11. fejezet

New York

(Flashback*, Kathlin szemszöge)

Három hónapja Kathlin is részt vett New York ostrománál a védekezésben. Már aznap elindult Bécsből, amikor Barton közölte vele, persze a SHIELD biztonsági szabályzata ellenére, hogy a Tesseract-ot ellopták és a világot egy idegen lény fenyegeti. Persze az íjász ezzel csak arra kívánta rávenni a lányt, hogy helyezze magát és szeretteit biztonságba, de mivel itt Kathlin Romanoffról volt szó, ez a lehetőség számára szóba sem jöhetett. Azonnal Natasáék segítségére sietett, de pechére a gép késett. Amikor elérte a várost, a csata már elkezdődött. Tulajdonképpen az átjáró keltette interferencia miatt csak neki köszönhette a pilóta, hogy egyáltalán le tudtak szállni. Ő tartotta a repülőt a levegőben.

Amint landoltak kirúgta az egyik ablakot és nyomban kiugrott, majd a belváros felé vette az irányt. Manhattan romokban állt és az idegen robotlények csak jöttek és jöttek. Még arra sem volt ideje, hogy megkeresse Bartont és nővérét, azonnal támadnia kellett. Nem tudta, milyen lehet egy háború, de aznap megtapasztalhatta. Egymás után idézte elő az egyre nagyobb robbanásokat, de még ez sem bizonyult elégnek. Sok chiturit közelharcban kellett legyőznie, vagy a törmelék nagyobb darabjaival kiütnie a nyeregből (a chiturik furcsa légi motorokon közlekedtek) .

Még arra is rájött, hogy a betondarabokat fel tudja gyújtani, vagy jéggé fagyasztani, így eredményesebb lesz a támadás. Vagy két órája küzdhetett már, amikor egy vörös-sárga páncél suhant el az égen. A vasember – gondolta. Barton már mesélt róla, bár nem túl sokat. Beképzelt,zseni, milliomos, fegyverkészítő, imád a rivaldafényben állni és playboy lányok között lógni, továbbá övé fél New York. Kathlin megpróbálta valahogy felhívni magára a figyelmét, de Stark tovább repült.

Remek – ironizált magában. Ezek a szörnyek csak jönnek, mint a sáskák, és én még azt sem tudom, ki áll az én oldalamon, vagy hogy merre vannak Clinték. Azt legalább már tudta, hogy a vasember és Thor is ott van valahol. Ez utóbbira a természetellenes villámokból következtetett. Aztán hirtelen egy zöld óriás ugrott ki egy ablakon egy éppen arra tartó gusztustalan űróriásbálnát támadva.

Hulk – jutott eszébe a lánynak, amit Barton mesélt. Úgy döntött követi a zöldséget, hátha megmutatja, merre van a csapata. Kathlin meglepetésére nem is voltak messze, csupán néhány sarokkal arrébb. De hát ez NY. Itt még egy utcával odébb se látsz el a felhőkarcolóktól.

A villámisten, Thor, legalábbis Kathlin a kinézetéből így következtette, az Empire State Building tetején állt és villámokat gyűjtött. Stark össze-vissza manőverezett a levegőben, sorra lőve ki az ellenséges lényeket, Hulk pedig…Hulk volt. Kathlin körbenézett. Mintha egy valóra vált apokaliptikus sci-fi nőtt volna ki a szeme előtt. Mindenfelé fura földönkívüliek, a feje fölött átjáró egy másik dimenzióba, a lábai alatt – mert egy ház tetején állt – az ezer történet városának romjai….

