18. fejezet

Úton a jogarért

- Milyen messze van még?! – kérdezte Loki újból, mikor már kezdte elveszíteni a türelmét. Kathlin már húsz perce vezette körbe-körbe a fővárosban. *Asgard fővárosa, ahol a Palota is van.

- Már mindjárt ott vagyunk! – válaszolta a lány vagy hatodszorra.

- Ezt már többször is mondtad! – forgatta a szemét a Herceg.

- Akkor most mondom újra!

- Ez nem vicces! – komolyodott meg Loki. – Egy, a Kilenc Világnál is hatalmasabb erejű fegyver kulcsa hever valahol gazdátlanul, te meg itt járkálsz körbe-körbe! Nem várost nézni jöttünk! – dühöngött.

- Tudom!

- Akkor meg mire vársz?! Mutasd a rendes utat! – Kathlin nyelt egyet. – Mi van?!

- Az a helyzet, hogy…

- Csak nehogy azt mond, hogy nem emlékszel, hova rejtetted! – kiabálta baljósan Loki.

- Nem mondom…

- Akkor?! – kérdezett rá idegesen a Herceg, miközben mindketten oldalra húzódtak egy csapat lovas elől.

- Tudom, hogy egy olyan ház volt, ami a Palota erkélye alatt volt…

Loki azt kívánta, bárcsak álom lenne ez az egész.

- De a Palotának rengeteg erkélye van! – ordította le a lány fejét, miközben kezeibe temette a sajátját. Talán tévedtem, és mégis teljesen ostoba… - dörmögte magában.

- Sajnos ez akkor nem jutott eszembe…

Loki fájdalmasan az égre emelte a tekintetét.

- Akarod, hogy felfrissítsem az emlékezeted?! – ajánlotta fel a cseppet sem fájdalommentesnek hangzó műveletet.

- Kösz, nem.

- Akkor gondolkozz! Még ma jó lenne ráakadnunk, mert a szüleim gyanút fognak, ha vacsorára sem érünk vissza.

- Addig biztos megle… - kezdte el Kathlin a mondatot, de félbehagyta, mert meglátott egy földművesnek kinéző öregembert befordulni a sarkon egy szekérrel. – Megvan! – jelentette ki. Loki azonnal felkapta a fejét.

- HOL?! – kiáltotta. Kathlin elindult egy keskeny utcán, mire a Varázsló követte.

- Csendesebben! – figyelmeztette a lány útközben. – Gondolom, te sem szeretnéd, ha valaki rájönne, hogy mit tervezünk…

- Miért, mit tervezünk?!

- Ellopjuk az univerzum legerősebb fegyverét…

- Nem lopjuk! – ellenkezett Loki. – A jogar engem illet…

- De az ereje nem – vágott vissza Kathlin.

- Már miért ne illetne engem? – kíváncsiskodott a Herceg, de legbelül érezte, hogy a lánynak igaza van. Senkinek sem kéne akkora erővel rendelkeznie. Felborítja az univerzum békéjét… Kathlin is érdekes módon hasonlóan vélekedett.

- Ilyen hatalmas erőt egyszerűen nem birtokolhat egyetlen személy… - Lokinak feltűnt, hogy direkt nem az ember szót használta. – Az nem igazságos…és veszélyes, mert könnyen fejébe száll a hatalom! – nézett jelentőségteljesen a férfi tengerkék szemeibe.

Loki most kikérhette volna magának ezt a hangnemet, de mégis valami arra késztette, hogy magába nézzen.

- Talán mondasz valamit… - kezdte, tőle szokatlan, bizonytalan hangon.

A Boszorkány úgy érezte, itt az idő a mélyebb kérdésekhez.

- Miért segítettél nekem reggel? – kérdezte óvatosan, remélve, hogy őszinte választ kap…de mégsem kapott.

- Mondtam már! – tért vissza az ideges Loki. – Még szükségem van rád…! Nem lett volna célszerű, ha idő előtt meghalsz!

Ám Kathlin megpróbálta nem magára venni az önző, érzéketlen tartalmat.

- Még azelőtt elvezethettelek volna a jogarhoz! Úgyhogy ez nem jó válasz! – jelentette ki. – Szóval?

- Akkor azért is, mert így már kvittek vagyunk! – köpte a szemébe a Mágus. – Te is segítettél az este, én pedig utálok másoknak tartozni!

- Azt viszont élvezed, ha mások tartoznak neked… - találgatott a lány. – Hogy te mennyire önző vagy!

- Na és aztán?!

- Tudod, még ennek ellenére sem hiszek neked.

- Teszek rá! – jelentette ki Loki flegmán és pár lépéssel lehagyta a lányt, majd nagy hévvel visszafordult, úgy, hogy Kathlin majdnem belé ütközött. – Merre van már?! – üvöltötte újfent. Kathlin kissé ijedten állt meg.

- Ez meg mégis mire volt jó?! – értetlenkedett.

- Azt kérdeztem, mikor érünk már végre oda?! – erősködött Loki, elállva a lány útját.

- Ha nem állsz félre, akkor soha!

Loki szemei összeszűkültek.

- Hát akkor azt ajánlom, hogy nagyon gyorsan kerülj ki és…!

A Boszorkánynak ekkor elege lett a folytonos erőszakosságból.

- Na idefigyelj, Loki! Engem nem érdekel, hogy ki vagy te! Mágus, vagy isten, vagy herceg, vagy jégóriás..., leszarom! Ne hidd, hogy az a legfőbb vágyam, hogy hozzájuttassalak a fegyverhez, ami majdnem elpusztította az otthonomat! De mégis... megteszem, tudod, hogy miért… Viszont, ha nem állsz le ezzel a folytonos bunkóskodással, akkor talán még a maradék kedvem is elmegy és…

De ekkor Lokinak lett elege a lány újabb kitöréséből, és egy ház falához vágta.

- Leszarom, hogy leszarod, hogy ki vagyok! Akkor is Asgard hercege vagyok, és kikérem magamnak ezt a hangnemet!

Kathlin nem hagyta magát, és egy erőtérrel legalább három méterrel hátrább lökte a Herceget, a szemközti ház falához vágva, ő maga pedig dühösen elsétált a faltól. Most rajta volt a sor, hogy az épp baljósan elinduló Varázslót újra egy energialökettel ajándékozza meg. Lokit, bár sikerült kivédenie a támadást, a pajzsának ütköző erőtér sebessége újból a falig sodorta. A lány ekkor gyorsan odalépett hozzá, megragadta a Varázsló fekete-sötétzöld bőrkabátját a mellkasánál és újból a falhoz lökte.

Loki meglepődve, bár már kicsit sem idegesen nézett a lány szemébe. Tetszett neki a lány harciassága és talán túl nagy önbecsülése. Az, hogy Kathlin még egy nála nyilvánvalóan erősebb ellenféllel is leáll veszekedni, ha az igazságtalanul bánik vele. Szerette az olyan nőket, akiket nem kell mindentől óvni, mert ösztönösen kiállnak a saját érdekükért. Az ilyen nőket a legnehezebb meghódítani, de ezért egyben ez a legnagyobb kihívás is.

