23. fejezet

Talán mégsem késő...

- Kérdezhetnék valamit? – mondta Kathlin egy idő után.

- Természetesen kedvesem – mosolygott rá Frigga. A néhány óra alatt, amit együtt töltöttek, nagyon megkedvelte ezt a midgardi lányt. Kár, hogy mégsem szerelmes a fiába. De persze még semmi sincs veszve...

- Élt itt egy Kathleen nevű lány, ugye?

Frigga meglepődött a kérdésen. Már jó ideje senkinek sem beszélt Kathleen-ről. De persze nem is lehetett neki, Loki senkitől sem tűrte el, még csak a neve említését sem!

- Igen, még nagyon régen.

- Mesélne róla, kérem! - kérte Kathlin a királynét. Muszáj volt megtudnia! Annak a lánynak talán valami köze van hozzá... Meg Loki is úgy viselkedik vele, mintha valaki mást keresne benne. Lehet, hogy pont azért, mert arra a Kathleen-re hasonlít? Meg kellet tudnia!

- Nos, tulajdonképpen hasonlítasz rá... – kezdte Frigga. – Még a nevetek is majdnem ugyan az...

- Csak az enyém egy modernebb változat – jegyezte meg a Boszorkány.

- És ő még nagyon fiatal volt, amikor itt élt...

Frigga elmesélte a lánynak Kathleen történetét, ami lényegébe ugyan az volt, mint amit Brendától hallott két napja, de persze kiegészítve néhány családi történettel. Hogy a kislány mennyire elbűvölő volt, milyen szép meggyvörös haja volt, és hogy mindenkivel mennyire kedvesen viselkedett. S amíg itt élt, Odin ajándékának hála csupán olyan mértékben öregedett, mint bármelyik áz. Kathlin azonnal rájött, hogy Frigga őt is sajátjaként szerette. „Sosem volt lányom" – jegyezte meg a királyné, – „de mindig is szerettem volna egyet".

Kiderült még, hogy Kathleen kivételes erejű boszorkánynak számított, de az itt tartózkodása alatt nem ébredt rá teljesen az igazi erejére. „Aranyos kislány volt csupán" – ahogy Frigga fogalmazott. „Loki próbált tanítani neki valamit, de persze nem túl komoly dolgokat". Ezután még azt is elmondta, hogy Loki és a kislány között nagyon szoros kapcsolat alakult ki. Kathleen nagyon a Herceg szívéhez nőtt, Loki szinte saját húgaként tekintett rá. Ezért is akadt ki a Mágus annyira, amikor nem láthatta többé.

- Mi történt vele? – kérdezte Kathlin.

- Még mi sem tudjuk... – rázta meg Frigga szomorúan a fejét.

- Tessék?

- Közel három és fél évszázada volt egy kis összetűzésünk az elf királlyal... Akkoriban háború dúlt a két Világ között. Persze az okokról a férjem nem számolt be nekem, ahogy a részletekbe sem avatott be. A lényeg, hogy fegyverszünetet kötöttek, és Odin egy vacsorára invitálta az elfeket, hogy meggyőzze őket békés szándékáról...

- Mi volt azon a vacsorán? – vált egyre izgatottabbá Kathlin.

- Sajnos Loki és Kathleen is megjelentek... A férjem hiába győzködte az elfek királyát, az csak nem akart békét kötni, de akkor meglátta a kislányt. Valószínűleg nagyon megtetszhetett neki, mert végre kijelentette, hogy hajlandó véget vetni a háborúnak... – Frigga nagy levegőt vett, – ha neki adjuk a lányt. Ezt úgy kell érteni, hogy feleségül!

- De hisz akkor még gyerek volt! – csodálkozott Kathlin.

- Igen. De ez a királyt nem érdekelte. Megtetszett neki Kathleen, és ha egy elfnek megtetszik valami...!

- Szóval hozzáadták?

- Eszünk ágában sem volt! – jelentette ki a királyné. - De még ha Kathleen idősebb is lett volna, akkor sem tettük volna a beleegyezése nélkül. Viszont nagy nyomás nehezedett ránk. Ha nemet mondunk, akkor folytatódik a háború. Így húztuk az időt. Odin tanácstalan volt, Loki pedig egész este veszekedett vele, amiért egyáltalán megfordult a fejében, hogy elfogadja az elfek ajánlatát...

- És mi történt utána? – Kathlin már tűkön ült.

- Loki dühösen elviharzott és vitte Kathleen-t is magával. Szegény kicsikém nem is érthette, mi folyik körülötte. Az őrök úgy látták, Loki a szobájába vezette, de mikor később Odin utánuk küldetett, már nem voltak ott. Egyszerűen nyomuk veszett. Odin az egész palotában kerestette őket, de sehol nem találtak rájuk. Még Heimdall sem látta őket. Az elf király természetesen dühöngött, de mivel nem tudta a dolgot Odinra kenni, végül kénytelen volt megkötni a békét. Loki csak három nap múlva került elő. A szobájában volt, és azt állította, hogy egy percre sem hagyta el azt. Ezt az őrök is megerősítették, viszont a kislány nem volt vele.

- Maga szerint mi történt?

- Loki valószínűleg még aznap este elszöktette a lányt. Viszont hogy hova, az örök rejtély marad, mert Loki nem volt hajlandó egy szót sem mondani ezzel kapcsolatban. Ráadásul attól fogva úgy viselkedett, mintha a lány soha nem is létezett volna, és nekünk is megtiltotta, hogy beszéljünk róla. Mivel Alfheim-mal a dolgok elcsitultak, így végül Odin is leállt Loki faggatásával. Tudta, hogy a fiunk olyan makacs, hogy ha nem akar, úgyse mondana semmit. És mivel Heimdall még évekkel később sem akadt Kathleen nyomára, kezdtük azt hinni, hogy bárhova is vitte Loki, már nem él. A fiam persze azután sem tett rá említést, de legbelül úgy érzem, máig gyászolja a kis midgardi boszorkányt.

