Három hónapja éltünk már ebben a földöntúli boldogságban, mikor Esme beadta a válókeresetet. Felhívott az ügyvédje, de bárhogy próbálkoztunk, Esme is és én is, nem úsztuk meg, hogy még egyszer találkozzunk. Ez a törvény, hajtogatták az ügyvédek.

Nem mintha féltem volna ettől a találkozótól, hisz tudtam, hogy vagyunk annyira felnőttek, és tiszteljük annyira egymást, még a történtek után is, hogy nem lesz semmi gond. Csupán nem akartam felszakítani a lassan behegedő sebeket. Nem miattam, hisz sejtéseim szerint az én sebeim gyorsabban gyógyultak, hála Bellának… de Esmének nem lehet könnyű, még akkor sem, ha Edward mellette van.

Bellát sem töltötte el kitörő lelkesedéssel ez a dolog, láttam az arcán az aggodalmat, mikor elköszöntem tőle. Felajánlottam neki, hogy jöjjön velem, de határozottan elutasította a lehetőséget. Nem akart sem Esmével, sem Edwarddal találkozni egyelőre. Megértettem a dolgot, így nem is erőltettem, csupán igyekeztem megnyugtatni, hogy nem lesz semmi gond, és csupán három-négy nap, és újra itt leszek vele.

És persze a lelkére kötöttem, hogy legyen nagyon óvatos, hisz ilyen hosszú időre még nem hagytam magára. Kicsit aggódtam érte, de azzal érvelt, hogy az elmúlt több, mint három hónapban egyetlen teremtett lélek sem tévedt a környékre, ami viszont igaz volt, és ha nem megy a város közelébe, minimálisra csökkentette a baj esélyét.

Kocsival mentem, bár egy nap volt az út, a vezetés lekötötte valamennyire a gondolataimat, ellentétben a repülő reménytelen semmittevésével. És legalább gondolkodhattam. Nem mintha lett volna értelme felidézni a régi dolgokat, de talán mégis szükséges volt. Bella szavai jutottak eszembe, mikor is azt mondta, nem azt szeretné, hogy a jó dolgokat felejtsem el, csupán a rossz emlékeket.

Éjfélre értem Daytonba, ami tökéletesen átlóban az állam másik végében helyezkedett el. Nem bántam, egy vámpír számára nem igazán létezett olyan, hogy távolság, csupán gyanítottam, Edward nem akarta, hogy közelebb legyenek hozzánk.

Béreltem egy szobát egy városszéli hotelben, elfeküdtem az ágyon, és csak bámultam a plafont. Nem igazán tudtam, mire kellene gondolnom, de hajnal fele Bella visszaszivárgott a gondolataimba, és ettől egy apró, de boldog sóhajt hagyta el az ajkam.

Kilenckor volt jelenésem, és próbáltam pontos lenni, mint mindig. Esme viszont késett néhány percet, úgy gondoltam, szándékosan, hogy előtte ne kelljen beszélnie velem. Edward elkísérte, és bár a múltkor viszonylag barátságosan váltunk el, volt némi ellenségeskedés a pillantásában.

Magáról az eljárásról nem tudok sokat mondani. Egy kicsit győzködtek minket, hogy jó nekünk együtt, de mikor határozottan kijelentettük, hogy nem, nem erőltették tovább. A vagyonunkról sem kellett sokat osztozkodni, hisz a ház árát megkapta Esme, a kocsimmal fogalmam sincs, mit csináltak, és amúgy is bármikor fordulhat hozzám, vagy Alice-hez is, ha anyagi gondjai lennének. A gépezet beindult, és végül azzal az ígérettel léptünk ki az ajtón, hogy néhány héten belül megkapjuk a végzést.

Edward odakint várt ránk, és elég csúnya pillantást vetett rám. Pedig a gondolataimból semmi olyat nem olvashatott ki, amiért mérges lehetne rám. Legalábbis semmi olyat, amit eddig nem tudott. Aggódó pillantást vetett Esmére, de utána nem vette le a tekintetét rólam. Én azonban szerettem volna néhány percre megszabadulni tőle, hogy legalább addig fürkésző szemek nélkül beszélhessek még néhány szót Esmével.