Elérni, hogy egy határozott, független nő végül mégis a te karodban keresse a biztonságot…az már valami! Loki szerette a kihívásokat. Azokkal önmagának is bizonyíthatott.

Egyre jobban élvezte Kathlin társaságát, és ez még a jogar iránti aggodalmát is elfeledtette vele egy időre. Viszont ezt soha sem vallotta volna be senkinek. A hercegeknek nem kell megküzdeniük egy nőért: a nők küzdenek meg értük – vallotta az asgardi történelem tanulsága. Lokit viszont ez Thorral ellentétben nem tette volna hosszútávon boldoggá. Néhány percig hízott a mája, de azután megszűnt a szórakozás.

Ez a Boszorka viszont tényleg igazi kihívás volt…és rejtély. Mikor úgy érezte, sikerült megtörnie, akkor tér vissza igazán a határozottsága. Viszont, ha egy csipetnyi kedvességet is kap tőle, akkor azonnal elbizonytalanodik, hogy miért játszadozik vele a Herceg. Egyben biztos volt: ha megmenti azt a szerencsétlent, akiért a lány úgy aggódik, akkor biztos, hogy nem tágít Kathlin közeléből, amíg tökéletesen ki nem ismeri.

Bolond is lenne, ha nem tenné: nincs még egy olyan lány, aki egyszerre szembeszállna egy egész katonai szervezettel és távoli világokban kockáztatná az életét valakiért, aki fontos neki; aki félelem nélkül beszólna az istennek, aki majdnem elpusztította a világát, de felajánlja neki az életét is, ráadásul segít neki kérés nélkül. Egy lány, aki csupa ellentét, és rejtély. Egyszerre határozott és bizonytalan, kedves és bosszúálló, ellenáll a fájdalomnak, de másokét nem tudja elviselni és láthatóan nem befolyásolja sem vagyon, sem hatalom.

Egy lány, aki annyira más, mint a többi…, aki végre másképp bánik vele. Talán utálja őt, talán csak dühös rá…, de legalább nem veszi semmibe. A kivételes ereje és külseje pedig csak a hab volt a tortán. És Loki akarta ezt a tortát. Csak magának akarta. De egyben arra is vágyott, hogy Kathlin döntsön úgy, hogy az övé lesz, nem pedig az ígérete miatt, adósságból legyen vele. Loki eddig nem nagyon udvarolt még senkinek, de most úgy határozott, az élet újabb területén próbálja ki magát…persze kizárólag a saját, lokis módján!

- Felőlem – vetette oda flegmán a lány, még mindig a falhoz nyomva a Herceget, aki jót szórakozott azon, hogy a másik mennyire élvezi, hogy most látszólag fölénybe került. – De ha nem hagysz fel az udvariatlansággal, akkor nem kapod meg a jogart! Az én türelmem sem határtalan! – Loki kuncogni kezdett. – Most meg min mulatsz olyan jól, te bunkó?!

- Tudod, kicsi lány – nézett mélyen a szemébe a Varázsló, Kathlin pedig csodálkozott, hogy most meg se rezdült a „bunkó" kifejezésre, – ami nincs, annak nem is lehet határa. Azt hittem, nálatok a fizikaoktatás kötelező…

Kathlin dühösen hagyta faképnél és elindult az egyik irányba.

- Olyan gyerekes vagy! – jelentette ki a válla fölött, hangjából pedig érződött az enyhe sértődöttség.

Igen, tényleg türelmetlen volt egy kicsit…de egy idegen bolygón szórakozik vele egy félisten. Ki az, aki erre ne vesztené el a türelmét?! Kész csoda, hogy eddig megúszta épp ésszel. Loki meg most biztos egy hisztérikának tartja. Ő sosem volt hisztis…csak azért valahogy meg kell védenie az önbecsülését, ez pedig egy Loki-típusú emberrel szemben meglehetősen nehéz.

Ráadásul ott van a legfőbb dolog: az aggodalom, hogy Natasha talán már nem is él… és ennek tetejébe még Loki is olyan kétértelműen viselkedik vele: mert amikor épp nem akarja az őrületbe kergetni, akkor úgy tesz, mintha érdekelné. Korábban megfogadta, hogy mindennek ellenére ad egy esélyt Lokinak…de még mindig nem értette, mi olyan érdekes egy félistennek egy emberben.

- Hé, várj! – vette fel Loki újból a kedvesebb, megértőbb hangnemét.

És tessék, már megint! Kedvesebben beszél, de képtelen őszinte lenni velem – gondolta Kathlin. – Ebbe beleőrülök!

- Hagyjál!

- Kathlin!

Loki megfogta a karját, mire Kathlin dühösen felé fordult.

- Mi az, még nem szórakoztad ki magad eléggé rajtam?! Akkor jöjjön az újabb „én isten vagyok, te meg úgy táncolsz, ahogy én akarom" rohamod! – gúnyolódott Kat. – Nekem már úgy is mindegy, józan eszem nem is volt soha! Hiszen te is megmondtad: egy hisztis őrültnek már úgy is mindegy… Akkor miért ne…?

Loki elgondolkodott.

- Azt hittem, tovább bírod…

- Oh, annyira sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem – gúnyolódott tovább Kathlin.

- Én semmi ilyet nem mondtam… - ellenkezett Loki, a fejét rázva, de a lány kezét még mindig nem engedte el. Jól esett neki, hogy Kathlint legalább egy kis ideig a magáénak érezhette, még, ha a lány ezt nem is fogadta kitörő boldogsággal.

- Akkor mégis mit vársz tőlem?! - Loki elgondolkodva bámult a lányra, így Kathlin kellemetlenségében folytatta. - Talán jól jönne egy lány, akivel azt tehetsz, amit akarsz, ...de tájékoztatnálak, hogy még nem mentetted meg, akit kértem, így még nem tartozom neked…és nem kell eltűrnöm a sértegetéseidet sem! Nem érdekel, ha hisztis ribancnak tartasz is…már épp eleget tűrtem a bunkóságodat…!

Már épp sikerült volna kiszabadítania a kezét Loki szorításából, és újból faképnél hagynia a nővére reménytelen reményét, amikor…Loki a keze után kapott, és maga felé fordította a lányt, megfogta mindkét kezét, majd újból a szemébe nézett.

Egyszerűen nem tudott ellenállni a lány igéző, a délelőtti napfényben bordó árnyalatban játszó szemeinek. Még így idegesen is a tekintete olyan meleg és szeretetteljes volt, és tiszta, mint a nyári égbolt.

