Taion

Ichigo x Aizen

Ichigo POV

Érzem a téli hideget. Nem nyitom ki a szemem. Fekszem ugyanúgy, mint eddig, mozdulatlanul, hagyom, hogy lassuljon a keringésem. Meg akarok fagyni. Egy apró könnycsepp pottyan ki szempilláim alól, hideg nyomot hagy bőrömön.
Kinyitom a szemem, felnézek a hideg, téli égre. Egy törött utcalámpa van a fejem felett, szilánkjai mellettem. Néhány talán alattam, már nem zavar. Már olyan mindegy.

Oldalra fordítom a fejem, hagyva, hogy az érdes aszfalt felsértse arcom. Nem érdekel többé, ha minden elveszett. Érzem, hogy jön, hogy közeledik felém az éjszakában, és nem mozdulok. Értelmetlen lenne elfutni, mert erősebb és gyorsabb nálam. Megölne, mielőtt rágondolnék.

Talán jobb lenne gyengeként végignézni ezt az egészet. Nem így… újra lehunyom a szemem, és nem akarok többé felébredni. A szabadságunk már elvették.

Ahol felébredek, egy ismeretlen helyen, minden idegen, és hideg. Fojtogat az érzéketlenség. Minden olyan üres, és érzelem nélküli, élettelen. Nem érzek semmit. Sem szellemi energiát, sem ilyeneket. Semmit sem érzek többé, ahogy egy puha kéz megfogja állam, és kényszerít, hogy tekintetem összeforrjon a hideg, barna szempárral. Érzem kiszáradt ajkamon az éhes, követelőző, puha szájat, de nem teszek semmit, csak eltűröm, mert gyenge vagyok.

Mert elvette az erőm, és térdhajtásra kényszerített.

Egy olyan valóságos rémálomba kerültem, melyet fel sem tudok fogni, és nem is akarom. Nem akarok itt lenni, nem akarom a hallani a hangját. Nem akarok emlékeket, nem akarok életet és halált, nem akarok fájdalmat és boldogságot. Nem akarok semmit, csak egyedül lenni, egyedül az emlékeimmel, mert csak a múltamba térhetek vissza. Csak ez menthet meg most. Csak ez éltet, és ezért valahogyan ki fogok tartani.

Már nem zavar, hogy nincs ébredés, mert többé nem pislogok. Elveszek a távolságban, elveszek, és tudom, hogy sokan fognak követni.

A penge gyorsan, pontosan szúrja át a szívem, s nem haragszom rá. Nem szeretem, és nem gyűlölöm. Ő csak egy ember, aki annyira szeretett, hogy elég erőssé akart tenni, de nélkülem ez lehetetlen volt. Én nem akartam elég erőssé válni az élethez, nem ő volt túl gyenge. Azok a szemek csak értem ragyogtak, és azok az ajkak az én csókjaimra vártak, de hiába.

Én most meghalok, és a holnapnak vége.

Holnap talán valaki más fog felébredni ott a törött utcalámpa szilánkjain, a téli ég alatt.