- És maga? Maga szerint is meghalt? – kérdezte Kathlin óvatosan.

- Mivel már nem itt él, midgardi léte miatt az öregedés már biztosan elvette az életét – felelte Frigga szomorú beletörődéssel. - Viszont én abban reménykedem, hogy nem utód nélkül halt meg. Hogy bárhova is vitte Loki, gyermekei születtek és a leszármazottjai még ma is élnek. Mert úgy lenne helyes, ha Odin megtarthatná az ígéretét és Midgard védelmére küldhetné Amanda utódját, aki Kathleen erejét örökölte.

- Szóval akkor ön úgy véli, hogy létezhet valahol egy lány, aki a régi midgardi fehérboszorkányok erejével bír?

- Így volt megírva, kedvesem. Nem sokat tudok erről, de Odin elmagyarázta, hogy a midgardi varázshasználóknál mindig a 13. generáció ereje a leghatalmasabb. S még olyan is előfordul, hogy közben kivész a varázslat a családból. Amanda egy tizenkettediknek számított, ami szintén erős generáció, de Kathleen még nála is hatalmasabbnak ígérkezett. Ha jól számolok, akkor körülbelül most jöhetett el az újabb tizenharmadik generáció ideje, legalábbis midgardi idő szerint.

- De ez akkor azt jelenti, hogy...?! – Kat egyre inkább érezte úgy, hogy annál is több köze lehet a történethez, mint remélni meri. - Kathleen meddig is volt itt?

- Alig több, mint száz évig – jelentette ki Frigga. – A midgardiak 1556-ot írtak, amikor Odin elhozta a lányt és, bár nem vagyok benne biztos, de úgy 1670 körül lehetett, amikor elvesztettük.

Ezt olyan anyai fájdalommal mondta, hogy Kathlin szíve is összeszorult. Ám rögtön ezután beléhasított a felismerés: Valóban lehetséges lenne, hogy ő Kathleen 13. generációs leszármazottja?!

- Lehetséges, hogy Loki a Föld..., azaz Midgardra vitte a lányt? – kérdezte Friggát, izgalomtól remegő gyomorral.

- Elképzelhető, hiszen az volt az otthona, és Loki még azután is sokat látogatott oda... De más Világokba is eljárt. Loki akkoriban nagyon szeretett utazgatni, így nem volt egyértelműen eldönthető, hogy hová vihette a lányt...

- Értem – zárta le Kat ennyivel. Ha igaz is feltételezése, mielőtt bárkivel megosztaná, előbb meg biztosnak kell benne lennie.

- Tulajdonképpen, ha egy esély lenne rá – szólalt meg Frigga elgondolkozva, – azt mondanám, hogy te is Kathleen leszármazottja vagy. Nagyon hasonlítotok külsőleg, csak az ő haja sokkal élénkebb vörös volt, a tiéd inkább bordó...Viszont a szemetek az majdhogynem ugyan az.

- Úgy véli? – óvatoskodott a Boszorkány. Erejének eredetére vonatkozó magyarázata egyre több bizonyítékot nyert.

- Megdöbbentő hasonlóság! – lelkesedett Frigga. – Érdekes, hogy Lokinak még csak fel sem tűnt...

- Szerintem feltűnt... – sóhajtotta Kat.

- Hogyan, kedvesem? – Most a királynén volt a sor, hogy meglepődjön.

- Már kezdettől olyan kétértelműen viselkedik velem. Mintha valaki mást látna bennem...

- Valóban? – Kathlin bólintott. – Úgy tűnik, mai napig nem tudta kiheverni annak a szegény kislánynak az elvesztését... – merengett el Frigga.

Kathlin később azon gondolkozott, hogy vajon mennyire szerethette Loki azt a kislányt. Ha így gyászolja, akkor biztosan nagyon. Nem is hitte volna, hogy a félisten, aki le kívánta igázni a világukat, efféle érzelmekre is képes! Talán erre értette tegnap, hogy ő nem ismeri eléggé?

Talán azért olyan, amilyen, mert régen elvesztett valakit, aki fontos volt neki és nagyon közel került a szívéhez? Bánatból lenne olyan hideg és zárkózott? Más okot nem talált Loki kifogásolható viselkedésére. Mert a családi gondjai nemrég a szeme előtt oldódtak meg, de úgy tűnt, lelkének egy része még mindig szenved valamitől. Valamitől, ami megakadályozza abban, hogy végre önmaga lehessen.

A lány ez utóbbit akkor vette észre, amikor a Herceg reggeli után a szemébe nézett. Azokban a tengerkék szemekben, bár már kevésbé, de még mindig ott ült a korábbi fájdalom és bizonytalanság.

...

Kathlinnek igaza volt. Mert bár Loki élete végre jó felé tartott, és a családjával is tisztázódni látszottak a dolgok, valami még mindig zavarta abban, hogy teljesen új szemmel nézzen a világra. Megváltozott a légkör a családban, megváltozott a hozzáállása, de egy valami nem változott. A Kathleen helyén tátongó űr a szívében még mindig ott volt, és bár legtöbbször megpróbálta elterelni róla a figyelmét, a fájdalom vissza-vissza tért.