- Edward, magunkra hagynál minket néhány percre? – néztem rá, de csak gondolatban folytattam tovább. – Szeretnék beszélni Esmével. Tényleg csak néhány percet. Nem akarom bántani, hidd el! Nekem ő még mindig nagyon fontos. Csak… szeretnék elbúcsúzni.

Összehúzott szemmel méregetett néhány másodpercig, majd sóhajtott, és szó nélkül otthagyott bennünket.

- Hogy vagy, kedves? – kérdeztem átkarolva Esme vállát, ahogy lefele indultunk a lépcsőn.

- Jól vagyok, Carlisle – biztosított, miközben félénken, zavartan próbált halványan elmosolyodni. Tudtam, hogy zavarba hozza a viselkedésem, az, hogy a történtek ellenére is próbálok jó lenni hozzá.

- Merre jártok Edwarddal?

- Hát, egyelőre utazgatunk… Európában jártunk. Megnéztük Párizst, és… Londont.

Nem szivesen mondja ki Londont, mindig is azt hitte, nem szeretem, ha Angliát emlegetjük, de nekem a közhiedelemmel ellentétben semmi bajom az országgal. Sőt, sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy visszatérek.

- Nem jártam Londonban a Nagy Tűz óta – tűnődtem el. – Biztosan teljesen más lett.

- Valószínű – bólintott rá. – És szívesen megnézném Rómát… de ott mindig süt a nap – mondta elhúzva a száját Esme.

- Beszéljetek Alice-szel, talán tud segíteni – ajánlottam.

- Gondolod, hogy…

- Esme, figyelj rám! – álltam meg, és megállítottam őt is. – Ne hidd, hogy bármelyikünk haragudna rád… vagy akár Edwardra! Szó sincs ilyesmiről. Hívd fel Alice-t, segíteni fog.

- Rendben, megpróbálom – adta meg magát végül.

- Helyes – bólintottam rá, és újra elindultunk. – És nem… volt semmi gond… útközben?

- Nem. Nem kell aggódnod, Carlisle, óvatosak vagyunk. Nem lesz semmi baj. És Edward is… vigyáz rám.

Egy másodpercre beugrott Edward féltő pillantása, de ezúttal más megvilágítást kapott.

- Te és Edward…? – kérdeztem tűnődve.

Esme is eltűnődött, de végül megrázta a fejét.

- Nem. Időnként úgy érzem, Edward szeretné, de… nekem ő száz évig a fiam volt, és nem akarok kibújni ebből a szerepből. És azt hiszem, inkább csak a történtek elől menekülne, ami hosszú távon csak bajt okozna mindkettőnknek. Idővel talán visszazökken a normál kerékvágásba. De, hát… nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.

- A lényeg, hogy találd meg a boldogságod – nyugtattam meg.

- Köszönöm, Carlisle! Mindent. És te… boldog vagy?

Ahogy eszembe jutott Bella, akaratlanul is elmosolyodtam. – Igen – bólintottam határozottan a kérdésre.

- Örülök – simogatta meg a karom Esme. – És most jobb, ha megyek – pillantott a távolban álló kocsijuk fele, aminek támaszkodva Edward figyelt bennünket.

- Rendben, menj csak – egyeztem bele sóhajtva. Ahogy a tekintetünk összeakadt, magamhoz húztam egy utolsó ölelésre. Szükségünk volt erre mindkettőnknek, még akkor is, ha a fiam gyilkos pillantását éreztem a hátamban, míg el nem engedtem Esmét. – Vigyázz nagyon magadra! – simogattam meg az arcát. – És tényleg, ha bármit tehetek érted, keress meg!

- Úgy lesz! És még egyszer köszönöm, Carlisle! – lesütötte a szemét, még mindig szégyellte magát azért, ami történt, de én nem akartam, hogy ilyen rossz érzésekkel váljon el tőlem.

- Előre nézz, Kedves! Az segít, hidd el! Ég veled! – mondtam, majd adtam egy puszit a homlokára, és mivel tudtam, hogy ő nem lenne képes elindulni, otthagytam.

Beültem a kocsimba, és onnan néztem, ahogy elhajtanak. Aztán hátradöntöttem a fejem, és sóhajtottam. Hát, ennyi volt… száz év házasság, és ennyivel vége. Egy istenhozzád, és egy papír, ami majd kimondja, hogy semmi közünk egymáshoz. Kicsit elszomorított, még akkor is, ha én azóta már találtam egy új életet magamnak, és talán Esme is jó úton van efelé.

