Reggel persze Bella érintésére eszméltem.
- Carlisle, ideje indulnunk – mondta halkan, de határozottan.
Hova is? – tűnődtem el magamban, aztán lassan visszatértek a tegnap esti képek. Megígértem Bellának, hogy berángathat a városba… talán függönyt venni? Még ez is…
- Carlisle, ne akard, hogy tényleg berángassalak a kocsiba!
Vettem egy nagy levegőt, és feltápászkodtam.
- Menjünk – egyeztem bele, de valahogy a hátam közepére nem kívántam, hogy egyáltalán meg kell mozdulnom, nem azt, hogy még emberek közé is menjek. – De előbb le kellene mérnünk mindent.
- Carlisle! Szállj be a kocsiba! – állt meg előttem Bella csípőre tett kézzel, mire egy megadó sóhajjal beszálltam. A kormányhoz, ami láthatóan nem tetszett neki, de végül nem szólt. Talán arra gondolt, hogy végül is ő akarta, hogy végre csináljak valamit.
Beült mellém, és elindultunk. Bella csacsogott valamit arról, hogy éjjel mindent lemért, és ki is találta, hogy mit szeretne, de eleinte csak a hangja jutott el az agyamig. Már majdnem beértünk a városba, mire kitisztult az agyam annyira, hogy azt is felfogjam, mit mond. Ez valamelyest bíztató volt.
Megálltam a bolt előtt, és el akartam kérni Bellától a jegyzeteit, de kiszállt a kocsiból. Egy másodperc alatt mellette termettem.
- Mégis hova mész?
- Úgy terveztem, hogy bemegyek veled. Amilyen lelkiállapotban vagy, a végén még feketék lesznek a függönyeink.
- Szó sem lehet róla! – fogtam meg határozottan a karját.
- Carlisle, engedj el! – kérte engesztelőn. - Nem vagyok szomjas, és ha mellettem leszel, nem fogok semmi hülyeséget csinálni. Megígérem!
- Ez nem az ígéreteiden múlik, te is tudod.
- Kérlek! – nézett rám esdeklőn. – Látni szeretném, mit pakolok az ablakomba. És foghatod a kezem, ha az megnyugtat.
- Jól van, gyere! – csóváltam meg a fejem, de tényleg megfogtam a kezét, és nem is állt szándékomban elengedni, míg vissza nem ül a kocsiba.
Beléptünk a boltba, és az eladó hölgy készséges segítsége mellett Bella jó darabig válogatott. Végig mellette voltam, de egy rezdülése sem utalt arra, hogy rosszban töri a fejét. Ez furcsa volt, hisz az lett volna a normális ennyi idősen, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, megpróbál nekiesni a közelében lévő embernek. Vagy legalábbis óriási erőfeszítésbe kerül ellenállnia az ösztöneinek. Bellán azonban semmi jelét nem láttam ennek. Örültem neki, de ugyanakkor nem lankadt a figyelmem.
Már majdnem mindent megbeszéltünk az eladóval, mikor Bella megköszörülte a torkát, és ahogy ránéztem, láttam, hogy lehunyta a szemét.
- Carlisle… kimegyek egy percre a kocsihoz, kint hagytam a… pénztárcámat…
Körülnéztem az utcán, de egyik oldalról sem láttam közeledni senkit, úgyhogy rábólintottam.
- Menj csak, várj meg a kocsiban. Majd én fizetek. Egy perc és ott vagyok.
- Rendben – bólintott rá Bella, és kilépett az üzletből. Figyelemmel kísértem, míg be nem ült az autóba, csak utána fordultam vissza a hölgyhöz.
- Elvileg készen is vagyunk – mosolygott rám. – Mindent felírtam. Három nap múlva minden készen lesz, pénteken be is ugorhat érte a felesége.
Bellára pillantottam, és kettős érzés futott rajtam. Egy pillanatra eszembe jutott Esme, aki hivatalosan még mindig a feleségem, míg nem szerzünk új személyazonosságot magunknak, de az is eszembe jutott, hogy Bella hogy örült volna ennek az apró kis félreértésnek. A hölgyet is meghagytam abban a hitében, hogy Bella a feleségem, had örüljön.
- Rendben, valamelyikünk majd beugrik, ha erre jár. Köszönjük szépen!
Még fizettem, és Bella után mentem.
Beültem mellé az autóba, de csak akkor nyitotta ki a szemét.
- Jól vagy, Bells?
- Jól. De ki kellett jönnöm, ne haragudj!
