The same as

Gin x Aizen

Gin POV

Érzem, és ez a legrosszabb. Érzem, ahogy az éltető oxigén beáramlik tüdőmbe, ahogy harcol értem, ahogy agyam egy kis józan szeglete próbál meggyőzni a maradásról. Nem akarok rá hallgatni. El akarok tűnni innen, erről a nyomorúságos síkról, ebből a szörnyű dimenzióból, csakhogy akad egy kis technikai probléma: nem tudok.
Biztosan valami bénító technikát alkalmaztál rajtam, hogyha árulásra készülnék, vagy hacsak megfordulna a gondolat a fejemben, azonnal cselekvésképtelenné váljak.
Ahogy erre gondolok, szívem maradéka, amit nem törtem össze Seireitei elhagyásával, arra emlékeztet, hogy mennyit áldozol fel értem. Nem engeded, hogy máson járjon az eszem, uralmad alá hajtod a létem, a gondolataim, a szívem, a testem, és nem teszek ellene semmit, mert elhiszem, hogy értem teszed.

Így, hogy mellkasomon pihenteted fejed, békésen, nyugodtan járva Álomországot, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy pár óra múlva újra azzal a fagyos tekintettel kell szembenéznem. Olyan megnyugtató a tudat, hogy bízol bennem, hogy nem hiába hagytam ott Soul Societyt, felégetve magam mögött minden hidat.

Örülök ebben a békés pillanatban, hogy sok évvel ezelőtt találkoztunk, és hogy nem hagytál elveszni, mikor megtehetted volna. Hálás vagyok, hogy figyelsz rám, és hogy ennyi év után is, olyan sok minden után is fogod a kezem.

Tudod, engem nem érdekel, hogy nappal mit teszel, milyen parancsokat adsz ki, kit ölelsz át, vagy, hogy kinek hazudsz, mert ismerlek. Ismerem minden apró mozdulatodat, a szíved dobogásának ritmusát, a levegővételeidet, pihegő szuszogásodat. Te vagy az egyetlen, akit ennyi idő után is a magaménak tudhatok, és már rég elhatároztam magamban, hogy téged nem adlak fel. Nem engedem el a kezed, még ha ezért kínok kínjait is kell kiállnom, kitartok melletted, bármit hozzon is a hajnal.

Az első dolog, amit megtanítottál nekem, az volt, hogy a háború nem játék, okosan kell vezetni, előrelátóan, felkészülve mindenre. Gyerek voltam, mikor megtanítottad, hogyan tegyem túl magam a szeretet hiányán, hogyan használjam ki az embereket, hogyan fordítsam meg a jövőt. Elmondtad, hogy a magam ura vagyok, és hittem neked, és örülök ennek.

Szerintem akkor nem gondoltad, hogy bármi is lehet ebből. Azt hihetted, csak egy gyerek vagyok, pedig nem… amikor már vészesen mélyre süllyedtünk, megtiltottad, hogy meneküljek, de tudod, ez meg sem fordult a fejemben. Nem, most sem tennék így.

Tudod, ha most, ebben a pillanatban pellengére állítanának, hogy valljak a bűneidről, naphosszat mesélhetnék, nem érnénk a végére, és csak azokat említeném, amiket mindenki tud. Nem hiszem, hogy tisztában vagy azzal, mennyit tudok rólad. Biztosan nem aludnál ilyen nyugodtan. Ne félj, nem zavar, hogy hazudsz nekem, már nem.

Ettől függetlenül nem változott az álláspontom. Ahogy ígértem, veled maradok, amíg azt nem kéred, hogy hagyjalak itt. A sötétből lassan, csendben egyengetem majd az utad, hogy elérhesd a fényt. Mindent megadok neked, amit csak akarsz: információt, stratégiát, erőt, a testemet. Nem számít, már mondtam. Neked mindent megadok, érted mindenkit elárulok. Nem feszélyez mások véleménye, nekem már nagyon régen csak egy személyé a fontos.

Ez a személy egy fárasztó, kéjesen átvonaglott éjszaka után édesen pihen a karjaim oltalmazó védelmében, és ez a személy te vagy. Lágy érintéssel simítom ki homlokodból sötét tincseid, hogy aztán lágy csókot leheljek rá. Meg foglak védeni magamtól, és saját magadtól is. Közelebb bújsz hozzám, feljebb húzom magunkon a takarót. Biztos fázol.
Megfogom a kezed, és egy kicsit elhiszem, hogy nem fog annyira fájni, mikor holnap véget ér a világ. Tudom, éreztem a lélekenergiából. Holnap meg fogok halni, és te is velem halsz, kedvesem, ez elkerülhetetlen. Bármi is legyen, megvédelek, és nekem fog fájni, nem neked.

Miért teszem ezt? Tudod, te adtad meg nekem az életet, erős akarok lenni hozzád. Azt gondolom, hogy még ugyanaz vagy, akibe egy sötét éjen szerettem bele, 110 évvel ezelőtt. Hiszem, hogy ugyanaz a szíved, és hogy egy kicsit értem is dobog.