban, és haldoklott. Átváltoztathatnom? Van jogom hozzá? El bírná viselni? Vajon tudna így élni, és vajon szeretne úgy engem, ahogy én akkor már szerettem őt? Aztán megtettem, és talán egyikünk sem bánta meg, hisz egymásba szerettünk, és boldogok voltunk.

Aztán eszembe jutott, ahogy az első születésnapján megkértem a kezét. Elmondhatatlanul boldog volt, ahogy később az első esküvőnkön, és az évtizedek során a többin is.

Aztán eszembe jutottak az elmúlt száz év más fontos eseményei. Rose és Emmett érkezése, Alice és Jasper felbukkanása. Ezekben az időkben is mindig, mindent megbeszéltünk Esmével, és tudtam, minden új családtagnak örült, de ennek ellenére a kedvenc fia Edward maradt.

Ezután felidéztem minden egyes helyet, ahol új otthonra leltünk. Mindig rá bíztuk az új ház berendezését, mert tudtuk, hogy örömét leli benne, és sosem csalódtunk az ízlésében. Mindig gyönyörű helyen élhettünk, és harmóniát csempészett az általában zaklatott mindennapjainkba.

Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy ő is elmegy dolgozni, ahogy én, de aztán mindig belátta, hogy jobb, ha olyan munkát választ magának, amiben nem feltétlenül van napi kapcsolatban az emberekkel. Bár, ha időnként úgy döntött, hogy megpróbálkozik ilyennel is, ebben is támogattam. Sosem okozott neki problémát, csak egy idő után beleunt az állandó feszült koncentrálásba. Ilyenkor aztán otthagyta, és egy ideig csak a családjának élt, mielőtt újabb munkába vágta volna a fejszéjét.

És most mindennek vége… ijesztő és fájdalmas gondolat volt. És féltettem őt is. Hisz tudtam, hogy az elmúlt száz évben én, és a családja töltöttük ki az életét, minden gondolatát, és a döntésével ezt most elveszíti. Ezzel saját maga alól is kihúzza egy kicsit a talajt, és csak remélhettem, hogy talál valamit, ami újra értelmet ad a létezésének. Nem szerettem volna, hogy a céltalanság esetleg rossz irányba vigye. Ennek a felelősségnek a súlyát már végképp nem bírtam volna elviselni.

Mikor megcsörrent a telefonom és felkaptam a fejem, a lemenő nap sugaraival találtam szembe magam. Rá sem kellett néznem a kijelzőre, éreztem, hogy Esme az. A bal kezemmel a térdemre könyököltem, és úgy támaszkodtam rá, hogy eltakarjam a szemem, mintha bármit is segítene, hogy abban a pillanatban nem nézek szembe a világgal, majd egy sóhajjal felvettem a telefont.

- Szia Kicsim! – mondtam halkan.

- Szia… Carlisle! – köszönt szinte csak suttogva. Türelmesen vártam egy kis ideig, de mivel nem bírt megszólalni, megtettem én.

- Mondd, Kedves! Nem kell félned semmitől! Csak légy őszinte, ez a legfontosabb! Bátran.

- Gondolkodtam, Carlisle… ahogy kérted. És… én… elmegyek Edwarddal. Még nem tudjuk, hova…

Összeszorítottam a szemem, de ezt a választ vártam. Illetve… dehogy vártam. Csupán számítottam rá. De ez még csak fél válasz volt, és bármennyire fájt, tudnom kellett a másik felét is.

- Ha ezt szeretnéd Esme, én elengedlek. De tudnom kell… hogy a döntésed mennyire végleges. Ha szeretnéd… én várok rád, ameddig csak kell… ha van akármilyen kicsi esély is rá, hogy visszatalálsz hozzám…

- De hisz te már… - nem bírta befejezni, de így is tudtam, mire gondol.

- Ez nem igaz, és ezt te is tudod – mondtam neki szelíden. - És ha beszéltél Edwarddal, ő is elmondta, hogy nem így van. Esme, kicsim… csak azért döntöttél így, mert azt hitted, hogy én már Bellával vagyok?

