23.
Nyugtalanul aludt, álmában egy ködbe veszett helyen járt. Fázott a lehelete látszott a levegőben. Ahogy végignézett magán, észrevette, hogy mezítláb halad a levelekkel borított kavicsos úton. Megmagyarázhatatlan érzés vonzotta egy domb felé. Lassú, bizonytalan léptekkel haladt.
Friss sírhant állt a domb tetején, jelöletlen fejfával. Hosszúnak tűnő percekig csak állt a sír tövében, és mereven nézte a földhalmot, majd valami megmagyarázhatatlan okból térdre borult, és ásni kezdett. Túrta, kaparta a földet, érezte a körme alatt minden darabját.
Mikor már tetemes mennyiségű földet túrt szét hirtelen valamilyen kemény tárgyat érzett a keze alatt. Azt hitte, a koporsó lesz, de tévedett. Egy csontos, sápadt emberi kéz alakja rajzolódott ki a homokréteg alól, s mikor hozzáért megmozdult. Sikoltva ugrott hátrébb, mire a kéz kiemelkedett a gödörből, majd a többi testrész is szépen lassan előbukkant.
Megrökönyödve vette észre, hogy Piton mászik ki a sírból, hajába levelek s apró gallyak ragadtak. Arca holtsápadt volt, a szeme szénfeketén világított.
A férfi felé intett, de ő annyira ledermedt a félelemtől, hogy nem bírt mozdulni.
- Segíts nekem - kérte a lány halkan. Segíts, Hermione! - szólt újra, de a lány még mindig nem mozdult.
Piton nehézkesen mászott oda mellé, a keze mocskos volt, de a bőre mégis szokatlanul finom és lágy érzetet keltett, ahogy megérintette a lányt.
- Segíts nekem, nélküled senki vagyok. - Hermione szemei kistányérnyi méretűre tágultak.
- Én nem tudok - suttogta Hermione.
- Csak te tudsz segíteni kettőnkön... - Kicsit erősebben szorította meg a lány csuklóját. - Miért nem álltál velem szóba, szükségem lett volna rád.
- Azt hittem nem kellek, azt hittem vége van - válaszolt őszintén Granger.
- Nincs vége, soha nem lesz vége...
Hermione zihálva ült fel az ágyában. Felkelt, járkálni kezdett míg a légzése újra egyenletessé nem vált. Elsétált az ablakhoz, és résnyire elhúzta a függönyt. Az utca üres volt és csendes. Nem tudta hova tenni ezt az álmot. Ez jelentené azt, hogy neki kell engednie, hogy legyen okosabb? Ezúttal talán minden más lenne? Nem hitt benne, félt tőle, hogy azok a dolgok, amik elsőre közéjük álltak most is szétválasztanák őket. A Harryék ódzkodása a férfival szemben, Perselus titkolózása, és a saját bizonytalansága...
A várva várt első találkozásuk emléke keserű mosolyt csalt az arcára. Nem hitte volna, hogy vitatkozni fognak. Bár mindketten sok sérelmet dédelgettek az elmúlt fél év alatt, arra azért nem számított, hogy a legrosszabbat hozzák ki egymásból. Százszor megbánta már, hogy kutakodott a férfi után. Bár lett volna türelme kivárni, míg Perselus megnyílik neki. De hajtotta az az átkozott kíváncsi természete. Ismerni akarta a férfit, akit szeretett, tudni akart mit miért tett a múltban. Nem kívánt továbbra is a sötétben tapogatózni, és ostoba teóriákat, mentségeket gyártani a férfi számára.
Boldog szeretett volna lenni, és tudta, hogy Perselusszal az lehetne, ha végre sikerülne megtalálniuk a közös hangot. Vajon a férfi is erre vágyik? Boldogságot és szerelmet keres ő is, vagy csak egy ágyasra van szüksége? Borzalmas kétségek gyötörték…
SS/HG
Másnap reggel Hermione ingerült, fáradt és türelmetlen volt. Egész éjjel zakatolt az agya, és nem találta a válaszokat a magának feltett kérdésekre. Ahelyett, hogy lenyugodott volna, csak hergelte saját magát. Piton ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, kvázi ráerőszakolta a mondandóját, és ezzel elintézetnek tekintette a dolgot. Igazságtalannak érezte, hogy a fejére olvasták a hibáit, amikor egyszer már megbeszélték azokat. Minden alkalommal kicsinek és sebezhetőnek érezte magát, mikor vitára került sor. Unta már, hogy folyton alul marad a férfival szemben, és még véletlenül sem lehet igaza semmiben.
Rose dudorászva pakolgatott a polcokra. Semmi különös nem volt a viselkedésében, mindent úgy csinált, ahogy szokta, de Granger idegei pattanásig feszültek, így minden egyes mozdulatába belekötött a másik boszorkánynak.
Rose megszeppenve pislogott Hermionéra, amikor már vagy húszadszorra szólt rá. Nem értette mi ütött a máskor nagyon türelmes jókedvű lányba. Rettentő paprikás hangulatban volt, és szó szerint parancsolgatott az alkalmazottjának.
Draco kapott egy szabad délutánt, és úgy gondolta, felkeresi Hermionét. Éppen akkor nyitott be amikor Granger szopráni magasságokba szökő hangon kiabált szegény Rose-zal, amikor nem a megfelelő távolságra tette fel a rózsaolajjal illatosított habfürdőket. A szőke férfi megállt az ajtóban, szemöldökét összevonta, majd fejcsóválva nézett a lányra. Hermione grimaszolt és egy haragos pillantást küldött a szőke férfi felé.
- Mrs Rogers, szerintem inkább menjen most haza, igazán megérdemel egy szabad délutánt - javasolta a boszorkány felé fordulva, akinek nem kellett kétszer mondani, felkapta a táskáját az egyik székről és kirontott az ajtón.
Granger hangulata csak még paprikásabb lett, amiért a férfi beleszólt az üzleti ügyeibe. Lehet, hogy jó barátok voltak, de Hermione nem szerette, ha csorba esik a tekintélyén. Nem volt egy zsarnok, de a tiszteletet megkövetelte az alkalmazottjától.