Elgondolkodtam, hogy időzzek-e még egy kicsit ezen a helyen, de aztán inkább hazaindultam. Eszembe jutott, hogy úgy félút táján eljöttem egy helyes kis tó mellett, majd ott megállok egy kicsit kiszellőztetni a fejem. És már hiányzott Bella, legkésőbb holnap reggelre mindenképpen szerettem volna hazaérni hozzá.

Estefele járt már az idő, mikor a tóhoz értem, de kora ősz lévén kellemes idő volt, a nap épp csak lebukott a szemközti hegyek mögött, így minden további nélkül kiszállhattam a kocsiból. Többen is sétáltak és piknikeztek még a parton, de nekem semmi kedvem nem volt társasághoz, így kerestem egy olyan helyet, ahol viszonylag magam lehetek. Néhány méterre tőlem egy család élvezte a kellemes estét, a szülők halkan beszélgettek, egy ötévesforma kislány pedig körülöttük szaladgált, és labdázott. Csak néztem őket, és felemás érzések kúsztak a szívembe. Aranyos, meghitt látványt nyújtottak, és a kislányra mosolyogtam, mikor véletlenül felém gurult a labdája. Visszadobtam neki, mire ő is elmosolyodott, és futott tovább. Ugyanakkor fájt is a szívem, hisz ilyen formában sosem lehet családom. Ez a vámpírság egyik átka, hogy nem lehet igazi gyermekünk. Nekem a családom hosszú évtizedeken keresztül pótolta ezt a veszteséget, de nem tudtam megmondani, hogy ezután hogy fogom ezt viselni. És azt sem tudtam, hogy Bella hogy viseli majd, ha rádöbben erre a keserű tényre. Bár, mi sem vagyunk egyformák. Alice-t és Jaspert egyáltalán nem viselte meg a dolog, ellenben Rosalie-val, aki időnként egészen belebetegedett.

Aztán, ahogy eszembe jutott a családom… mármint a régi családom… rá kellett döbbennem, hogy az üresség a lelkemben már korán sem olyan maró, mint néhány héttel korábban. Megpróbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy a gyerekeim felnőttek, és kirepültek a családi fészekből. Talán valóban ez történt. Lehet, hogy a vámpíroknál száz év az az idő, mikor a szülőnek el kell engednie a gyerekei kezét? Talán. Ennek ellenére örömmel töltött el, hogy Alice és Jasper továbbra is mellettünk állnak.

Lassan besötétedett, a környék elnéptelenedett mellettem, én pedig a gondolataimba merülve hallgattam a természet apró neszeit. A víz csobogását, apró állatok matatását a fűben, a madarakat a fák tetején, és arra gondoltam, Bella mennyire szeretné ezt a helyet. Majdnem olyan, mint az otthonunk, csupán itt közelebb vannak az emberek. Néhány év, gondoltam, és Bella felkészül arra, hogy egy ilyen helyre költözhessek vele. Ez a gondolat egészen felvillanyozott, elmosolyodtam, majd felkeltem a fűből, a kocsihoz sétáltam, beszálltam, és elindultam haza.

++ o ++

Lassan hajnalodott már, mire Cornville környékére értem. Magam sem tudom, miért, de behajtottam a városba, és csak arra eszméltem, hogy a kórház előtt parkolok le. Néztem néhány percig a csendbe burkolózott épületet, majd egy szilárd elhatározással, hogy néhány napon belül beadok egy pályázatot, beindítottam a kocsit, és ezúttal valóban hazamentem Bellához.

Mivel Bella messziről hallhatta már az autómat, kint várt a ház előtt. Mikor leállítottam a kocsit, nem mozdult, aggódva figyelte a hangulatomat. Kiszálltam, odasétáltam hozzá, és magamhoz öleltem. Boldogan viszonozta az ölelésemet, és el sem engedett jó darabig.

- Jól vagy, Carlisle? – nézett fel rám kisvártatva.

Igen, jól – sóhajtottam, majd megfogtam a kezét, és a padhoz húztam, ahol leültünk. Én hátradőltem, és a lassan kihunyó csillagokra szegeztem a tekintetem, de ő felém fordulva ült le.

- Nagyon nehéz volt? – kérdezte.

Megint sóhajtottam, ahogy eszembe jutott az előző délelőtt, és lehunytam a szemem.