Tudta, hogy az újrakezdéshez még ezt a dolgot is meg kell oldania valahogy, hogy másképp nincs esélye, mert a gyász újból visszataszítja majd a sötétségbe. De még nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Már több, mint három évszázada nem tudta. Viszont akkor még éltek a lány utódai, akik tartották benne a reményt, hogy Kathleen talán egyszer majd újjászületik egyik leszármazottjában. Ám tizennégy éve hibázott. Nem volt elég óvatos, és a lányt megölték. Ezt Loki sosem tudta megbocsátani magának, és ez volt, ami végleg visszatartotta a boldogság elérésétől.

Hogy is felejthetne el olyasvalakit, akinek a vérvonala miatta halt ki?! Pedig ígéretet tett! Megígérte a lánynak, hogy vigyáz a gyerekeire, a családjára, ameddig csak él. De elbukott, ahogy sok más dologban is. Ez az, ami Loki-t akkor végleg a sötétségbe taszította. Elszúrta a dolgot a családjával, a bátyjával, de még a lánnyal is, aki – talán egyedül – őszintén szerette. Ami ezután jött, hogy kiderült, a családja nem is az igazi, csak egy újabb csepp volt a poharában.

Most az élete kezd újból felépülni, de valami még mindig hiányzik belőle. Valami, amire talán sosem talál rá. Valaki, aki őszintén szereti. Aki önmagáért szereti. Persze, a szülei szeretik, és már tudja, hogy Odin is. Még az ostoba bátyja is táplál iránta némi érzelmet. De ez nem olyan, mint akkor volt. Ők azért szeretik, mert családtag, mert hosszú ideje vele élnek, és mert ez a kötelességük.

Loki viszont valaki olyasvalakire vágyott, aki maga dönt úgy, hogy szeretni akarja őt. Persze, ez talán önző dolog, de a Herceg csupán egyvalakivel is megelégedett volna. Valakivel, akivel kölcsönösen megbízhatnak egymásban, aki megérti és elfogadja őt, és akire örökké vigyázna. Kathleen pedig pont ilyen volt. Loki nem igazán hitte, hogy valaha is talál hozzá hasonlót.

Viszont Kathlin-nel találkozva azt remélte, talán tévedett. De aztán rá kellett jönnie, hogy mégsem. Kathlin már nem tűnt Kathleen leszármazottjának. Mégis valami arra késztette, hogy ne hagyja figyelmen kívül a lányt. Talán sosem fogják egymást annyira szeretni, mint Kathleen-nel annak idején, de nőként nagyon vonzónak találta. Nem tudta miért, de még így is különösen érdekelte a lány, meg akarta ismerni. Ezek után már mindenképp! Tegnap pedig a nap végére egész jól érezte magát vele. Kicsit lökött a lány, de legalább megpróbálja komolyan venni őt (eggyesekkel ellentétben). Talán kezdetnek ez is megteszi...

...

Loki és Kathlin kora délután kiültek a nyári ebédlő teraszára. A nap szikrázóan sütött le Frigga kertjére, a virágok csak úgy tündököltek, a gyümölcsfák ágai pedig csupán annyi napfényt engedtek a teraszra, hogy megfelelően világos legyen. Még egy kellemes tengeri szellő is fújdogált. A Mágus és a Boszorkány odakint ebédeltek meg. Kathlin végül úgy döntött, ideje megtörnie a csendet.

- Na, hogy ment a gyűlés? – kérdezte a Herceget.

- Nem mentünk sehova – válaszolta Loki rezzenéstelen arccal, – és remélhetőleg nem is fogunk!

- Jajj, de vicces! – gúnyolódott a lány. – Úgy értettem, milyen volt?

- Így már más...

- Szóval? – nézett rá Kat kíváncsi szemekkel.

- Hosszú és unalmas – jelentette ki Loki. Kathlin-t ez úgy tűnt, nem elégítette ki. Loki sóhajtott egyet. – Úgy néz ki, a háború talán elkerülhető. A tűzdémonok esetleg hajlanának a megegyezésre, ha valami olyasmit tudnánk nekik ajánlani, ami még Asgard trónjánál is vonzóbb...

- Ez nem tűnik valami reálisnak – jegyezte meg a Boszorkány.

- Hát épp ezért volt hosszú. Még így sem tudták eldönteni, mivel lehetne megvesztegetni őket! Unalmas meg azért volt, mert ugyanazokat a dolgokat sorolták fel újra és újra. A harmadik kör után atyám úgy döntött, berekeszti a gyűlést. Holnap folytatják...

- Te nem?

- Mivel jelenleg még ötletem sincs, nem tartom fontosnak, hogy órákig hallgassam a harcosok dulakodását... – Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Loki változatlanul a szerinte barbár tulkok felé helyezi magát. Talán nem alaptalanul.

- Nincs ötleted? Neked? – csodálkozott Kat. - Ezt nehéz elhinni a trükkök istenéről...

- Ez csak egy olcsó midgardi legenda, semmi köze a valósághoz! – világosította fel a Mágus.

- Akkor gyerekeid sincsenek? – kérdezte Kathlin, meglepettséget színlelve.

- Ez meg miféle kérdés?! Persze, hogy nem szültem egy rémfarkast, egy óriáskígyót, vagy egy lovat! Apám lovát...! Kész őrület! És még mielőtt megkérdeznéd: Nem! Nem is tudnék lóvá, vagy bármi féle állattá változni! Nőnemű állattá pedig végképp nem! Ezt a baromságot! – tört ki Loki bosszúsan.

- Jól van, nyugi – próbálta Kathlin kicsit lecsillapítani. – Nem kell azért olyan komolyan venni...

- Nem téged tartanak valahol kancává változó istennek, aki „mindig valami rosszban sántikál"!

- Hát valóban, kicsit talán túl sok fantáziát adtak hozzá a skandinávok...