- Már ne is haragudj, de megmondanád miért küldted haza? - ripakodott rá Drácóra. - Elég sok dolga lett volna még zárásig...
- Elnézésedet kérem, amiért önkényesen megmentettem szegényt a förtelmes hangulatodtól. - Malfoy egyáltalán nem vette a szívére, amiért a lány megfedte.
Hermione megadta magát a fáradsággal vegyes nyűgösségnek és leborult a pultra, miközben alig hallhatóan motyogott valamit. Iszonyatos fejfájás kínozta, és a vevők reggel óta folyamatosan tódultak befelé a kis üzletbe. Természetesen magára erőltette a kedves mosolyát, de legszívesebben mindenkit elküldött volna a fenébe. Ma ez volt az első viszonylag csöndes fél órája.
- Valaki nagyon nincs a helyzet magaslatán - humorizált Draco, de csak szúrós pillantást kapott cserébe.
- Ha tudni akarod, alig aludtam az éjjel, mindjárt szétrobban a fejem, és annyira nem tudom, mit csináljak Perselusszal - nyögte miközben leült. - Rose biztos utál engem, de nem tehetek róla néha nekem is lehet rossz napom.
- Mennyire rossz? - kérdezte óvatosan a férfi.
- Egy tízes skálán tizenkettes - morogta vissza a lány.
- Tehát fejfájás, álmatlanság, és persze az állandó gondod Pitonnal. Hogy érted, hogy nem tudod, mihez kezd vele? - kérdezte értetlenül a szőke férfi. - Egyébként Rose főnöke vagy, nem értem miért lep meg, ha esetleg nem kedvel. Ez azt hiszem normális lenne.
- Szeretem, ha a környezetemben élők nem motyognak átkokat az orruk alatt, ha meglátnak.
- Mit szólnál hozzá, ha meginnánk egy csésze teát, mielőtt a rosszkedved eléri a tizenharmadik szintet? - mosolyodott el Draco.
Hermione kelletlenül feltápászkodott, kirakta az ebédszünetet jelző táblát az ajtóba, és megindult a lakásába vezető lépcsőn. Teavizet tett fel, és közben részletesen előadta a tegnap este történteket. Draco szája fülig ért miközben hallgatta. Hermionéval ellentétben ő elég sokat megértett Piton szándékaiból, és örült, hogy a dolgok kezdenek beindulni.
Azonban Grangerben eléggé vegyes érzelmek kavarogtak, ahogy újra felidézte a Pitonnal folytatott beszélgetését. Egy része örült, a viszontlátásnak, a másik része viszont tartott attól, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet újra találkozni a férfival. A beszélgetés igencsak érdekesen alakult, Perselus "kreatív" megnyilvánulásáról már nem is beszélve.
- Szerintem ez fantasztikus hír, és micsoda véletlen, hogy éppen összefutottatok - valódi öröm csendült ki a hangjából. - Éppen ideje volt már, hogy találkozzatok, mert szerintem feleslegesen kerülgettétek egymást ennyi ideig. Egyikőtök sérelme sem követelte meg ezt a fél évnyi távolságtartást.
- Jó hír? Azt a részt nem hallottad, mikor azt mondtam, hogy rám szórt egy némító bűbájt a saját lakásomban? Nem mintha bármikor, vagy bárhol máshol elnézném neki, ha elnémít, mint egy kisgyereket - hőbörgött a lány. - Amúgy meg nem tudom, hogy mit kéne elhinnem abból, amit mondott.
- Mindent! - vágta rá Draco. - Egyébként meg ne haragudj meg érte, de néha tényleg nem tudod befogni a szád - mondta egy kisfiús mosoly kíséretében. - Az meg hogy gyerekként bánik veled néha, megbocsátható szerintem. Néha elfelejti, hogy már felnőttél, de ettől nem rosszabb ember. - Mikor fogod keresni, már ma, vagy honlap vagy... - Hermione rémülten nézett rá. – Na, most meg mi van?
- Tegnap találkoztunk, az van - válaszolta, és igazán nem értette mit kell ezen megmagyarázni. - Egy szóval sem mondtam, hogy az első beszélgetésünk úgy zajlott le, mint ahogy azt elképzeltem, vagy szerettem volna.
- Merlin mogyoróira, Hermione, te álmokat kergetsz?! - fakadt ki a férfi. - Persze, hogy nem úgy ment minden, mint ahogy akartad, elvégre te elvártad volna Pitontól, hogy akkor is felkutasson, amikor te vérprofi módjára elrejtőztél előle! - emlékeztette a lányt. - Csak nem képzeled, hogy csúszva-mászva a bocsánatodért akart esedezni, elvégre Pitonról beszélünk.
- Én nem is kértem tőle soha, hogy hazudtolja meg magát, vagy, megalázkodjon! - vágta oda a lány mérgesen. Ez azért nem teljesen volt igaz ismerte be magának. Nagyon is szerette volna hallani, hogy a férfi sajnálja a múltbéli dolgokat.
Draco egyértelműen Piton pártját fogta és nem volt hajlandó csak azért igazat adni Hermionénak, mert a lány a barátja volt. Granger nem tudott tárgyilagosan gondolkozni, nem volt hajlandó beismerni, hogy az ő viselkedése sem volt példaértékű.
A fejfájása csak egyre erősödött, és ez a vita nem használt neki.
- Te tűntél el, nem pedig ő! - felelte kissé gőgösen a férfi. - Ha valamit akartál volna tőle meg lett volna rá az esélyed, te alakítottad így a körülményeket. - Hermione nem akarta belátni, hogy a másiknak igaza van. Olyan jó volt egy kicsit dagonyázni az önsajnálatban és a megnemértettek lelki mocsarában. - Bármennyire is szeretnéd, nem tudok melléd állni ebben a kérdésben, mert most tényleg nincs igazad. Számtalan esélyed lett volna rá, hogy beszélj vele, és hidd el nekem soha nem csapta volna rád az ajtót, hiszen egészen idáig várt rád.
- Azért nem mentem el hozzá, mert fogalmam sem volt, hogy mit is érzek iránta pontosan! - fakadt ki a lány. - Perselus igazán nem könnyű ember, ne vágd a fejemhez, hogy hezitáltam mielőtt megtettem bizonyos lépéseket! Borzasztóan féltem attól, hogy elutasít...
