Shattered
Byakuya x Renji
Szeretném, ha holnap is ilyen forró ölelésbe vonnál, mikor végre hazaérek. Szeretném, ha lágyan megcsókolnál, és megsimogatnád a hajam. Szeretném, ha rám mosolyognál, és megnyugtatnál: nincs szükségünk válaszokra, amíg nincsenek kérdéseink. Szeretném, ha elhihetném halk szavaid, melyek csak nekem szólnak az ilyen ritka, de csodás pillanatokban; szeretném, ha nem kéne félnem a társadalom elvárásaitól. Szeretném, ha nem a rangom és nevem miatt tisztelnének és félnének, hanem mert megdolgoztam érte. Nem is szeretném, hogy rettegjenek tőlem… inkább tekintsenek társnak. Nem akarok a büszkeségre alapozni, mióta megmutattad a szerelmet. Mióta minden este, ha belépek az ajtón, csókkal vársz, és megölelsz, mióta ráébresztettél, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tud megbocsájtani nekem. Szeretném, ha újra elmesélnéd, mi az igazán fontos az életben, és szeretnék oltalmazó ölelésedben elaludni. Szeretnék arra ébredni, hogy lágy puszit nyomsz homlokomra, és közlöd, hogy vár a papírmunka. Szeretném, ha hazudnál még nekem, hogy elhitesd velem, hogy velem maradsz, de felesleges. Már elhagytál.
Kinyitom a szemem, felébredek örökös rémálmomból. A falnak döntve fejem aludtam, könnyek ömlenek szememből. Gyűlölöm ezt az álmot, és gyűlölök ránézni arra a fekete kimonóra, melyet holnap kell viselnem. Gyűlölöm azt a kis kártyát, mely közli a temetésed dátumát. Gyűlölöm, hogy meghaltál.
Nélküled pont ugyanolyan lesz minden, mint előtte. Minden nap egy kínszenvedés, a jövő elmosódik a szemem előtt. Már nem tudom megállapítani többé, miben érdemes hinni, miért hal meg a remény. Miért vesztek el mindent, amit nagy nehezen megszerzek magamnak, miért kell kompromisszumokat kötnöm? Miért fáj ennyire a csend, melyet csak a te hangod tud betölteni?
Nem akarok válaszokat találni, ahogy te sem. Nem szeretek többé, nem fogadok el mást hadnagyomnak. Te vagy az egyetlen, aki vissza tud tartani a drasztikus lépésektől, és most, hogy nem vagy itt, át fogom lépni a határt. Nem érdekel mások véleménye. Miért folytassam?
Elvesztem a saját józan eszem, és az alkoholon kívül egyetlen dolog tart életben: az emléked. Te nyilván nem szeretnéd, ha a kapitányod összetörne. Kyourakura kell gondolnom, aki emelt fővel tette túl magát Ukitake elvesztésén. Van köztünk kis különbség, ő már évszázadok óta figyelte a lassú haldoklását. Te gyorsan tűntél el a szemem elől, mint egy illúzió. Hiába lépek be nap, mint nap újra azon az ajtón, nem vársz a túloldalán. Nem ölelsz meg, nem mosolyogsz rám, nem csókolsz, és nem figyelsz rám. Egy illanó emlék, a boldogság megnyugtató érzése, mely azonnal tovatűnik, és nem marad semmi. Többé nem vagy, többé nincs tavaszom.