- Még hogy kicsit?! – ingatta a fejét Loki lendületesen. - Mikor először olvastam magamról a legendáikban, azt hittem, valaki másról beszélnek. De aztán rájöttem, hogy csak engem hívhatnak így...

- Az durva lehetett... – jegyezte meg a lány együtt érzően!

- Az volt – sóhajtotta a Varázsló.

- Tudod, van az a mondás, hogy ha híresség vagy, akkor a saját érdekben sose olvasd el a rólad szóló bulvár híreket...

- Akkor még nem létezett ilyen mondás...

- De azért van a legendáinkban igazság, ugye?

- Mire célzol?

- A mágiát és a tüzet azért jól használod, nem igaz?

- Nos, ebben talán nem tévedtek a midgardiak. Bár hogy a tűzhöz miért értek annyira, amikor egy jégóriástól származom, azt még én sem tudom.

- Rejtélyek, rejtélyek... – hümmögött a Boszorkány sejtelmesen.

- Ezt meg hogy érted? – kapta fel a fejét a Herceg, gyanút fogva.

- Frigga beszélt nekem Kathleenről... – vallotta be Kathlin.

Loki kezdett ideges lenni.

- Nem kellett volna! – jegyezte meg dühösen. – Senkinek sem kéne róla beszélnie!

- De miért nem? – kérdezte a lány ártatlanul.

- Mert már nem él!

- Mi történt vele azon az éjjel?

Itt volt aza pont, ahol Loki idegessége kiabálássá változott, ám Kathlin még így sem adta fel.

- Semmi közöd hozzá! – torkolta le vendégét a Mágus. - Ahogy Hozzá sem!

- Ebben ne légy olyan biztos! – emelte fel jelentőségteljesen a hangját Kat.

Loki mintha elgondolkodott volna.

- Már korábban megbizonyosodtam róla!

- Mikor?

- Ahhoz sincs semmi közöd!

- Mi történt azon az éjszakán, Loki?

- Mondtam már...

- Kérlek! Hova vitted? – faggatta tovább Kat makacsul.

- Miért érdekel annyira?! – puffogott a Varázsló cserébe.

- Mert... Érdekel és kész!

- Ez nekem nem elég! Nincs kedvem róla beszélni...

- Mert szeretted őt?

- Nem a te dolgod!

- Attól még érdekel!

Loki nagyot sóhajtott. Úgy tűnt, Kathlin nem fog leszállni a témáról, amíg ki nem elégíti a kíváncsiságát.

- Igen, szerettem. De meghalt, és így érthetően nem akarok róla beszélni!

- Mert ha valaki meghal, akkor egyszerűbb úgy tenni, mintha soha nem is létezett volna?! Ez a lehető legrosszabb...

Ez már sok volt a Hercegnek. Mégis hogy képzeli ez a lány, hogy csak így beleszól az életébe, abba, hogy hogyan kezeli a saját érzéseit?! Felpattant a székről és hatalmas indulattal felborította az asztalt. Ez eddig a bátyja szokása volt. Kathin ijedségében épp hogy csak el tudott húzódni az útból. Loki ezután dühösen ordibálni kezdett.

- Mégis mi jogon szólsz bele ebbe?! Ha el akarom felejteni, hát elfelejtem! Senkinek semmi köze hozzá! Neked pedig végképp nem!

Ekkor Kathlin-nél is betelt a pohár.

- Ó, szóval semmi közöm hozzá, mi?! – morogta minden korábbi megszeppenését félredobva.

- Semmi!

- Akkor mégis miért teszel úgy, mintha őt látnád bennem?!

- Mhi van?! – Loki-t mintha meglepte volna a kérdés. Ilyen feltűnő lett volna?

- Mióta megjöttem, kétértelműen viselkedsz velem! Mintha olyasvalakit keresnél bennem, aki nem én vagyok! Csak nem pont Kathleen-re hasonlítok?! – kérdezett rá talán kissé udvariatlanul a Boszorkány, de nem igazán izgatta a stílus. - Mert, ha igen, akkor szerintem jogom van megtudni!

Loki egy ideig nem bírt megszólalni. Majd úgy döntött, felvilágosítja a lányt. Most már úgy is mindegy...

- De igen. Már szinte ijesztően hasonlítasz rá! – kiabálta remegő idegekkel. - Az aurád, a szemed, a viselkedésed..., amikor nem vagy éppen egy idióta midgardi!

- Idióta?!

- Az. Én meg voltam olyan bolond, hogy azt higgyem, te ő vagy! Vagy legalábbis egy reinkarnációja...

- Az meg mi? – csodálkozott Kat, de nem mintha a másik válszra méltette volna.

- Nem érdekes. Nem vagy az. Semmi közöd sincs Hozzá, csak külsőleg hasonlítotok..., de még úgy sem teljesen!

- És ezért vagy ilyen ellenséges velem? Idegesít, hogy rá emlékeztetlek? – döbbent meg Kathlin.

- Pokolian idegesít! – vallotta be Loki, ami már szinte kiabálás helyatt, fájdalmas panasznak hangzott.

- És csak azért segítesz, mert ez olyan, mintha neki segítenél?! Csak azért törődsz velem?!

Loki mintha kezdett volna kicsit megenyhülni. Talán nem kéne elszúrni a dolgot a lánnyal.

- Részben talán... De nem csak ezért...

- Hát még miért?

- Nem tudom! Talán mert érdekesnek talállak...

- Valóban? – Kathlin nem tudott megállni egy halvány mosolyt.

- Ki lenne még olyan idióta, hogy ilyeneket kérdez tőlem?! – törte meg Loki törvényszerűen a romantikus-szerű hangulatot.

- Nem hittem volna, hogy az idiótákra buksz! – vágott vissza bosszúból a lány.

- Hát én sem!