A légkör már aligha volt barátságosnak nevezhető, így Draco úgy határozott, hogy inkább elmegy. Hermione a gondolataiba mélyedt, és már csak akkor kapta fel a fejét, mikor becsukódott a férfi mögött a bejárati ajtó. Szörnyen szégyellte magát, nem akart tőle haraggal elválni, utána szaladt, de meglepetésére Malfoy még nem ért ki az utcára. Földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban, arcán olyan réveteg mosollyal, mintha szerelmi bájitalt ivott volna.
Vele szemben egy mosolygós fiatal nő állt, aki igyekezett bejutni valahogy Hermione boltjába. Ahogy nagy nehezen bepréselte magát a férfi mellett Dracót megcsapta a hajából áradó gyöngyvirág illat. Halványan a férfire mosolygott, majd célirányosan a pult felé haladt.
- Szervusz, Hermione! - köszönt neki a lány. - Láttam, hogy kitetted az ebédszünetet jelző táblát, de pont mikor el akartam menni, az az úr kinyitotta az ajtód - mentegetőzött Draco felé fordulva. - Ha nem alkalmas nagyon szívesen visszajövök később.
- Semmi gond, Roxana, nincs nagy étvágyam, az ebédidőmnek vége - válaszolt Hermione kissé unottan. - Mit tehetek érted?
A lány gyorsan felsorolta mire lenne szüksége, nem akarta sokáig feltartani Hermionét, úgy érezte, megzavart valamit. Miközben Granger a vevő rendelését intézte Draco hangtalanul visszasomfordált a pulthoz, és rákönyökölt. Igyekezett laza testtartást felvenni, de még mindig nem tudta letörölni a képéről azt a bamba vigyort.
Torkát megköszörülve újra felvonta a figyelmet magára.
- Mi az? - kérdezte némán artikulálva Hermione miközben a másik lány elfordult egy percre. A férfi a boszorkány felé bökött. - Ja! - csapott a homlokára a lány.
- Ööö, Roxana Fioraio, bemutatom Draco Malfoyt - mutatta be a lánynak a férfit.
- Nagyon örvendek Roxana... - Hajolt meg előtte a férfi a kezét nyújtva. - Fioraio?
- Szintúgy - rázta meg Malfoy kezét. - Az édesapám olasz volt... - Barna bőre miatt fehér fogai szinte világítottak, amikor elmosolyodott. - Nagyon sajnálom, de rohannom kell, csak egy percre ugrottam be, ma nagyon forgalmas napom van, nem maradhatok. - Amikor elfordult a szőke férfi orrát újra megcsapta a frissítő virágillat.
Draco még hosszasan nézett a távolodó boszorkány után, aztán olyan hirtelen fordult vissza Hermione felé, hogy az ijedtében hátrahőkölt.
- Ki ez a nő? Hol lakik, mi a foglalkozása? Ismered őt? - Hermione tágra nyílt szemekkel nézte a férfit. - Válaszolj már, muszáj tudnom, most azonnal, meg kell róla tudnom mindent!
- Ijesztő vagy - szólalt meg a lány.
- Ne már, Hermione, mondd el légy szíves - kérlelte átnyúlva a pulton, hogy megfoghassa a lány kezét, mintha attól előrébb jutna.
- Már megbocsáss, de nem szokásom mások után nyomozni - hárított Hermione, majd rögtön el is vörösödött mikor eszébe jutott, hogy mit művelt Pitonnal.
- Valóban? Te aztán tényleg soha nem tennél ilyet - nevette ki a férfi.
- Jól van elég lesz, menj a dolgodra, nekem is van tennivalóm. - De Draco nem mozdult, a legelszántabb pillantásával ostromolta Hermionét némi információ reményében. - Hah, legyen... Roxana fiatalabb nálunk négy évvel. Amikor a szülei hírét vették, hogy Voldemort visszatért megijedtek, és a lányukkal együtt az Olaszországban élő rokonaihoz költöztek.
- Akkor ezért nem volt ismerős a neve, nem Angliában nevelkedett - gondolkozott hangosan Draco. - Mikor jött vissza a szigetre?
- Egy éve, azt hiszem, mintha említette volna, hogy a szülei halála után költözött vissza - felelte a lány, de ennél többet már tényleg nem tudott mondani.
- Micsoda? Meghaltak a szülei? - Malfoy összevonta a szemöldökét.
- Vannak vele így egy páran - jegyezte meg keserűen a lány. Draco újra átnyúlt a pulton, és gyengéden megszorította a kezét. - Egyébként a boltja az utca vége felé van és... - Draco már nem várta meg a mondat végét, csak megfordult és egy Sziá-t kiáltva elrohant.
Hermione visszament a lakásába csinált magának egy uborkás szendvicset, és nekikezdett a levélnek, amiben találkozót javasolt Perselusnak. Mindenképpen nyilvános helyre szeretett volna menni, a múltkor történek után úgy ítélte meg, jobb, ha egyelőre nem maradnak kettesben.
SS/HG
Mimó gazdája első hívására a télikertben termett. Nagy fülei csak úgy lobogtak miközben gyorsan kapkodta a lábát, hogy közvetlenül Piton előtt álljon meg. Fél óra múlva szemöldök ráncolva nézte a számára kirakott ruhákat. A szokásos fekete helyett egy világoskék ing és egy szürke szövetnadrág hevert az ágyán. mikor kérdőre vonta Mimót ő vékonyka hangján elmagyarázta, hogy szerinte a gazdája egy kicsit úgy öltözik, mint egy temetkezési vállalkozó, és ő csak igyekszik javítani eme rossz szokásán. Piton mérgesen rámordult a manóra, de ő még akkor is fülig érő vigyorral nézett rá, mikor gazdája elhagyta a házat.
Gondolkozott rajta, hogy útközben vegyen-e egy csokor virágot, de nem akart ostoba kamasznak tűnni, aki ezzel akarja lenyűgözni a párját. Meglepődött Hermione választásán, aki egy bolhapiacot javasolt a találkozó helyéül, de úgy gondolt, jobb, ha nem köt bele a dologba, mert még a végén meggondolja magát a lány. Kicsivel a megbeszélt időpont előtt érkezett a piac bejáratához, és türelmesen várt Grangerre.