- Ne haragudj, nem akartalak nyaggatni – fogta meg a kezem Bella. – Nem kell beszélned róla.

- Semmi baj – néztem rá. – Igen, nehéz volt. Még így is, hogy te már vagy nekem. Esmének még nehezebb lehetett.

- De hát ő hagyott el téged – nézett rám értetlenül.

- Igen, ez igaz. De most össze van zavarodva… és Edward… hát, lehet, hogy többet árt neki, mint használ. Legalábbis jelen pillanatban. Később… ki tudja, mi lesz.

Bella gyanakodva méregetett, mire magamhoz húztam, és adtam egy puszit a hajába.

- Nem kell féltékenynek lenned, Kedves! – súgtam neki. – Ő most már a lányom, ahogy a többiek is a gyerekeim.

Elfintorodott. – Azért ezt a gondolatot szoknom kell.

- Hát még nekem – mosolyodtam el szomorúan, de aztán úgy döntöttem, ideje a szerelmemre koncentrálnom, és nem a múltamra. – És te hogy vagy, Kedves? Minden rendben volt?

- Belógtam a városba – vallotta be lesütött szemmel.

- Bells…

- De nem volt semmi baj – nézett rám bocsánatkérőn. – Csak ölt az unalom itthon. Szerettelek volna felhívni, de nem mertelek zavarni. Így inkább bementem a városba, és beiratkoztam a könyvtárba.

Megcsóváltam a fejem, de Bella hozzám bújt. – Ne haragudj!

- Nem haragszom, csak féltelek!

- Tudom, tudom – hagyta rám, és kis ideig némaságba burkolóztunk.

- Mire gondolsz? – nézett rám Bella, mikor lassan felkelt a nap.

- Azon tűnődöm, hogy ha ennyire bízol magadban, bizonyára nem bánnád, ha dolgozni kezdenék.

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet. – Engem meg addig egyen itthon a penész, mi? Képes lennél egész napra itthon hagyni? Nem hiányoznék?

- Dehogynem – nyugtattam meg mosolyogva. – De a munkám is hiányzik. Tudod, milyen megszállott vagyok.

- Igen, tudom. Bármit megtennél, hogy segíthess az embereknek – mosolyodott el ő is. – Jól van, visszamehetsz dolgozni, de tudnod kell, hogy csak azt a percet fogom várni, mikor hazajössz.

- Sejtem – nevettem el magam. – De neked is ki fogunk találni valamit, hogy ne unatkozz.

- Mit? Én nem értek semmihez… - keseredett el. – És amúgy sem engedsz sehova.

- Türelem, Kicsim! – szorítottam meg a kezét. – Az, hogy beszökdösöl a városba, és nem történik semmi baj, tulajdonképpen jó jel. Egészen kevés idő elég lesz, hogy visszaengedjelek emberek közé. Hivatalosan is. Addig pedig… akár tanulhatnál is valamit, amihez van kedved. Mihez lenne kedved?

- Nem tudom… - tűnődött el. – Ki fogok találni valamit – mondta, kapva a lehetőségen, hogy valamivel elfoglalhatja magát.

- Remek. Így mire odébb kell állnunk innen, már profi lehetsz valamiben, és a következő helyen akár már azt is megengedem, hogy te is munkába állj, vagy esetleg továbbtanulj, ha szeretnél – kecsegtettem egy értelmesnek tűnő ajánlattal.

- Mikor lesz ez? – húzta össze a szemöldökét gyanakodva.

- Úgy tíz-tizenkét évet tölthetünk egy helyen anélkül, hogy gyanúra adhatnánk okot. Utána muszáj továbblépnünk.

- Jó ég… nem túl bíztató kilátások – csóválta meg a fejét.

- Meg lehet szokni ezt az életet – bíztattam.

- És hova megyünk?

- Ki tudja, Bells… tíz év hosszú idő. Bár…

- Bár?

- Többször gondoltam már arra, hogy… úgymond… haza… mennék… kis időre. Angliába. Ha te sem bánod.

- Ha tényleg szeretnéd…

- Csak az én kedvemért nem kell, Bells.

- De, tényleg… szívesen elmegyek veled… csak… addig nem, amíg… a szüleim élnek.

Érthető kérés volt, és én fejet hajtottam előtte. – Rendben, Bells, megegyeztünk. Megértem, hogy a közelükben akarsz maradni.

