Tudod, miért a nagy testvérek születnek elsőként? Hogy megvédjék a kistestvéreiket, akik utánuk következnek.

Spiral c. film

Ookami Akane szemszöge

Két héttel később

– Szóval, elmégy egy hétre a faterodhoz? – kérdeztem Harutól. Az iskola már véget ért, és ma elmaradt a szakkör. Megkért, hogy menjek át segíteni csomagolni. Szerintem nem megy vele semmire, ugyanis ha én megyek valahova hosszabb időre, akkor csak bedobom a frissen kidobott ruhákat a bőröndbe, meg a azokat, amiket tényleg szeretek hordani. A laptopom ezen kívül, meg egy könyv.

– Ja, már hiányzik a vén szivar – nyújtózkodott – Meg hiányzik Ichiro is.

Ichiro az apja élettársa, nem mellesleg egy férfi. Úgy két éve vált el az apja az anyjától. Haru szerint olyan, mintha valami vígjáték sorozatban élne. Alsó-közép óta ismerem és még mindig nem vagyok képes megérteni. Lehet, hogy nem figyelek rá eléggé, vagy nem tudom. Azért általában igyekszem figyelni rá. Igyekszem megérteni őt, hiszen ő is nagyjából igyekszik megérteni az életfelfogásom.

– Tényleg, ma nem mégy Kuroko-kunnal kosárlabdázni? – szólalt meg hirtelen.

– Ma gyakorló meccsük lesz. Valamilyen Shutokával, Shutacoval. Á, már nem emlékszem – morogtam.

– Shutoku? – kérdezte nevetve Haruka.

– Az. Azt ne mond, hogy ott is van egy olyan srác, aki után nyomoztál! – vádoltam meg.

Neki az a hobbija, hogy mindent kiderít az emberekről. Folyton ezt csinálja, és nem értem, hogy ez neki miért jó? Ha valaki nagyon felkelti az érdeklődését, akkor képes összeszedni 9 oldalt egy emberről.

– Aha. Ő is Sei-chan ex-csapattársa – és meg se próbálja tagadni.

– Mégis mi a jó franc olyan érdekes Szörnyi csapattársaiban?! – tettem fel a kérdést.

– Először is. Ex-csapattársai. Másodszor. Akane-chan, ahhoz képest, hogy a kosárlabda a kedvenc sportod, nagyon tudatlan vagy. Ők a Csodák generációja. Kuroko-kun a rejtélyes hatodik tagja a csapatnak. A Shutoku, aki ellen játszanak. Midorima Shintarou is a csapattagja. Elképesztő hárompontos dobásai vannak. Még egy dobása se ment mellé – avatott be a dologba.

– Olyan nem létezik. Akármilyen tehetséges lehet egy kosaras, olyan nincs – makacskodtam, bár mélyen tudtam, hogy Szörnyi csapattársai valószínűleg ugyanolyan szörnyek, mint ő. Kivéve Kurokót. Ő valamilyen szinten aranyos.

– Majd mutatok róla videót, meg a többi játékosról is. Azért elmondom neked a nevüket, meg a tehetségüket. Kise Ryouta képes lemásolni az emberek mozdulatait. Bár, ez alól egy ideig kivételt élvezett Aomine Daiki, illetve a többi csoda játékos, de az egyik Téli Kupa meccsen valami ilyen perfect copy képességet is elsajátított. Aomine Daiki egy elképesztően gyors erőcsatár. Van egy ilyen formátlan dobása. Murasakibara Atushi pedig egy 208 centis center. Van egy olyan technikája, amit Thor kalapácsának hívnak – fecsegte.

– Azért nem kellene ennyiszer használnod az ilyen szót. Érdekesnek hangzanak. Viszont azzal a Murasakibarával nem szívesen találkoznék. Így is eléggé zavar a magasságom – álltam meg Haruék háza előtt.

Szöszi jót nevetett a felszólalásomon. Kicsit sem vicces, de mindegy.

Nekidöntöttem a biciklimet a házfalának, és bementem a házukba. Hirtelen Tachibana-san rohant el előttem, vagyis Haruka anyja. Egyedül a fekete szemei emlékeztetnek engem legjobb barátomra. Neki hosszú, barna haja van. 10 centivel alacsonyabb a lányánál.

Ebben a házban valamiért mindig nagy a rohanás. Ha nem Tachibana-san rohangál ide-oda, akkor Yuki rohangál. Yuki Haru öccse, egyidős az enyémmel, vagyis 11 éves. Általában a tornacipőjét keresi, vagy csak kimászott a hörcsögje az akváriumból. A kölyök teljesen úgy néz ki, mint nővére fiúban.