- Miért haragudnék? Sőt… örülök, hogy reálisan fel tudod mérni a dolgokat. Hogy időben vissza tudsz vonulni. Ez… már így is csodaszámba megy.
- Komolyan?
- Bella, három hete sincs, hogy vámpír vagy… nem tudom, hogy csinálod, de elismerésem.
- Kösz – nézett rám még mindig meglepődve.
- Most hazamenjünk?
- Nem, inkább… Carlisle, én nem… akarom költeni a pénzed…
Egy sóhaj kíséretében úgy néztem rá, amiből érthette, hogy nem tud akkora dolgot kérni, ami megcsappantaná a bankszámlámat, de ő ettől csak még kínosabban érezte magát.
- Vegyünk legalább egy rádiót, meg néhány elemet… úgy hiányzik a zene… meg…
- A világ?
- Igen. De csak ha nem… gond.
- Dehogy. Sőt… be kellene szereznünk valami apró áramfejlesztő készüléket, és akkor vehetnénk egy tévét, és egy DVD-lejátszót is neked. És nem ártana egy mosógép sem… És egy laptop, amit közösen használhatnánk, nekem is szükségem lenne rá. Csak, hogy nehogy bűntudatod legyen, hogy csak neked veszünk dolgokat
- De azt hittem, hogy ti minden ruhát csak egyszer vesztek fel… - mosolygott rám fennakadva a mosógépen.
- Ezt csak Alice találta ki. Gondolod, hogy régen is így éltem? Volt idő, mikor örültem, ha volt két váltás ruhám. De most menjünk, és szerezzük be ezeked a holmikat. Eltart majd egy darabig.
- De hova tesszük a tévét? – kérdezte mosolyogva Bella, mikor elindultam.
- Hozzád – vontam vállat. – Én olyan sűrűn nem szoktam tévézni. Ha valami olyan van, majd átmegyek hozzád. Ha megengeded…
Rám sandított, de inkább nem reagáltam arra, amit a pillantásából kiolvastam, inkább megálltam a városka egyetlen elektronikai üzlete előtt.
Jó pár dolgot összevásároltunk, így késő délután volt már, mire hazaindultunk, nem beszélve arról, hogy újfent ki kellett bérelnünk az utánfutót, amit már visszavittem.
- Ennyit az érintetlen természetről – nevette el magát Bella, mikor mindent kipakoltunk, és a legtöbb dolog megtalálta a helyét. Látszott rajta, hogy így már sokkal jobban érzi magát, pedig még be sem tudtuk üzemelni a dolgokat, hisz ahhoz azért egy szakemberre is szükségünk volt, aki néhány vezetéket végighúz a házon.
És Bella szekrényének polcát néhány új könyv és CD borította.
- Nem akarlak elzárni a külvilágtól, Bells. Nem jobban, mint muszáj. Bár, ahogy elnézlek… nem is sokáig lesz muszáj.
- Az jó. És… megnézném már az e-mail-jeimet.
- Biztos vagy benne? – kaptam fel a fejem. Ezer veszélyt jelentett, ha kapcsolatban akar maradni a múltjával.
- Igen – bólintott rá határozottam.
- És válaszolni is akarsz rájuk?
- Nem tudom. Nem szabadna, tudom, de…
- Nem biztos, hogy jó ötlet megnézni. Csak fájdítod a szíved.
- Majd meglátom, Carlisle. Egyelőre, holnap szerezzünk egy villanyszerelőt, aztán a többit meglátjuk. Addig is használjuk ki azt a néhány elemet, amit vettünk, és hallgassunk valami zenét. Öhm… Nagyon az őrületbe kergetnélek némi új keletű zenével?
- Ha nem esnek szét a falak a hangerőtől, talán nem. Bár… gyanítom, más fogalmaink vannak a zenéről – mondtam, mire Bella fürkészett néhány pillanatig, majd kivett a kupacból egy CD-t.
A zene, amit Bella választott, nem volt durva. Ismert annyira, hogy azért túl modern gépzenével nem próbálkozott. Így, amíg ő a legújabb szerzeményeit pakolászta a szobájában, én újfent kiültem a lépcsőre.
Egy új élet… igen, lassan formálódott körülöttem. Csak az fájt kimondhatatlanul, ha eszembe jutott a régi. Bár a zsúfolt délelőtt elterelte a figyelmem, most, hogy volt időm újra gondolkodni, egy kicsit magamba roskadtam.
