Smiling down
Kyouraku x Ukitake
Kyouraku POV
Szerettem a színeket. Mindig is, de csak azért, mert te mindig olyan egyszerű voltál. Mostanában már nem jut eszembe semmi jó.
A színek emlékeztetnek, és ezeket az emlékeket még a szaké sem tudja elmosni. Hiányzol, és okolni akarok valakit a halálodért.
Azóta nem alszom, mióta egyedül hagytatok. Yama-jii, aztán Nanao-chan, aztán te is elmentél, magaddal ragadva a jobb szemem.
Álmodtam. Rólunk, és a fiatalságról. Odaadó szeretetedről, arról, ahogy vigyáztál rám. Az időkről, mikor nem féltem a következő egyedül töltött perctől. Aztán… hirtelen a hangod hallottam, pedig a tetőn voltam. Azt mondtad, hogy sajnálod, és reméled, hogy nem haragszom rád, de elmentél. Most ülsz egy esőfelhő tetején, lábad lógatva, halkan köhécselve figyeled Seireiteit.
Álmomban sírtam. Tudtam, hogy igaz, de féltem, hogy te is itt hagysz, és végleg egyedül maradok. Pedig megígérted…
Ébredésemkor egyszerűen tudtam, mi történt. Nem kellett ránéznem Kuchiki könnyes szemére, éreztem. Valami, veled együtt bennem is meghalt. Talán a részed, a lelked azon része, amelyet megosztottál velem, a végtelen szereteted egy darabja. Talán a múlt boldog darabja, a színes vidámság, mely után csak a gyász maradt.
Hiányzol. Mondd, Juushiro, minek annyi szín, ha nincs fehér fény, ami megvilágítja?
Miért vagyok ott, ha nem lehetek veled? Miért folytatom?
Mert ezt kérted tőlem, én pedig megígértem. Vigyázok az emlékedre, vigyázok a világunkra, kettőnk világára. Te leszel a fény, én pedig a szín. Remélem, most is a felhőn ülsz, láblógázva, mosolyogva, és boldog vagy, hogy gondolok rád. Ugye lemosolyogsz rám?