One Shot [B.A.P]

Ichigo x Ishida

Ichigo POV

Nem hiszek a saját szemeimnek, kezeim remegnek, mintha csak az áram rázna. Nem tudom elhinni a látványt, ami a szemem elé tárul, de hát nincs más megoldás, mégiscsak ez az igazság…

Tudod, tulajdonképpen nincs ezzel semmi baj, mert végső soron megértem, ha nagyon igyekszem. Nekem is fontosabb az apám és a húgaim védelme mindennél, és értük – mivel ők az én családom – bármit feladnék. Ugyanakkor megtenném ezt Rukiáért, Renjiért, Rangikuért, még Byakuyáért is, hát még érted… de ez most olyan szinten sokkolt, hogy hiába próbálom, nem tudom felfogni, hogy miért.

Miért árultál el engem? Miért tetted mindezt, ha pontosan tudtad, hogy mi lesz a következménye? Ezt akartad látni? Hogy újra romokban heverek?

Tudom, hogy imádod ezt a helyzetet. Mikor kivételesen én vagyok a gyenge, engem kell támogatni.

Mikor azt hittem, hogy elárultál, és átálltál Ginjouhoz, akkor éreztem ezt a… keserédes szerelmet.

Csalódtam, igen, és elképesztően meglepődtem, haragudni már erőm sem volt, de büszke voltam rád, mert képes voltál átverni. Büszke voltam, hogy téged szeretlek.

Mikor le akartál lőni, és a szemembe néztél, nem tudtam elhinni az egészet… aztán végül feláldoztad magad értem. Mindent miattam tettél.

Tudod, egészen eddig a percig reménykedtem, hogy most is egy ravasz lépéssel fordítasz a csata végkimenetelén, de már tudom, hogy nincs értelme. Egyetlen lövés lesz, közvetlen közelről, aztán mindennek vége.

Nem marad semmi, hogy a te szemeidben sincs már semmi, Sternritter.

- Mikor áldoztad fel a büszkeséged? – kérdezem halkan, mert többre nem maradt erőm.

- Maradj csöndben – szólsz halkan, és még közelebb jössz. Egyetlen lépésre vagy tőlem. Érzem lélekenergiád, érzem édes lélegzeted, még fürkésző tekinteted is érzem, mert igazán érezlek.

- Szeretlek – suttogom az utolsó szót, talán kicsit reménykedve, hogy minden megváltozik…

- Búcsúzom – válaszolja ajkaimra, aztán vége mindennek.

Egy lövés, egy nyíl, robban a lélekenergia. Rukia sikolt – vagy talán Orihime? Valaki más felkiált – talán Renji – mire egy újabb hang halkan parancsol neki valamit – biztosan Byakuya az. Árnyak a szemem előtt, egy ismerős kalap – áh, hát megérkezett Urahara és Yourichi-san? Meg vannak mentve a többiek, hála az égnek.

Úgy tűnik, itt a mese vége. Kurosaki Ichigo voltam, 18 éves, végzős gimnazista. A hajam színe narancssárga (furcsa, mi?), a szemem színe barna (pont, mint anyámnak, aki egy quincy volt). Három évvel ezelőtt egy furcsa véletlen folytán halálistenné avanzsáltam (hála a Kuchiki családnak), és egy évig helyettes halálistenként tevékenykedtem. A barátaimmal harcoltam, új barátokat és ellenségeket szereztem, és találkoztam egy quincyvel, aki az osztálytársam lett. Valami érthetetlen ok miatt társultunk, és erősek lettünk. Pár éve elvesztettem minden erőm, addig ez az osztálytársam segített a halálisteneknek, és elvégezte az én munkám (nem mondom, kicsit haragudtam rá ezért). Egy nap beállított. Részeg volt, nem is kicsit, amin elcsodálkoztam (pedáns egy lény, az biztos). Furcsa dolgokat említett, aztán az egésznek annyi lett az értelme, hogy szeret engem.
Telt-múlt az idő, és csak nem válaszoltam neki. Visszakaptam az erőm, de abban a hitben, hogy ő elárult – pedig akkor még nem is. Az árulás később következett be, körülbelül most, mikor megölt.

Ha végül nem így dönt, biztosan megszeretem, még ennél is jobban. Nem akartam, hogy így legyen.

Bármi is legyen az ok, vagy a cél, a múlt, vagy a jövő, nekem most csak az számít, hogy elmondta. Hogy elég bátor volt ehhez. Kezdem azt gondolni, csak azért, hogy a halálomban is féltékeny lehessek rá.

Hogy miért tudtam ennyire szeretni ezt a fazont? Nem tudok rá válaszolni. Végül is, a szerelem pont addig szerelem, amíg nem találunk rá ésszerű magyarázatot.

Sajnos, két szó maradt meg a fejemben, csak ezt mondhatom el újra: szeretlek, búcsúzom.