A házasságom tönkremenetelét leszámítva is éles volt a váltás, még nekem is. Holott hozzá voltam szokva az állandó változásokhoz, hisz sehol sem maradhattunk tíz évnél tovább, ha nem akartunk feltűnést kelteni. De hosszú ideje nagy házban éltünk, hisz sokan voltunk, pezsgett körülöttünk az élet. És most itt vagyunk ketten Bellával. Az apró kis kuckónkban csend van, béke… van idő a saját gondolatainkra.
Bella pedig teljesen korrektül viselkedett és ezért hálás voltam neki. A délelőtti pimasz kis mosolyát leszámítva egyetlen célzással, egyetlen gesztussal sem utalt arra, hogy most már szabad vagyok. Megértette, hogy ez még nem az az idő, mikor nyitott vagyok egy új kapcsolatra.
És hiányzott a munkám is. Odahaza, ha bármi bajom volt, mindig a munkába temetkeztem. Most is nagy szükségem lett volna rá, hisz ekkora lelki trauma már nagyon régen nem ért, és kimondhatatlanul kellett volna valami, ami tényleg eltereli a figyelmem. És ha mások baján próbáltam segíteni, az mindig kihúzott a rossz hangulatból.
- Jól vagy, Carlisle? – guggolt le mögém Bella jó két órával később.
- Persze. Azon törtem a fejem – mondtam félig-meddig az igazságnak megfelelően -, hogy fel kellene mondanom a kórházban, és keresni valami munkát itt a környéken.
- Vissza akarsz menni… oda?
- Dehogy – nyugtattam meg. – Talán el tudom intézni innen is.
- És gondolod, hogy már magamra hagyhatsz annyi időre, míg dolgozol? – kérdezte gyakorlatiasan.
- Bells, nem azt mondtam, hogy holnap reggel akarok kezdeni – fordultam hátra hozzá. – Csak tűnődtem a jövőn is, a múlt mellett. És a mai viselkedésed azt mutatja, hogy nem kell neked olyan sok idő, mint azt az elején gondoltuk… hogy tudj uralkodni magadon. Nem tudom, hogy csinálod, de reménykeltő a helyzet.
- De reggel is majdnem…
- Ez még nagyon messze volt a „majdnem"-től Bella. Tökéletesen uraltad a helyzetet. Ez persze nem azt jelenti, hogy holnap vagy holnapután beengedlek egyedül a városba. De azért meg vagy dicsérve.
- Kösz, Carlisle! És örülök, hogy már előre is nézel egy kicsit – mondta megsimogatva a karom, majd felállt, kilépett mellettem, és lement a tóra fürödni.
~~ o ~~
A másnapunk azonban nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük.
Az éjszaka egészen kellemesnek ígérkezett, így kint maradtam a ház előtt, Bella pedig még lejjebb vette a zene hangerejét, így csak csendben szólt a háttérben, és egyáltalán nem volt zavaró.
Igaza volt Bellának, egy kicsit képes voltam már előre is nézni, a jövőre. Tervezgettem… amikor éppen nem azon tűnődtem, hogy mik azok a dolgok, amik elvesztek az életemből. Ahogy lassan kivilágosodott, körülnéztem a ház körül, és még néhány ötlet eszembe jutott, hogy mit lehetne még kihozni belőle.
Magasabban járt már a nap, mikor egy autó hangját hallottam messziről. Meglepett, és egyből feszült lettem tőle. Nem tudtam, kit hozhatott erre a végzete, de nem nagyon örültem neki. És az autó gyorsan közeledett, ami azt jelentette, hogy valaki vagy nagyon jól ismerte a környéket, vagy vámpír, és szokva van a sebességhez.
Pár perccel később már Bella is ott állt mögöttem, és tudtam, hogy a környéket fürkészi.
Jó tíz perc múlva bukkant fel az úton a kocsi, és legnagyobb megdöbbenésemre Jasper és Alice ültek benne. Addigra már Bellával kint álltunk a ház előtt.
Mindketten kiszálltak a kocsiból, és az valamelyest megnyugtatott, hogy nem tűntek dühösnek. Bár Jasper mellett nem lehet dühösnek lenni, az tény.
Alice lépett oda hozzám először. – Szia, Carlisle! – köszönt halványan mosolyogva, és megölelt.
- Szia, Kicsim! – szorítottam magamhoz egy pillanatra.
- Jól vagy? – nézett fel rám.