- Nem tartalak hisztis ribancnak – jelentette ki Loki. – Igazad van, csak szórakoztam veled, bárki kikészült volna a helyedben… - A végén halványan elvigyorodott.

Kathlin kezdetben csak tátogott a meglepődöttségtől. De biztos most is csak szórakozik… - gondolta.

- De én nem vagyok bárki! – emelte fel a hangját a Boszorkány. – Ki más lett volna olyan őrült, hogy elhozza neked a jogart, abban a naiv reményben, hogy nem élsz majd vissza a helyzettel?!

- Ha visszaéltem volna, már nem így néznél ki! – gúnyolódott most Loki.

- Na látod, erről beszélek… - Újra megpróbálta otthagyni a Herceget, de Loki nem engedte és erősen tartotta.

- Na, jó, figyel! A közös érdekben kössünk békét!

- Békét?! – hitetlenkedett Kathlin. – Én eleve békés szándékkal jöttem…

- De megfenyegettél!

- De te meg már százszor visszaadtad!

- Így nem jutunk semmire! – sóhajtotta a Mágus. Kathlin ekkor makacsul hallgatott és a földet bámulta. – Jó, megígérem, hogy nem leszek bunkó! – jelentette ki Loki, mintha a világ legnehezebb döntését hozta volna meg. Kathlin még mindig nem szólt semmit. – És erőszakoskodni sem fogok. Így megfelel? – fordította maga felé a lány állát.

Most Kathlinen volt a sor, hogy elvesszen a mély, tengerkék szemekben. Lehet, hogy Loki gonosznak számított, mégis a tekintete olyan értelmesnek, intelligensnek és különösképpen megértőnek hatott. Ha nem ismerte volna, Kathlin arra gondolt volna, hogy ez a férfi bármikor képes kiállni az ártatlanok igazságáért. És emellett ott van az a vágyakozás, mintha csak arra vágyna, hogy valaki meglássa ezt…, de ez őrültség!

- Hiszem, ha látom! – mondta végül a lány.

- Elégedj meg azzal, hogy a szavamat adom!

Kathlin szívesen kijelentette volna, hogy az ő szava már nem sokat ér…, de akkor eszébe jutott, ami a kertben történt: lehet, hogy tényleg nem ismeri eléggé? Lehet, hogy csak azt ismeri, amit Loki hagy neki megismerni magából? Talán tényleg attól fél, hogy ha kedvességet mutatna, akkor az gyengeségnek tűnne és következésképpen tőle várja el, hogy kitalálja, milyen is valójában? Könnyítésnek pedig érje be azzal, hogy tudja, ha akarta volna, már rég kihasználhatta volna?!

Lehet, hogy a lányok gondolkodásmódja rejtélynek számít a férfiak számára… De Loki gondolkodásmódja még érthetetlenebb!

- Mond még egyszer!

Loki sóhajtott egyet. Már megint a méltósága forgott veszélyben, de nem akarta még jobban magára haragítani a lányt. Már így is túl messzire ment… Valamiért nem megy neki ez az udvarlás! Kathlinnek úgy tűnik nem elég, hogy már vagy egy órája nem bántotta…

- A szavamat adom, hogy nem leszek veled bunkó és erőszakos…

- Amíg…?

- Amíg megmutatod hol van a jogar! – Kathlin csúnyán nézett. – És amíg neked segítek… Így már jó?!

- Tökéletes – mosolyodott el a lány, amivel sikerült újra meglepnie a Herceget. – Induljunk! – kiáltotta. Lokit meglepte a hirtelen válasz.

...

- A hangulatod gyorsabban változik, mint ahogy levegőt veszel! – jegyezte meg Loki. Sietve lépkedett a lány mellett, mert Kathlin is megszaporázta a saját lépteit. A lány újra elmosolyodott.

- Lehet, de így legalább könnyebben tudok örülni valaminek – jött a frappáns válasz.

- És mi az, ami legkönnyebben boldoggá tesz? – érdeklődött a Herceg. Kathlint meglepte a kérdés, de azért válaszolt. Miért ne? Így cserébe talán ő is kérdezhet.

- Akár kis dolgok is, például ha találkozom valakivel, akit fontos nekem. Vagy ha egy érdekes témáról beszélgetek valakivel, és választ kapok a kérdéseimre, ha megértek valamit, mondjuk valami összefüggést az univerzummal kapcsolatban… - Loki érdeklődve hallgatta Kathlin monológját. Értékelte ugyanis, hogy a lány az ékszereknek, ruháknak és efféléknek még közelében sem járt. Csak értelmes, esetleg érzelmes dolgokat sorolt fel, ez sokat elárult róla. - …ha valaki megölel, és már abból tudom, hogy szeret... Ha valami szépet látok, mondjuk egy romantikus stílusú épületet, egy szép tájat: tengert, színes réteket és hegyeket, ha izgalmas felhők vannak az égen… Amiko süt a Nap, ha fény van. Azt szeretem a legjobban, ha a Nap sugarai melegítik a bőrömet Olyankor olyan… Ez most talán furán fog hangzani…, de olyan, mintha nem lennék egyedül! Mintha valaki mindig velem lenne, ha megérintene. Érted, mire gondolok?

- Nem igazán – merengett el Loki. Őt inkább zavarta a Nap, a fény, amiben jól látszott. A sötétben elbújhatott… önmaga elől is. – Folytasd! – kérte a lányt.

- Hát jó… A legjobban viszont az tesz boldoggá, ha segíthetek valakinek. – Egymásra néztek és a lány elmosolyodott. – Ha tudom, hogy amit teszek, az a másikat is boldoggá teszi majd. Nem azért segítek, hogy kapjak valamit cserébe. Még csak hálát sem várok igazán…, bár azért nem baj, ha van. Viszont általában nem fogadok el semmit cserébe. A lényeg, hogy tudjam, tényleg valami jót tettem a másikkal, hogy lássam, hozzá tettem valamit az életéhez. Ez talán részben mégis önző dolog, hogy azért akarjuk, a másik boldogságát, mert azt látva, az minket is boldoggá tesz… de ez ellen nincs mit tenni. Ha boldoggá teszünk valakit, akkor mi is menthetetlenül azok leszünk!

- Úgy gondolod? – kérdezte Loki kiismerhetetlen hangon.

- Csak a tapasztalat beszél belőlem. De azért az önzetlenség mellett szóljon, hogy ettől függetlenül nem tudok elmenni mások szenvedése mellett. Egyszerűen nem tudok valakit cserbenhagyni, akinek szüksége van rám. Valami folytán úgy gondolom, ha nem segítek valakinek, pedig tudnék, akkor az a legönzőbb dolog a világon… és sokkal önzőbb, mintha azért segítenék, mert az nekem is jó… Csak jó érzés, hogy tehetek valamit másokért…, hogy…

- …fontosnak érzed magad ezáltal! – fejezte be Loki. A Herceg tulajdonképpen ugyanezt érezte, de persze ezt senki sem tudhatta. Meg ő sokkal egyszerűbben fogta ezt fel.