És akkor meglátta őket. Natasha, Clint és még egy, piros-kék csíkos és csillagos ruhát viselő fickó a földön harcoltak az ellenséggel. Amerika kapitány – esett le a lánynak. Szóval rajta kívül hatan vannak: a kapitány, Natasha, Clint, Hulk, Stark és Thor. Heten egy hadsereg ellen…

Oda akart rohanni nővérékhez, de aztán a másodperc tört része alatt meggondolta magát. Nem, ez nem lenne jó ötlet. Natasáék láthatóan rosszul boldogulnak. Nem hiányzik most nekik még is, hogy még eggyel több személy miatt aggódjanak. Inkább úgy döntött, titokban kisegíti őket. A szíve mást diktált, de ő mégis a mélybe vetette magát, majd kilökött a nyeregből egy magasabb rangúnak tartott chiturit, és reménykedett, hogy ezzel magára vonta a többi figyelmét. Nem kellett csalódnia. A Clinték közelében lévő idegenek nagy része utána indult, ő pedig elcsalta őket egészen a vízig, a Manhattan híd mellé.

A lány tudta, hogy emiatt még egyszer bajba kerül, de muszáj volt megtennie. A híd szerkezetéből merítette az energiát a következő robbanáshoz. Már kész volt szabadon ereszteni a valaha próbált legtöbb energiát, de még előtte észrevett valamit. Valaki figyelte őt. *

A fekete hajú, zöld- fekete bőrt és arany páncélt viselő férfi egy lebegő járműről nézett le rá. A lány tudta, hogy ő a chituri vezetője, aki mindezért felelős. Várta a pillanatot, amikor a férfi végez vele, de az nem jött el. Az idegen harcos mintha elgondolkozott volna egy pillanatra. Aztán még utoljára találkozott a pillantásuk és a férfi elszállt a belváros felé.

Kathlin nem várt tovább. Szabadon eresztette az összegyűlt energiát, felrobbantva több száz robotszörnyet, és egyben lerombolva a Manhattan hidat. A híd nagy robajjal zuhant a vízbe, a chituriból pedig nem maradt más, mint égő por és hamu.

A lány ezután szintén a belváros felé vette az irányt, hogy további ellenség után nézzen. Sok időbe telt, míg elérte célját, mert útközben folyamatosan jött a chituri utánpótlás. Aztán egyszer csak elfogytak. Kathlin kezdetben nem hitt a szemének, amikor észrevette,hogy az ég újra tiszta és az átjáró bezárult. Kimerülten rogyott le egy összetört autó mellé, majd szerette volna megkeresni a többieket. Aztán eszébe jutott, hogy talán jobb, ha most mégsem fedi fel magát.

Talán a sors keze van abban, hogy eddig sem fedezték fel, nem kéne akkor most megkísértenie. A nővére nem hiába titkolta el képességét a SHIELD elől. Rákényszerítette magát, hogy kutassa fel a poggyászát, ha ez lehetséges egyáltalán, és menjen egy szállodába kicsit összeszedni magát. Úgy döntött, az első géppel hazaindul, a viszont az események után az csak egy hét múlva szállt fel. Így hát neki indult felfedezni a várost – miért is ne?

Arra viszont nem számított, hogy másnap még viszontlátja a csapatot. A Central Parkban sétálgatott, amikor meglátta Thort és Lokit egy különös mintázatú betonkörben állni, kezükben a kék kockával. Még éppen sikerül beugrania egy fa mögé, amikor a boszúállók is megérkeztek. Ó, bár akkor nem hagyta volna elmenni a nővérét, talán még időben rájöhetett volna a sérülésére! De Natasha remekül festett Clint karján, ő pedig nem akart belezavarni az idillbe, így a fa mögött maradt.

Még utoljára láthatta a férfit, aki majdnem a Föld pusztulását okozta, de aki mégsem állította meg őt, amikor végzett a seregével. Nem értette teljesen ezt az ellentmondást, de akkor talán közelebb került az igazsághoz. A fekete hajú, szikár férfi, mintha keresett volna valakit. Szerencsére nem találkozott a tekintetük, de a lány mégis a szemébe nézhetett. Mintha az arcáról leolvashatta volna az érzelmeit. Nem látott mást csak megbánást, félelmet és közömbösséget.