- A körülményekhez képest – bólintottam rá, mire megeresztett felém egy bíztató mosolyt, és Bellára nézett. Már előre megforgattam a szemem attól, amit mondani készült.
- Hát, Hugi… te még mindig nem tudsz öltözködni. Ki kéne emelned a szemed színét…
- Alice, kérlek! – nyögött fel Bella, akit amúgy is kellőképpen idegesített a vörös szeme, de hát esélye nem volt Alice karmaiból menekülni. Viszont látszott az öröm az arcán, hogy legalább Alice barátsága nem változott az irányában.
- Jaj, ne kéresd már magad – rázta meg a fejét Alice. – Van nálam egy csini kis piros top, most vettem útközben, állatira jól állna neked.
Jasperre pillantottam, és kénytelen voltam elmosolyodni. Alice állandó pörgése két dolgot váltott ki az emberekből. Az emberek egy része vele együtt pörgött, a többi pedig idegrohamot kapott tőle. Egyedül Jasper tudott mellette önmaga maradni. Talán ezért is szerette Alice annyira. Most is, ahogy ránéztem, csak állt, a szeme sarkából figyelte a párját, és csak a szája szegletében játszott egy alig-alig látható mosoly.
Alice közben kihalászta a nevezett ruhadarabot a kocsiból, és egy – Ezt fel kell próbálnod! – kiáltással behúzta maga után Bellát a házba.
Jasperrel összenéztünk, majd kezet nyújtott, és én megszorítottam a kezét, aztán magamhoz húztam egy pillanatra, és megöleltem.
- Jó, hogy itt vagytok! – mondtam neki.
- Nem voltam teljesen biztos benne, hogy örülni fogsz, de Alice úgy látta, úgyhogy elindultunk. Beszélhetnék veled?
- Persze. Menjünk le a tóhoz – mondtam neki, mert szinte biztos voltam benne, hogy emlékszik még arra a helyre. Bólintott, és lesétáltunk.
Leültünk a parton, de Jasper még hosszú ideig nem szólt, csak a tájat, és feltételezem az érzéseimet fürkészte.
- Akkor a benned a káosz, mint a Himalája – szólalt meg végül.
- Csodálkozol? – húztam össze a szemöldököm egy pillanatra.
- Dehogy – rázta meg a fejét. – Csak más elgondolni, és más érezni, amit érzel.
Erre nem tudtam mit mondani, így néhány percre csend borult ránk.
- Esme és Edward elmentek? – tettem fel az egyik legnehezebb kérdést.
- Tegnap – bólintott rá Jasper, de az arckifejezéséből ítélve nem túl szépen váltak el az öccsével.
- Mi történt?
- Eladtuk a házat. Mi vettünk egy kisebbet, a többi pénzt Esme számlájára utaltam.
- Helyesen tetted – bólintottam rá. – De nem erre gondoltam.
- Edward hozta a formáját. Mindenki hibás volt, csak ő nem – hajtotta le a fejét Jasper.
- Ne vedd magadra.
- Ez azért ebben a helyzetben nem könnyű – vonta össze a szemöldökét Jasper.
- Jaz… ugye nem hagytad magad meggyőzni, hogy mindennek te vagy az oka?
- Ez nyilvánvaló, Carlisle, nem kellett róla győzködni. De nem erről akartam veled beszélni.
- Jaz… Edwardból az indulat és a csalódás beszélt.
- Tudom. Éreztem. De reálisan végiggondolva igaza van. Minden rossz akkor kezdődött, amikor nekiugrottam Bellának.
- Jasper… mindezt máshogy is le lehetett volna kezelni. Máskor is voltunk már nehéz helyzetben… ennél nehezebb helyzetben… és nem ment rá az egész család. Volt itt más is a háttérben, csak ott és akkor borult ki. Ha nem ezen, megtörtént volna máskor. Idő kérdése volt, úgy hiszem.
- Talán. De ezt már sosem tudhatjuk meg. De nem beszélhetnénk inkább rólad?
- Ha ragaszkodsz hozzá…
- Nem. Csak ha te is akarod – mondta Jasper, és megvárta, míg rábólintok. - Hogy vagy?
- Nézz rám… - vontam vállat. – Istenien. Az egy hónappal ezelőtti életemből mára nem maradt semmi. Pedig már az sem volt a régi, teljes életem.
- Talpra fogsz állni – mondta határozottan. Nem tudtam, hogy Alice látomásából biztos ebben ennyire, vagy csupán bennem bízik, mindenesetre én kevésbé voltam derűlátó.