Régen egyszerűen azért segített, ha kellett, mert úgy érezte helyesnek. Ám most még kereste az új önmagát: azt, aki már nem a „fiatal herceg", aki testvérével harcol apja elismeréséért és azon bánkódik, hogy senki sem veszi észre, amikor valami jót tesz; de már nem is a „megtört herceg", aki elvesztve az egyetlent, aki megértette, ezért kegyetlen és önző pusztítóvá vált. Kathlin akaratlanul is elindította benne az újabb változást, és Loki egyszerre próbálta megismerni az új önmagát, makacsul összetartani a lelkét védő falakat és kiismerni a lányt, aki egy nap alatt annyira felkavarta az életét.

- Lehet – hümmögött Kathlin. - De tényleg nem tudok szenvedni hagyni másokat. És egyébként olyan nagy baj az, ha szeretném érezni, hogy fontos vagyok? Hogy kellek valakinek? Hogy valahol szükség van rám? Szerinted ez csak értelmetlen ostobaság? – kérdezte Lokit.

A Varázsló úgy érezte, a lány a szívéből beszélt. De ezt így nem vallhatta be.

- Nem.

- Tényleg?

- Mindenki vágyik rá, hogy értékeljék, hogy hasznosnak érezze magát. Mindenki olyan helyen szeretne élni, ahol tudja, hogy szükség van rá…

- Te is? – kérdezett rá a Boszorkány.

- Nagyon sokat tudsz beszélni egy egyszerű dologról…én veled ellentétben nem gondoltam még ennyire bele – terelte Loki a szót.

- Jó, de te is vágysz rá, hogy értékeljenek, nem?

- És itt a pont! Hogy értékeljenek! Hogy kifejezzék, mennyire hálásak nekem! Tudod, én csodállak… - Kathlin kérdőn nézett rá. - Nekem nem elég, hogy boldoggá tettem valakit. Én szeretem, ha meg is köszönik! És ha legalább egyszer elmondják, hogy mennyire fontos, hogy számíthattak rám. Ha szóvá teszik, hogy szükség van rám… – Loki még hozzá is tette volna, hogy azért, mert ez eddig nem történt meg vele, de akkor rájött, hogy már így is túl sokat mondott.

- Ezt úgy mondod, mintha… - fogott bele egüttérzően Kathlin.

- Fogd be! – váltott hangnemet a Mágus, de aztán lecsendesedett. – Ez csak értelmetlen fecsegés! Inkább azt mond, milyen messze van még? – kérdezte meg századszorra.

- Loki… - sóhajtotta a Boszorkány.

Lokinak nem tetszett ez a sajnálkozó hangnem.

- Merre van?!

Kathlin kénytelen volt feladni, mert odaértek.

- Itt vagyunk! - állt meg egy kétemeletes parasztház előtt. Mostanra a város széléig jutottak, ahova már csak a palota legkülső szárnya ért ki.

- Na végre! – sóhajtotta Loki drámaian. Ekkor felnézett a palotára, a lány tekintetét követve az egyetlen erre néző erkélyig. Megvolt vagy nyolcvan méter magasság a földtől. – De miért pont az erkélyről jegyezted meg? Van itt még pár jellegzetes elem…

- Onnan estem ide… - vágta rá a lány.

Loki nagyot bámult rá.

- Nem hittem volna, hogy tudsz repülni! Még ilyet, egy repülő midgardi! Mik meg nem esnek manapság…! - gúnyolódott.

- Nem figyeltél, én leestem!

- Akkor már nem élnél! – ellenkezett a Herceg. - Lehet, hogy hazudtál erről az esésről? – nézett a lány szemébe szigorúan.

- Dehogy, csak puhára estem… - magyarázta Kat.

- „Hiszem, ha látom!" – jelentette ki Loki, a lány korábbi szavaival élve.

- Hát arról már lemaradtál! – tudatta vele a Boszorkány.

- Hm, nagy kár… - ingatta a fejét a Varázsló. - Na de majd egyszer ledoblak onnan, hogy leteszteljem… - jutott eszébe az ötlet.

- Álmodozz csak!

- Azt teszem – vigyorgott Loki. – De most vissza a valóságba! Hol van a jogar? – Most kivételesen nyugodt hangon kérdezte.

- Egy pillanat – nézett körbe a lány. A tegnapi szénaboglya, ahol landolt, nem volt a helyén… Sőt egyenesen eltűnt. Ez nem jó kezdet… De akkor meglátott egy embert a közelben. Odasietett hozzá.

- Uram? - szólította meg Kathlin Loki nagy meglepetésére a földműves bácsit, aki szénát pakolt egy szekérre a ház mellett, pont arról a helyről, ahol tegnap földet ért a palota erkélyéről történő leugrás után. Loki nem értette, ugyan mit akar most ettől a paraszttól. Remélte, hogy nem a jogarról akar neki beszélni.

- Miben segíthetek, kisasszony? - kérdezte kíváncsian a földműves.

- Tegnap volt itt a ház mellett egy nagy rakás széna...

- Azt boglyának nevezik - oktatta ki Loki felsőbbrendű hangnemben, Kathlin mellé lépve.

- Jól van, akkor boglya! - hagyta rá a lány.

- Mi van vele? - kérdezte az idősödő férfi.

- Már nincs itt... Miért nincs itt?!

- Hajnalban elvitték.

- Na... de...! - hitetlenkedett Kathlin.

- Hagyd már az értelmetlen csevegést! - vágott közbe Loki. - Van fontosabb dolgunk is!

- Ez fontos! - dühöngött a lány. - Hova vitték?!

- Hova-hova? - csóválta a fejét a földműves, mintha ez magától értetődő lett volna. - Az istállóba.

- Micsoda?! - döbbent meg a lány.

- A teheneknek is kell valami reggeli..., vagy talán nem értenek egyet? - nevetett az ember és odébb állt.

Kathlin megsemmisülve rogyott össze a fal mellett, arcát a kezébe temetve. Ezt elcseszte! Rohadtul elcseszte, és Loki ki fogja nyírni... Loki viszont még semmit sem sejtett, így csodálkozva nézett a lányra.

- Mégis miért olyan fontos neked az a szénaboglya?! - értetlenkedett. - Inkább a jogart kéne keresned!

- Hát éppen azért... - csuklott el Kathlin hangja, amikor belegondolt a helyzet komolyságába. Elvesztette...

Loki elméjén felettébb aggasztó gondolat suhant át. Azonnal letérdelt a lány mellé, és elvéve a kezeit az arcából enyhén megszorította azokat, majd remegő,bordó szemeibe nézett.

- Kathlin, mondd, hogy a jogar nem a szénában volt...! - kérte fájdalmas hangon.