Vajon mitől félhet ennyire? Mert nem olyan fickónak tűnik, aki ennyire megretten apuci haragjától. Talán a veszély még nem múlt el? Mert ez a nézés olyan, mint amikor azt próbáljuk elmondani a többieknek, hogy : Elfogtatok? Na és?! Mit értek vele? Nem én vagyok az utolsó. Ez még csak a kezdet! A pusztulás immár elkerülhetetlen...

Kathlin megremegett erre a gondolatra. Nem, ez hülyeség, csak képzelődik itt mindenfélét! Tovább indult a felfedezőtúrán, vigyázva, hogy ne fedezzék fel, és pár nap múlva már el is felejtette, amit megtudott az igazságról.

(Flashback, Loki szemszöge)

*Loki már kezdettől fogva szemmel tartotta a lányt. A többi Bosszúálló küzdelme nem nyújtott neki hosszan tartó szórakozást, de ez a lány más volt. Szokatlanul erős midgardi fruska létére. És milyen elszántan pusztította a hadseregét…és hatásosan. A vörös, az íjász és a katona csupán öt százalékkal, ha végzett eddig. A vasemberre és a zöld fenevadra számoljunk mondjuk ötöt, fejenként. A bátyjának ellenben sikerült majdnem a felével végeznie…de még akkor is maradt az egyharmada.

Ezzel pedig kizárásos alapon a lánynak kellett végeznie.

A Herceg elnézte, ahogy a földi lány pörög-forog és kitartóan védelmezi világát. Valójában, bár ezt még magának is nehéz volt bevallania, meglehetősen csinosnak találta a lányt. Formás testét, hullámos, vörösbe forduló barna haját és azt az elszántságot, amivel a tőle százszor hatalmasabb ellenfél szemébe nézett.

Tulajdonképpen meg kellett volna ölnie a lányt, amiért ilyen hatásosan irtja a seregét, és könnyűszerrel meg is tehette volna…de valami belső késztetés miatt még sem vágyott rá. Nem csupán azért, mert a lány jól elszórakoztatta, hanem mert valamilyen megmagyarázhatatlan dolog miatt ismerős volt a számára. Mintha már korábban is találkoztak volna, mintha akkor nagyon közel lettek volna egymáshoz…vagy lehet hogy másról van szó?

Talán a harcias ki fruska önmagára emlékeztetné? Hiszen fiatalabban ő is eképp harcolt, amikor még Asgardért szállt hadba. Mindent feláldozott volna a hazájáért, még a saját életét is. Ez a lány is pont ezt teszi. Még az sem zavarja, hogy a csapattársai mit sem tudnak hőstetteiről, hiszen láthatóan nem tudják, hogy itt van. Régebben ő is folyton ezt tette. Elcsalta az ellenfelet, ha tudta, hogy mentse a többieket, és saját trükkjeivel végezzen ellenségeikkel.

Egy idő után már meg sem lepődött, hogy a többiek semmibe veszik, lenézik és a hála legkisebb jelét sem mutatják. Megszokta, hogy Asgardban ő csupán a fekete bárány a családban. Ő a mágiához értett, a trükkökhöz és hatalmas varázslatokhoz, a többiek fémmel és hússal harcoltak. Ő racionális volt és vágyott a tudásra, az ismeretre. A többiek beérték azzal, hogy tudták, a tej a tehénből, a bor a szőlőből jön. Na, a másik dolog. A bátya és hordája folyton csak mulatozott és ivott, és fürödtek a dicsőségben…amiből persze neki nem jutott.

Ez rosszul esett. Nem azért, mert annyira vágyott volna a kegyetlen másnapokra, vagy a nép beteges imádatára… csupán szerette volna, ha éreztetik vele, hogy ő is számít. Hogy a birodalomnak szüksége van rá, hogy a legkisebb mértékben hálásak neki. Ehelyett csupán az anyja mondogatta mindig, hogy mennyire fontos neki. De ez nem jelentett semmit, az anyáknak ez a dolguk.