- Lehet – sóhajtottam. – De kemény utat kell végigjárnom érte.
- Képes leszel rá. És Bella melletted lesz.
- Jaj, Jaz… hát te is azt hiszed, amit Esme és Edward? – temettem a tenyerembe az arcom. - Azt hiszitek, hogy anyátok elment és én bebújtam Bella ágyába?
- Senki nem hiszi ezt, Carlisle. Alice és én biztosan nem – nyugtatott meg a legidősebb fiam. - De Bella jelenléte az életedben sokat fog segíteni, függetlenül attól, hogy bebújtok-e egymás ágyába, és hogy mikor. Amúgy pedig Bella szeret téged, és én nem vetném a szemedre, ha elfogadnád a szerelmét. Tudom, hogy te is tudnád őt szeretni, ha engednéd magadnak.
- Ez a kislány olyan fiatal… gondolod, hogy tényleg szeret? – néztem Jasperre.
- Miért kételkedsz az érzéseiben?
- Mert… tudom, hogy szüksége van rám, a támogatásomra, arra, hogy mellette legyek, tudom, hogy ragaszkodik hozzám… és tudom, hogy hálás a segítségemért, de…
- Carlisle, ez a kislány szeret téged – ismételte meg határozottan Jasper. - Nekem elhiheted. És pontosan tudja, mit érez.
Tudtam én ezt, persze, hogy tudtam, csak éppen abban a lelkiállapotban, amiben voltam, nehéz volt ezt elhinni, és még nehezebb elfogadni.
- Mitől félsz, Carlisle? – nézett rám Jasper. – Attól, hogy egyszer majd ő is elhagy? Carlisle… figyelj rám! Nem látunk a jövőbe… ennyire még Alice sem. De ne engedd, hogy a félelmeid megfosszanak egy lehetőségtől arra, hogy boldog legyél!
Elfordultam Jaspertől. Nem akartam ezt hallani, nem akartam szembenézni azzal, hogy igaza van. Jasper azonban odajött hozzám, és megfogta a kezem.
- Esme most elment, Carlisle… és tudom, hogy össze vagy törve. Én aztán tudom, mennyire… és én is sajnálom, hogy ide jutott a kapcsolatotok. Őszintén. Szerettem veletek élni. Apám és anyám voltatok, még ha ritkán mondtam ezt, akkor is. De ennek vége. És idővel tovább kell lépned. És én örülnék, ha egy boldog jövő felé lépnél. Ha újra boldog lennél.
- Talán így lesz. Talán egyszer lehetek újra boldog – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel. - De előbb tényleg szeretnék talpra állni, és viszonylag stabilan állni a lábamon.
- Tudom. És Bella is tudja. Várni fog rád. De időnként adhatnál neki egy jelet, hogy tudja, van értelme várni.
- Majd megpróbálom – ígértem egy sóhaj kíséretében, de hát Jasper előtt nem tudtam eltitkolni, milyen érzések futottak át rajtam.
- Bűntudatod van – csóválta meg a fejét. – Esme miatt? Carlisle, ne légy bolond! Esme elment, szabad vagy! Azt tehetsz, amit csak szeretnél! Nem tartozol neki semmivel, főleg, hogy ő volt, aki véget vetett a kapcsolatotoknak.
- Ne bántsd, kérlek! – néztem fel rá.
- Dehogy bántom – szorította meg a kezem Jaz. - Eszemben sincs. Csak szeretném, ha megértenéd, hogy… a házasságod már a múlté. Tudom, hogy most utálsz azért, mert ezt kimondtam. De ne élj a múltban, Carlisle! Ne hidd azt, hogy bármivel tartozol még Esmének! Próbálj boldog lenni!
- Jól van, Jasper, megpróbálom – ráztam meg a fejem.
- Bármit megígérnél, csak hagyjalak már békén, igaz? – mosolyodott el halványan. – Hát jó. Épp elég gondolkodnivalót adtam neked az elkövetkező évtizedre. De azért szeretném, ha addig nem váratnád ezt a kislányt.
- Majd igyekszem – mondtam, erőtlenül viszonozva a mosolyát.
- És hogy van Bella? Hogy viseli a dolgot? – váltott valamivel békésebb témára Jasper.
- Úgy látom, nem veszi a lelkére. Nem… szenved tőle annyira, mint vártam. Te mit láttál?