- De... - jött a végzetes válasz. Loki azonnal felpattant, majd magára hagyva az összetört lányt a földműves után rohant. Még épp azelőtt kapta el, hogy a bácsi felkapaszkodott volna a szekérre.

Stílusához híven megragadta a szegény ember vállát, a szekér oldalához vágta és félelmetesen hangon ordította:

- HOL VAN AZ A TEHÉNISTÁLLÓ?!

...

- A-a-a – nyögte az öreg halálra rémülten.

- VÁLASZOLJ!

- A nyugati szárnynál, a palota ellentétes oldalán. A széna a királyi tehénistállóba ment –magyarázta az ember, majd remegve lehajtotta a fejét, - …hercegem.

- Ó, szóval felismertél…! – jelentette ki Loki sejtelmesen.

- Ki ne ismerne fel téged, uram? – kérdezte az asgardi, aki kihasználta Loki szorításának enyhülését és a földre rogyott. Letérdelt és meghajolt a Herceg előtt.

- Állj fel! – parancsolta Loki. Élvezte ugyan, ha valaki a lábainál hever… egy ideig. De ez most már kezdett kellemetlenné válni.

- Igenis!

- Pontosan mikor vitték el azt a szénát? – kérdezte komoly hangon a Varázsló.

- Hajnali hétkor. Ha érdekli, most fél tizenegy van…

- Nem kérdeztem…, de talán mégsem baj, hogy mondta! – Közelebb hajolt a földműveshez, aki már így is nagyon kényelmetlenül érezte magát. Mégiscsak a herceg állt le vele beszélgetni. – És mondja csak, nem találtak valami különöset abban a boglyában? – adta meg magának Loki a reményt, hogy a jogar nem került a tehenek elé a reggelivel.

- Mire gondol?

- Tudja azt maga… - próbálkozott.

- Sajnálom uram, de nem értem…

- Egy jogart, a mindenit! – tört ki Loki. – Nem találtak benne egész véletlenül egy jogart?!

Az asgardi kezdte azt hinni, hogy szegény herceg megőrült. Biztos nem tett jót neki, hogy egy évig eltűnt valahova, aztán meg börtönbe zárták. Ezt csak azért tudta, mert a külvárosban gyorsan terjedtek a pletykák.

- Nem, uram.

- Egészen biztos benne? – hajolt még közelebb Loki.

- Egész biztos, uram.

Loki már egyre rosszabbul érezte magát. Annyi mindent számításba kell vennie! És nagy az esély, hogy lebukik Thor és Odin előtt. Akkor mehet vissza a börtönbe… Ezt nem nagyon akarta. Már kezdett újra hozzászokni a fényhez.

- Akkor menjen a dolgára! – parancsolta a Herceg idegesen és faképnél hagyva a pislogó földművest visszaindult Kathlin-hez.

- Várjon, uram… - szólalt meg az asgardi. Loki azonnal megpördült, bár hamar kiderült, hogy fölösleges izgalommal. – Miféle jogar volt abban a boglyában?! – vonta le a következtetést.

- Az nem a te dolgod! Most pedig indulj!

- I-igenis, hercegem – remegett meg az öreg hangja A Herceg feldúltságára. Lokinak viszont eszébe jutott, hogy gyalog talán túl lassú lenne, míg odaérnek a királyi istállóhoz. – De előtte még… Adj kölcsön két lovat!

- Igenis. Használja bármelyiket az istállómból! – ajánlotta fel az öreg meglepetten.

- Remek! Ég áldja! – hagyta Loki végleg faképnél a földművest, hogy végre elbeszélgethessen Kathlinnel. Az öreg kapva az alkalmon azonnal felpattant a szekérre, megostorozta a lovakat és elhajtott. Szegény herceg, bolondságokat beszél… - gondolta. Még ha tudta volna az igazat…!

...

Loki idegesen vágott át az udvaron a még mindig a fal tövében gubbasztó Kathlinhez.

- MÉGIS HOGY GONDOLTAD EZT?! – üvöltötte, Kathlin pedig védekezően a feje fölé emelte a kezeit. Így is rohadtul érezte magát…miért kell még Lokinak kiabálnia is vele?

- Egy szénarakásba rejteni az univerzum legerősebb fegyverét?! – rázta a fejét Loki hitetlenkedve. - Te nem vagy normális! Mégis milyen beteges ötlet vezérelt?! – vágta a lányhoz a sajnos jogos szidalmait. Kathlin egyetlen szerencséje az volt, hogy Loki legalább tartotta magát az ígéretéhez és egy ujjal sem ért hozzá… De azért a szavai fájtak rendesen.

- Nem tudom… - felelte a lány bátortalanul. Most mihez kezdjen?

- Na, látod, épp ez itt a gond! – kiabált tovább Loki. – Talán előre kellett volna gondolkodnod! - jegyezte meg. – De még arra sem voltál képes!

És a szitkok folytatódtak...

- Képes voltál eljönni hozzám és megzsarolni, de még a zsarolásod tárgyát sem helyezted biztonságba! Mégis hol járt az eszed, hah?!

Kathlin azt kívánta, bár megnyílna a föld alatta. Lokinak igaza volt, tényleg nem gondolkodott előre, hagyta, hogy egy hirtelen ötlet vezérelje és nem volt elég elővigyázatos. Ezt nem tudta megbocsátani magának. Még jobban összehúzta magát a fal tövében.

- Belegondoltál egyáltalán, hogy mekkora kockázatot vállaltál azzal, hogy idehoztad a jogart?! – kérdezte a Mágus feszülten. Tulajdonképpen ő maga is csak most érezte át a helyzet komolyságát. Eddig csak a szabadságát látta a jogarban, ám most jött rá, hogy akár Világa pusztulását is okozhatja.

- Nem… - nyögte Kathlin halkan és összetörten.

- Hát persze, hogy nem! – emelte Loki égnek a tekintetét. – Miért is tetted volna?!

Kathlin egyre pocsékabbul érezte magát, ám akkor, mint villám csapott belé. Mégis miért sajnáltatja magát már megint? Nem ezért jött ide!

- Elég! – vett erőt magán a Boszorkány, majd nehézkesen felállt a falba kapaszkodva. – Igen, tudom, hogy elcsesztem. Tudom, hogy nem gondolkoztam, és igazad van, ez nagy felelőtlenség volt a részemről… De nem tudtam gondolkodni – vált egyre erőteljesebbé hangja. - Csak arra tudtam gondolni, aki miatt itt vagyok, és az ő érdekét néztem! Sajnálom!

- Ez már nem segít! – jelentette ki a Herceg hidegen, bár legbelül ismét meglepte és kicsi imponált is neki a lány visszatért önbizalma. Mi értelme lenne a szívatásnak, ha egyetlen alkalom után végleg összetörné vele?

- De a te szidalmazásod sem! – oktatta ki ezt igazolván Kathlin.