A többiek kinevették és szórakoztak vele, de sosem vették komolyan. Még Thor sem. A testvére volt, de mindig hangoztatta, hogy nincs vele egy szinten. Lokinak néha elege lett ebből és visszavágott a saját módszereivel, varázslattal és furfanggal. Ostobán azt remélte, így talán jobban tisztelik majd, ám ők inkább elkönyvelték Lokinak, aki képtelen tisztességes eszközökkel küzdeni.

Amikor kiderült, hogy ő tulajdonképpen nem is Asgardból származik, már meg sem lepődött igazán. Sosem értette, miért nem lehet csak a legcsekélyebb értelemben is egyenlő a testvérével, de akkor legalább tisztázódtak a dolgok. Már nem érdekelték olyan kicsinyes célok, mint tönkretenni Thor nagy napját, vagy borsot törni az orra alá. Soha nem is volt egyenlő vele, és soha nem is lesz. Loki végre nem akart már beilleszkedni, vagy hasonlítani az asgardiakra. Ő más volt, erősebb.

Meg akarta mutatni, hogy igen is többre képes, mint bárki más abban a világban, és bizonyítania rátermettségét a trónra, amire addig nem is vágyott, …viszont elbukott. Nem sikerült kivívnia apja elismerését még így sem, tisztában a ténnyel, hogy ki ő. Feladta a reményt és a szégyentől kínlódva inkább a csendes elmúlást választotta.

A csend meglett, de a halál nem jött. Rögtön megérezte, hogy idegen világok egyikébe került. Olyan helyre, amiről nem írnak a könyvek. Mindezidáig nem igazán hitte, hogy a kilenc világon kívül máshol is van élet, ám akkor minden kétségét eloszlatták. Hónapokig járta a lakatlan kősivatagokat és élettelen pusztákat sötétben, úgy hogy még tíz méterre sem látott. Már kezdett beletörődni, hogy itt fog elpusztulni, amikor sorsa döntő fordulatot vett. De bár ne vett volna!

Különös városhoz érkezett, a házak sziklából és fémből épültek, az utcákon sötét árnyak jártak. Nem telt bele sok időbe, míg felfedezték és elfogták. De miért ne tették volna? Kiderült, hogy a vezérük egy több ezer éves hadvezér, aki több száz világ pusztulását okozta már. Először meghódítani kívánja a bolygókat, de ha nem sikerül, egyszerűen eltűntetni őket az útból. Eddig nem akadt ellenfelére.

Nemsokára az is elhangzott, hogy a vezér most a kilenc világ meghódítását tűzte ki céljául. Loki kilenc világáét. Azzal akarta kezdeni, hogy végez az onnan idekeveredett lénnyel, de Lokinak sikerült meggyőznie, hogy Odin fiaként több hasznát veszik élve. Rávette a vezért, hogy adja neki robotseregét, a chiturit, és ő ismerősként majd könnyű szerrel vezeti őket a leggyengébb láncszem, Midgard ellen.

Nem igazán rajongott az ötletért, hogy elpusztítson egy egész világot, annak ellenére sem, hogy Midgard nem volt a szemében több puszta hangyabolynál, de mégis csak a kilenc világ egyike. A legkisebb rész is szükséges az egész stabilságához, ezt Loki is tudta. Így volt egy terve.

A vezér a Tesseract segítségével kívánta térdre kényszeríteni a kilenc világ lakóit, ehhez készíttetett egy jogart is még nagyon régen. Ezt adta át Lokinak, aki úgy tervezte, amíg a sereg a bolygó elpusztításával foglalkozik, addig újra bezárja az átjárót, és most, hogy már nála van a mágikus kocka és a kulcsa, a jogar is, segítségükkel létrehozza a valaha látott legnagyobb varázslatot: elpusztítja az összes lehetséges utat a világaikba, örökre elvágva magukat a külvilágtól, de egyben örökre elrejtve a sötét vezér elől otthonaikat.