Kis ideig nem válaszolt, és tudtam, hogy tényleg átgondolja a kérdésemet.

- Nem – mondta végül. – Valószínűleg anélkül is így döntöttem volna – látta be. – Valami megváltozott… de nem tudom… nem értem… ne kérdezd, hogy mi – mondta, és nem állt volna messze a sírástól, ha egyáltalán képes lett volna rá.

- Semmi baj. Az érzelmekre gyakran nincs magyarázat, Kedves. És nekem nincs jogom tovább rád kényszeríteni a kapcsolatunkat, ha te már nem vagy boldog. Ha úgy érzed helyesnek, hogy Edwarddal tartasz… nem állok az utadba. Csak… nagyon… vigyázzatok egymásra, kérlek! És ha bármit tehetek értetek, hívjatok, rendben? Bármikor.

- Hogy tehetnénk? – kérdezte meglepődve. - Ezek után hogy lenne jogom bármit is kérni tőled?

- Esme, kicsim… figyelj rám, jó? Ez nagyon fontos nekem. Lehet, hogy a házasságunk, a kapcsolatunk… a szerelmünk véget ér… De mindettől függetlenül… a lányom is vagy – mondtam ki összeszorított szemmel, pedig tulajdonképpen igaz volt. Én tettem őt vámpírrá, így mondhatjuk, hogy a lányom. – És mindig is az maradsz, történjen bármi. Mindig számíthatsz rám.

- Köszönöm, Carlisle! – suttogta. – Ez annyira… jellemző rád. Még amikor hátba támadnak is csak segíteni akarsz… Bárcsak tudnám… bárcsak érteném, mi történt velem… bárcsak visszafordíthatnám. De úgy érzem, képtelen vagyok.

- Nem kell hibát keresned magadban, Esme. A dolgok változnak. Úgy tűnik, időnként még mi is. De bíznunk kell abban, hogy a végén jóra fordul minden. Valahogy…

- Te és Bella?

- Nem tudom… - mondtam őszintén. - Idővel… talán. De most még… képtelen lennék… helyre kell tennem magamban sok mindent.

- Bocsáss meg! – kérte bűntudattal.

- Nincs mit megbocsátanom, Esme! A szívedre hallgatsz, és nem is tehetsz mást. Szeretnél még valamit mondani?

- Én csak… kívánom, hogy légy boldog vele! Fáj, hogy összetörtem a szíved, és egy kicsit könnyebb lenne, ha tudnám, hogy ő melletted van.

- Mellettem van. A többit pedig az idő majd eldönti. És most… ne kínozzuk tovább egymást, Kedves! Nagyon vigyázz magadra! És… talán még keresztezik egymást az útjaink.

- Talán. Ég veled, Carlisle!

- Isten veled, Kedvesem – búcsúztam el tőle, és kinyomtam a telefont. Sokáig beszélhettünk volna még, ezerszer kérhettünk volna bocsánatot a másiktól, de csak minden szóval még több fájdalmat okoztunk volna, és én nem akartam ezt. Csak ledobtam a készüléket magam mellé a földre, és a tenyerembe temettem az arcom.

A lelkiismeretem szerint rosszabbul kellett volna éreznem magam, mint előtte egész nap, de az igazság az volt, hogy az Edwarddal való beszélgetésem már felkészített az elkövetkezőkre. Persze ettől szemernyit sem volt könnyebb. Sőt. De az agyam ezúttal is védekezett, és nem engedte magába a gondolatokat. Legalábbis jó néhány órán keresztül. Akkor viszont olyan súllyal nehezedett rám a fájdalom, hogy továbbra sem lettem volna képes mozdulni.

Időnként hallottam, hogy Bella a közelben van, de talán látta, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy a közelembe jöjjön.

~~o~~

Két napig kerülgetett szegény kislány, mire a közelembe merészkedett. Akkor azonban odajött hozzám, és kíméletlenül kirángatott abból a lehetetlen állapotból.