Hermione a szekrénye előtt állt és azon tépelődött mit vegyen fel. Nem akart túl kihívó lenni, hiszen nem vacsorázni mennek és még csak kora délután volt. Percenként az éjjeliszekrényén lévő órára lesett, de még bőven volt ideje. Számtalan ruha hevert az ágyán, nagyon nehezen választotta ki mit vegyen fel a találkozóra. Sem kihívó, sem pedig tartózkodó benyomást nem szeretett volna kelteni. Készülődés közben egyetlen percre sem tudott megnyugodni. Úgy érezte, hogy talán soha nem fognak túllépni a sérelmeiken. Mindketten makacsul ragaszkodtak az igazukhoz...
Ideges volt, a gyomra borsónyira szűkült, és a szíve szinte a torkában dobogott. Szerette volna, ha ez a találkozó jobban sül el, mint a múltkori. Arra számított, hogy a forgalmas piacon talán jobban visszafogják majd magukat, és nem esnek egymás torkának. Már csak pár méterre volt a bejárattól, csak egy úttesten kellett átkelnie, mikor észrevette a férfit. Világos öltözékében üdítő látványt nyújtott, és ahogy figyelte kissé megnyugodott. Piton biccentett felé, és egy apró mosolyt is megengedett magának mikor a lány megállt előtte.
- Szia, Perselus! - köszönt neki a lány, és érezte milyen száraz a torka.
- Szervusz, Hermione! - Lágy hangja kellemesen megbizsergette a lányt. - Indulhatunk? - kérdezte a férfi, és felemelte a karját, hogy belekarolhasson, de félúton meggondolta magát, és inkább gyengéden meglökte hátát, ezzel indulásra késztetve.
Furcsa érzés volt mindkettőjüknek, ahogy egymás mellett sétáltak a szűk utcákon. Egy ideig egyikük sem szólt, meg-megálltak megnézni a kirakott portékákat hosszasan szemlélődtek, majd egy kör alakú térre érve hagyták, hogy magával ragadja őket a hely misztikus hangulata. A hömpölygő tömeg a levegőben szálló fűszeres illat, a zsibongás, mind-mind felért egy felüdüléssel. Mindketten a laborjukban töltötték az idejük nagy részét, jót tett a lelküknek embereket látni maguk körül.
Hermione időnként azon kapta magát, hogy szinte epekedve bámulja a férfi profilját, ilyenkor mindig megszidta magát, és elkapta a pillantását. Dühös volt magára, amiért a férfi csupán a jelenlétével még mindig ilyen nagy hatással volt rá. Perselus rendkívül jól szórakozott a lány viselkedésén, megértette, hogy zavarban van, neki is furcsa érzései voltak, hiszen kvázi ez volt az első randevújuk. Csak most gondolt bele, milyen gyorsan történtek közöttük minden annak idején.
A férfi javaslatára beültek egy hangulatos kis kávézóba, ahol hűs volt a levegő, és a remek aromájú kávé illata belelengte az egész helyet. Hermione egy másodpercig fontolgatta, hogy a férfi mellé, vagy vele szembe üljön-e le. Végül úgy döntött, butaság ezt a tartózkodó magatartás, minek akarná eljátszani a hűvös hölgyet, ha egyszer nem az. Leült a férfi mellé, és szuggerálta a pincérnőt, hogy minél előbb észrevegye őket. Önkéntelenül is többször körbekémlelt, feszélyezve érezte magát, nem tehetett róla.
- Szerintem még vagy ötször nézz körül, mert az utóbbi pár másodpercben elfejtettél ijedten pislogni - morogta, miközben Hermione bűnbánóan lesütötte a pilláit. - Egy ideje már próbálom kitalálni, hogy az a kínos számodra, hogy velem mutatkozol, vagy, attól tartasz, hogy megrohamoznak a rajongóid, akik úgy oda vannak az arany trióért. - Minden szavából sütött a sértettség és a szarkazmus.
- Ez nem miattad van, illetve nem úgy, ahogy gondolod. - Sóhajtott egyet, és megpróbálta újra elmagyarázni. - Nem olyan könnyű újra a társaságodban lenni, és úgy tenni, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Szörnyen sajnálom, hogy ez nehézséget okoz neked! - morogta a férfi egy cseppet sem sajnálkozva. - Ha annyira kellemetlenül érzed magam veled, akkor talán jobb lenne, ha...
- Nem ez a bajom, nem akarok elmenni, de elég sok minden megváltozott közöttünk! - csattant fel Hermione türelmetlenül. - Annyi titok van köztünk, hogy több embernek is elég lenne, kezdve Lilyvel és a halálfalóságoddal.
- Ezt lehetne kicsit hangosabban? Az a férfi ott a sarokban nem hallotta kristálytisztán - sziszegte Perselus.
- Sajnálom, nem szeretnék veszekedni, ahogy gondolom neked sem áll szándékodban... Csak valahogy egyre inkább úgy tűnik, hogy köztünk ez az egyetlen kommunikációs forma - keserű mosolyra húzta a száját. - Borzalmas mennyire nem tudjuk visszafogni magunkat egymás társaságában.
- Ha az elmúlt fél évet nem azzal töltöttük volna, hogy a másikra haragszunk, talán most könnyebben menne ez a beszélgetés is - morogta vissza a férfi, bár ahogy kimondta már bánta is. Hermionénak igaza volt, leginkább csak bántották egymást, mindenféle sértést vágtak egymás fejéhez, és a legkevésbé sem törekedtek arra, hogy kibéküljenek. Piton eldöntötte, hogy taktikát vált, inkább hagyja, hogy a lány kiadja a benne felgyülemlett sérelmeket, ő pedig majd szépen faarccal végighallgatja. Vissza akarta kapni a lányt, ha ehhez engednie kell, hát legyen...
Mindeközben a negédesen mosolygó pincérnő felszolgálta nekik a rendelt forró feketéket. Perselus cukor és tejszín nélkül itta, mint mindig. A csészéje fölül áthatóan figyelte a lányt, aki igyekezett nem zavarba jönni a pillantásától.