- Nagyjából ugyanezt. És ez egy kis megkönnyebbüléssel tölt el. Sokkal rosszabb is lehetne. Meg akartam kérdezni, hogy szükséged van-e a segítségemre, de már tudom a választ – tűnődött mosolyogva. - Minden gond nélkül boldogulsz Bellával. Örülök neki.
- Köszönöm, Jaz! És azt is, hogy eljöttetek. Sokat segített, hogy beszéltem veled. És… köszönöm, hogy nem… avatkoztál bele.
- Carlisle, a látszat-béke esetenként jó megoldás, de vannak helyzetek, mikor csak elfedi a problémát, amit meg kellene oldani. Butaság lett volna néhány órára eltakarnom az érzéseidet, hisz attól semmi nem oldódik meg.
- Tudom. Visszamegyünk?
- Mehetünk – állt fel Jasper, és én követtem a példáját.
- Maradtok egy kicsit? – kérdeztem Jaspert útközben.
- Nem – rázta meg a fejét. - Csak helyre akartuk billenteni a lelketeket. Most egy kicsit mi is szeretnénk kettesben maradni. De… attól még tartsuk a kapcsolatot, rendben? Nem szeretnélek szem elől téveszteni.
- Akartam kérni – mosolyodtam el halványan. Jó érzés volt, hogy legalább ők a közelünkben szeretnének maradni.
- És ha… esetleg olyan elhatározásra jutnátok, hogy messzebbre költöznétek, szóljatok! Talán jönnénk mi is.
- Örülnénk, Jaz. De… tudtok valamit, amit mi még nem?
- Alice sem látja előbb az elhatározást, mint hogy az megszületik – figyelmeztetett. – Nem, nem tudunk semmit. Csupán gyanítom, előbb-utóbb messzire szeretnél kerülni az emlékektől, és ennek az a legegyszerűbb módja, hogy odébbállsz. Csak szólj, hátha éppen kedvünk lesz egy hosszabb kirándulásra.
- Ígérem, szólni fogok – mosolyogtam Jasperre, aki elégedetten bólintott.
A lányok kint a ház előtt ültek, és felszabadultan traccsoltak valamiről. Mikor észrevették, hogy jövünk, felénk integettek.
- Hm… a fiúknak meglehetősen rossz a kedve – tűnődött el Alice. – Tegyünk róla, hogy ez megváltozzon! – súgta Bella fülébe, majd hozzám fordult.
- Carlisle, szerinted is jól áll Bellának ez a felső?
- Kifejezetten – mondtam, miután szemügyre vettem. – Tényleg kiemeli a szeme színét.
Bella piros szeme villámokat szórt erre a mondatra, de én még mindig a ruhájával voltam elfoglalva. Rájöttem ugyanis, hogy az Alice által ráerőltetett top nem csak a szeme színét emeli ki, hanem a teste gyönyörű vonalait is. A csípője karcsú ívét, a szép formás mellét… ahogy végigfutott rajta a tekintetem, kellemes borzongás járt át.
A szemem sarkából láttam, hogy Jasper lehajtja a fejét, hogy a hosszú szőke haja mögé rejtse a mosolyát. Mikor én is elmosolyodtam, elnevette magát.
- Ezt meg hogy csináltad? – nézett Bella megrökönyödve Alice-re.
- Én? Én nem csináltam semmit – nézett vissza rá ártatlanul Alice, mire Bella Jasperhez fordult.
- Én sem – rázta meg a fejét Jasper. – Ez most te voltál – somolygott Bellára.
- Én? Miből maradtam ki? – cikázott Bella tekintete hármunk között.
- Igazán semmi fontosból – csikizte meg Alice Bellát, mire az felugrott mellőle.
- Ideje mennünk, Kedvesem – nyújtotta Jasper a párja fele a kezét. Alice felpattant, és odalépett hozzá egy puszira, majd rám nézett, és közelebb jött hozzám.
- És te jól vagy, Kicsim? – cirógattam meg az arcát.
- Jól vagyok, Carlisle – mondta egy megnyugtató mosollyal.
- Rendben. Nagyon vigyázzatok magatokra! És… vigyázz Jasperre!
- Nem lesz semmi baj, Carlisle – ígérte, majd megölelt, és utána odalépett Bellához, és néhány pillanatig fürkésző, kissé homályos tekintettel nézett rá. – Ne félj semmitől, minden rendbe jön – kacsintott rá végül. – Hamarosan találkozunk.
- Tudnám, hogy egy vámpírnak mit jelent, hogy hamarosan… - csóválta meg a fejét Bella.
