Untitled [SimplePlan]

Byakuya x Renji

Byakuya POV

Tagadni fogok, mint egész életemben. Büszkeségem okolom mindenért, és letagadok mindent. Egyszerűen nemet mondok, hátha az elhatározás elég erős, de tudom, a mindig tökéletesen működő tervem ma megbukik, pont úgy, mint minden.

Lehet, hogy megéreztem a halálom? Tudhattam, hogy most fogok meghalni?

Ha nem marad más, ezt is letagadom. Így talán ezt nem vehetik el tőlem, ha már minden odaveszett. Eltűnt, ez a legjobb szó rá, és nem értem, miért. Nem találom sehol azt a biztos hangot, amely mindig mellettem volt, mióta az eszemet tudom. Ellopták a lelkem egy részét, és ezzel együtt még annyi mindent…

Senbonzakura volt a kapocs, amely még visszatartott, hogy a büszkeségem tartsam szem előtt, és cselekedjek olyan önzően, ahogy csak lehet.

Most, hogy ez a biztatás eltűnt, nincs többé, megszűnt létezni, talán már nincs is értelme többé, hogy a saját érdekeim nézzem. Ha már nem tudom letagadni, belenyugszom, és elfogadom a vereséget, elfogadom a halált.

Lehunyom szemhéjam, de még érzem a fehér fényt, amely a környezetem ostromolja. Egyáltalán hogy kerültem a földre? Mikor történt? Mennyi ideje vagyok itt? Eszméletemnél vagyok egyáltalán?

Túl sok a kérdés, és egyikre sem találom a választ. Nem emlékszem…

Nem akarok emlékezni, de a képek szinte ostromolják elmém. Nem akarom látni a csalódást a szemedben, én nem akarom, hogy gyengének láss… mindent eltűrök, de ezt nem!

Ezt a fajta fájdalmat nem tudom elűzni, hiába… a büszkeségem is sebeket kap, és már nincs hová futni. Nem tudok mozdulni, a fájdalmas tehetetlenség könnyei tolulnak a szemembe, és nem tudom megemberelni magam.

Valahol mélyen már csak azt remélem, hogy közel fogsz esni mellém, így legalább melletted halhatok meg, nem ilyen riasztó, örökös egyedüllétben. Nehéz kimondani, de már minden mindegy, szóval nem számít… szeretném, ha fognád a kezem, ha segítenél. Csak most, soha többet nem kérlek meg semmire, ez az utolsó kívánságom.

Egyre nagyobb és félelmetesebb a fájdalom, mely körülvesz… hogy történhetett ez velem? Ez lenne a vezeklés a bűneimért? Végiggondolva, a folyamatos tagadás nem vezetett semmi értelmes megoldásra.

A számtalan, apró, csillogó pengékből álló világom falai fölém magasodnak, és betemetnek, az emlékeim szorongatják a torkom, és nem tudok menekülni… az idő ugyanúgy csak rohan, ahogy lassan megszűnök létezni.

Visszatérve a világba, az első megfigyelésem a hangzavar… pusztítás, halálsikolyok, aztán a legrosszabb… a csend. Én sem tudom megtörni, bármennyire is igyekszem. Nincs motivációm, nem számít, hogy élek-e, vagy halok. A szívem már talán nem is dobog, nehéz a levegővétel. Abbahagyom.

- Taicho… - hallom hirtelen elgyötört, megtört hangod, és már nem érdekel semmi. Két kézzel kapaszkodom az emlékeimbe, és életre kelek. Tisztában vagyok azzal, hogy gyenge vagyok, de még nem engedhetem, hogy…

Valahogy sikerül használnom egy lekötőt, így éppen felélve készleteim, melléd zuhanok. Újabb fájdalom, az esés következtében, de nem számít. Közelebb kúszok hozzád, nehézkesen, de közvetlen közeledbe érek, kicsit megnyugszom. Arcodra nézek, azt akarom, hogy tudd… de képtelen vagyok megszólalni, csak eldőlök.

- Maradj életben – adom ki az utolsó parancsom, mint kapitány, majd lenézek a szakadékba, melynek szélén egyensúlyozom. Elemi erővel hívogat az a megnyugvás, ami ott lenn vár rám, és mégis, valamiért még nem teszem meg azt a lépést.

Valahol, a szívem mélyén tudom, hogy most értem sírsz, de nem akarom, hogy így emlékezz rám. Azt akarom, hogy boldog légy, ha rám gondolsz… így még nem hagyhatlak itt.

- Ne… kérlek… - zokogod, és meglepődsz, mikor újra szemembe nézel. – Nem bírom ki egyedül!

- Dehogynem… - mosolygok rád, amennyire telik. – Erős vagy. Ne engedd, hogy... – nem tudom befejezni a mondatot.

- Taicho! – hallom ijedt hangod. Nem akartam így. Még egy kicsit, csak egy kicsit, hogy megfogjam kezed… kérlek, most ne hagyj itt!

Váratlanul ér búcsúcsókod, és már határozottan sírok. A világból ennyi maradt, könnyek, fájdalom és félelem, nincs az a büszkeség és elhatározás, amely legyőzheti ezt.

Sajnálom, hogy így kell itt hagyjalak, és csak reménykedem, hogy túléled valahogyan. Talán késő a bűnvallásra, de sajnálom, amit ellened tettem. Itt, a szakadék szélén egyensúlyozva valahogy eltörpülni látszom bűneim mögött. Szívből sajnálom, de már nem mondhatom el. Nem tagadhatom le.

Ezeknek az érzéseknek, azt gondolom, nincs igazán neve. Annyi minden egyszerre, fájdalom, szeretet, boldogság, és egy keserédes érzelem, amely a torkomat fojtogatja. Névtelen, de örülök, hogy te nevet tudtál adni ennek az egyvelegnek. Nem bírom ki egyedül, ez az. Mert, tudod, én sem. Ezért adom fel most.

Elmerülök a sötétben, elalszom, és nem ébredek fel többé. Hálás vagyok, hogy megértetted névtelen érzéseim. Köszönöm.

Vigyázz magadra, ne halj meg senkiért! Ha ennek vége, állj bosszút rajtam, és támogasd a többieket.

Be akarom fejezni, de nem tudom. Szeretlek. Ne hagyj itt! Elvesztem az öntudatom. Vége van.