- Nagyon meg tudod nehezíteni, hogy megbocsássak neked - szólalt meg halkan Hermione, miután megízesítette a saját kávéját.
- Ugyan mit kéne megbocsátanod? - kérdezett rá értetlenül a férfi. - Ha az a szívfájdalmad, hogy nem avattalak be minden részletre kiterjedően a halálfaló múltamba, akkor sajnálattal kell közölnöm, ez a továbbiakban is olyan téma lesz köztünk, amit nem fogok kitárgyalni veled, akárhogyan próbálkozol! - Piton erősen ráncolta a homlokát. Pontosan egy perce fogadta meg magában, hogy jó fiú lesz, erre a lány máris eltérítette a céljától.
- Oh, ezer bocsánat, hogy próbálok neked segíteni - fújatott Hermione dühösen. - Lehet, hogy magad előtt tagadod, de a másokhoz való hozzáállásod nagyban meghatározza az a tengernyi rossz tapasztalat, amit az eddigi életed során felhalmoztál. Beszélned kéne róla, és ha ezt nem vagy hajlandó tudomásul venni, akkor én tényleg feleslegesen ringatom magam abba az illúzióba, hogy újra megpróbálhatjuk együtt.
- Említettem már neked párszor, hogy nem szeretem, ha analizálsz? - kérdezte idegességtől feszült hangon a férfi.
- Pedig igenis szükséged van segítségre - vágott vissza a lány sértődötten. - Ha nem akarsz velem beszélni, akkor keress magadnak valakit, akivel őszinte tudsz lenni. De örülnék neki, ha mégis velem osztanád meg ezeket a... - Piton belefojtotta a szót, ahogy lecsapta a csészéjét az asztalra.
- Merlin rojtos szakállára, miért csinálod ezt velem? - kérdezte feszülten a férfi. - Soha nem elégszel meg azzal, amit kaphatsz tőlem, mindig több és több kell!
- Ha nem tetszik a rendszer el is mehetek - felelte pimaszan a lány. - Vannak bizonyos feltételeim, és ha ezt nem fogadod el, akkor nincs több beszélnivalónk egymással. - Piton felvonta a szemöldökét. - Úgy értem, hogy elhalaszthatjuk ezt a beszélgetést máskorra - pirult el halványan. Ő maga is belátta, hogy az előbbi mondataival roppant arrogáns benyomást keltett ráadásul még modortalan is volt.
- Még mindig a szerény, de nagyon kedves Hermione Jane Granger ül mellettem? - kérdezte elképedve a férfi. - Mert egy röpke pillanatig úgy éreztem, hogy a roppant bájos, ámbár túlságosan okos, griffendéles gyöngyszemnek már nyoma sincs benned.
- Méltányolnám a humorod, ha nem ezzel akarnád elodázni a válaszadást - felelte a lány, noha hálás volt érte, hogy Piton viszonylag könnyedén fogta fel, amiket mondott.
- Elmulasztottam volna egy nekem feltett kérdést? - Jól mulatott a lány dühös grimaszain.
- Perselus, ha tényleg akarsz tőlem valamit, akkor őszintének kell lenned! Olyan sok türelmem nekem sincs - fonta össze a karjait maga előtt-, ha nem azért jöttél, hogy elmondj nekem dolgokat akkor nem értem miért kértél találkozót.
- Őszinteség alatt, most azt érted, hogy kötelességgém válaszolni, minden olyan kérdésedre, ami kielégítené azt a fantasztikusan nagy kíváncsiságodat? - Hermione tágra nyílt szemekkel hallgatta, a férfi pontosan értett hozzá, hogyan forgassa ki minden szavát. - A válaszom egy határozott nem! - Granger már azelőtt sejtette, hogy elutasító választ fog kapni, mielőtt feltette a kérdést. - Viszont valami egészen mást örömmel kielégítenék. - Merészen belenézett a lány blúzának kivágásába.
- Phf... Disznó! - kapta oda a kezét a lány, de nem igazán vette zokon. Ahogy itt ültek egymás mellett, érezte a férfi testéből felé áradó vibrálást, és bizony ő is szívesen elcsábult volna. Tudta, hogy Perselus remek szerető, és neki már nagyon hiányzott az érintése.
- Mondtál már rosszabbat is, mégis itt vagyok - dőlt hátra a férfi, és kényelmesen elhelyezkedett. Kezeit a box peremén pihentette, és egy olyan rátarti pillantást küldött a lány felé, amit még Lucius Malfoy is megirigyelt volna tőle. - Nem kezded a kínvallatásomat? - érdeklődött gúnyolódva.
- Kezd az elején - közölte tőle szokatlan nyers hangnemben a lány.
- Pontosíthatnál egy kicsit.
- Kezd ott, hogy miért lettél az, ami vagy, hogyan lettél Perselus Piton a... - nagyot nyelt, nem tudta kimondani.
- A halálfaló - fogta halkabbra a hangját a férfi.
- Perselus - átnyúlt az asztalon és egy pillanatra megérintette a férfi karját, így mondva köszönetet -, nem várom el tőled, hogy mindent elmesélj. Lehetnek titkaid, és kellenek is hogy legyenek, én csupán igazán ismerni szeretnélek. - Szívesen hozzátette volna, hogy szeretni fogja bármit is fog hallani, de nem merte kimondani azt, amit előtte számtalanszor megtett.
Piton összevonta a szemöldökét, és olyan arcot vágott, mint aki azt mérlegeli, hogy a kapcsolatuk rendbetétele érdekében megéri-e elmesélni a történetét? Hermione szíve a torkában dobogott, tudta, hogy ez nagy lépés mindkettőjüknek, és bár előre félt attól, amit hallani fog mégis égett benne a vágy, hogy megtudjon végre valamit a férfi múltjáról.
- Mielőtt elkezdem, valamit meg kell ígérned - szólt kimérten a férfi.
- Nem foglak elítélni nem kell ettől tartanod - érintette meg egy pillanatra a férfi kezét, majd rögtön vissza is húzta az ölébe.