- Szerintem hasznos dolog. Hosszútávon mindenképpen! Sokat megjegyezhetsz belőle. – Loki halványan elvigyorodott.

- Akkor, ha kiélted rajtam a dühöd, végre előállhatnál valami megoldással is! – javasolta Kathlin. Nagyot sóhajtva szabadult meg a félelem utolsó darabkáitól.

- Már megvan a megoldás! – váltott kevésbé dühös és izgatottabb hangra a Varázsló.

- Éspedig?

- Mi ebben olyan kitalálhatatlan?! Elmegyünk abba az istállóba és kész!

Kathlin nagyot nézett.

- És ha meglátnak?!

- Akkor nincs semmi – jelentette ki a férfi lazán. – Miért ne mutatkozhatnánk együtt?!

- Ja igen, hiszen járunk…

- Na ugye, hogy nem is olyan nehéz ezt megjegyezni? – tette fel Loki a költői kérdést.

...

Midgard boszorkánya megrázta a fejét, hogy az végre megtisztuljon a nem odaillő gondolatoktól.

- Akkor induljunk! – határozta el és már indult is volna az előbbi szekér nyomába, de Loki megállította.

- Mégis hova mész?!

- Hova mennék?! A jogarért!

- Gyalog egy órába is beletelik, sőt talán kettőbe, amíg megkerülöd a Palotát.

- Akkor ideje lenne indulnunk… - jegyezte meg a lány.

- Nekünk nincs annyi időnk. Nem érted?! Minél gyorsabban oda kell érnünk! Már így is lehet hogy késő, és valaki előttünk talált rá… Tudod, mit jelent az?!

- Semmi jót, gondolom…

- Jól gondolod!

- Akkor futunk – döntötte el Kathlin, hogy oldja a feszült hangulatot, ami meg is történt, bár nem pont úgy, ahogy a lány képzelte. Loki nem úgy tűnt, mint aki mindjárt elrohan, inkább, mintha jót szórakozna az előző kifejezésén. Kathlin nem törődött vele és már épp bele is lendült volna, ám akkor a Herceg kuncogva elkapta a karját. – Loki!

- Gyere, te kis heves! Lóval megyünk! – És Loki már vonszolta is az istálló belseje felé.

- Mi?! Lóval?! – hitetlenkedett a lány.

- Itt nincsenek autók, így ezzel kell beérned. Bár nekem nem is hiányzik, hogy itt is bepiszkolják a levegőt – magyarázta Loki.

- Ezt értem. ...De nem mehetnénk mégis gyalog? – próbálkozott Kat.

Az volt az igazság, hogy ő még sosem lovagolt úgy igazából, vad vágtában, magas lovakon. Esetleg egy-két pónin vidámparkban, vagy a négy éve Svalbardon, de azokról szinte leért a lába és persze mind különösképp szelídek voltak. Szerinte a pónik külön faj voltak, mint a vad és veszélyes lovak. Nem is emlékezett rá, hogy valaha három méternél közelebb lett volna egy igazi lóhoz. Éppen ezért nagyon félt. Szerette a lovakat, gyönyörű állatok…, de csak távolról! Valahol hallotta, hogy a ló elől harap, hátul rúg, középen meg kényelmetlen… Egyikhez sem volt kedve.

- Miért? – kérdezte Loki, amint észrevette Kathlin szemében a félelmet és idegességet. Lelassított, amikor már csak két méterre voltak az első lótól. Az istállóban összesen öt ló volt. Egy szürke-almásderes és egy pej kanca, továbbá egy sárga, egy pej és egy fekete csődör. – Talán csak nem félsz a lovaktól? – kérdezte vigyorogva.

- Nem… Én nem tudom. – Loki érdeklődve nézte, de a kezét ezúttal sem engedte el. – Még sosem ültem lovon, vagyis amennyire emlékszem a gyerekkoromból, abban nem szerepel egy sem… - vallotta be Kat. - Csak icipici pónikon, amik szupercukik voltak, nem pedig ekkora Asgardi óriáslovakon! – magyarázta, bár már érezte, hogy kissé elragadtatta magát.

- Oh, hát ez a baj! – esett le a Hercegnek. – Semmi gond, akkor elmagyaráznom, hogyan kell! – ajánlotta, nem véve túl komolyan a problémát. - Egyébként meg az asgardi lovak sem sokkal magasabbak a midgardiaknál – mosolyogta halványan, jelezve, hogy a lány talán eltúlozza a dolgot.

- Na, de…! – ellenkezett volna a Boszorkány, ám hiába. Loki egy asgardban közepes nagyságúnak számító (*kb 172cm marmagasságú), almásderes kancához vonszolta. – Ne, Loki, nem akarom…! - nyafogott.

- Jajj, ne félj már annyira! – mondta Loki és a ló felé emelte a lány kezét. – Majdnem olyan, mint a te „icipici pónijaid" – vigyorogta, kissé kifigurázva a lány szavait.

- Ne gúnyolódj! – puffogott hevesen a Boszorkány. – És engedd el e kezem..., légyszi!

- Ugyan már! Csak egy ló... – ingatta a fejét a Mágus és még közelebb tolta Kathlint a kancához.

- Ne…!

- Nyugodj már meg! Nem fog bántani!

- Biztos? – engedett a lány egy kicsit.

- Egész biztos – jelentette ki Loki határozottan, de kedvesen és akkor Kathlin keze hozzáért a ló szürkés szőréhez. A lány bizonytalanul, de ösztönösen elkezdte simogatni a szürke kanca nyakát és marját. – Na ugye? – kérdezte Loki. – Egy barátságos szürke kanca. Nem lesz vele gond!

- Ez honnan tudod? – érdeklődött a Boszorkány. Lassan levetkőzte aggodalmait, miközben egyre szenvedélyesebben simogatta a kanca selymes, fehér nyakát és homlokát.

- Aki sok időt tölt lovakkal, az előbb-utóbb már ránézésre is könnyen megállapítja, hogy milyen tulajdonságokkal bírnak. A lovak nem törekednek arra, hogy megjátszák magukat – magyarázta a lánynak.

- Akkor te is…?

- Asgardban szinte mindenki. De ha arra vagy kíváncsi… Ha nem harcba indulok, akkor is gyakran kilovagolok. Persze a palota saját lovain!

- Csak úgy?

- A lovaglás kikapcsol. De hagyjuk a csevegést későbbre! Ha felülsz a lóra…

- Mi?! – lépett Kathlin távolabb.

- A lovagláshoz fel kell ülni rá! – magyarázta Loki, mintha egy gyerekhez beszélne.

- Na jó… - nyelt egy nagyot a lány. - És utána?