Kezdetben jó tervnek tűnt, magasztosnak és dicsőnek…de aztán elbizonytalanodott. Pont ő lenne az, aki megmenti a világot? Ő, aki csak a trükkökhöz és könyvekhez ért? Ő, akinek soha egy percre sem jutott a dicsőségből…? Ő lenne az, akiről évszázadokig legendákat zengenek majd? Ezt elég nehezen tudta elhinni. De a döntő dolog mégis az volt, hogy még soha, egyetlen egy egész bolygóra kiterjedő varázslatot sem hozott létre. Hogy lenne akkor most képes kilenc világ köré pajzsot emelni? Ez még a Tesseract segítségével is hiú ábrándnak tűnt.

Meg ott volt az a tény, hogy ha nem jön össze, a vezér megkeresi és olyat tesz, ami legrosszabb rémálmában se történhetne meg vele. Azt ígérték, könyörögni fog az olyan élvezetekért, mint a fájdalom. Loki erősnek hitte magát, de abban a látomásban elgyengült. Végül is miért kéne megmentenie a világokat? Soha, egyikben sem érezte otthon magát, sehol sem értékelték eléggé, néhol egyenesen gyűlölték. Még a hálátlan midgardiak is hazugságokat mesélnek róla annak ellenére, hogy többször is ő mentette meg őket a jégóriásoktól. A saját undorító fajtájától.

Miért nem igázhatná akkor le őket ténylegesen, és ha már Asgardban nem lehetett király, akkor legalább itt a földön. Nem mintha vágyott volna most már az örök birodalom trónjára azok után, ami történt, és midgard közönséges trónjára meg még annyira sem…de még ez is jobb volt a semminél. Így legalább nem kell aggódnia, mi lesz vele, ha nem sikerülne a varázslata. Övé lesz egy egész tűrhető bolygó és egy nép, aki minden kívánságát köteles teljesíteni. Jobb, mint a semmi.

De a lelkiismerete még mindig kitartott, mint annyiszor, amiért kimondhatatlanul utálta magát. Utálta a gyengeségét, hogy mindennek ellenére még mindig törődik a világokkal. A gyengeséget, hogy korábbi csatáiban és most is összeszorul a szíve, amikor kihunyni lát egy életet.

Mindig is ellene volt a mészárlásnak és inkább diplomatikus úton intézte volna a konfliktusokat, de persze az asgardiak, élükön testvérével kinevették. Nekik nem számított az, amit Loki ösztönösen, minden áron védeni szeretett volna, az élet. Nekik az ellenség élete, nem volt azonos a sajátjukkal, a dicső nép életével, …de Loki tudta, hogy minden élet egyenként megismételhetetlen kincs. Egy húsba zárt drágakő. De ez a drágakő az évek során csalódásai hatására kezdett elhalványulni a számára, és mára fénytelen kaviccsá vált.

Mégis, most, hogy végre eljött az ő ideje, azon kapta magát, hogy újra látni kezdi a fényt. A kihunyó fényt a miatta életüket vesztett emberekben. Makacs kitartása ellenére sajnálni kezdte az ártatlanokat, mikor Thor kényszerítésére végignézett a véres utcákon. A mészárlás, amitől úgy undorodott, most pont az ő kezei által jött létre a földön.

Talán ezért is szórakoztatta a lány, pont azért, mert olyan kitartóan igyekezett rendbe hozni a herceg hibáját. Mert hibázott, végzeteset hibázott, de már túl késő lett volna megállítani. A vezető gyanút fogna, játszani kell tovább a szerepét, amit az idő folyamán megkedvelt, majd újra megutált. Nem tehet úgy, minta hirtelen meggondolta volna magát és lemondana a trónról…az rögtön gyanús lenne.

De nem tudta, mi mást tehetne? Talán annyit, hogy nem állítja meg a lányt, aki éppen végezni próbál az álseregével. Már úgy sem lehetne övé midgard trónja, a bátyja nem hagyná. Akkor legalább hagy mentsék meg ezek az emberek a szánalmas kis világukat, ha csupán egy rövid időre is, a Vezér érkezéséig.