Felmentem szöszkéhez, aki már nagyban dobálta ki a cuccait a gardróbból. Leültem az ágyra, és unalmamban a páncélszekrényt kezdtem bámulni. A szoba kicsit sem hasonlított egy átlagos tizenéves lány szobájához. Az orgona színű fal még stimmel, de ezen kívül. Az íróasztalán egy komplett gép felszerelés van. Nem a nyomtatóra, vagy a hangfalra célzok. Hanem a szkennerre, meg az olyan dolgokra, amire egy velünk egykorúnak semmi szüksége nem lenne.

Két tükrös szekrénye van, meg egy páncél szekrénye. Ott tartja az információit az emberekről. A páncélszekrényt az apjától kapta a 13. szülinapjára. Majd el volt ájulva a gyönyörtől.

– Szerinted mennyi cuccot vigyek? – csapta le mellém tigris mintás bőröndjét.

– Amennyit jónak látsz – rántottam meg a vállam.

– Tényleg. Kérdezni akartam tőled valamit. Mi van közted és Kuroko-kun között? – bámult bele az arcomba.

– He? Nincs közöttünk semmi. Barátok vagyunk – feleltem értetlenül.

Mégis mi a jó francért kérdezte ezt tőlem? Érdekes Kurokóval kosárlabdázni, meg sokkal jobban leköti a figyelmem, mint bármi más. Ezen kívül semmi. Oké, értem, hogy Haru szeret cupidót játszani a fiúk közt, de maradjon nyugodtan a fiúknál.

– Te egy tsundere vagy – tette a homlokára a kezét drámaian.

Már megint mi baja van velem? Rengetegszer mondja rám, hogy tsundere vagyok, de szerintem nem. Úgy értem, az, hogy még nem volt kapcsolatom, nem jelent egyet azzal, hogy tsundere vagyok.

– Na, mindegy. Hagyjuk későbbre a csomagolást. Inkább mutatok neked videókat a Csodák Generációjáról. Meg megmutatom az adatlapjukat – nyitotta ki a páncélszekrényét. Kivett belőle hat különböző színű pendrive-ot, és leült az íróasztalához.

Lopva benéztem a szekrénybe. Mappák százai, a legfelső polcon DVD-k, pendrive-ok, illetve különböző adathordozók. Odahúztam egy széket Haru mellé, aki már azon ügyeskedett, hogy feloldja a mappán lévő zárat.

– Szóval, ő itt Aomine Daiki – mutatott egy képet. A srácnak sötét bőre volt, illetve sötétkék haja.

– Hú, de ronda – fintorogtam.

Közben elkezdtem olvasni az adatait. Ez a srác egy szörnyeteg. Főleg, amikor láttam a felvételeket. Mégis milyen dobások ezek?

– Azt szokta mondani, hogy az egyetlen, aki legyőzheti őt, az ő maga. Bár, a mostani Téli Kupa egyik meccsén Kagami Taiga az iskolánk csapatának erőcsatára legyőzte őt. Ha nem tudod, hogy kiről beszélek, akkor a Kuroko-kun előtt ülő srácról beszélek. Gondold el, mind a ketten beléptek a zónába – mesélt lelkesen. Pedig nem is szereti annyira a kosárlabdát.

Ezután megnéztük a többit is. Hát... mindegyikük lenyűgöző. Még azt a Kagami valakit is megmutatta. Hát, Kazuki is nagyjából az ő szintjükön van. Ő a bátyám.

– Ezt nem értem – pislogott rám hirtelen. Már a csomagolással is végeztünk, szóval most tanulunk.

– A feladatot, vagy mit? – kérdeztem. Én már megoldottam az összes matekegyenletet, ő a felénél tart.

– Azt nem értem, hogy egy olyan ember, mint te, aki figyelmetlen, alszik az órán, hogy a francba lehet benne a legjobb háromba minden dolgozatnál? És mégis miért fenyegetnek a tanárok azzal, hogy meg fog bukni? Sosem válaszolsz értelmesen erre a kérdésemre, de most nem menekülsz – pöckölte meg a homlokom.

Kizárólag azért vagyok képes jó dolgozatot írni, mert Kazuki folyton ott áll felettem egy papírkarddal, mikor tanulok. Ha elalszom, akkor fejen vág. Addig veri belém a feladatokat, amíg nem tudok mindent kívülről. Őszintén, mindegyikünkkel ezt csinálja. Na, jó Sorával nem, mert elképesztő memóriája van. Szóval, Sakura és én maradtunk.