Perselus követte a szemével ezt a bizalmat sugárzó mozdulatot, és egy pillanatra melegség járta át a szívét, de a vonásai kemények maradtak.
- Nem az ítéletedtől tartok, de semmiképpen nem akarom, hogy sajnálj! - jelentette ki ridegen. - Akkor a legelejétől...
a Piton család első ránézésre idilli családnak tűnt, de mi tudtuk, hogy ez nem igaz. Eileen Prince aranyvérű varázslócsaládból származott, egy olyan közösség tagja volt, akinek megvolt mindenük, amit csak akartak: pénz, hatalom, varázserő. Sajnálatos módon anyám találkozott Tobias Pitonnal, aki, mint azt tudod, mugli volt, ettől függetlenül a vonzalmuk kölcsönösnek bizonyult. Nagyapám nem állhatta ezt a viszonyt, és mielőbb véget akart neki vetni. Anyám botor módon dacolni akart apja akaratával, és elszökött Tobiasszal és nem sokra rá házasságot kötött vele.
Kitagadták, száműzött lett, és ami még szörnyűbb, terhes volt. A születésem utáni években többé-kevésbé boldogok voltak, legalábbis anyám elbeszélései alapján ezt hittem. De ahogy mutatkozni kezdtek rajtam a varázserőm jelei, minden megváltozott. Anyám felfedte a titkát, és ezzel tönkretette az életét. Tobias alsóbbrendűnek érezte magát, így a fizikai erejével próbálta visszaszerezni a hatalmát. Anyám gyenge volt és soha nem használta a varázserejét Piton ellen. Sajnos én sem tudtam megvédeni magam, a verések mindennapossá váltak, és az a mocsok elitta minden pénzünket. Terror alatt tartott minket, és szinte naponta erőszakolta meg az anyámat.
Hermione igyekezett természetes arcot vágni, de a hallottak elborzasztották. Biztatóan bólintott, hogy a férfi folytassa, de tartott tőle, hogy ennél csak rosszabbakat fog hallani.
Anyám ismét teherbe esett, de a bántalmazások a várandóssága alatt sem maradtak el. Csodálom, hogy egyáltalán életet tudott adni, az öcsémnek.
- Neked van egy öcséd? - kérdezte megrökönyödve a lány.
- Nestor... és csak volt egy öcsém - Piton elmélyülten bámulta az asztallapot. Keze ökölbe szorult, ahogy tovább mesélte a történetet.
Az apám, nem volt boldog, mikor kiderült, hogy az öcsém is varázsló. Nem állította meg semmi a dühét, és én nem tudtam megvédeni a családom. Az iskola előtt nem varázsolhattam, és Tobias könnyű szerrel a falhoz kent. Végül anyám feladta a folytonos küzdelmet, és egy éjjel elszökött. Hátrahagyott mindent, nem nézett vissza, és a legvalószínűbb, hogy soha nem bánta meg hogy egyedül ment el. Soha nem tudtam neki megbocsátani, hogy otthagyott minket azzal az iszákos dühöngő őrülttel.
A halál úgy tűnt kinézte magának az apámat, és jól tette, bár sajnos az öcsémet is magával rántotta. Tíz éves voltam, mikor egyik este az apám a szokottabbnál is részegebb volt, hogy szó szerint alig állt a lábán. Lefeküdt aludni, illetve, hogy egészen pontosak legyünk, elájult a nappalinkban a díványon. Nestor egyetlen játékával egy mugli miniatűr autóval játszott a házban, de sajnos óvatlan volt és játék közben felébresztette Tobiast. Az öcsém tehetetlen volt apánk haragjával szemben és én sem tudtam rajta segíteni. A szokásos pofonok helyett sokkal keményebb verést kapott. Tobias indokolatlanul sokszor sújtott le a kezével véresre verve az arcát, majd mikor Nestor menekülni próbált utána iramodott... A lépcsőn érte utol, magához akarta rántani, de kicsúszott a kezéből, és a szerencsétlen fiú lezuhant. Esés közben annyira megijedt, hogy fékezhetetlen mágia szabadult ki belőle ami megölte az apámat. Végignéztem, ahogy apám majdnem halálra verte az öcsémet, majd később lelökte a lépcsőn, ahol a nyakát szegte. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem a halott apámért, de annál többet a testvéremért.
- Én... sajnálom, ami az öcséddel történt, borzalmas gyerekkorod volt - suttogta a lány. - Nem ezt érdemelte volna a sorstól, ahogy te sem. - Perselus egyetértően bólintott. Hermione tétovázott mielőtt újra kérdezett volna. - Nevelőszülőkhöz kerültél, vagy árvaházba? - Már a gondolattól is összeszorult a szíve.
- A nagyapám hatalmas kegyet gyakorolt felettem, és hajlandó volt befogadni a félvér herceget. Damasztór Prince, neki köszönhetem, hogy elindultam azon az úton, amire soha nem lett volna szabad rálépnem.
Damasztór Prince értett ahhoz hogyan manipuláljon egy szeretetre éhes tízévest. Talán senki nem várta annyira az első roxforti évét, mint én, csakhogy egy különleges "ajándékkal" indultam útnak az expresszel. Nagyapám elültette a fülemben, hogy csak akkor érek valamit, ha a mardekárba kerülök, mikor megkezdem az iskolát. Számtalan éjszakán át próbálgattam, hogyan fogom befolyásolni a süveget, ha végül máshova akarna tenni, de az a foszlásnak indult fejfedő nem is hezitált mielőtt kimondta: Mardekár!
Nem sokszor láttam elismerést a nagyapám arcán, de mikor megírtam neki, hogy sikerült bekerülnöm a kívánt házba, az első téli szünetemen ajándékkal lepett meg. Soha előtte senki nem vett nekem semmit, úgy éreztem ez igazán nagydolog.
Egy aranyvérűeket dicsőítő könyvet adott nekem, amiben minden fontosabb család története benne volt, így a miénk is. Bár igazán olvasmányos könyv volt, egy ideig nem nagyon értettem, miért pont ezt a könyvet kaptam. Végül felvilágosított az aranyvérű és a számára értéktelen muglik közötti kapcsolat fontosságára, egészen pontosan arra, hogy soha semmilyen körülmények között nem keveredhetnek.