Még utoljára a csinos lányra pillantott, aki most már nagyon ismerős volt a számára, majd ott hagyta a robotokkal és újra Manhattan szíve felé vette az irányt. Még hallotta a robbanást és a híd vasbeton szerkezetének összeomlását, de nem nézett hátra. Pontosan tudta, mi történt. Titokban mindig is a lánynak szurkolt, már néhány órával korábban is, amikor még Midgard meghódítása volt a célja. Akkor úgy vélte, maga mellé állítja majd a lányt, de később már ez a cél sem volt vonzó a számára.

A Kilenc Világ pusztulásra ítéltetett, ő pedig, bár talán semmit sem tehetett volna ellene, de mégis csak rontott a helyzeten. Szégyenében azt kívánta, bár megnyílna alatta a föld és örökre elnyelné. Hiszen egyszer már lemondott az életéről, most is szívesen megtenné. Ó, bár már akkor meghalt volna, bár az örvény örökre elnyelte volna!

Egész életében minden jó szándéka rosszul sült el, mindig minden elromlott, amit önzetlenül tett volna másokért. Sőt, azért is ő volt a hibás, amit más követett el. És ha mégis sikerült valami, azt vagy nem látta senki, vagy nem foglalkoztak vele. Loki már kezdte azt hinni, hogy ő tényleg rossznak született, s csupán arra hivatott, hogy ártson másoknak. Hiszen egész élete alatt csak gonosz trükkjei érték el a kívánt hatást…

De ő mégsem akart rossz lenni. Nem, nem akarta elfogadni, hogy neki csupán ez a sors járt. Akkor már inkább ne is élne. Mindennél jobban vágyott arra, hogy ne kelljen szembe néznie a holnappal. Rettegett attól, mi lesz, ha a Vezér eljön érte…és még előtte, ha apja csalódottságával kell szembenéznie. Titokban azt remélte, valamelyik ellenfele még aznap végez vele, megszabadítva a bűntudat és felelősség kínjától.

De nem így történt. Az a zöld mutáns képtelen volt megölni, pedig csak egy igazán kicsi hiányzott volna. Persze, adta a formáját, nem mondta ki kerek perec, hogy te idióta, mikor ölsz már meg végre?! Kelletlenül tűrte, ahogy a nevetséges Bosszúállók körbeveszik, megbilincselik és miután órákig készülődtek, meg zuhanyoztak a „nagy búcsúra" vigyorogva kiállítják a Central Park közepére, hogy az idióta testvére hazavihesse. Még utoljára egy nagyképű „ezzel még semmi nem ért véget, eljön még a vég" pillantást küldött a többiek felé, megőrizve a róla kialakított képet.

De valójában már magasról tett rá, mi történik vele vagy a világgal. Csak létezett, mint hal a vízben, minden reménytől és fénytől megfosztva a magány tengerében. De egy valami mégis szöget ütött a fejében egy pillanatra. Hol a lány?A lány, aki egyedül végzett a chitauri egyharmadával. Ő miért nem ünnepel a többiekkel? Loki meglepődve saját magán azt vette észre, hogy aggódik a lányért, érdekli a sorsa.

Asgardban...

Aztán, mikor Thor megnyitotta az átjárót, sietett megszabadulni az efféle szánalmas gondolatoktól. Ekkorra már annyira mély közömbösségbe esett, hogy fel sem fogta igazán, mi történik körülötte. Testvére és ő a palota közepére teleportáltak. Apja a trónszékben ült, anyja mellette térdelt, de amikor meglátta halottnak hitt kisfiát, azonnal felpattant és odarohant hozzá.