- Kösz – sóhajtott, majd visszahajtotta a fejét a vállamra.

- És most hogyan tovább? – kérdezte anélkül, hogy megmoccant volna.

- Holnap bemennék a kórházba. Ha van kedved, eljöhetsz velem, és megvársz valahol, utána sétálhatnánk egyet a városban.

- Hm… Ezt úgy értsem, hogy randira hívsz?

- Végül is… igen, randira hívlak. Lenne kedved?

- Naná – derült fel az arca, és adott egy puszit. – Már alig várom! De akkor… ma este vadászunk?

- Szomjas vagy?

- Annyira nem – figyelt egy pillanatra magára Bella.

- Akkor talán megkockáztathatjuk, hogy nem. Majd vigyázok rád – nyugtattam meg, mikor kétkedve nézett rám.

- Rendben, te tudod – vont vállat. – És ma mit csinálunk?

- Először is lemennék fürödni a tóra…

- Jöhetek én is? – nézett rám, de láttam, nem tudta eldönteni, jelen pillanatban mennyire kacérkodhat.

- Majd holnap randi után – cirógattam meg az arcát.

- Jól van, menj csak – adta meg magát mindenféle nyafogás nélkül. Megértette, hogy a mai napra még szükségem van, hogy összeszedjem magam. Felálltam mellőle, bementem a házba egy törölközőért, és elindultam le a tóra.

++ o ++

Másnap határozottan borongós időre ébredtünk, lógott az eső lába a levegőben, így nyugodt szívvel indulhattunk be a városba.

A kórház előtt megkértem Bellát, hogy maradjon a kocsiban. Szerettem volna, ha inkább a közelemben van, de a kórházban nem mertem magára hagyni, még annyi időre sem, míg beszélek az igazgatóval, hisz odabent elég jó eséllyel jöhet szembe valaki, akinek nyílt sebe van, és ez egyelőre még túlságosan is kockára tenné Bella eddig becsülettel helytállt akaraterejét. Ezt ő is tudhatta, így minden nyafogás nélkül beleegyezett, hogy megvár a kocsiban.

Nem nagyon szoktam ilyet csinálni, de ezúttal kihasználtam a Cullen-féle vonzerőt, ahogy Bella hívta a dolgot, így alig tíz perccel később már az igazgató főorvos ajtaján kopogtattam.

Mikor előadtam a jövetelem célját, eleinte kissé bizalmatlanul méregetett, de mikor átfutotta az előző helyemen kapott ajánlólevelemet, valamelyest több bizalmat szavazott nekem. Kicsit még faggatott, hogy hol végeztem, és hol dolgoztam már, de végül úgy tűnik, ezúttal is hatott a kisugárzásom, mert rábólintott.

- Rendben, elsején kezdhet. Addig elintézhetjük a formaságokat.

- Köszönöm, igazgató úr – mondtam, és felálltam.

- Igazán nincs mit, Dr. Cullen – állt fel ő is, hogy kikísérjen. – Kevés a jó munkaerő. A jó orvosok nem kapkodnak két kézzel az ilyen kis, vidéki kórházak után. Nem ígérhetünk óriási karriert, sem eget rengető fizetést. Önt mi szél hozta erre a vidékre? A családjával költözött ide?

- A… menyasszonyommal – füllentettem. – Valami csendes, békés helyet kerestünk, ahova nem hatol be a világ zaja.

- Hát, megtalálták. Ez a világ legcsendesebb szeglete – nevette el magát az igazgató. – Isten hozta magukat. És akkor elsején várom.

- Itt leszek – biztosítottam, majd egy határozott kézfogással elköszöntünk egymástól.

Nem ment ki a fejemből, amit az igazgatónak mondtam, így egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam egy szembe jövő nővért, és megkérdeztem tőle, van-e hátsó kijárat, és hogy merre van a legközelebbi ékszerbolt. Láttam az arcán, hogy először eltűnődik, ne a pszichiátriára irányítson-e, de végül megmutatta az utat. Még az utcára is kijött velem, és útba igazított.

Az ékszerboltot könnyen megtaláltam, és ott is alig negyed órába került, hogy találjak egy gyűrűt, amiről úgy gondoltam, tetszene Bellának. Nem lehetett túl drága és túl feltűnő, mert tudtam, hogy azt sosem viselné.