- Kezdetben kapaszkodhatsz a sörényébe, de az hosszútávon nem előnyös, hamar elfáradsz. A lényeg, hogy a lábadat és a testsúlyodat használva maradj fent. Szorítsd a comboddal és a vádliddal, de a sarkadat csak akkor nyomd az oldalához, ha gyorsítani szeretnél. A testsúlyodat helyezd középre és a csípőddel próbáld meg követni a ló mozgását. Ha lassítani akarsz, akkor helyezd hátra a testsúlyod. És a legfontosabb, hogy mindig őrizd meg a hidegvéred! A lovak megérzik, ha ideges vagy, és akkor ők is idegesek lesznek… Akkor viszont nagyobb az esélye, hogy ledob. – Loki olyan könnyedséggel mondta ezeket, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.

- Na, mehetünk? – kérdezte végül a lányt. – Igyekeznünk kéne!

- Oké, de előbb azt is mond el, hogy hogyan szállok fel! – Kathlin eldöntötte, hogy nem mutat több félelmet és ezt is megcsinálja. Pónival könnyebb lenne, de annyi mindenen ment már keresztül, nem fogja épp egy kis lovaglás miatt feladni!

- Megmutatom! – jelentette ki Loki. Balról megfogta a kanca nyakát, könnyedén felhúzta magát a hátára és átlendítette jobb lábát a másik oldalra. Majd kissé előre dőlt, újból felemelte a jobb lábát és azt hátulról átlendítve a ló hátán leugrott a földre. – Na most már azt is tudod, hogyan kell leszállni! Indulhatunk végre?!

Kathlin nagyot nézett.

- Ez aztán a gyorstalpaló!

- Nincs időnk többre! Vezesd ki a lovat az udvarra! Megyek én is utánad, csak választok egyet!

- Na és a nyereg? – kérdezte Kathlin, mert azt azért tudta, hogy pónigolni, de főleg lovagolni általában nyeregben szoktak. – És a kantár?

- Egyrészt nem tudom itt van-e olyan, a földművesek gyakran szőrén ülik meg a lovakat, másrészt az megint sok idő! Indulj! – parancsolta az enyhén rémült lánynak.

Kathlin nem számított rá, hogy amikor életében először fog lóra szállni, ráadásul egy jól megtermett (mégis kecses) példányra, szőrén kell majd megülnie. Ez kemény lesz! Remegve kivezette a kancát az udvarra a kötőfékéhez csatolt kötél segítségével, végig rettegve, hogy a ló megtámadja. Mégis csak egy több mint féltonnás állat…

Loki a szintén középmagas (Asgardi viszonylatban; kb 178cm marmagasság), pej csődört választotta. Gyorsnak és megbízhatónak, továbbá nyugodtnak ítélte. Bár szeretett kihívást jelentő lovakat megülni, a lány kedvéért most hanyagolta ezt a szenvedélyét. Nem lenne szerencsés, ha a lovaik versenyre kelnének, vagy piszkálnák egymást. Ha Kathlin tényleg kezdő, akkor egy megugrásnál biztos leesne a lóról…, és még így is lehet, hogy a vágtával gondok lesznek.

Először lóra ülni… Mikor ő ült először lovon, és persze rögtön vágtázni próbált, akkor öt percenkén újra fel kellett szállnia. De akkor még gyerek volt. Remélte, a lánynál nem így lesz, főleg, hogy ő legalább már valami lőszerűn ült korábban.

Loki kivezette a lovat az udvarra, Kathlin kancája mellé.

- Készen állsz? – kérdezte a lányt.

- Azt hiszem – felelte Kathlin bizonytalanul és megragadta a kanca szürke (azaz ez lovaknál fehéret jelent) marját. Erőt vett magán, felhúzva magát, majd átlendítve jobb lábát felült a lóra. Még jó, hogy rendszeresen edzett karra is, mert ez szép kis izomunka volt. Meglepetésére a felszállás mégis viszonylag könnyednek és szabályosak hatott.

- Nem is rossz! – jegyezte meg Loki vigyorogva.

Kathlin kihúzta magát a lovon, miközben próbált elhelyezkedni.

- Azt mondod?

A Mágus valászképp bátorítóan rámosolyogott, s időközben ő is felpattant a lovára.

- Megvagy? – kérdezte végül.

- Igen – válaszolta Kathlin határozottan.

- Nagyszerű! – nyugtázta elégedetten Loki. – Most elindulunk lassan, aztán ha kiértünk a rétre, vágtázni fogunk.

- De nem a városban megyünk?

- Teszünk egy kis kerülőt! – jelentette ki a Herceg. – Az utcákon nem lehet elég gyorsan menni és túl sok a zavaró tényező. Hidd el, még így is gyorsabb lesz!

- Ha te mondod… - hagyta inkább rá a Boszorkány.

- Én mondom! Na indulás! – Loki berúgta a pej csődör oldalát és a ló lépésben elindult.

Kathlin követte a példáját. Sikerült! A szürke kanca Loki csődöre után indult és hamar beérte fürge lépteivel. Kathlint különös deja vu érzés fogta el.

- Na, milyen? – kérdezte Loki érdeklődve. Fekete haja lágyan harmonizált barna lova fekete sörényével.

- Érdekes, de…olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna – felelte a lány elgondolkodva. Loki kíváncsian méregette. – Mármint úgy értem, azt vártam, hogy valami szokatlan érzés lesz, de mégsem az! Nem annyira. Mintha visszaszoknék valamire, amit már korábban is éreztem…

- Hmmm… Ezt nem nagyon értem, de sebaj! – Loki látta, hogy a lány már együtt mozog a lóval. - A lényeg, hogy ráéreztél!

- Igen, nagyon tetszik! – mosolygott a Boszorkány.

- Akkor nézzük, a vágta is ilyen jól megy –e!

- Micsoda?! Már most rögtön?! – hüledezett Kathlin.

Loki ekkor olyan közel vezette a lovát Kathlinéhez, hogy az oldaluk majdnem összeért. Ekkor előrehajolt a kanca fejéhez és Kathlin úgy látta mintha valamit kötözött volna. Alig fél perccel később egy kötelet nyomott a lány kezébe, ami két oldalt a kanca kötőfékéhez volt erősítve.

- Tessék, ebbe kapaszkodhatsz, ha máshogy nem megy. De a legkönnyebb akkor lesz, ha megpróbálod elengedni a csípőd, követni a ló mozgását, a lábaddal pedig tartod magad. Érted?

Kathlin bólintott.

- Köszönöm.

- Induljunk! Már sok időt elvesztegettünk! – Loki irányba fordította a csődört és berúgta a az oldalát, mire a pej lassú vágtába kezdett. – Gyere! – fordult hátra utána a ló hátán, hogy ránézzen a lányra.

Kathlin lehunyta a szemét, lassan beszívta majd kifújta a levegőt, hogy lenyugodjon. Menni fog! – mondta magának és erősebben nyomta a sarkát a ló oldalának.

A kanca gyors, kényelmetlen és döcögős lépésmódba váltott, a lány pedig furcsamód ezt sem érezte szokatlannak. Csak bizonytalannak. Úgy érezte, menten lepattog a nyeregből. Ijedten szorította meg a ló sörényén pihenő kötelet. Bizonytalanságát Loki is észrevette.