Loki még látta, ahogy Odin intően felemeli a kezét, de Frigga már ölelte és csókolta őt. Talán sosem engedte volna el, ha Odin nem parancsol rá, most már határozottabban. A király felemelkedett, kimértem lesétált az arany lépcsőkön és az összes jelen lévő (szolgálók, cselédek, katonák, harcosok és a királyi család tagjai) szeme láttára lekevert egy hatalmas pofont fogadott fiának. Loki tudta, hogy ez lesz, de még ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy kitérjen az ütés elől. Ehelyett pirosló, de kifejezéstelen arccal esett a földre Odin karjának lendületétől. Erre még ha Thor is megdöbbent volna, de hallgatott.

Ezután atyja faggatni kezdte, hogy miért követett el ilyen szörnyűségeket. Meg hogy hol járt az elmúlt másfél évben, mert Heimdall csak néhány napja vélte felfedezni, meg hogy így, úgy, amúgy, de ő nem válaszolt. Mi értelme lett volna? Már olyan mindegy volt, mi lesz a sorsa. A jogar a földön, a Tesseract fegyvertárban: sem szökésre, sem a varázslatra nem volt már esélye. Azok a bolond midgardiak meg biztos elrontják majd a jogart, de már hagyta a francba. Úgy kell nekik, ha nem értenek hozzá!

Odin megunta a faggatást és úgy döntött egy kis időre hűvösre küldi fiát, amíg meg nem bánja tettét és elnézést nem kér. Nagyobb büntetést nem mert kiszabni rá. Hiszen a fia volt, akkor is, ha csak egy hálátlan fogadott fiú. Szerette Lokit és tudta, hogy a fiú is szereti őt, csak nem úgy, ahogy az asgardiak a szeretetet értelmezik. Loki is csak bizonyítani szeretett volna, mint Thor, és emiatt kiirtani egy egész fajt, mint Thor**. Bár az utóbbinak (Lokinak) sajnos nagyobb mértékben sikerült… Lényeg a lényeg, Thor büntetése száműzetés lett (a Földre), és Loki sem kaphat ennél komolyabbat!

De mivel már nincs hova küldenie, így Asgardon belül száműzi, bizonytalan időre. Felesége bele is pusztulna, ha újra elvesztené a fiát. Így Lokit a város legszigorúbban őrzött földalatti börtönébe vitték, a legkisebb, legsötétebb és leghidegebb cellába. Ez nem tetszett a hercegnek, mivel újra feltörtek felsőbbrendűségére irányuló hajlamai, de Odin direkt fosztotta meg a luxustól. Hetente egyszer kapott enni, és inni csupán kétnaponta egyszer.

Loki behúzódott az árnyékba, mert néha napközben az őrök leengedték a csürhét bámészkodni, ami még megalázóbb volt. Ráadásul néha jöttek olyan őrült szolgálólányok, akik állítólag szerelmesek belé. Még ilyen marhákat! A herceg kezébe temette az arcát és melankolikus gondolataiba mélyedt.

Egyetlen szórakozása egy üres lapokból álló könyv volt, amit testvére hozott neki, hogy leírhassa gondolatait. Thor állítólag még a Földön hallott a naplóírásról, ami a midgardiak kedvelt időtöltése. Loki kezdetben kedvetlenül, de elfogadta a könyvecskét és a mellékelt ceruzákat Thortól. Többet, nehogy elfogyjanak. Mostanra hálás volt érte, bár ezt sosem említette.

Elkezdte leírni azon kevés dolgokat, amik igazán boldoggá tették az életben, és azt a még kevesebbet, amit Asgardban szeretett…Ez utóbbi pedig nem volt más, mint egy mélyvörös hajú kislány…

* Flashback = visszaemlékezés, általában rövidebb formában.

** A Thor filmben Thor bosszút akar állni a jégóriásokon, mert tönkretették a koronázását (Loki segítségével ). Majd utána Loki akarja elpusztítani őket, mert kiderül, hogy tőlük származik, de asgardi élete során úgy nőtt fel, hogy mindenki utálja a jégóriásokat, és emiatt utálta származását is.