- Carlisle, nézz rám! – mondta, mikor leguggolt elém, és megfogta a kezem.

- Bella, kérlek, hagyjál! Csak még egy kicsit… - nem akartam kiszakadni ebből a depressziós hangulatból, ami bár kegyetlenül nehéz volt, még mindig régi képeket vetített elém, így majdnem olyan volt, mintha nem történt volna semmi.

- Már hagytalak egy kicsit. Sőt, többet is. Rád fér egy fürdés, tiszta ruha, és az, hogy csinálj valamit! Legalább levegőt vegyél, az ég áldjon meg! Már azzal megnyugtatnál egy kicsit!

- Minek? – néztem rá értetlenül. Teljesen feleslegesnek éreztem a dolgot.

- Például annak, hogy a franc se tudja, mik járnak körülöttünk, és nem akarok minden után futkosni – fortyant fel. – Meg annak, hogy legalább a légzésed bebizonyítsa, hogy nem egy márványszobrot bámulok három napja. Most pedig szépen felállsz, és lemész a tóra fürödni – mondta, és határozottan felhúzott a lépcsőről. – És közben kitalálhatod, hogy milyen függönyt szeretnél a szobád ablakára.

Vettem egy nagy levegőt, de pár hegyikecskén, és néhány apró rágcsálón kívül semmit nem éreztem benne. Bella viszont megadta a kezdőlökést a tó fele, így elindultam. Túlzás nélkül állíthatom, egy robot nagyobb lelkesedéssel végezheti a feladatát, mint én akkor. A beprogramozott rendszer szerint megfürödtem, és tiszta ruha híján visszavettem a régit. A függönyre már nem volt energiám, és amúgy is tudtam, hogy Bella csak a figyelmemet szeretné elterelni vele.

Mikor visszaértem, Bella a helyemen ült, már csak azért is, hogy megakadályozza az újabb háromnapos depressziós rohamot, ha visszatelepednék. Odasétáltam hozzá, és most én guggoltam le elé.

- Kislány, figyelj rám! Holnap elmegyek veled függönyt venni, megígérem. Olyat, amilyet csak akarsz, és ha reggel nem akarok beülni a kocsiba, berángathatsz, előre engedélyt adok rá. De most még kell egy kis idő. Csak pár óra reggelig. Akkor már veszek levegőt.

- Megígéred?

- Megígérem – bólintottam rá, holott ez nem igazán elhatározás kérdése volt. Egy mázsás kő gubbasztott a mellkasomon, és amíg az le nem gördül róla, esélytelennek tűnt a dolog.

- És holnap elmegyünk vadászni!

- Minek? – kaptam fel a fejem értetlenül. Hisz még egy hete sincs, hogy voltunk.

- Annak, hogy fekete a szemed, mint az éjszaka.

- Nem vagyok szomjas. És nem fogok értelmetlenül pusztítani – mondtam határozottan.

- Oké - mosolyodott el szelíden Bella. - Akkor most legalább ezt a hangnemet őrizd meg, és ki leszek békülve veled, néhány napig. Utána lépsz még egy lépcsőt ki a pokolból.

Csak néztem rá, és megcsóváltam a fejem. Hihetetlen ez a lány. Én tudtam, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogy ő elképzelte, ennek ellenére úgy gondoltam, egy esélyt megérdemel.

- Rendben, megpróbáljuk – bólintottam rá. – Reggel találkozunk.

Mikor rábólintott, magára hagytam. Visszatértem a tópartra, abban bízva, hogy az élettel teli környezet és a vízcsobogás magamnál tart annyira, hogy reggel ne feledkezzek meg arról, amit Bellának ígértem. Bár biztos voltam benne, hogy betartja a szavát, reggel értem jön, és berángat a kocsiba, ha akarom, ha nem. Ezen halványan elmosolyodtam, majd a gondolataim újra visszasüllyedtek a múltba.