- Ez az ügetés! – magyarázta a Varázsló. – Nem rúgtad elég erősen! – A két ló ekkorra már megint egymás mellett haladt. Loki csődörének lassú vágtája ugyanis nem volt gyorsabb a kanca sebes ügetésénél. – Próbáld meg kiülni! – tanácsolta a lánynak.

- Nem hiszem, hogy... sokáig... bírom... még…! Leesek…! - kínlódott a lány, ide-oda pattogva.

- Dehogy esel! – oktatta ki Loki. - Ülj bele és indítsd újra! De most lehetőleg erősebben!

- Nem fog menni…

- Kathlin – kezdte Loki, ezúttal kissé idegesebben. Most már nagyon elcsúsztak időben… - Már megint hisztizel…

- Én…soha! – állította a lány megjátszott határozottsággal. Eldöntötte: lesz ami lesz, megpróbálja! Natasháért! Megpróbált beleülni az ügetésbe. A ló gerince nagyon törte, de szorított a combján és berúgta a ló oldalát. Most már nem fogta vissza magát: ettől bármi csak jobb lehet!

És az lett. A szürke kanca gyors vágtába kezdett. Sőt, őrült vágtába! Kathlin lova azonnal lehagyta Loki csődörét. A Herceg meglepődve eredt a nyomába. Ez már valami! – gondolta. Először még váltig állítja, hogy még sosem ült lovon, aztán meg úgy vágtázik, mintha csatába menne. Loki elmosolyodott, miközben megpróbálta beérni.

...

Kathlin a vágtát már nem csak hogy nem találta szokatlannak, hanem egyenesen ismerősnek érezte. Mintha nem is létezne természetesebb dolog a világon. Saját magát is meglepte, hogy mennyire élvezte a sebességet, és hogy a szürke kancával szinte eggyé váltak a szédítő sebességű rohanásban. Aztán a ló megint új lépés nembe váltott. Kathlin lenézett: még mindig ugyanúgy követték egymást a lábai, de most a három ütem közé bejött még egy szünet is. Egy szünet, amikor a levegőben lebegett!

- Ezt nevezik galoppnak – jelentett ki Loki, mikor utolérte. Kathlin mintha mosolyt vélt volna felfedezni világos arcán. A Herceg tényleg élvezte a lovaglást. Már jó ideje nem volt rá alkalma, és most nem is nagyon törte magát, hogy elrejtse az érzéseit Kathlin elől.

- Ez hihetetlenül szuper! – lelkendezett a lány. – Nem is értem, miért féltem ennyire…

- Néha olyan dolgoktól tartunk a legjobban, aminek nincs reális alapja – jegyezte meg Loki.

- Hé, kösz, hogy rávettél! – kiáltotta Kathlin. Muszáj volt hangosabban beszélnie, mivel a paták zaja és a sebesség okozta szél mellett másképp nem volt hallható.

- Nem volt más választásom – mondta a Herceg hidegen, de valójában örült, hogy a lány ennyire élvezi a lovaglást. Kathlin boldogsága egyszerűen magával ragadta, és ő úgy döntött, most az egyszer hagyja, hogy ez az érzés elfeledtessen vele minden mást. Csak ameddig odaérnek…

Már öt perce galoppoztak a napfényes mezőn Asgard fővárosa mellett, amikor Loki újból megszólalt.

- Nem is rossz egy midgardi lánytól… - jegyezte meg elismerően.

- És nyereg nélkül! – mosolyogta Kathlin.

- Tulajdonképpen hogy éretted azt, hogy amire emlékszel a gyerekkorodból? – kérdezett rá Loki. Ez már korábban is foglalkoztatta, de a megfelelő pillanatra várt.

- Ez…bonyolult – magyarázkodott a lány.

- Találkoztam már bonyolult dolgokkal – erősködött a Varázsló. Mindenképpen szerette volna tudni az igazat.

- De ez más…

- Attól még érdekelne!

Kathlin láthatóan nagyon gondolkozott, hogy mit tegyen. Mondja el, hogy tulajdonképpen semmire nem emlékszik nyolc éves kora előttről? Eddig senkinek nem mert erről beszélni, mert félt, hogy még a végén őrültnek tartanák. De Loki már úgy is annak tartja…

- Mi történt? – kíváncsiskodott Loki tovább.

- Előre szólok, hogy nem fogsz nekem hinni…

- Tégy próbára!

- Én… nem emlékszem semmire nyolc éves korom előttről – vallotta be Kathlin.

- Egyáltalán semmire? – csodálkozott a Mágus.

- Semmire – sóhajtotta Kat. - Még csak képek sem ugranak be. Az első emlékem az életemről, amikor egy április végi reggel felébredek az ágyamban és anya reggelizni hív. Akkor még abban sem voltam biztos, hogy jó családban vagyok… De ez hülyeség, ugye?

Loki nem jutott szóhoz. Ez a párhuzam már túl sok volt ahhoz, hogy ne foglalkozzon vele. Kathleen 13. leányát* közel tizenhat éve, áprilisban hagyta magára Midgardon. Azután egy évvel szerencsétlen baleset történt. Bár ott termett, hogy megmentse a lányt, de később még sem hallott felőle. Azt hitte meghalt. Az hitte elkésett. Krím szigetéig követte az emberrablókat, de nem akadt a kislány nyomára. Utána még többször is ellátogatott Midgardra, de a lánynak semmi nyoma. Talán mégis megmenekült volna?

- Valami baj van? – kérdezte Kathlin Lokit, aki elgondolkozva a semmibe bámult.

A Herceg egy percig mereven bámult rá, majd gondolt egyet, és megállította a lovát, de egyben Kathlin kancájának kötőfékét is elkapta. A két ló hatalmasat fékezett.

- Mit művelsz?! – kiáltotta riadtan a lány, aki éppen hogy fent tudott maradni lován.

Loki erre leugrott a nyeregből és őt is lerántotta maga mellé. Mélyen a szemébe nézett.

- Vedd le a felsőd! – parancsolta.

- Csak szórakozol velem, ugye? Megígérted, hogy nem teszed…

- Teljesen komoly vagyok! – jelentette ki Loki, mialatt próbált érzelemmentes maradni. – Vetkőzz, vagy én vetkőztetlek le!

- Most komolyan itt akarod kiélni a perverz fantáziádat?! – ellenkezett a Boszorkány.

- VEDD LE! – ismételte meg Loki, most már ordítva.

Kathlin összerezzent. Ez tényleg megőrült… - gondolta. Pedig már majdnem minden jól ment.

...

* Ebben a történetben Asgardban és még pár Világban így mondják a 13. generációs leszármazottat. Tehát pl. a 3. lány a dédunoka, az 4. az ükunoka, ...és így tovább.