- Én viszont nem vagyok az, szóval már megyek is! Jobb lenne, ha keresnél magadnak valakit, aki viszont van olyan idióta, hogy beszélgetni próbáljon veled!

...

Kathlin fogta magát és dühösen elindult a kert felé, idegesen kerülgetve a fákat. Loki némán bámult utána néhány pillanatig, majd a nyomába eredt. Ha most hagyja elmenni, talán örökre elveszíti. Ezt nem akarta.

- Kathlin! Várj!

- Hagyj békén!

- Kathlin!

- Rajtad nem lehet kiigazodni! – durrogott a lány.

- És ez ennyire zavar?! – kérdezte Loki viccelődve, meglepettséget színlelve.

- Jobban!

- Ne haragudj!

- Már késő! – Kat tovább vágtatott a fák között, de Loki megragadta a karját és maga felé fordította. - Hagyjál! – kiáltotta megint.

- Kérlek! Csak hallgass végig! – erősködött a Mágus.

- Minek? Világosan megmondtad, hogy nem akarsz róla beszélni!

- Meggondoltam magam... – mondta gyorsan Loki. Talán itt az ideje tovább lépnie Kathleen-en.

- Valóban?

- Most érdekel, vagy sem?!

- Érdekel – vett a Boszorkány nagy levegőt.

- Üljünk le! – mutatott Loki egy gyümölcsfa alá. Kathlin némán bólintott, de a Herceg nem engedte el a kezét, amíg le nem ültek mindketten a fűbe.

...

- Nem akartam hagyni, hogy az elfek elvigyék – fogott bele Loki a történetbe, érzelmesebben, mint az tőle megszokott volt. – Túl fiatal volt még... És meg is mondta nekem, hogy nem akar menni.

- Frigga szerint nem is tudta, mi folyik körülötte... – emlékezett vissza Kat.

- Kathleen sokkal okosabb volt, mint bármelyiken gondolták volna. Pontosan tudta, hogy miről van szó! Vagy ő, vagy Asgard. Szörnyű volt nézni, ahogy szenved – mondta Loki olyan beleérzéssel, mintha még mindig látná maga előtt a történteket. – Felvittem a szobámba, hogy kicsit lenyugodjon...

- És utána? Mi történt? – idegeskedett Kathlin. Ezen a válaszon rengeteg múlott.

- Könyörgött. Mit tehettem volna? Tudta, hogy ezzel rosszat tesz Asgardnak, és nyomta is a szívét eléggé, viszont nem akart férjhez menni az elf királyhoz. De ki hibáztatná érte? Könyörgött nekem, hogy találjak ki valamit! Ő azt mondta, velem akar maradni. Erre nem volt lehetőség. Viszont megmenthettem őt és Asgardot is. Csak azt kellett elérnem, hogy ne atyámat hibáztassák az eltűnéséért. Nem volt más megoldás. Ezt mindkettőnknek el kellett fogadnia.

- Nehéz lehetett... – fejezte ki együttérzését Kathlin, amit Loki titokban nagyra értékelt.

- Az nem kifejezés. Legszívesebben megfojtottam volna az elf királyt egy kanál vízben, de persze nem tehettem...

- Hova vitted?

- Csak egy választásom volt. Midgardon kívül sehol sem boldogult volna. Így hát még aznap este elrejtettem magunkat Heimdall elől és megszöktettem.

- De hát hogy nem vettek észre? A Bifröstöt Heimdall működtette, nem?

- Nem csak a híd, vagy a Tesseract az egyetlen átjáró a Világok között – magyarázta Loki. – Számos titkos út vezet a Világok között, amikről viszont kevesen tudnak.

- De te gondolom, mindet jól ismered – találgatott a Boszorkány.

- Hm, kezdesz kiismerni... Igen. Egy ilyen úton vittem Kathleen-t is. Három napba telt, amíg megfelelő családot kerestem neki.

- És utána?

- Vissza kellett jönnöm! Nem hagyhattam, hogy gyanút fogjanak, azt meg végképp nem, hogy az elf király tudomást szerezzen a hollétéről.

- És utána meglátogattad?

Loki fájdalmasat sóhajtott.

- Többször is. De ő már nem tudta, ki vagyok...

- Ezt meg hogy érted?

- Így volt a legjobb neki. Nem akartam, hogy hiányoljon...

- De mégis mit tettél? – hüledezett Kathlin.

- Kitöröltem a velem kapcsolatos emlékeit – magyarézta a Varázsló.

- Ezt megteheted?! – értetlenkedett a lány.

- Bárkivel, akinek nem elég erős az aurája, hogy ellenálljon. Varázshasznállókkal nehezen, de Kathleen még fiatal volt.

- De hogy voltál képes...?

- Muszáj volt. Amikor ott hagytam, úgy tűnt, menten összetörik. Azt akartam, hogy boldog legyen. Megérdemelte. De Midgardon még mindig nem voltak kibékülve a különleges emberekkel, szóval mindent elfeledtettem vele. A szüleit, a boszorkányokat, Asgardot, és a mágiát is. Nem is tudott róla, hogy létezik olyan...

- Így akkor nem használhatta az erejét... – következtette a Boszorkány.

- Nem, mert nem tudott róla, és elértem, hogy nem is akarjon. De nem bántam meg – magyarázta a Herceg. - Normális életet élhetett és boldog volt...

- De egyszer megöregedett... – mondta ki Kat a legfájdalmasabbat Loki helyett.

A Mágus némán bámult maga elé. Kathlin sejtette, hogy ez fáj a legjobban neki, így nem kérdezte tovább.