Még sosem gondolkoztam, hogy miért fenyegetnek a tanárok folyton azzal, hogy meg fogok bukni.

– Már mondtam, hogy Kazuki folyamatosan áll felettem és Sakura felett a papírkardjával – végül csak ennyit mondtam.

– Olyan aranyos bátyád van. Nem akarja, hogy a kishúgai ne vigyék semmire – áradozott.

– Aranyos lenne, ha nem próbálna meg mindenkit felszedni, aki megfordul házunknál. Múltkor a pizzafutárnál is bepróbálkozott – szörnyülködtem.

Annak ellenére, hogy hetente váltogatja a partnereit és mindenkinek ad valami hülye becenevet, ő a világ egyik legjobb embere szerintem. Kiskoromban rendkívül antiszociális voltam és nem álltam szóba senkivel, csak akkor ha muszáj volt. Ennek ellenére a testvérem mindig elrángatott kosárlabdázni a haverjaival. Ha akartam menni, ha nem. Nem úgy tűnt, mintha a barátait zavarná, hogy ott vagyok. Talán velem foglalkoztak a legtöbbet, akaratom ellenére. Mindig felhúzták a számat, hogy úgy nézzek ki, mint, aki mosolyog. Meg a hátukon cipeltek, de azt csak akkor, amikor orra estem a saját lábamba. Elég sokszor megtörtént.

Azt hiszem, elég jó gyerekkorom volt.

– Ideje indulnom – álltam fel egy idő után.

– Kikísérjelek? – pattant fel azonnal Haru.

– Kitalálok egyedül is – legyintettem – Holnap találkozunk – köszöntem el.

– Viszlát, Akane-chan – köszönt el ő is.

Intettem egyet Yukinak, aki már megint a hörcsögjét kereste. Ő erre annyit felelt, hogy óvatosan nyissam ki az ajtót, mert nem tudja, hogy mit fog csinálni, ha Mr.Hörcsög kimegy az útra. Ötletes név, de mit várjak egy sráctól, aki még a telefonját is szólítja.

Félóra biciklizés után értem haza. A házunk olyan tipikus gazdag család háza volt. Hatalmas kert, hófehér házfalak. A kapun beérve egyből egy inas termett előttem, hogy elvegye a járművemet. Csak megráztam a fejem, és elmentem a garázsba. Miután meggyőződtem róla, hogy nem fog leesni a falról és Sora sem fogja tudni levenni, hogy megbütykölje bementem az otthonomba.

– Itthon vagyok – kiabáltam.

– Hallom – Kazuki hangja a konyhából jött, így elindultam arra.

Egy megszokott látvány tárult elém. Testvérem felcsatolt frufruval, köténnyel a nyakában főzte a vacsoránkat.

194 centi magas. Lila haja van és barna szemei. És egy igazi zseni.

– Szia, Chibi-chan – intett, majd visszatért a főzéshez

– Szia. Nem kellene tanulnod? – húztam össze a szemeim. Az elmúlt egy hónapban pizzát ettünk, mert nem volt ideje kaját csinálni. Nem is értem, hogy miért ő főz ránk. Nagyon jól tud főzni, nem is azzal van a baj. Csak a szüleink szerint az lenne a legjobb, hogy felvesznek egy szakácsot, hogy Kazukinak több ideje legyen.

– Nem, tegnap végre megtanultam mindent. Meg, már hiányzott, hogy főzzek rátok – felelte.

– Anyáék nem üzentek?

A szüleink félévente egyszer jönnek haza. Folyton üzleti utakon vannak. Bár, én egy éve nem láttam őket. Ugyanis pont akkor kellett hazajönniük, amikor kirándulni mentünk. Nem mintha zavarna.

– De. Azt mondták, hogy lesz még egy testvérünk – mondta halál nyugodtan.

– És te ezt képes vagy ilyen pókerarccal mondani?! – sikkantottam fel. Anya már elmúlt negyven. Egyáltalán ki fogja felnevelni azt a gyereket? Szinte Kazuki nevelt fel minket. Ő pedig két hónap múlva elmegy egyetemre. Na, jó a cselédlányok is be szoktak segíteni, ha olyan dologról van szó.