- Hát hamarosan – vont vállat Alice, és átengedte a terepet Jaspernek.
Jasper odalépett hozzám, és kezet nyújtott.
- Ne feledd, amit mondtam – mondtam neki, mert tisztában voltam vele, hogy mennyire bántja az, amit Edward a fejéhez vágott
- Te sem azt, amit én – nézett őszintén a szemembe Jasper, mire bólintottam.
Jasper egy kifürkészhetetlen mosollyal lépett Bellához.
- Többször szerettem volna már beszélgetni veled, de eddig nem… volt lehetőségünk.
- Sort kerítünk rá Jasper – ígérte mosolyogva Bella.
- Isten hozott közöttünk, kislány – mondta Jasper, majd megölelte Bellát, és a következő pillanatban már az autó mellett álltak Alice-szel. Alice még integetett, majd beszálltak a kocsiba, és elhajtottak.
Néhány pillanatig megkövülten álltunk, majd Bella mögé léptem és átöleltem. Bella sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Csak jöttek és mentek… még fel sem fogtam, hogy itt vannak, és már el is mentek.
- Ez annyira jellemző rájuk. Mindig így csinálták. Felbukkantak a semmiből, a legváratlanabb időpontban, maradtak, amíg akartak, és elmentek.
Bella hátradöntötte a fejét a vállamra, de még mindig az utat fürkészte, ahol a kocsi eltűnt.
- Jasper tudott segíteni? – sandított oldalra.
- Jasper mindig segít. És nem… nem úgy értem, hogy a képességével. A szavai, a jelenléte, a világhoz való hozzáállása…
- Tudom – mosolyodott el Bella. – Jasper mindig azt mondja, amivel segíthet.
Néhány percnyi csend borult ránk, csak élveztem, ahogy a karjaimban tartom Bellát. Végül alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Nagyon gáz ez a cucc rajtam? – kérdezte.
- Egyáltalán nem – nyugtattam meg. – Gyönyörű vagy benne.
- Kösz – fintorgott Bella. – Nekem viszont egyelőre nem jön be a színe, úgyhogy szívesen megszabadulnék tőle.
- Itt és most? – kérdeztem rezzenéstelenül, mire kimondhatatlanul zavarba jött, és lehajtotta a fejét. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva, hisz úgyis tudta, hogy csak ugratni próbáltam. Vagy nem?
- Semmi.
- Bells…
- Tényleg – bizonygatta, de nem hittem neki.
- Félsz? – kérdeztem szelíden.
- Tőled? Nem, dehogy. De most tényleg átöltöznék.
- Rendben, menj csak – egyeztem bele végül, és elengedtem, de fürkészőn néztem utána. Mindig zavarba jött, ha csak a legminimálisabb utalás is elhangzott testi kapcsolatra. Pedig az időnként elkapott, rajtam felejtett pillantásokból és pimasz mosolyokból valami egészen mást olvastam ki. Nem tudtam, mi ennek az ellentmondásnak az oka, azt viszont igen, hogy csak végtelen türelemmel jöhetek rá erre.
Mikor Bella előkerült, egy jóval lazább zöld póló volt rajta. Ebben is jól nézett ki, nagyon jól ment a barna hajához, de a tűnődő tekintete ezúttal jobban vonzotta a szememet.
Végül leült mellém a padra, de a távolba szegeződött a pillantása.
- Olyan zavarba tudok jönni, amikor…
- Ezt már észrevettem – mosolyodtam el, hogy oldjam egy kicsit a feszültségét. – Miért?
- Két dolog miatt… - kezdte még jobban zavarba jőve.
- Az egyiket, azt hiszem, sejtem – sütöttem le a szemem egy pillanatra.
- Tényleg?
- Tényleg. És örülök neki – húztam magamhoz, és adtam egy puszit a hajába. Valóban sejtettem, mi az egyik dolog, ami bánthatja, hisz a tekintetében ott volt, hogy még érintetlen, és ezen a fiammal való kapcsolata sem változtatott. Ez a tény végtelen boldogsággal töltött el. Ő talán el sem tudta képzelni, hogy mennyire. Elmondhatatlan érzés volt belegondolni, hogy nekem adná az ártatlanságát. Tudom, hogy ez egy régimódi gondolat, de hát én már csak ilyen vagyok.
- Nem akarod elmondani, mi a másik? – kérdeztem egy perccel később.