- Még azon az estén megígértem neki, hogy vigyázok rá, és a családjára... - mesélte Loki, - bármennyi generáción keresztül. Ő nem tudott róla, de többször is megmentettem az életét, és a leszármazottjai életét is. Mindegyiküket meglátogattam, de persze egyiken sem tudták, ki vagyok. Csak távolról figyeltem őket és segítettem, ha kell...

- Loki, ez szörnyű lehetett... – Kathlin maga sem értette miért, de legalább annyi sajnálat kerítette hatalmába, mint valósznűleg Lokit annak idején.

- Mit kellett volna tennem? Ha elmondom, azzal csak belerondítok az életükbe.

- Szóval akkor te már háromszáz éve őrzöd Kathleen családját? Ezt nem gondoltam volna rólad...

- Őriztem – vált jegessé Loki hangja.

- Mi történt? – Loki makacsul hallgatott. Ez az emlék már túl fájó volt, hogy megossza a lánnyal. – Jól van, ne beszélj róla, ha nem akarsz... – mondta a lány megértően.

Percekig ültek néma csöndben, miután Loki végül erőt vett magán, és megszólalt.

- Elcsesztem. – Kathlin kérdőn nézett rá. – Már Kathleen tizenharmadik leányára vigyáztam... Nálunk így mondják a röviden a tizenharmadik generációs leszármazottat – világosította fel Kathlint a Varázsló. - Szóval amikor megláttam a kislányt, olyan volt, mintha Kathleen-t láttam volna újjászületni. Ugyan az a vörös haj és bordó szemek. Nem tudtam ellen állni, és kapcsolatba léptem vele...

- Ezt meg hogy érted?

- Néha, amikor meglátogattam, beszéltem hozzá, megérintettem... Szerintem olyan lehettem neki, mint egy képzeletbeli barát. De a szüleire vigyáztam, hogy ne lássanak meg. Amikor a lány viszont már elég idős lett, hogy ne higgyen a képzeletbeli barátokban, vele is elfeledtettem magamat.

- Nem lett volna egyszerűbb csak bevallani az igazat?

- Ha nem ő az, aki örökli Kathleen erejét, akkor csak fölösleges terhet raktam volna a vállára. Nem, jobb volt így...

- És ha ő volt az?

- Ha ő lett volna, akkor később újból felkerestem volna... – sóhajtotta Loki kedvevesztetten.

- De valami közbejött, igaz? – kérdezte a lány a Herceg hangvételéből ítélve.

- Mint már említettem, elcsesztem...

- Hogyan?

Ami ezután jött, az kimondhatatlanul kellemetlen érzést keltett Kathlin gyomrában. Úgy érezte, menten elájul Loki beszéde alatt. Holott erősen számított erre a kimenetelre, amint valóra vált, egyben meg is rémítette.

- Nyaralni indult a családjával...Törökországba – fogott bele Loki. - De valami rohadt terrorista épp azt a város választotta célpontjának, ahol a család megállt pihenni! A szülei és a húga, akire épp úgy kellett volna vigyáznom, bementek a bankba, ahol a robbanószerkezet is volt... – Elcsuklott a hangja. Egy pillanatra megállt, majd fojtatta. – Túl későn érkeztem. A robbanás már elindult. Ha akartam sem tudtam volna bejutni hozzájuk. Viszont a lányt még megmenthettem. Valamiért ő nem ment be velük. Talán evett valamit, ...nem tudom...

Kathlin egyre közelebb állt az ájuláshoz, ám Loki is úgy érezte, hogy nem sokáig bírja már, így erőt vett magán és gyorsan elhadarta a végét.:

- A lány életét így még sikerült megmentenem. Viszont súlyosan megsérült, percekbe telt, míg rendbe hoztam. Nem is tudom, utána miért hagytam magára... Atyám éreztem, hogy hívat. Az éjelfekkel vitatkoztak éppen..., de ennek nem kellet volna elég indoknak lennie. Mire vissza értem, a lány már nem volt ott. Mint kiderült, elrabolták. Egészen Krím szigetéig követtem a nyomokat, de ott véget értek. Egy sikátorban, ahol véres volt a fal. Mi más lett volna a magyarázat? Megölték...

Loki hangja végleg elgyengült, de Kathlin sem tudott megszólalni. Túl sok már ez az egybeesés. Percekig némán bámultak maguk elé.

Kathlin-nek végül sikerült lezárnia magában a dolgot, részben. Végül is számított erre, és a dolog tulajdonképpen nem tragédia. Csupán valami, amiről eddig nem tudott, s ami semmit sem változtat a legfontosabb dolgon, Natasha és az ő kapcsolatán. Sokat változtathat viszont azon, ami Lokival közöttük van, illetve lehet. Ezért úgy döntött, ezek után kedvesebb és megértőbb lesz a Varázslóval.

- Magadat hibáztatod... – mondta együttérzően.

- Mert talán nem az én hibám? – ellenkezett Loki bűntudatosan.

- Nem – próbálta jobb kedvre deríteni Kat.

- Ez már nem változtat semmin!

- De talán igen... – Loki úgy nézett rá, mint aki megőrült. – Hogy hívták azt a lányt?

- ...Úgy, mint téged! De ne hidd, hogy én nem vettem számításba ezt a lehetőséget! – jelentette ki határozottan. – De te nem lehetsz ő!

- Miért olyan biztos ez?

- Emlékszel mi történt a mezőn tegnap?

- Meg akartál győződni valamiről...

- Arról sikerült csal meggyőznöd, hogy nem vagy Kathleen rokona, de még boszorkány sem. Bár így nincs magyarázat az erődre, de ez a helyzet!

- De mi győzött meg?

- Minden midgardi boszorkánynak volt egy anyajegy a hátán. – Kathlin nyelt egyet. Most már tuti biztos... – Egy kör alakú anyajegy, ami félig egy holdat, félig pedig egy napot ábrázolt. Kathleen minden leszármazottja rendelkezett vele, és persze az utolsó lány is... De rajtad nem láttam olyat...