Hajlandó volt szemet hunyni afelett, hogy félvér vagyok. Azonban minden nap elmondta mennyire mélységesen megveti az apámat, amiért mugli létére kezet emelt egy varázslóra. Semmi mást nem hallottam tőle, csak, hogy ez a legmegalázóbb dolog, ami egy magunkfajtával történhet. Innen gyökerezett a muglik ellen irányuló gyűlöletem. Elhitettem velem, hogy mi többek vagyunk, jobbak. Ki akartam vívni a szeretetét a figyelmét, így egyre inkább osztottam a nézeteit.
Akkor már ismertem Lilyt, szörnyű nehezen tudtam rendet rakni a fejemben. A nagyapám szerint meg kellett volna vetnem az olyanokat, mint ő, én mégis a barátomnak tekintettem. De csak őt egyedül... Bár sokáig szinte az egyetlen örömöm volt az életben, hamar megtanultam, ha valamire nem vigyázunk eléggé azt hamar elveszítjük. Potter bizonyára említett neked egy bizonyos fellógatós esetet, amiben a drága jó édesapja is részt vett. Bár azután, amiket akkor Lilynek mondtam ő mégis megbocsátott, már semmi nem volt a régi. Hamarosan minden szál megszakad közöttünk.
- A nagyapád nem tűnik annyira szörnyűnek, leszámítva, hogy szívből gyűlölt volna engem - mondta Hermione, miközben kicsit megmozdult a székkel, hogy kényelmesebben ülhessen.
Mindenre megtanított, amit tudnom kellett, hogy megvédjem magam, ha bántani akarna valaki, viszont nem vetette meg a fekete mágiát. Természetesen meg akartam neki felelni, így hetedéves koromra már több sötét átkot tudtam, mint bárki más az iskolában. Luciusszal kötött barátságom elégedéssel töltötte el Damasztórt, viszont az út, amire csábított nem tetszett neki.
Szörnyülködve nézte mi lett belőlem. Teljesen elítélte Voldemort nézeteit, nem szívlelte a varázstalanokat, de nem bántotta volna őket soha. Rettenetesen félt Voldemorttól, de ezt nem mondta el nekem, csak mikor már nem volt mit tennem, mert közéjük álltam. Túl ártalmasnak tartotta a varázslók számára mindazt, amit képviselt. Annak ő sem örült, hogy bujkálnunk kell, hogy a muglik zavartalanul élhessenek, de a mugliszületésű boszorkányok és varázslók soha nem zavarták. A mágiát adottságnak tartotta, és bár soha nem vette jó néven, ha egy számára nem éppen megfelelő ember birtokolta ezt az adományt, soha nem értett egyet a Sötét Nagyúrral. De már késő volt, én elvesztem. Az övé voltam...
Mikor Potteréket megölték őt is elveszítettem. Egy hétre rá meghalt. A halálos ágyán megígértette velem, hogy nem leszek Voldemort szolgája és, hogy megvédem az ártatlanokat még akkor is, ha muglik.
Hermione homlokráncolva emésztette a hallottakat. Perselus befejezettnek tekintette a történetét.
- Azt hiszem ideje lesz mennünk - javasolta a lánynak, miután már hosszú percek óta ültek néma csendben. Minden szó, ami az előbb elhangzott nehéz sziklaként nehezedett rájuk.
A lány azon töprengett hazafelé, hogy mi lehetett volna Perselusból, ha a nagyapja nem hal meg, és még időben észreveszi, mennyire rossz úton jár az unokája. Nem neheztelt a férfira, de nem tudta olyan könnyű szívvel elfogadni az indokait. Elismerte, hogy szörnyű gyerekkora volt, az öccse halála bizonyára jobban megviselte, mint mutatta. Viszont sok embert értek csapások az élettől mégsem váltak kegyetlen gyilkossá. Beleborzongott ebbe a szóba, nem gondolta, hogy a férfi bárkit is megölt volna puszta kézzel, de a legveszélyesebb mérgeket állította elő Voldemortnak, amit ő kedvtelve használt a kínzásaikor. Közvetve sok ember haláláért volt felelős.
Perselus vonásai kemények voltak, ahogy a lány mellett haladt. Bár igyekezett őszinte lenni, volt valami, amit még nem mondott el neki, és tudta, ha később derülne ki, mint most, akkor az megint veszekedést szülne. Az ajtóban állva halkan megköszörülte a torkát.
- Ha nincsen ellenedre, akkor csatlakoznék hozzád, egy teára, vagy valami erősebbre, ha tartasz itthon - Hermione meglepődve pislogott rá. - Van még valami, amit el szeretnék mondani neked...
Hermione torka összeszorult, ahogy elhelyezkedtek a nappaliban. Még erősen élt benne a múltkori vitájuk emléke, ami itt zajlott közöttük, és valami az súgta neki, hogy megint egy roppant kellemetlen beszélgetés elébe néznek.
- Hallgatlak, Perselus - szólalt meg halkan. - Bármi is az, megbirkózom vele!
- Hogy ez milyen tipikus griffendéles hozzáállás - élcelődött a férfi, de aztán hangnevet váltott. - Továbbra is áll még a kérésem, tehát ezután sem kérek a sajnálatodból.
- Perselus, volnál szíves elmondani, hogy... - Piton a lány szavába vágva elhadarta, amit mondani akart.
- Az anyám még mindig él, de nem beszélek vele, és ne is akard kierőszakolni. - Hermione nem is fogta fel, hogy mit mondott neki a férfi.
- Rendben van ez...Micsoda?! - kapott levegőért a lány.
- Mint az előbb említettem, az anyám még mindig él, de nem tartom vele a kapcsolatot!
- Mégis miért nem? - hüledezett a lány.
- Esetleg gond van a rövidtávú memóriáddal, kedvesem? - gúnyolódott a férfi. - Az anyám elhagyott minket, és semmilyen mentséget nem tudok találni a számára, amiért elnéző lehetnék, és megbocsáthatnék neki.