A visszafele úton eltűnődtem, hogy hivatalosan megkérjem-e a kezét, de végül arra jutottam, hogy attól csak Forksig futna, valószínűleg megállás nélkül. Inkább valami más megoldást kell kitalálnom, gondoltam.

- Hol jártál? Nem is a kórházból jöttél – nézett rám kérdőn Bella, mikor beszálltam mellé a kocsiba.

- Csak el kellett szaladnom valahova – hárítottam el a kérdést. – De a jó hír az, hogy egy hét múlva kezdhetek.

- Áh, ez nem volt kérdés – legyintett mosolyogva. – Neked senki nem tud nemet mondani.

- Na szép… szóval szerinted csak a vámpír-vonzerő miatt kaptam meg az állást.

- Dehogy – mondta, és adott egy puszit. – Te vagy az egyetlen doki, aki úgy varrt össze, hogy alig éreztem. Pedig van viszonyítási alapom, nekem elhiheted, hogy jó vagy.

- Köszönöm – nevettem el magam én is.

- És most? Merre tovább? – nézett rám Bella, mikor beindítottam a kocsit.

- Valahol leparkolunk, és sétálunk egyet.

- Jól hangzik – mosolyodott el, és kigördültünk a kórházparkolóból.

A belvárosban megálltunk, és elindultunk. Minden konkrét cél nélkül sétáltunk a keskeny utcákon, nézelődtünk, Bella egy-egy kirakat előtt megállt, eltöprengett, mi mindent vehetnénk még a házba, aztán tovább bolyongtunk.

Késő délután volt már, mikor Bella egy kis kávézó teraszára mutatott.

- Üljünk be oda! – kérte.

- És mit mondunk a tulajnak? Csak jöttünk egy kicsit ücsörögni, ne zavartassa magát?

- Jaj, Carlisle… - állt meg velem szemben csípőre tett kézzel. – Légy már egy kicsit kreatívabb! Kérünk két szénsavmentes vizet, és mikor nem látja senki, meglocsoljuk azt a szerencsétlen virágot. Úgyis eléggé le van kókadva szegény.

Elnevettem magam, és Bella is velem nevetett. – Rendben, de a locsolást rád bízom – nevettem tovább, és letelepedtünk az egyik félreeső asztalhoz, és valóban megrendeltük a két vizet.

Jókat nevettünk a képtelen helyzeten, főleg, mikor megkaptuk a vizünket. Bella viszont kijelentette, hogy ettől legalább igazi randi a randink, hisz az úgy dukál, hogy valahova beüljünk együtt. Jó darabig kuncogott még ezen, de végül tűnődve nézett rám.

- Hova szöktél a kórházból?

- Elcsábítottam az egyik nővért, hogy biztos legyen az állásom – ugrattam.

- Hát, ha csak ennyi időt szántál szegényre – nézett rám továbbra is nevetve -, attól egyáltalán nem biztos az állásod. De komolyan, Carlisle…

- Nem – ráztam meg a fejem. – Te sem mondtad, mit akarsz venni, mikor a múltkor bejöttél a városba.

- Az más… én neked akartam meglepetést szerezni.

- És ki mondta, hogy nálam nem ez a helyzet?

- Ajaj – nézett rám gyanakodva. – Én annyira nem szeretem a meglepetéseket. Kifúrja az oldalam a kíváncsiság.

- Hogy is mondtad? – csikiztem meg egy pillanatra. – Még nem lukas, még egy kicsit kibírod. De most arra gondoltam, lassan megöntözhetnéd a kedvenc virágodat, és hazaindulhatnánk.

- Rendben – mosolygott rám, majd óvatosan körülnézett, és az egyik pohár vizet a virágra borította. – Mikor viszel el moziba? – nézett rám vigyorogva, mert szerinte ez is a randi elengedhetetlen összetevője.

- Mondjuk az egyéves évfordulónkon – mondtam neki félig viccesen, félig komolyan, de ő rábólintott.

- Szavadon foglak – kacsintott rám, majd megszabadult a másik pohár víztől is.

Fizettünk, majd lassan visszasétáltunk a kocsihoz, és hazahajtottunk.

Mikor felértünk a hegyre, kiszállt a kocsiból, és ravaszul csillogó szemekkel nézett rám.

- Akkor megyünk úszni?