- Ezért lettél olyan csalódott... – értette meg a lány. - Azt hitted, az utolsó reményed is elveszett...

- Mert elveszett... – vágta rá Loki szomorúan.

- De ami elveszik, azt még utána megtalálhatják!

- Mire célzol ezzel?!

- Hogy működik ez az emlékezetkitörlő varázslat?

- Miért érdekel? Rajtad már úgy sem tudnám használni...

- Csak érdekel? Előfordulhat olyan, hogy adott emlékek mellett többet is kitörölsz véletlenül?

- Ha nagyon ideges vagyok akkor talán...

- Amikor a 13. lány emlékeit törölted, ideges voltál? – próbálta Kat rávezetni Lokit az igazságra.

- Tulajdonképpen meglehetősen az voltam.

- Megtörténhetett, hogy kitörölted minden korábbi emlékét?

- Miért akarod tudni?!

- Igen, vagy nem?!

- Igen, lehet...De ha ez volt, nem direkt tettem...

- És az a lány egy Ausztriába költözött román család gyermeke volt?

- Hova akarsz kilyukadni, Kathlin?! – Loki már szinte remegett az idegtől. Nem, az nem lehet...!

- Az volt?

- Az.

Kathlin nagy levegőt vett. Talán meg kéne várnia, még Loki lenyugszik egy kicsit. És ami azt illeti, még neki is emésztenie kell egy kicsit a dolgot. Szóval akkor ő lenne az? A lány, akinek meg kéne óvnia a Földet? Ez olyan nagy felelősségnek tűnik. És Fury-val tulajdonképpen már a „boszorkányüldözés" is elkezdődött. Akarja ő ezt egyáltalán? De most ez nem számít. Meg kell mentenie Natasát, majd aztán dönti el, marad-e.

De még előtte: Lokinak meg kell tudnia az igazat! Talán nemrég a legsötétebb oldalát mutatta a Föld felé, de akkor is joga van megtudni. És Kathlin legbelül úgy érezte, ennyi megpróbáltatás után, még New York ostroma után is megérdemli, hogy visszakapja a reményt. Még ha a „remény" nem is biztos benne, hogy kedveli-e őt, vagy sem.

- Mi az?! – kérdezte Loki türelmetlenül, mert látta, hogy Kathlin nagyon elgondolkodik valamin.

- Ez most talán, huh, nem is tudom milyen lesz...de...

- Nyögd már ki!

- Az a lány nem halt meg!

- Tessék?! Miből gondolod?!

- Jól sejtetted az elejétől fogva. Én vagyok az – jelentette ki Kathlin, most már teljes bizonyossággal. Loki kistányérnagyságú szemekkel bámult rá. – Én vagyok Kathleen tizenharmadik leánya!

- Nem! Te nem lehetsz az! Ne is próbálj meg ezzel vigasztalni! – ellenkezett a Mágus. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Hogy ekkora szerencséje lenne.

- Eszem ágában sincs téged vigasztalnom, de ez az igazság!

- Nem lehet az!

- Csak hallgass végig! – kérte a Boszorkány.

- Rendben – sóhajtotta Loki.

- Nem haltam meg azon az estén a sikátorban, Krím félszigetén. És biztos, hogy én vagyok az, mert ugyanaz a nevem, a szüleim erdélyiek és még a születésem előtt költöztek Ausztriába, ahol most újra élek... De ez most nem számít...

Loki elképedve hallgatta a lányt. Ilyen nyilvánvaló lenne, és ő nem vette észre?! Kathlin ezalatt tovább folytatta:

- Egyszer nyaralni indultunk a családommal Törökországba, de egy robbanásban elvesztettem őket. Nem emlékszem, hogy történt, viszont a fák között láttam elsuhanni egy sötét alakot. – Lokira nézett, aki levegőt visszatartva figyelt. – Elraboltak és... De a lényeg, hogy nem emlékszem nyolc éves korom előttre és egy halványbarna anyajegyem is van, ami csak azért nem látszik, mert nagyon le vagyok barnulva. Gyengém a szoli. De elmondtam volna neked, ha egyszerűen rákérdezel!

- De láttam a vért! Valaki meghalt ott! – ellenkezett Loki még mindig, idegesen. – És azután sehol sem találtalak!

- Az nem az én vérem volt.

- Akkor kié?!

- Az emberrablóké – felelte Kat hidegen.

- Nem mondod, hogy te...?!

- Akkor még nem lettem volna képes rá. Viszont valaki más képes volt...

- Kicsoda?! – kérdezte a Herceg feszülten. Még mindig nem hitte el, ami vele történik, de abban biztos volt, hogy örökre hálás lesz annak, aki megmentette a lányt. Az ő Kathlinét, aki majdnem annyira a szívéhez nőtt, mint Kathleen egykor! Talán a nevek hasonlósága is a sors játéka...

- Egy lány, vagyis már akkor is nőnek számított. Tizenöt éves volt, de jobban harcolt bármelyik férfinál... – Loki-nak torkán akadt a szó, így Kat folytatta. - Ő volt az, akinek a családja később befogadott és sajátjukként neveltek. Oroszok voltak, mint később kiderült, nyugdíjazott KGB ügynökök...

Loki már nagyon meg akart szólalni, de egyszerűen képtelen volt. A tény, hogy talán még minden helyre hozható, jobban megbolondította, mint egy hordó bor. Így a Boszorkány folytatta a történetet.