– Azt csinálnak, amit akarnak. Engem nem érdekel. Szerintem csak azért mondták meg nekem, hogy úgy készüljek, hogy őt is én fogom felnevelni. Ne úgy értsd, hogy nem szívesen foglalkoztam veletek. Viszont az egyetem mellett már nem lesz időm. Aztán nagy valószínűséggel munkába állok. Ráadásul nem is Tokióba fogok egyetemre járni. Akitába megyek, ha minden a terveim szerint alakul. Seichii-san azt mondta, ha anyáék valamilyen oknál fogva nem akarnák fedezni a tandíjam, akkor ő megteszi. Megmondta őszintén, hogy az egyetlen ok, amiért segíteni akar nekem, az az, hogy szeretne keresztbe tenni anyának. Nem értem, minek beszélek neked ennyit, valószínűleg már a mondandóm felénél elvesztetted a fonalat – mosolygott.

– Nem. Odafigyeltem – haraptam meg a számát frusztráltan. Tényleg odafigyeltem.

Nem zavart, hogy el akar menni egyetemre. Azt hiszem az zavart, hogy ha elmegy, akkor én leszek a legidősebb testvér a családban, és én nem illek bele a szerepbe.

– Ne szólj Sorának és Sakurának, oké?

Csak bólintottam egyet.

Hallottam a táskámból csörögni a telefonomat, ezért elővettem. Kurokotól érkezett üzenetem.

Köszönöm, Ookami-san. A mai meccsen kétszer is kosárra dobtam, és mind a kétszer bement. Tényleg nagyon köszönöm.

Azt hiszem, én a kosárlabda edzésben vagyok jó.

– Kazu-nii! Akami titkolózik előttünk – Sakura ordibálása bezengte a házat. A húgom most éli a szerelmes vagyok mindenkibe korszakát. 13 éves és szinte teljesen úgy néz ki, mint én. Kivéve, hogy neki szanaszét álló, göndör haja van. Alacsonyabb tőlem, hála az istennek.

Én titkolózok? Mégis mi a jó franc baja van?

Azért hív Akaminak, mert a szomszéd srác is így hívott. Megtetszett neki és használatba vette a nevet.

– Ó, Akami. Már itthon vagy? – jelent meg hurrikán módjára – Miért nem beszéltél róla? Én mindig elmondom neked, ha randim van, de te semmit sem szólsz az első fiúdról – mászott bele az arcomba. Vörös szemeivel izgatottan bámult rám. Kazukira néztem, aki csak egy olyan csalódott arccal nézett rám. Véleményem szerint azt hiszi, hogy nem bízok meg benne eléggé ahhoz, hogy elmondjam neki, hogy van valakim. És itt kezdődnek a problémák. Nincs senkim.

– Sakura. Tachibana-san csak azt mondta, hogy egy sráccal szokott kosárlabdázni, azért késik. Azt mondta, hogy semmilyen romantikus kapcsolat nincs köztük. Emellett úgy vélem, hogy ha Akane nem szeretné velünk megosztani, hogy valaki tetszik neki, akkor ehhez minden joga megvan. Akane, kijelentem, hogy enkem semmi közöm nincs ahhoz, amit Sakura beszélt Tachibana-sannal – jelent meg Sora.

Barna szemeivel unottan bámult ránk. Vörös haja a szélforgó minden irányába terült szét, ebből arra következtetek, hogy futott. Ugyanis neki mindig fel van úgy zselézve, hogy egy irányba álljon.

– A Harry Potter utolsó részében Piton meg fog halni – jelent meg egy mosoly az arcán.

– Nem jött be, már elolvastam a könyvet – erőltettem mosolyt az arcomra. Alapvetően elég jól ki tudunk jönni, de van, amikor csak úgy valamiért szemétkedünk egymással.

– Na, mindegy. Gyere Sakura, van egy új gyilkolós játékom – sétált ki a konyhából. Sakura még vetett rám egy még nem végeztünk pillantást, azután öcsi után rohant.

– Szóval... – kezdett bele Kazuki.

– Áh! Nincs senkim, csak van egy srác. Két hete találkoztunk a Majiba. Felajánlottam neki, hogy tanítom kosárra dobni. Ennyi a nagy történet.

– Rendben, de azért szeretnék tudni róla, hogy ha lenne valami köztetek – azért láttam rajta, hogy valami nem igazán tetszik neki, de nem tettem szóvá.

Igen. Akane a fejezetben kicsit komolyabb volt, mint az első fejezetben. És igen. Említésszerűen szerepelt benne csak Kuroko, de mindenképpen be szerettem volna mutatni az Ookami családot. (Azért szerintem Kazuki kicsit furcsa karakter lett)