- Persze – mondtam, mikor odasuhantam hozzá, hogy adjak egy puszit. – Csak belépek a házba egy törölközőért.

Bementem a házba, és a párnám alá rejtettem az apró kis ékszerdobozt, majd fogtam a törölközőt, és visszamentem Bellához.

- Már mehetünk is – fogtam meg a kezét, és elindultunk.

- Azért furi lesz, hogy olyan sokat nem leszel velem – húzta el a száját.

- Bells… miénk az örökkévalóság – húztam magamhoz. – Mi az a napi néhány óra, míg dolgozom?

- Nekem az is örökkévalóságnak tűnik.

Erre már nem mondtam semmit, csak megszorítottam a vállát. Lassan leértünk a partra, és Bella kacéran rám mosolygott, aztán vetkőzni kezdett. Kis híja volt, hogy nem vetettem rá magam, de tartani akartam magam a tervemhez, miszerint ma csak odahaza engedhetünk igazán a vágyainknak. Bella azonban eszméletlenül kívánatos volt, ahogy minden ruhájától megszabadult, majd elindult be a vízbe. Már a derekáig ért a víz, mikor visszanézett rám.

- Nem jössz?

- Majd ha kigyönyörködtem magam benned – mosolyogtam rá, miközben elkezdtem kigombolni az ingemet. Bella halványan mosolyogva figyelt, és felém nyújtotta a kezét, mikor elindultam én is a vízbe.

Hosszú ideig pancsoltunk, de az úszóversenyeink rendre véget nem érő csókokban végződtek. Lassan lement a nap, és úgy gondoltam, ideje hazamennünk. Ez azonban abban a pillanatban eléggé nehezen lett volna kivitelezhető, hisz Bella a hátam mögé került, szorosan átölelt, és a nyakamat csókolgatta.

- Bells… - nyögtem. – Mit szólnál, ha… a kényelmes ágyunkban folytatnánk…

- Az messze van – dorombolta a fülembe.

- De én ma arra vágyom, hogy a pihe-puha ágyban kényeztethesselek – fordultam felé, és megcsókoltam.

- Jól van, jól van – adta meg magát Bella. – De akkor menjünk! – adta ki a vezényszót vigyorogva.

- Kérésed számomra parancs – szalutáltam, és egy másodperc múlva már a parton álltunk. Ott azonban nem tudtam tovább ellenállni Bella szépségének. Kivettem a kezéből a törölközőt, és finoman törölgetni kezdtem, de közben a pillantása fogva tartotta az enyémet.

- Még mindig haza akarsz menni? – kérdezte rekedten, mikor nagyjából végeztem, és visszaszerezte a törölközőt. Valahonnan összekapartam az akaraterőm maradékát, és rábólintottam

Nem vettünk fel túl sok ruhát, éppen csak az alsóneműnket, a többit csak gyorsan összekapkodtuk, és mindkettőnk türelmetlenségét jelképezendő, alig néhány másodperccel később már a ház előtt fékeztünk le. Beléptünk az ajtón, de ott már képtelenek voltunk fékezni a vágyainkat. Bella olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy majd ledöntött a lábamról.

Alig néhány perccel később már az a néhány apró ruhadarab sem állt útjába annak, hogy a bőrünk minden négyzetcentimétere érintkezhessen egymással. Felkaptam Bellát, és gyengéden az ágyra fektettem, majd ahogy a simogatásommal és a csókjaimmal elhaló sóhajokat csaltam elő belőle, bennem is még tovább tüzelte a vágyat. Végigcsókoltam a testét, amit így, néhány hónap után már tökéletesen ismertem, pontosan tudtam, hogy tudok neki örömet szerezni.

Ő sem maradt adósom, amikor egy huncut mosollyal fordított a helyzetünkön. Ajka össze-vissza kanyargó forró ösvényeket húzott a testemen, és fel-felnyögtem, mikor különösen érzékeny területekre tévedt. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy milyen hamar tovatűnt a bátortalansága, de ezt a gondolatot azonnal elűzte a testemen átfutó gyönyör, ahogy Bella forró ajkai a férfiasságomat kezdték kényeztetni.

Nem bírtam sokáig, így lassan felültem, és öt is felhúztam magamhoz egy csókra, majd ahogy lovagló ülésben a csípőmre ült, finoman beléhatoltam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy felnyögött a gyönyörtől, majd újra rám nézett, ahogy mozogni kezdett, és izzó tekintete fogva tartotta az enyémet.