- Botrányba keveredtek és meggyilkolták őket. Ketten maradtunk. Én és a lány, akire azóta a nővéremként gondolok. Legalább annyira szerettük egymást már a kezdetektől, mintha igazi testvérek lennénk. De szükség is volt rá, mert már csak mi maradtunk egymásnak. Viszont ő már rég nagykorú volt, amikor ez történt, és úgy döntött, bosszút áll a szüleiért. Emiatt sajnos hamar rossz társaságba keveredett és szörnyű dolgokra kényszerítették. ...Ez hosszú, de a lényeg, hogy végül rendeződtek a dolgok, ő pedig csatlakozott az igazságszolgáltatáshoz.

Ott volt New York-ban, amikor a Föld ellen vezetted a Chituri-t... Én is küzdöttem, ahogy láttál is engem, de ő nem tudott rólam. Mindig azt mondta, jobb, ha az időközben kibontakozó képességem rejtve marad az emberek elől, mert nem tudnák elfogadni. Szóval titokban voltam ott és utána sem kerestem fel, csak hetek múltán találkoztunk. De bár vele harcoltam volna, akkor talán megakadályozhattam volna, hogy megsérüljön! Mert ahogy már biztosan sejted, ő az, akiről beszéltem neked. Ő az, akit megmérgezett egy chitauri, és akinek a megmentéséért bármit megtennék...

- Hogy hívják?! – vett végre erőt magán Loki, hogy rákérdezzen. Ez a kérdés most döntő fontosságú, hiszen ezt a nőt kell megmentenie. És neki lesz örökké az adósa, amiért megmentette utolsó reménységét, amikor ő szánalmasan elbukott volna.

Kathlin nagy levegőt vett.

- Talán már ismered őt, és valószínűleg nem igazán kedveled, de ő a fogadott nővérem és...

- Ki az?!

- Natasha Romanoff.

...

Loki megrökönyödve bámult maga elé. Nem lehet igaz! Nem! Miért pont ő?! Miért egy bosszúálló?! De nincs mit tenni! Natasha mentette meg Kathlint, szóval akkor az ő adósa lesz. És a legkevesebb, hogy mihamarabb a segítségére siet. Félre kell tennie az önző érzéseit, és arra koncentrálnia, mit is tett a nő az érdekében...Kathlin érdekében. Mert nem maga miatt volt hálás neki, hanem a lány miatt. A lány miatt, akit mindennél jobban szeretett.

Natasha megmentette azt, ami az életéből eddig hiányzott, a legfontosabbat. A reményt, hogy sikerül betartania a Kathleen-nek tett ígéretét. A lányt, aki, ha nem is fogja ugyanúgy szeretni, de annak a leszármazottja, aki először, igazán szerette őt. Vagy, abban az esetben, ha az atyja tényleg szerette, akkor, aki először megmutatta neki, milyen is lehet igazán szeretni. És ez az érzés mindent megért. Az érzés, ami megmutatta Loki-nak, hogy miért is érdemes élni igazán. (Mert hát a csaták őt nem tették boldoggá, mint a bátyját...)

Kathleen biztosította abban is, hogy van értelme küzdeni az életért, a mások életéért. Hogy van értelme annak, ami már-már ösztönösen tett egész kicsi kora óta: segített másoknak, még akkor is, amikor hála helyett csak rosszat kapott cserébe. Ha nincs a kislány, valószínűleg már sokkal előbb felhagyott volna az önzetlenséggel. De most, hogy újra itt van, talán újra könnyebb lesz a jó úton járnia... Mert Kathlin legalább őrá emlékezteti, és most már nem is bánja ezt!

...

Kathlin eddig izgalommal várta Loki reakcióját, de most már kezdett kínos lenni a csend, szóval felállt és indult volna befelé. Úgy vélte, a Hercegnek magányra van szüksége. De Loki arra vágyott most legkevésbé. Végre sikerült megemberelnie magát, és megtennie, amire már régóta vágyott. Érezni Kathlin közelségét.

Felpattant és a lány után vetette magát. Kathlin megfordult a zajra, de már nem volt ideje „védekezni". Loki elkapta a csuklóját, nagy hévvel, de a tőle telhető legnagyobb finomsággal magához rántotta és szenvedélyesen megölelte. Átkarolta a vállát és derekát, és olyan szorosan tartotta, mintha attól félne, hogy a lány egyszer csak elveszik a térben.

Persze Kathlint meglepte a dolog, és az a hatalmas szeretet, ami a férfi minden rezdüléséből sugárzott, de megértette. Loki most élete egyik legfontosabb részét kapta vissza. Kár, hogy ő nem emlékszik rá, így nem nagyon tudja viszonozni ezt. De talán majd egyszer, ha visszakéri az emlékeit, és ha idővel jobban megismeri a Herceget. Most újból elhatározta, hogy ad egy esélyt Lokinak. Ezek után biztosan.

Kezdetben mereven állta az ölelést, de utána ellazította magát és ő is átkarolta Loki derekát. A Varázsló ekkor a nyakára hajtotta a fejét. Tulajdonképpen egész jó volt így ölelni Lokit a kert közepén, a gyümölcsfák alatt az árnyékban. Olyan biztonságot és erőt érzett a karjai között, mint amikor a cellában ölelte meg. De ez most még kellemesebb volt. Most már tudta, hogy a Mágus szereti őt, ezért teszi.

Loki elmondhatatlan megkönnyebbülést érzett, amikor a lány visszaölelte. Neki az is bőven elég volt, hogy életben van. De most úgy tűnik, talán itt nincs vége a világnak, talán még ennél is lehet több! Mert úgy tűnik, Kathlin hajlandó jobban megismerni őt. És egy napon talán meg is bocsát neki a korábbi sötét tetteiért, mint a New York-i csata, amiket viszont már régen megbánt.

...