- Tudod… sokszor próbáltam… Edwardot elcsábítani – mondta ki nagy nehezen, mintha ezzel valami mérhetetlen bűnt vallott volna be. – De ő… mindig visszautasított. Hol azzal, hogy engem félt, hol valami más… mondvacsinált indokkal – mondta lehajtva a fejét. - Eleinte elfogadtam, hogy félt, de… végül… a sokadik alkalommal… már azt is kétségbe vontam, hogy… tetszem-e neki úgy… Biztosan nem voltam elég vonzó…
- Csacsi kislány – szorítottam magamhoz. – Te egy kimondhatatlanul gyönyörű nő vagy! Nincs az az épeszű férfi, akiben nem ébresztenél vágyat.
- Biztos emberként nem így volt – vont vállat Bella.
- Dehogynem… emberként is nagyon szép voltál, hidd el nekem! Edward még nagyobb szamár, mint te, ha nem vette észre, hogy ilyen gondolatokat ültet el benned. Bár valahol megértem a félelmét… bánthatott volna téged.
- Ne védd már megint! – csattant fel váratlanul, és csúnyán nézett rám. – Te is így viselkedtél volna hasonló helyzetben?
- Bells… nem védem – próbáltam lecsillapítani. - És nem, nem viselkedtem volna így. De kettőnket ne hasonlíts össze! Én évszázadok óta emberekkel dolgozom, és pontosan tudom, milyen finom és törékeny műszer az emberi test. És tudom, hogy kell megérinteni, hogy ne okozzak fájdalmat. De ő tényleg bánthatott volna, ha nem figyel eléggé.
- Lehet, hogy igazad van… de ettől nekem most nem lett könnyebb – látta be kelletlenül.
- Szóval önmagaddal szemben vagy elégedetlen – gondolkodtam el.
- Leginkább – húzta el a száját.
- És ha szép lassan meggyőzlek az igazamról?
- Nagy meggyőzőerőre lesz szükséged.
- Egy vámpír ilyesminek nincs híján – mosolyogtam rá halványan.
- Egy próbát megér – derült egy icipicit jobb kedvre ő is. – És tényleg nem zavar az sem, hogy…
- Miért hiszed, hogy zavar? – fordítottam vissza a kérdést.
- Csak… nem akarok beégni… előtted.
- Bells… ez nem egy vizsga… ha… ha egyszer majd…
- Ne, Carlisle… nem kell ígérned semmit – emelte fel a fejét, de a várakozásommal ellentétben nem rossz érzésekkel nézett rám, csupán végtelen türelemmel. – Elfogadom azt, amit adni tudsz nekem… a többi… majd idővel kialakul.
- Bells…
- Ne… én tényleg nem akarom, hogy azt hidd, hogy sürgetlek, vagy ilyesmi.
- Tudom.
- Nem akarlak belekényszeríteni…
- Ezt is tudom.
- De én tényleg…
Erre már nem mondtam semmit, csak egy halvány mosollyal vettem egy nagy levegőt. Rám nézett, és megértette, hogy nincs miért mentegetőznie, és végül ő is elmosolyodott.
- Ne haragudj! – kérte mosolyogva.
- Eszemben sincs. Ha te nem lennél velem, még mindig a pokol legmélyén ülnék.
- És most feljebb vagy?
- Néhány lépcsővel biztosan – nyugtattam meg. – És most, ha van kedved – néztem fel a felettünk lassan beboruló égre -, bemehetnénk a városba egy villanyszerelőt keresni.
- Kiszállhatok a kocsiból? – sandított rám pimaszul.
- Ezt majd útközben megbeszéljük – viszonoztam a pillantását.
Kettőt sem pislogtam, Bella már bent ült a kocsiban, ráadásul a kormánynál. Hunyorítva néztem rá, ahogy megálltam az ajtaja előtt.
- Azt hiszem, ha nem akarunk összekapni a kormányon, be kell szereznünk még egy autót.
- Hm… szóval nem akarod kiadni a kormányt a kezedből…
- De nem ám. Nem gondolod, hogy jobban járnánk, ha az évszázados tapasztalatomra hagyatkoznánk?
- Miben is? – nézett rám, és úgy tűnt, ő is kétértelműen érti a kétértelműnek szánt kérdésemet.
- A vezetésben természetesen.
- Majd még meggondolom – nevette el magát. – Beszállnál végre?
Mit volt mit tenni, beszálltam, Bella pedig egy olvashatatlan mosollyal a szája sarkában kilőtt a ház mellől, és nekivágtunk a városba vezető útnak.