Ezúttal hagytam, hogy ő irányítsa a szeretkezésünk ütemét, és ahogy újra lehunyta a szemét, tudtam, hogy közelít ahhoz a ponthoz, ahol már nincs megállás, csak a ránk szakadó gyönyör. Még egyszer kinyitotta a szemét, és szenvedélyesen megcsókolt, aztán már nem érzékeltünk semmit a külvilágból, csak hajszoltuk egymást a beteljesülés felé, ami vakító robbanással ért el bennünket.

Ahogy magunkra találtunk, Bella szorosan átölelt, a vállamra hajtotta a fejét, és pedig a haját cirógattam. Aztán rám nézett, és én gyengéden megcsókoltam. Végül elengedett, és kimerülten elfeküdt az ágyon. Felé fordulva elfeküdtem én is, a fejemet megtámasztva a kezemmel.

Bella csak nézett maga elé, és mosolygott.

- Mire gondolsz? – cirógattam meg az arcát.

- Arra, hogy minden egyes nappal egyre boldogabb leszek melletted – nézett rám.

- Hm… erre már én is gondoltam. Meg még valamire.

- És ezt elárulod, vagy hagyod, hogy ez is furdalja az oldalamat?

- Ezt most kivételesen elárulom – mosolyogtam rá rejtélyesen. – Azon tűnődtem, hogy… ha… megkérném a kezed, valószínűleg nagyon megijesztenélek.

Valóban kicsit ijedten nézett rám, mire elnevettem magam.

- Igen, én is így gondoltam. Úgyhogy erre még kapsz egy icipici haladékot. De csak egy egészen picit! Viszont arra gondoltam – halásztam elő a kis ékszerdobozt a párnám alól -, hogy ez a gyűrű jelképezhetné az összetartozásunkat. Ha te is úgy akarod.

Kivettem a gyűrűt a dobozból, majd kérdőn ránéztem. Láttam rajta, hogy könnyekig meghatódott, és csak bólintani tudott, mire az ujjára húztam a gyűrűt. Néhány másodpercig csak nézte, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt.

- Köszönöm, Carlisle! – súgta végül, mikor elhúzódott tőlem.

- Szívesen, Kicsim.

- És köszönöm azt is, hogy…

- Rengeteg időnk van, Bells… Tudom, hogy tizennyolc évesen nem az a leghőbb vágyad, hogy férjhez menj. Majd, ha húsz leszel.

Egy pillanatra döbbenten nézett rám, majd mindketten elnevettük magunkat.

- Majd, ha százhúsz leszek – mondta Bella, de én biztos voltam benne, hogy annál korábban is rá tudom venni erre az őrültségre, ahogy ő mondaná. Még egy percig nevettünk ezen, majd némileg elkomolyodtunk.

- Szeretnék örökre veled maradni, Carlisle – mondta Bella, és ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy komolyan gondolja. Szerettem volna hinni neki, de nem olyan rég tapasztaltam meg, hogy az örökké nem mindig tart örökké.

- Bells…

- Ne, Carlisle, semmi baj! Tudom, hogy még félsz hinni ebben, de szeretlek! És én hiszem, hogy örökké szeretni foglak. Majd az idő bebizonyítja, hogy igazam van.

- Úgy legyen, Kedves – mosolyogtam rá, és ezúttal én csókoltam meg őt.

- Tetszik a gyűrűd? – kérdeztem, mikor elhúzódtam tőle.

- Gyönyörű – pillantott az ujjára, majd rám mosolygott. – Az örök szerelmünk szimbóluma.

- Remélem, ugyanezt elmondhatjuk száz, kétszáz vagy ötszáz év múlva is – néztem rá, mire megcirógatta az arcom.

Elmondhatjuk, Carlisle. Míg világ a világ – mondta, majd rövidre zárva a vitát megcsókolt, gyengéden hanyatt döntött, majd amikor elhúzódott tőlem, átölelt, és a vállamra hajtotta a fejét. Szorosan magamhoz öleltem, és ahogy a boldogság belülről feszegette a mellkasomat, lassan elhittem, hogy ez az érzés örökre szólhat. A boldogságunk, a szerelmünk, az összetartozásunk kitart… hogy is mondta Bella? Míg világ a világ.