Hermione nem tudta, mit mondhatna, így csak sűrűn pislogott. Pont a férfi ítél el valakit a viselkedésért, amikor neki sincs igazán mentsége a viselt dolgaira? Igaz ugyan, hogy elmondta neki, hogyan lett halálfaló, elmondott pár indokot, de attól, hogy befolyásolható fiatal varázsló volt még nem kellett volna arra az útra lépnie. Sokan mások jártak vele egy cipőben mégis más sorsot választottak maguknak. Igazán nem kéne pálcát törnie mások felett.
- Ki sem kell mondanod, mit gondolsz, az arcodra van írva, hogy elítélsz - morogta a férfi.
- Ez így is van - felelte ridegen a lány, amivel meglepte Pitont. Arra számított, hogy a lány udvariasan hárítja a feltételezését, de tévednie kellett. - Az édesanyád meghozott egy nagyon rossz döntést, de akkor is az anyád. Én bármit megadnék, ha legalább az egyik szülőm életben lenne, és beszélhetnék vele - az arca nagyon komor lett a mondat végére.
- Az én anyám, nem egy nagyon rossz döntést hozott, hanem tönkretette az életünket! Elhagyott minket, és nem érdekelték a következmények! Jobb, ha azzal is tisztában vagy, mielőtt aranyba foglalod a nevét, hogy csak azután vette fel velem a kapcsolatot, miután a nagyapám is meghalt. Nem tudom miért keresett fel, mert mikor megláttam nem hagytam neki annyi időt, hogy elmondhassa.
- Elhiszem, hogy ez fájó pont az életedben, de mi van, ha beteg vagy... - Piton leintette.
- Mindezeket nem azért osztottam meg veled, hogy utána ezen vitatkozzunk - dörrent rá a lányra. - Mint mondtam nincs mentsége.
- Perselus, a te múltaddal nem szép tőled, hogy elítélsz másokat. Gondoltál már arra hány család szenved miattad? Neked is van mit megbocsátani - Piton homloka ráncba szalad, ahogy a lány a szemébe vágta az igazságot, amit egészen idáig nem volt hajlandó tudomásul venni. - Sajnálom, hogy ennyire megkeseredtél a gyerekkorod miatt. Még meg is érteném, ha nem akarnád saját magadnak is megnehezíteni a dolgokat. Legalább egyszer végig kéne őt hallgatnod. Te is együtt éltél az apáddal, nem hibáztathatod, amiért nem tudott vele maradni.
- Magával kellett volna vinne minket is, mert vele boldogok lehettünk volna - fakadt ki a férfi ezzel elárulva, hogy igenis vágyott az anyja után.
Egy ideig egyikük sem szólt, és ez kezdett egyre kényelmetlenebb feszültséget teremteni. Hermione fészkelődni kezdett a fotelban, a férfi pedig a teáscsészéjével babrált.
- Én megbocsátok neked, tedd te is ezt, mint magaddal, mind pedig az édesanyáddal szemben - törte meg a csendet a lány, de rögtön meg is bánta, hogy kinyitotta a száját, mert a férfi eltorzult dühös ábrázata nem sok jót ígért.
- Én nem kértem, hogy bármit is megbocsáss a múltamból! Tudnod kell együtt élni vele, de ez minden, ha erre nem vagy képes, akkor nincs több beszélni valónk! - Azzal felállt, és az ajtó irányába indult.
- Jézusom, te most tényleg megsértődsz?!
- Én soha nem szoktam megsértődni, mint egy hisztis kislány! - vágott vissza a férfi. - Viszont, ha már ilyen őszintéset játszunk, áruld már el nekem, van egyáltalán bármi értelme annak, hogy én itt töröm magam? Méltányolnám, ha megosztanád velem az elképzeléseidet a közös jövőnkkel kapcsolatban, ha ugyan van bármiféle kilátás erre nézve.
Hermione felhúzta az orrát, és kissé elfordította az arcát a férfitól.
- Lehet, hogy próbálkozol, de a viselkedéseddel minden második pillanatban elrontod azt, ami akár működhetne is. - Kezdte egyre jobban unni, hogy Piton rögtön támadásba lendül, ha úgy érezi vesztésre áll egy vita során. Ráadásul most nem is neki volt igaza.
- Na szép, már megint minden csak az én hibám, azért néha magad elé is tarthatnád azt a bizonyos tükröt. - Lépett a lány elé, és maga felé fordította az arcát. - A viselkedésem éppen megfelelő volt neked a múltban, talán fel kéne fognia Miss Nagyon Okosonak, hogy én nem fogok gyökeresen megváltozni.
- Hah, Perselus, hogy gondolhatod, hogy meg akarlak változtatni? - lökte el a férfi kezét az arcától. - Nyilván van hova fejlődnöd, de nem kértem tőled soha, hogy cserélj személyiséget!
- Ne lökd el a kezemet, mint egy sértődött kislány! - szólt rá a férfi a régi diákmegfélemlítős stílusában. - Roppant gyerekesen tudsz viselkedni.
- Na akkor most kinek nem tetszik a másik viselkedése? Én sem hallottam ám mást tőled az utóbbi időben, mint hogy gyerekes vagyok, hisztis és akaratos!
- Ez így is van, az esetek többségében, de én nem kértem, hogy vetkőzz ki magadból, és ne legyél az, aki nem tudsz. - Hermione legszívesebben pofon vágta volna, mert utálta, ha a férfi ezt csinálta vele. Piton nagyon értett hozzá, hogy fordítsa a vitáikat a saját javára, és ezzel lelkiismeret furdalásba taszította a lányt.
- A fenébe, szeretsz te engem egyáltalán? - tette fel Hermione a kérdést.
A férfi egy pillanatra rámered, hogy erre most mit feleljen.
- Én...
Érdekesség:
Damasztór: Görög mitológiai alak, a gigászok egyike. A gigászok szakállas, bozontos hajú, félig kígyó testű lények. Gaia és Uránosz gyermekei voltak, akik akkor születtek meg, amikor Uránosz Kronosz által ontott vére a földre, tehát Gaiára hullott. Az ég minden csepp véréből született egy hatalmas erejű óriás, így a gigászok sokan voltak, számukat nem is tudta pontosan még anyjuk sem.
Nesztor: Görög eredetű mitológiai eredetű férfinév, jelentése valószínűleg mindig hazatérő.